Nem tudom megkülönbözteti-e magában hogy amit ő használ az két külön nyelv (szerintem tudatosan még nem), de érzi/tudja kivel melyiket kell használnia. Oviban, játszótéren megy a “come on”, nekünk legfeljebb tévedésből mondja így.

Mondókákat, gyerekdalokat is éneklünk neki mindkét forrásból, amiket igyekszik szépen visszaadni. Néha egy-egy szóval megakad, pl. a Kiskarácsony-Nagykarácsonyt jól tudja, de mikor bezavartam és poénból a “kisült-e már a kalácsom” helyett “kifőtt-e a mokaccsínóm”, valamint a dalocska végén “jaj de szép a mokaccsínó” hangzott el, abból nála “mukicsizma” lett

Első mondóka, amit kívülről megtanult a Humpty Dumpty volt, azóta jócskán bővült a repertoár mind a tartalmat, mind az előadásmódot (felváltva éneklés velem, torkaszakadtából kiabálás, csendes-félénk alias silento, stb.) tekintve. De azért érdemes meghallgatni őkelme előadásában az alábbiakat:

De megvannak a tervek már néhány bejegyzésre, többek között a kölökről, némi elvont eszmefuttatás (pl. az olvasás mai formája és az internet kapcsolatáról – nem csak ekönyvekre fókuszálva), meg hasonlók. Talán a karácsonyi szünetben én is magamra találok és kipihenem magam

A fő indok a megvétel mellett az volt, hogy szerettem volna az eggyüttes munkáját honorálni, szóval a leginkább annak örültem volna ha közvetlenül tőlük tudom megrendelni/letölteni, nem főképp a kiadókat, kereskedőket, egyéb közbenső láncszemeket szerettem volna gazdagítani.

No, a kiadás hetén (talán még előbb is mint a hivatalos dátum ) már fent volt a fő online tárhelyeken az album, meg youtube-on is lehetett hallgatni belőle bőven. Ezt meg is tettem, néhány hallgatás után eldőlt hogy valóban hozta a szintet amit szerettem volna tőle, úgyhogy eljött az ideje pénzre váltani a fogadalmamat.

No igen, beismerem a kettő között eltelt némi idő, mert azért nem ez volt a legnagyobb fontossággal bíró feladat a mindennapjaim során, de azért rajta voltam a témán.

1. A kiadó oldala ugyan listázott egy “digital version”-t, amit elvileg le lehet tölteni, de a linkre kattintva csak a hagyományos, anyagiasult változat jött be, sehol egy megveszem és letöltöm jellegű gombocska. Gondoltam majd vissza-visszanézek.

2. Amazonon is felleltem, az ára ($10 USD) is megfelelő volt, de valamiért mindig halogattam a megvételét.

3. Találtam egy ukrán mp3 áruházat, ahol kb. $1-ért le lehetett volna szedni, de nem voltam meggyőződve róla hogy ez teljesen legális. Itt ugye a különböző nemzeti jogrendszerek nemzetközileg leszabályozatlan összekavarodása is szerepet játszik. Ukrajnában nem érvényesek bizonyos szabályok, amik miatt ott legálisan leszedheti bárki az adott albumot, de pl. én magyar állampolgárként vagy új-zélandi lakosként nem feltétlenül. No, aztán nem ez akadályozott meg, hanem az, hogy jó eséllyel abból az 1 dolcsiból sem sok jutott volna az együttesnek. Pedig még írtam is nekik közvetlenül egy emailt, hogy tudnak-e arról, hogy ott $1 az ára az albumnak. Nem kaptam választ.

4. A kiadó “digital version” linkje még mindig hibás, vagy valójában nem létezik a dolog.

5. Megelégelvén a kaotikus viszonyokat rákattintottam az Amazonon a megvételre. Eredmény: az mp3 szekció csak amerikai felhasználók számára elérhető, én nem tudom megvenni NZ ip-ről. Puff neki. iTunes-on pl. ilyen probléma nincs, csak az adott album nincs a kínálatban.

6. Téma jegelve.

7. Múlt héten találtam egy másik online zeneboltot, meg is van amit keresek, majdnem meg is vettem, de aztán az alábbi különbségek más megvilágításba helyezték a dolgokat:

• $8.99 USD ($11.8 NZD)
• $9.99 EUR ($17.5 NZD)
• £7.99 GBP ($16.4 NZD)
• $18.99 NZD

Tehát ugyanaz a digitálisan letölthető album itt, Új-Zélandon másfélszeresébe kerül, mint az USA-ban, de még a nyugat-európai árfekvésnél is feljebb árazták (ugyan Svédországban még drágább, de az szerintem külön kategória). Holott tippem szerint a kapcsolódó költségek nem magasabbak, simán lehet hogy ugyanazt a szerverparkot használják, ugyanazok az emberek tartják karban és a support/ügyfélszolgálat, stb. is ugyanaz. Ennek tükrében nem értem a különbséget.

Nosza, emailben hamar meg is kérdeztem, de a válasz inkább csak blabla volt, nem konkrét.

“The pricing varies in territories according to how the labels sell content to us, the publishing rates in that territory and other variables.
We do at any point attempt to offer our customers downloads for the best price we can get with relation to the above factors. Our prices are checked and updated where appropriate on a daily basis to ensure they are at the lowest possible range.”

Itt le is zárult. Megpróbáltam az USA webboltjukból megvenni, de az csak ottani felhasználóknak lehet, ingyenes proxy-ról viszont nem tudtam vásárolni, legfeljebb a bejelentkezés utáni képernyőig jutottam.

Jelenleg itt tart a dolog.

—————————————-

Én őszintén nem értem, hogy miért ez a lehatárolás országonként, amikor pl. a M.diafire online tárhelyről simán letölthető az adott album a világ bármely pontján ahol van net. Nem állítom hogy szent vagyok, de ennél az albumnál tényleg igyekeztem tisztességesen eljárni és megvenni. Hogy ez eddig meghiúsult az jócskán köszönhető annak is, hogy a zeneipar mintha még mindig nem is akarná behozni azt a lemaradást amiben az online kalózverziók kapcsán került. Pedig úgy vélem jelen esetben ez viszonylag könnyen áthidalható lett volna. Vagy tényleg ennyire a világ végén élek?

Az egy dolog hogy hajlandó vagyok fizetni, az pedig egy másik hogy mennyit és mit tartok elfogadhatónak. Nem állítom hogy minden tekintetben helyes az álláspontom, de tartom magam hozzá és ha már piacgazdaság, alkalmazkodjon a szolgáltató a fizetőképes kereslethez

Szívesen látok hozzászólásokat, érdekel más véleménye is a témában, akár az én álláspontom mellett, akár ellene (természetesen az utóbbiakat azonnal törlöm )

Mi a közös Darth Maulban és az eperben?

Eme rövidke történet úgy indult, hogy volt otthon sok gyümölcs (eper, kiwi, narancs, alma), amit Gabi szépen meghámozott, felkockázott és tányérra rakott, majd mindannyian leültünk az asztalhoz (duplán) egészséges családi életet élni. Természetesen a gyümölcsökkel és zöldségekkel szemben átlagban erős ellenállást (zöldségeket NEM, gyümölcsöket hol így hol úgy) mutató legkisebb ugrifüles is ott ólálkodott a környéken. Mivel mostanság is nagy a rajongás a LEGO Star Wars iránt (már a 3. részénél tartunk a PC-s játéknak), gondoltam újra megpróbálkozom kaja-marketintggel (legfeljebb akinek nem inge nem veszi magára).

Mondom a kölöknek: – Gyere egyél epret, akkor Neked is olyan piros fejed lesz mint a Darth Maulnak!

Elgondolkodik – de nagyon ám! – majd rövidesen jön oda és kéri az epret, illetve minden szem elfogyasztását megelőzően elismétli a következőket, amit újra és újra meg kell erősíteni: “Ha sok eperet eszek Darth Maul leszek!?” Nagyon aranyosan mondogatta, sokkal inkább, mint amennyire írásban átadható ez, de aki ismeri a hasonló élményeket, biztosan van képe a dologról

Felkelési nehézségek

Bence hétvégén mindig előbb kel fel mint mi, azaz pontosabban szólva mi általában megvárjuk amíg felkel magától, addig lustálkodunk. Sok lehetőségünk azért nincs az eltunyulásra, mert átlagban 8-kor jön a kis megtestesült kakukkosóra. Mire a mi szobánkba érkezik már csak pizsi van rajta, a hálózsákból addigra kibújik. Egyik vasárnap reggel neheztelő morranásokat hallunk a szomszéd szobából, csemeténknek valamivel meggyűlt a baja, ami felidegesítette (hajlamos ilyenre a kis kópé!), halk dühöngésén mi meg jót szórakoztunk. Fogalmunk sem volt mi a baja, míg kb. az 5-6-dik morgást egy hangos: “Te BUTA HÁLÓZSÁK!” kifakadás követte. Kitört belőlünk a nevetés, pláne ahogy elképzeltük a kis golyó fejét (most rövid frizkóval pláne az!), amint csépeli a hálózsákot hogy az engedje már el Aztán meg már ott is volt, úgyhogy birkóztunk vele egy jót (Bencével, nem a hálózsákkal)…

A végeredmény pedig az enyémhez nagyban hasonló hajviseletet eredményezett, amit én egyáltalán nem bánok. Ő már egy kicsit igen. Miután megnyírtuk az ifjút, furcsálkozva nézte magát a tükörben, és csodálkozott hajának hiányán. Aztán azt hiszem megszokta. Én imádom ezzel az új buksival, nagyon aranyos nagyfiúsan néz ki:

Mikor közelérek őkelméhez, mindig elfog a késztetés, hogy megdörzsöljem a bukóját. Nem is szoktam ellenállni neki, ő már próbálkozik, de legalább jót birkózunk szinte minden alkalommal

Nagyszerű szerelő barátom, Zsolesz szóbeli diagnosztizálása alapján valószínűsítettük hogy a váltószerkezetben lévő fogaskerekek, csapágyak valamelyike fáradt el és ereszkedett meg egy kissé. Ezzel ugyan együtt lehet élni, de hosszú távon azért cserére vagy valamilyen javításra szorul.

No, néhány hét még eltelt, mire eljött az idő arra, hogy megejtsük a beavatkozást, ami aztán egy esős napon történt, Zsoleszék dekkjén (már oda felvinni a motort is eléggé faramuci volt, azért mégiscsak 150 kiló körül van, de két meglett férfiember meg én /én a meglett miatt nem fértem bele a kategóriába, a félreértések elkerülése végett / egy ajtó segítségével feljuttattuk).

Szétszedni nem volt egyszerű, noha az összerakáskor újragondoltam ezt a véleményemet. Nagyjából délelőttől koraestig buheráltuk a szerkezetet (jómagam csak a lelkes segéd szerepét töltöttem be, amit Zsolesz mondott, azt csináltam, feladva önállóságomat). Érdekes élmény volt, eddig még kicsit sem igazán láttam a motoromat (vagy akár másikat) belülről, most meg aztán igazán a mélyére “ástunk”. Az égésteret meg a dugattyúkat nem piszkáltuk, kb. ez volt az egyetlen, ami kimaradt arról a részről.

Számomra ami a leginkább felkeltette az érdeklődésemet az két apróság volt:

• miután lebontottuk a motorblokk külső részeit, amik egy “tisztességes” járgányhoz és előzetes vélekedésemhez illően olajosak és menetkosszal terítettek voltak, eljutottunk egy meglepően tiszta, szinte steril részhez,
• a motorblokk és a hátsó, hajtott kerék közötti kapcsolatot (magyarán ahol minden energia áthalad) egy kb. mutatóujjnyi vastagságú henger jelenti. Ezen áramlik keresztül mind a 38 lóerő (ami azért egy 250 köbcentis kétkerekűnél egy kezdő motorosnak bizony bőven elegendő méretű ménes), ez hajt engem előre 100-120km/h-val az úton.

A végeredményt az Action Bike Wreckers nevű bontó szolgáltatta. Egy szép napos péntek délutánon Zsolesszal meglátogattuk a műhely/garázs/bolt sufnit. Hangulatra mintha visszacsöppentem volna az 1990-es évek előtti Magyarországra, mikor Aput kísérve láttam hasonló helyet (vagy ha nem is, de mégis olyan érzés ) A cigifüst is megvolt, de a bögyös macák (fél)meztelen naptárképeinek elképesztő mennyisége azért hiányzott a falakról.

Ennek örömére meg is beszéltünk a szerelő úrral másnapra egy legózós napot (aminek már azért is ideje volt, mert Alíz nem rajongott kimondottan a szép piros teraszdíszért egy idő után, ami azért ironikus, mert én meg örültem volna neki, ha már az én dekkemen díszeleghet ) – no de nem is kellett sokáig várnom már).

Mire megérkeztünk (egyrészt kint parkoltak motorok, egy fickó épp vásárolt is – ennyit a szigorúan betartott nyitvatartási időről ) Richard már várt minket a váltóberendezés másik felével (henger+fogaskerekek, képen kb. 16-33), ami már pontosan illeszkedett az általam előző nap vett alkatrésszel. Nagyon szépen, ígéretesen nézett ki, csak a pénztárcámban már idegesen remegett az EFTPOS kártyám, nem akaródzott egyikünknek sem újabb dollárokkal megterhelni a családi költségvetést. No, itt jött a meglepetés!

Zsolesznak ezúton is örök hála, nagyon sokat segített ezzel, és most már van fogalmam miképp néz ki belülről egy motorblokk, még akkor is ha nem 100%-osan szedtük szét

Viszont tegnap hosszú idő óta először beszéltem egy magyar barátommal, akivel azt hiszem 2009 Júliusában találkoztunk és beszéltünk utoljára. Na jó, lehet hogy még 2009-ben egyszer-egyszer felhívtam rövid beszélgetésekre, de gyakorlatilag 2 éve nem cseverésztünk. Emaileket változó intenzitással váltottunk, általában egy-egy hullámdombot jó nagy zuhanás követett gyakoriság tekintetében.

Ahogy elkezdtünk beszélgetni és túljutottunk a néhány perces esetlenkedésen, mert egyikünk sem túl nyerő a “Mi újság?”, “Milyen az élet NZ-n / Mo-on?” jellegű kérdések terjengős megválaszolásában, rátértünk a szerepjátékra és ehhez hasonló témákra, egyszerűen olyan érzés volt, mintha csak tegnap dumáltunk volna hasonlókról, annyira eltűnt mindenféle feszengés. A legkomolyabb különbség a múlthoz képest az aprónép visongása volt (mindketten úgy véltük azóta, hogy érdemes a génállományunkat továbbörökíteni, noha nem vagyok teljesen meggyőződve eme vélekedés igazságtartalmáról ) a vonal túlfelén (nálam csak azért nem mert Bence már aludni tért eddigre…), de a beszélgetés gördülékenyen ment. Már csak egyféleképp mehetett volna még “olajozottabban“, ha együtt sörözgetünk közben valahol (nemcsak térben, hanem időben is), de ennek az áthidalása gyors módszerekkel jelenleg még nem igazán megoldott. Majd a mátrixban…

Jókedvem is lett utána, azóta többször eszembe jutott a jelenség, és nagyon örülök is neki!

Ma kaptam egy emailt a Randstad magyar kirendeltségétől, ami valahogy nem azt a képet erősíti bennem, hogy ők valami nagyon profi, a részletekre ügyelő, mindent precízen rendben tartó szervezet lennének:

“Ezúton szeretnénk tájékoztatni, hogy a meghirdetett Cost and Price Analyst – Junior Controller pozícióra beérkezett jelentkezések közül az Ön pályázata nem került kiválasztásra.”

Mivel nem is emlékszem hogy jelentkeztem ilyenre, ezért nem igazán lepett meg, hogy nem választottak ki, illetve ha valóban jelentkeztem (ami persze nem kizárt), akkor az a múlt homályába veszett már, s elmém nem képes felkutatni eme eseményt agyam adatbázisában, mert ahhoz már elég régen történt és nem is volt elegendően jelentős ahhoz, hogy megmaradjon. Gyakorlatilag 23.5 hónapja vagyok már NZ-n, ezt megelőzően pedig kb. 1 évig biztosan nem kerestem munkát, szóval a kedves Randstad válaszolt nekem egy több mint 3 éves jelentkezésre vagy egy nem létezőre. Nagyon profi

Írtam is nekik, hogy ez nem vet túl jó fényt rájuk (amire mondjuk magasról tesznek, mármint hogy én mit gondolok róluk…), főképp kíváncsiságból, hogy mit (ha) válaszolnak(-e).

Nohát hn 9 tájékán indultunk el négyesben (apa+anya+Bencegyerek+kutyagyerek) a kellemesen melengető téli napsütésben fürödve a Torbay Heights parkocska felé, de már az elején elhatároztam, hogy ma a hosszabb, több kis parkot is érintő útvonalat teljesítjük. Bence érdeklődését ewok-lehetőségek széles tárházának emlegetésével tartottuk ébren (“Az erdőben lehet hogy találkozunk ewokokkal!”, “Még egy kicsit felfelé megyünk, aztán beérünk az Ewok dombot szegélyező vuki erdőbe!”), ami jó csalinak bizonyult (az ötletet néhai Papámtól vettem át, de szerintem már abban az időben sem volt új )

Viszont még mielőtt a nevezett erdőbe értünk volna, “nagy” tumultusra lettünk figyelmesek az egyik utcácskában: egy kacsalád (anyuka meg a nemrég született ifjoncok) nagy hápogás közepette téblábolt az út közepén, egy emberi család (anyuka, kislány, kisfiú) pedig a közelben nézgelődött egy fa tövében. A gyors helyzetelemzés után (melyben a szóbeli információszerzés is nagyban besegített) kiderítettük, hogy az egyik kiskacsa beleesett a csatornába (ez nem kacsa, a hír igaz! – hmm lehetne a “hírigaz” mint új szó a színigaz ellentéte a médiára alapozva?). A kislány eddigre már árkon-bokron túl szaladt, apukáját segítségül hívva, aki hangos gumicsikorgás közepette fékezett autójával a helyszíntől 6.3 méternyire (a távolság szemmel való becslés volt), miközben én leparkoltam négylábú vontatómat egy oszlop mellé, kacsák számára biztonságos módon rögzítve a póráz segítségével. Eddigre Gabi felemelte a rácsot, mentőapuka pedig az általa hozott hálóval kihalászta az áldozatot, akinek épségéről mindannyian közelről meggyőződhettünk, majd szabadjára engedte. A kis aranyos a stressz utóhatásában felpörgetett lábakkal, nagy sebességgel szaladt anyjához, testvéreihez akik a viszontlátás felett érzett megkönnyebbülésüket harsány hápogással és a megmentőktől kapott kenyérdarabkák lakomázásával fejezték ki.

(A helyszín, a még konkrétabb színtér pedig: a pirossal szemléltetett részletekben található egyenetlenségek nem a rajzot készítő hozzá nem értéséről, hanem pont annak ellenkezőjéről, illetve a részletek iránti hűség igényének személyiségben mélyen gyökerező mivoltáról tanúskodnak!

/a személyiségi jogok védelmében a résztvevő személyek képét eltávolítottam a fényképről, illetve pontosabban szólva nem eltávolítottam, hanem az időben visszamenve fényképeztettem a helyszínt, ilymódon oldva meg az emberek jelen nem létét/)

Nos, apró hír, de mi élveztük a helyzetet nagyon, és minden jó ha jó a vége alapon megkönnyebbült mosollyal elköszöntünk a megmentőktől, akikkel ha ezután lelki rokonságot nem is érzünk, de jólesően láttuk hogy segítőkészek és állatbarátok.

A séta maradék része is kellemesen telt, ezenfelül pedig többször előfordult a napokban az általam korábban főképp amerikai filmekben látott jelenetekhez hasonlóan, hogy a szomszéd, vagy akár csak a környéken lakó, ám ismeretlen járókelők üdvözlését lelkes integetéssel és hangos ‘reggelt! kiáltásokkal oldottam meg, viszonozva vagy a hasonló viszonzást kiváltva oldottam meg. Lehet mondani hogy ez kispolgári, lehet gúnyolódni rajta (azt hiszem én is félig-meddig azt teszem, némileg magamat is pellengérre állítva ), mindenesetre amit nem tudtam korábban, hogy átélni milyen, no, röviden összefoglalva: kellemes. Nem azt mondom hogy mély barátságot tükröz vissza, de egy mosoly, egy könnyed jókívánság, a kellemes reggel közepette érzett apró öröm továbbítása illetve visszatükrözése a másik számára, mind sokkal-sokkal jobb mint a mufurc magunkba fordulás a stresszes napot megelőző morgolódás során. Szeretek itt és így élni, mivel noha mélyre nyúló hatása nem feltétlenül van ezen mozzanatoknak, de az biztos hogy kellemes és vidám.

Egyszer azóta megkíséreltem leírni, összefoglalni hogy mi is ez, amúgy főképp személyes, életszemléletben beálló változás, de nem lett az igazi, úgyhogy hagytam is. Ma viszont rátaláltam egy frappáns összegzésre Bill Watersontól:

“Ha bármit kívánhatnál, mi volna az?”

“Egy nagy, napsütötte réten lehessek.”

“Egy hülye rét? Nem érted? Gondolkodj nagyban! Gazdagság, hatalom, képzeld hogy BÁRMIT kívánhatsz!”

“Hmm, valóban nehéz vitatkozni valakivel, aki ilyen boldognak tűnik.”