Hogyan lesz a kevés is sok

Morgolódással és bosszúsággal vegyes hangulatban telt az április számomra a mindennapi munkahelyi életben. Volt egyszer egy teljesítményértékelés, ami kapcsán rájöttem hogy a Mátyás király jelenség nem csak kis hazánkban ismert, hanem másutt is előszeretettel alkalmazzák.

Elvileg ugyanis minden nagyon jól ment az elmúlt egy évben, kiválóan fejlődtem mindenben de amikor a hangzatos (noha évente egyszer elhangzó, emiatt kissé üresnek érzett) szavak tettekre váltása következett volna (korábbi megállapodás alapján is), akkor kaptam is meg nem is. Valamit kaptam, ami kb arra jó, hogy ne mondhassam “nem kaptam semmit“.

Ez nem önmagában lett volna baj, hanem a főnök által magasra beállított elvárások miatt. Mint amikor az ígérgető politikus tervei nem válnak valóra, nagyobb csalódottságot eredményeznek, mintha ígéret sem lett volna. No én is így jártam. Közben némi ferdítés is volt néhány információ-morzsában mit elibém hintettek – ezeket utólag tudtam meg – és ez sem segített túlzottan lelkesedésem tüzének magasan lobogtatásában.

Aztán következő lépésként életem leggagyibb melójára tettek be nyíltan vállalt vonakodásom ellenére, illetve hogy nem passzolt a hátteremhez az egész. Vagyis elvileg igen, de valójában mindenki tudta hogy nem. Ez egy több éves elfoglaltságnak indult aminek én nem nagyon (vagy inkább nagyon nem) örültem. Mikor elkezdtem, akkor méginkább nem, mert láttam hogyan évülne el szakértelmem egy jelentős része ezalatt az idő alatt. Noha egy bankról van szó, magyar állami céghez hasonló szervezettség és munkatempó uralkodott az agile-nak kikiáltott, de nagyon döcögősen haladó csapatban.

No, eme fejlemények elegendőnek bizonyultak ahhoz, hogy a havonta néhányszori meló-megkeresésekre érdeklődve reagáljak (külön keresnem nem is kellett, hála a fejvadászok prémium LinkedIn előfizetésének és szorgalmának /mohóságának?/) illetve a már régóta kallódó lehetőségeket felelevenítsem.

A túlzott részletezés okozta ujjgörcs elkerülése végett legyen elég annyi hogy amikor már folyamatban volt két helyen is a felvételi folyamat (ekkor még végeredmény nélkül), kaptam egy teljesen meglepetésszerű, egyáltalán nem várt telefonhívást egy napfényes csütörtöki reggelen egy szakmai baráttól, aki kb. másfél évvel ezelőtt költözött a családjával a Déli Sziget közepébe. Azóta is időnként váltunk emaileket, többször kérdeztem mi a helyzet, hogy áll a melóval (szabadúszó BI tanácsadóként tevékenykedett a délvidéken). Ő ezt úgy (is) értelmezte, hogy talán engem is érdekel ha valami kellemes adódik ott lenn (ami lehet hogy így volt, lehet hogy nem, tudatos szinten biztos nem összpontosítottam rá). Ez alapján rögtön a közepébe vágva megkérdezte, érdekel-e egy jónak ígérkező meló “valahol messze délen” (örökös napsütés és szerelem tengere nélkül).

Hogy miért gondoltam át amikor a másik kettő már előrehaladottabb állapotban volt?

  • mert egyikben sem volt még végleges eredmény
  • a barátom is tanácsadó volt sok évig és most mégis elment belsősnek egy céghez alapos átgondolás után, ez pedig nagyon esélyessé teszi hogy nem úgy keveredem bele valamibe, mint anno a BNZ-nél
  • vonz a Déli Sziget, még akkor is ha az Északi is gyönyörű és korántsem láttunk még mindent itt sem

Persze képzelhetitek, mekkora töprengés adódott ebből kis családunkban. Mindenféle módon próbáltuk értekelni a különböző lehetőségeket, de meg kell mondjam őszintén, a hétvégénk inkább sokkban telt mintsem értelmes átgondolásban.

Összefoglalva a következő helyzetbe kerültünk:

  • meló egy tanácsadó cégnél az eddigi folytatásaként csak remélhetőleg jobb légkörben és jobban profilba vágó projektekkel
  • egy globális nagyvállalati környezet jó pénzzel de még több politikával (csupa indiaival a csapatban, ami önmagában nem gond, vannak indiai haverjaim, de saját és másodkézből kapott tapasztalat alapján közösségben eléggé hajlamosak a rossz értelemben vett politizálásra, fúrásra, stb.)
  • irány a Déli Sziget nem annyira magas fizuval de ígéretes mindennapokkal valamint felfedezős hétvégékkel, ezzel azonban együtt jár kis családunk nagy költözése.

A hármas (3) szám soknak hangzik? Egyáltalán nem, de ebben az esetben bizony sok töprengenivalót adott.

Új kilátások

Ha vannak még rendszeres és kitartóan hűséges olvasóim, köszönöm nekik a kitartást és a jelek szerint van rá esély, hogy a közeljövőben új fejleményekkel gazdagodik életünk, amelyet az 5-6 évvel ezelőtti eseményekhez hasonlóan talán érdeklődéssel fogad majd az olvasóközönség.

A dolgok még nem forrták ki magukat, ha ez majd megtörtént, akkor újra jelentkezem, már több érdemi tartalommal.

Addig meg ez a kis bejegyzés arra csak jó lesz, hogy kíváncsiságot keltsen :)

Ha ez valóban megtörténik, akkor azt hiszem némi változtatást is eszközölök a napló külcsínyét tekintve, illetve azt hiszem a Bevándorlási KisKT is lekerül onnan jobb oldalról, szerintem már eléggé elavulttá vált az elmúlt években, mióta egyáltalán nem követem a bevándorlási szabályozás alakulását.

Vietnam

2014. Szeptember 11-én indultunk Vietnamba egy 14-15 napos utazásra. Talán a jegy is azért volt kedvező áron, mert azért mégiscsak Szeptember 11. Az utazás, az ottlét részleteit nem ecsetelem, az megvan az útinaplómban, inkább az élményeinket szeretném összefoglalni és azt, hogy miként változtatta ez meg a nézőpontunkat nemcsak Ázsiát, de választott lakhelyünket illetően is.

Röviden, tömören, egyszóval? Ellentmondásos. Számomra ez illik leginkább arra, ahogyan mi megéltük. Oly sok gondolat kavarog a fejemben róla így néhány hét távlatából, hogy biztosan csapongó lesz ahogyan leírom, de magára Vietnamra sem mondható hogy rendezett lenne.

Utcakép

Kezdetként a kultúrsokkon próbáltuk túltenni magunkat, amit az ottani, mindennapi élet miénktől való különbözőségének mértéke okozott. Ebből a szempontból mindegy lett volna, hová megyünk Ázsiában, ez valószínűleg ugyanígy mellbevágó lett volna Thaiföldön, Kambodzsában, Indiában, … talán a nagyon elnyugatiasodott városokban, mint amilyen Szingapúr vagy Kuala Lumpur ott nem, de ez a kérdés biztos nem a közeljövőben kerül megválaszolásra.

A közlekedésről valószínűleg mindenki frászt kap az elején, de tényleg elképzelhetetlen, amíg az ember a saját szemével nem látja, méghozzá testközelből tapasztalva. Kismillió (akár szó szerint, Saigonban 4-5 millió) robogó, a legtöbbön legalább ketten utaznak, de nem ritka a három sem, sőt időnként négyen is előfordulnak egyen: apa vezet, anya mögötte ül, kettejük között a nagyobbik kisgyerek, elöl meg egy sámlin a legkisebb a maga 5-6 évével, a kormányra fektetett párnácskán nyugtatva fejét. És ahogyan minden irányból minden irányba, közlekedési lámpákra, autókra fittyet hányva, az útnak gyakran mindkét oldalán rajzanak… leírhatatlan. Mégsem fordulnak elő balesetek, amit azóta sem értek miképp lehetséges, de valahogyan a jelek szerint működik. Az utcán átmenni valóban hatalmas sikernek érződik az első néhány alkalommal, de csúcsidejű forgalomban később is sokszor megremeg az ember lába egy-egy zsúfolt kereszteződésen való átkelés előtt/után.

Aztán ahogyan az utcák kinéznek: szemét bűzölög és csúfítja el a járda mentét, magán a járdán pedig vagy motorok ezrei állnak, parkolóként használva azokat, vagy a helyiek mindennapi élete zajlik. Ők ugyanis valóban ott élnek. Hideg sosincs igazán, nekünk is 30 fok feletti hőmérsékletek jutottak éjjel-nappal (noha az utazási ügynökünk figyelmeztetett hogy készüljünk a hűvösebb őszre). Az emberek nagy része, akiket láttunk, a mi fogalmainkat tekintve mintha nem dolgozna: mindegyik ház földszintjén valamilyen üzlet van, ahol időnként csak egy üvegvitrinben palackos vizet, sört, cigit, általános bolti cikkeket árulnak, de ezeknél mi sosem láttuk hogy bárki vásárolt volna. Mások turistáknak való csecsebecséket, ruhákat, emléktárgyakat tesznek a kirakatba. Viszont szinte mindannyiukban közös, hogy az üzlet hátulja már lakórész, vagy lépcső vezet a felső részre. Nem egyszer láttunk mosogatókonyhát, fekhelyeket (alvókkal akár nappal is), ülőgarnitúrát és TV-t a háttérben.

Enni kijárnak az utcára, gondolom ott jobban eloszlanak a szagok, könnyebb kilöttyinteni a maradékot, még talán hűvösebb is van egy árnyalatnyival. Alacsony, ránézésre gyerekeknek való piros és kékes-lilás műanyagszéken üldögélnek, az utcán darabolják, szelik, sütik, eszik a húst/zöldségeket/szendvicset… gyakorlatilag mindent.

A mosoly ritka, egymás között sem sok a nevetés, de valahogy mégsem rosszkedv árad belőlük. Az élet nehézségének tudata talán igen, de nem elviselhetetlen nyűgként, hanem inkább elfogadott és megváltoztathatatlan tényként.

Egy más világ.

 

Nemzeti öntudat

Ez ismét egy érdekes kérdéskör, mert a történelem jópár vérzivataros időszaka köthető ezen fogalomhoz. Mik az általános, közszájon forgó tulajdonságok Vietnamról? A legismertebb esemény a jelek szerint maga a Vietnami Háború (amit ők persze a maguk szemszögéből Amerikai Háborúként emlegetnek), a másik pedig szerintem az – legalábbis magyar háttérrel – hogy ha nem is a legvidámabb, de Vietnam is a szocialista tábor egyik barakkja volt, illetve sok tekintetben még mindig az.

Ezen felül még jöhetnek a féligazságok:

  • Úton-útfélen kutyát esznek a nagyvárosokban” – (esznek, de korántsem oly mennyiségben mint egyes útikönyvek vagy utazók azt említik)
  • Az ország jelentős része buddhista és ennélfogva vegetáriánus.” A mindennapi igazság ezzel szemben az, hogy az ország nagy része úgy vallásos, ahogy Európában sokan „vasárnapi templombajárók” – szóval azok, de nem igazán foglalkoznak a buddhista tanok követésével a mindennapokban. Másrészről pedig az ő felfogásukban a buddhizmusnak 5 szintje van, és a hús kizárása az étrendből az csak a 2. vagy a 3. szint. Szóval vannak vegák, de nem köszönnek rá az emberre minden utcasarkon.
  • „Sokan tudnak angolul.” Röviden megcáfoljam? Nem.
  • És így tovább…

Az utazásunk előtt nekem alapvetően nem társult a fejemben Vietnamhoz az ősi kulturális hagyományok mindenütt fellelhető nyomainak bősége. Illetve közvetlenül az utat megelőzően igen, mert az útikönyvek és mindenféle turisztikai parasztvakítás ezt sugallta, de azóta már óvatosan hirdetnék bármi ilyesmit.

Igen, van sok pagoda, ősi emlékek, de – nem egy, hanem több emberrel való beszélgetésre alapozva – ők legalább (sőt sokan talán még jobban) olyan büszkék országuk elmúlt 70 évére, mint az előtte kirajzolódó közel egy évezredre. A kommunista propaganda és agymosás jól működött és működik, mert a Ho Chi Minh mauzóleumot és a szocialista rendszer vívmányait, valamint a hihetetlen léptékű „hazaépítést” sokkal büszkébben mutogatják.

Mikor a My Son (mí szön, nem angol máj szán) nevű templomkomplexum XV. századból származó maradványait néztük, vezetőnk sokszor kihangsúlyozta (talán a lelkiismeretünkre való hatáskeltés szándékával?), hogy a háború során a viet congok (vietnami kommunisták) itt leltek menedékre, ezért bőven hulltak a bombák errefelé, s a 70 templomi építményből mára csak 5 maradt. Mindent félretéve kérdésen felüli hogy az amerikaiak tettei legkevésbé is vitathatóak, de leginkább feleslegesen követeltek megannyi ártatlan életet. Viszont ezeket a romokat a turizmus felpörgetése előtt közel öt évszázadon át senki sem látogatta, mert az építői nem vietek hanem champák (egy feltehetően Indiából erre vetődött népcsoport) voltak, az ő hitükkel pedig a vietek édeskeveset foglalkoznak.

Szóval amíg a turistákról nem lehetett pénzt legombolni a romok mutogatásával, a kutya sem nagyon vetődött erre, annak ellenére hogy gyönyörűszép erdős hegyek vették körül. Gondolhatnánk, hogy talán azért nem, mert Vietnam oly szép, hogy bármerre megyünk, tele van ilyen helyekkel, tehát önmagában ez a természeti környezet nem teszi vonzóbbá. No, ez nem így van. Nagyságrendekkel gyönyörűbb volt, mint a legtöbb hely azok közül, amiket mi meglátogattunk akár átutazva, akár végcélként.

Ellenben amikor arra gondolunk, hogy a legnagyobb városukat Saigonról Ho Chi Minh-re nevezték át, azt feltételezhetnénk, hogy ez egy ráerőszakolt elnevezés és az emberek nem szeretik. Ez a jelek szerint nem így van, sokuk szívvel-lélekkel Ho Chi Minh és az általa képviselt ideológia mellett van. Az más kérdés, hogy a nagy vezér már több mint három évtizede elhunyt, de a köré épített mítosz még mindig kiváló propaganda-alapanyag. Ki is használják. Ez azonban már többeknek visszatetsző. Noha konkrétan csak egy embertől hallottunk a jelenlegi rendszerre vonatkozó kritikát, valószínűleg jelentős számban vannak, akik nem elégedettek a mostani helyzettel. De ez már politika lenne és én sem azt, sem a Vietnamot érintő tudást illetően nem vagyok eléggé felvértezve, hogy ilyen értekezésbe belemenjek. Röviden: azt nagyon gyakran tapasztaltuk, hogy a helyiek büszkék a kommunista Vietnam kommunista eredményeire.

 

Város/falu

Néhány nap nagyvárosi időtöltést követően már nagyon vártuk, hogy kicsit a vidéket is megszemlélhessük, reménykedtünk valami nyugodtabb, kevésbé zsúfolt, csendes-békés hangulatú élményben. No, meg is kaptuk meg nem is. Pedig ha minden igaz, Mátyás király nem járt erre.

Hanoiból kiérni sem egyszerű, de miután ez megtörtént, sem mentünk olyan jellegű tájakon, amihez még Magyarországon, de főképp itt, Új-Zélandon hozzászoktunk: szántóföldek, erdők, zöld mezők – szóval olyan látvány, ami a természet szépségét idézi meg az ember szemében.

Ehelyett mindenütt a sok autó-motor, a zsibvásári jellegű falusi utcák, a fakó-poros növényzet… ekkor jöttem rá, mi hiányzik nekem összességében ahhoz, hogy igazán jól tudjam érezni magam: a harmónia, a környezetbe helyezett tárgyak összhangja. Ha a természettel még nem is sikerülne, legalább egymással… de nem. Gondolom a nagyon-nagy népességszámból fakadóan teljesen máshogy alakultak ki a települések és szinte mindenütt emberek vannak. Persze mi hozzászoktunk Új-Zéland tágas lankáihoz, a végtelenig nyúló víztükörhöz, a távolban ködlő hegyláncokhoz, a zöld szőnyegként fodrozódó dimbes-dombos legelőkhöz…

Nehezen tudom megragadni, de nekem ez az összhang hiányzott, ami itt szinte mindig körülvesz. Részben lehet ezt rendezettségnek is mondani, amikor a dolgok a helyükön vannak (és nem mellékesen én is tisztában vagyok ezen helyekkel) de ennél még több.

Ha Long Bay például gyönyörű volt, de miközben élveztük az ottlétet, nem tudtam elsiklani afelett, hogy ők csak használják (vagy kihasználják) a természetet, de nem szeretik: a sok szemét, a környezetszennyezés mindenféle válfaja, a nemtörődömség… mondatjuk ezt egyféle szempontból „megélhetési bűnözésnek” is, de egy ország szintjén ez szűklátókörű hozzáállásnak bizonyul… ami végülis tán minden országnak sajátja, de Vietnamnak – és jó eséllyel szomszédainak is – különösen.

A turizmus valóban önpusztító iparág, és ez valóban látszik is ott, mert bizony nagyban művelik.

 

Árak, borravalók, árubőség

Most jön talán a meglepő rész. A közönség véleményét kérdezem: olcsó hely Vietnam? Bizonyára, de azért mégsem annyira egyértelműen. Aláírom, a sör olcsó és finom. Még a legtöbb sörözőben is (duhajkodós kocsmákat én nem láttam) 15e dongért (kb 150-200 Ft) lehet venni egy üveg (0.5l) helyi főzésűt, amik egész finomak, boltban pedig ennek harmada.

A puccosabb vega éttermek sem vészesek árban, mert 5-10 NZD között elég jókat lehet kifogni. Viszont azért a minőség erősen változékony, a drágaság ezesetben sem szavatolja a minőséget.

A szállások, hotelek feleannyiba kerülnek, mint NZ-n akár a kis motelek, pedig bőséges reggeli is benne az árban. Igaz, nincs NZ szintű környezet és barátságosság :o)

Meg persze a piacon mindenfélét össze lehet vásárolni. Olcsón. Vagy mégsem annyira? Az itthon lévő 100 Ft-os ($2 shop) boltok illetve a Warehouse és Kmart hasonló árban árul ruhaneműket, mint amennyiért turistaként hozzá tudtunk (volna) jutni. Persze egyiktől sem kell minőséget várni, de azt hiszem ez nem meglepetés.

Az éttermek esetében sem a $40 fejenkénti helyekhez viszonyítunk, hanem ahhoz hogy $10-ből a Masala indiai étteremben kijön egy curry+rizs+naan+üdítő együttes, ami laktató, finom és pl. Browns Bayben tengerre néző kerthelyiség jár hozzá.

Mütyürök kapcsán sem sokkal jobb a helyzet, mint ha az ember kiwi szuvenírt vásárol nem eszementen drága helyen.

Technológiai téren még meglepőbb volt számomra, hogy egyrészt egy generációval le vannak maradva például laptopok terén, de az árak egyáltalán nem jobbak, mint ha itthon akarnám a nagyobb elektronikai boltok akcióit kihasználni.

Az meg hogy mindenért borravalót várnak, akármilyen is a minőség amit szolgáltatnak… persze tisztában vagyok azzal, hogy elkényeztetettek vagyunk mi itt Új-Zélandon, ahol borravaló nélkül is alapból barátságos és jókedélyű az eladók, pincérek nagyobbik része.

A reptéri sofőröknél többször gondolkodtunk hogy adni vagy nem adni. De mivel a csomagot sem nagyon segítettek hozni-vinni (volt egy, aki üdvözölt, aztán telefonált végig, amíg a kocsihoz vezetett minket egy kb 5 perces séta után, ahelyett hogy segített volna Gabinak, vagy esetleg közelebb jött volna a kocsival, miután már megérkeztünk). Félreértés ne essék, szívesen cipelem a csomagomat, sőt inkább fura érzés hogy kiszolgálnak, de ha már valaki borravalót vár, tegyen is érte. Másrészt ezek a sofőrök eléggé kiváltságosak már csak azáltal is, hogy autóval közlekednek (ott ez komoly szintnek számít), ez főképp a kisebb városokban érződött. Szóval a turisták (köztük mi) révén kiváltságos helyzetben vannak, de attól még nekik áll feljebb.

Másik közelítésben pedig úgyis annyira lehúzzák az embert ha nem helybéli, hogy csak na. Ezzel szerintem mindenki tisztában van, vagy érkezés után hamarosan rájön. Ha meg amúgy is jócskán túláraznak mindent, akkor legyen még $1-gyel több és ne szórakozzunk itt a borravalóval. Ez hasonló mint a színházi ruhatár, amikor az 5-10e (azóta meg ki tudja mennyi) Ft-os jegyár ellentételezésébe nem fér bele a ruhatár és ott kell vadászni az embernek érméket, ha meg naggyal fizetsz vagy tudnak visszaadni vagy nem, szerintem az is csak valami sznob utánérzése a régi patinának. Vagy – hogy ottani hasonlattal is éljek – közelít ahhoz, mint amikor némely étteremben a nedves törlőkendőért alapból felszámítanak 2000 dongot. Oltári kicsi összeg számunkra, de mégis zavaró, hogy külön megjelenik a tétel a 200 000 dongos számlán, valamint hogy sima szalvétát nem adnak, nehogy véletlenül ne használd el a fizetős kendőt.

Egy esetben adtunk komoly (200e dong, ez az illetőnek nagyjából 2 napi fizetése) borravalót: a túravezetőnknek az egésznapos falusi élménynap végén. Ő megérdemelte, mert végig kedves, barátságos, segítőkész és közlékeny volt. Becsületessségben sem volt hiány, mert nem akarta elfogadni, mondván hogy az túl sok neki. Ettől még meggyőztük hogy szívesen adjuk, és neki többet jelent, mint nekünk.

A sráccal – Tony Bao – azóta is úgy-ahogy rendszeresen levelezem.

A többiek azonban jócskán elvéreztek a barátságos kiszolgálás pellengérén.

 

Végszó

Azt hiszem nagyjából a végére értem a mondandómnak, és bár valószínűleg nyilvánvalóvá vált, hogy nem életem legkellemesebb nyaralása volt ez a vietnami út, mélységesen tanulságosnak bizonyult. Kitágította a világképemet, tükröt tartott elém, amiben kiválóan megszemlélhettem szülőföldem és mostani otthonom hangsúlyos jellemzőit, valamint azt, hogy én miképp viszonyulok mindehhez.

Félreértés ne essék, sem az országot, sem Ázsiát, sem az ott lakókat ezen utazás eredményeképp nem tartom kevesebbre, de az élesen világossá vált, hogy életvitelük, kultúrájuk, elfogadott normáik nagyon távol állnak az általam megszokottól. Ez önmagában egyáltalán nem gond, ha nem kísérlem meg erőszakosan összhangba hozni a kettőt. Nem fogom, és meglehetősen szűklátókörű volnék, ha az adott helytől várnám, hogy idomuljon hozzám, aki mindössze egy elröppenő időtartamot töltök ott.

Ha Vietnam nem megy Istihez (márpedig nem megy, teljesen jogosan), Isti sem megy Vietnamba (még egyszer).

A legvégén még egy apróságot hadd osszak meg (egyeseknek mókás, másoknak arcpirító lesz, vagy akár a kettő együtt): a nyilvános „megkönnyebbülés” itt egyáltalán nem ritka. Számolatlanul láttuk, ahogy a motorosok az út szélén megállva öntözik a betoncsíkot szegélyező gyér növényzetet. Egyik alkalommal egy közkedvelt (de legalábbis sűrűn látogatott) helyről tartottunk visszafelé Saigonba, a környék legforgalmasabb útjainak egyikén, talán épp a délutáni csúcsidőben (ha van ott külön csúcsidő), valamikor 4-5 óra táján. A busz egy hídon várakozott a forgalomban, mikor a mellettünk lévő bekötőúton egy motor állt meg. Vezetője mögül egy 20 év körüli csaj leugrott, rövid körültekintés után pedig odaszaladt a szomszédos – már bezárt – raktárépület előtt elhelyezkedő téglarakások egyikéhez.

„Biztos nem pisilni akar, azért ez túl látható meg forgalmas rész ahhoz!” – gondoltam. No, őt ilyen aggályok nem zavarták. A vöröslő téglarakás mellett leguggolt, majd még csak nem is a raktár, hanem az út felé villantva popóját habozás nélkül letolta a miniszoknyát és a bugyit, aztán hajrá… közben a buszunk továbbhaladt. Kultúrsokk? Van ám! Új-Zélandra érkezve s éveket töltve ott nem volt. E helyen két hét alatt számtalan alkalommal…

Túranapló – 2014 Január

Noha hamvas szűzlánynak már nem nevezhető a blogom, és esetleg megpróbálhatnám hamvaiból főnixként újjáéleszteni, reálisan nézve a mostani blogírási hajlandóságomat, azt hiszem ennek a lehetősége kizárható. Legalábbis ugyanazon lendülettel nem fog pöfögni a bejegyzések írása, mint a kivándorlásunk idejében.

E mostani – talán rövid életű, talán hosszabb – feltámadás annak köszönhető, hogy sikerült a karácsonyi szünet alatt 3 csodás túrán is résztvettem, melyek képanyagát kissé a saját szájízem szerint átalakítva és zenésítve szeretném a Nagyérdeművel megosztani.

(Annyi kérésem lenne, hogy mivel a videók “unlisted” kategóriájúak, szóval a youtube keresőjében nem jelennek meg, nyilvános oldalakon kérlek ne terjesszétek őket. Barátoknak, ismerősöknek nyugodtan, de én már csak ilyen konzervatív fajta, az online jelenlétet inkább kerülő mintsem kereső ember vagyok. /Még akkor is, ha ez ambivalens viselkedésre utal, merthogy blogot meg írok. Én sem igazodom ki magamon…/ Köszönöm előre is.)

Te Henga

Először tehát a Waitakere Rangesbe mentünk, Aucklandtől nyugatra. Egyik munkatársam mesélt még régebben egy útvonalról, amiben egy sziklafal megmászása (csak amolyan kiránduló módon, nem biztosítókötelekkel meg hasonló profi dolgokkal) is benne van. Gondoltam megtalálom magamtól is, mert így ünnepek idején a fene sem nézegeti a céges emailfiókot.Ellátogattam hát a beszélgetős minisztérium oldalára (Department Of Conversation Conservation) és félig-meddig találomra kiválasztottam a Te Henga nevű (melynek jelentése maoriból fordítva nemes egyszerűséggel homok), egy irányban alig több, mint 10km-es útvonalat.

Balázs is elégedettnek tűnt a választással, így hát csütörtökön reggel kellemes előérzettel indultunk otthonról. Némi kavargás után megérkeztünk a Constable Rd-i végpontra. Ez a szakasz Muriawai és Piha között található, és az út legnagyobb része kint vezet a tenger mentén, sziklafal oldalában haladva. Csodálatos látványok tárultak elénk, végig nem tudtuk abbahagyni a lenyűgözött bámulást.

O’Neill’s Bay-nél még fürödtünk is egyet a hatalmas hullámokban. Itt már találkoztunk néhány járókelővel, de még csak kellemes mértékben sűrűsödött a nép. Nekem ez az öböl sokkal hangulatosabb volt, mint Piha. Gyakorlatilag olyasmi, de a sok-sok-sok ember nélkül. Élveztük nagyon. Utána átbaktattunk a kb. 200 méterre lévő Bethells Beach-re, ami már jobban emlékeztetett Pihára, és érdekes hogy tényleg csak pár száz méterre volt az előzőtől, de itt már szinte (NZ mércével persze) tömegnyomor volt: hűtőtáskás, hordozató bbq-s, sátras, stb emberek tömkelege. Gyorsan tovább is mentünk hát a Wainamu tó felé.

Ez egy kb. 5km kunkort jelentett, és amitől nagyon érdekes, hogy bár a parttól vagy egy km-es távolságban van, egy nagy homokdűnén kell átvágni hozzá és a nyugati partja homokos, olyan mint egy tengerpart. A víz valószínűleg jócskán melegebb, ide már nem másztunk be, csak a tavat tápláló patakban caplattunk végig és az tényleg már nem is csak langyos, de meleg volt.

Visszafelé utunkat megkezdve úgy éreztük, hogy már akkor is elégedettek volnánk, ha most vége lenne, de nem volt választásunk. Nagyjából du 3 óra körül járt az idő, mikor nekilendültünk az előttünk álló, már ismert 10km-nek. Az útvonal olyan, hogy ezen, általunk másodjára választott irányban van több és nagyobb emelkedő. Azt hittem kevesebbet fogok fényképezni, de az irányváltás révén teljesen más oldaláról mutatkozott meg a táj! Balázs a felfelé vezető szakaszokat több apró pihenővel teljesítette, addig pedig én szinte minden egyes alkalommal találtam fotótémát. A legvégére még jutott 100-150 méternyi szint, jópár lépcsővel megtűzdelve. Amikortól számolni kezdtem, még 86 volt vissza Balázsnak. Nem kimondott jókedvvel fogadta a hírt :o)

Végül csak megérkeztünk este 7 óra után néhány perccel. 25-30 km-nyi, gyönyörű úttal a hátunk mögött, elégedetten és fáradtan tértünk haza. A sok beszéd után pedig jöjjön a képes túranapló is ezen útszakaszról:

További online túrainformációk:

http://regionalparks.aucklandcouncil.govt.nz/tehengabethells

http://regionalparks.aucklandcouncil.govt.nz/articles/hillary-trail – a Te Henga a Hillary része

http://regionalparks.aucklandcouncil.govt.nz/cmsfiles/files/Map%20of%20the%20Hillary%20Trail(1).pdf

Te Whara

Ezen 2. kirándulásunk a messzi északon (persze annyira nem messzi az, mint pl. Európa) történt. Igazából Goat Island volt a megnézendő célpont, de én kitaláltam, hogy akkor már hosszabbítsuk meg az utat és menjünk el Whangareibe, oly régóta szemeztem már a Fejekkel ott a környéken, és most végre lenne hozzá túratársam. Mivel egészséges férfi-döntéshozatal van nálunk :o) demokratikus (lobbizást igénybevevő) döntéshozatallal megszavaztuk ezt. Megnéztük a DOC idevonatkozó oldalait és az alábbi túrára esett a választásunk (nem mintha szám szerint oly sok lenne): Te Whara track – ez egy ősi maori ösvény, és Te Whara az elsődleges felesége volt Manaia maori főnöknek (akiről a Matarikivel szomszédos hegyet nevezték el, ami sziklatűivel messziről úgy néz ki, mintha egy középkori vár csipkés tornyai magasodnának ormain)

7.5km-hez 5 óra kell, amikor a legnagyobb csúcs (Matariki / Mt Lion) sincs magasabban mint 500m? Persze mivel már jópárszor félrevitt az, hogy magyar túrázáshoz szokott beidegződésekkel méricskéltem az itteni útvonalakat, magamra szóltam hogy valószínűleg nem véletlen ez a kiírás, de azért még nem gyógyultam teljesen ki ebből, úgyhogy félig legyintve úgy vélekedtem: “Ez simán menni fog!

Reggel Balázzsal felmálháztunk, be a kocsiba aztán irány a kb. hn órára lévő Ocean Bay (a keleti oldalról érdemes indulni a DOC szerint, mert akkor nem annyira meredek az eleje). Kissé borongós, felhős napnak indult, de hamar kisütött a napocska. Szerencsénkre nem minket zavaróan, mert szinte végig erdőben haladtunk. Már az elején láttuk, hogy ez bizony rövidsége ellenére is kemény lesz, úgy vezetett felfelé a hegyoldalban a “kevésbé meredek” szakasz. Kilátó nem volt az egész út folyamán, egy helyen mi másztunk fel egy sziklára, remélve hogy onnan majd lesz kilátás. Hát volt! Méghozzá oly csodás, hogy ott ücsörögtünk legalább fél órát és töltekeztünk a látvánnyal, de betelni nem sikerült. A fényképeket visszanézve úgy érzem, hogy bár szépek lettek, töredékét sem adják vissza annak, ahogyan ott láthattuk a körülöttünk elterülő vidéket. Hogy miért illetik Whangarei Heads (Fejek) névvel a félsziget csücskét, hamar kiderül majd a képekből!

Összesen szerintem több, mint 1000 (ha nem másfél ezer) lépcsőt kellett felfelé vagy lefelé megtennünk. A Matarikiről lefelé vezető ereszkedés nagyon megterhelt volna, ha arra megyünk felfelé reggel. Sok-sok-sok lépcső és mondjuk 1km-en belül kellett a tengerszintre érnünk. Onnan már csak beflangáltunk Urquharts öbölbe, és mivel a hegyen keresztük nem akaródzott visszamenni, inkább a műúton terveztük megtenni a kocsihoz visszavezető utat. Kb. 1 óra sétára számítottunk a tűző napon, de nem kellett még talán 10 autónál sem stoppolással próbálkozni, és egy helyi hölgy fel is vett minket. Így seperc alatt megtettük ezt az 5-6 km-t aztán indulás vissza Aucklandbe. Azóta is lenyűgözve gondolok vissza a félszigetre, és biztosan visszatérek majd, hogy a Manaia csúcsáról is élvezhessem, amit e hegyek nyújtanak.

Tongariro Crossing

Eme utolsó túránk valóban a legek túrája, de nem feltétlenül abban az értelemben, ahogy elsőre gondolnánk: nem a legszebb, nem a legkimerítőbb, nem a legnagyobb élmény volt, hanem a legmonumentálisabb, legsivárabb, legholdbélibb táj, amit valaha láttam. Nem véletlenül lett e három hegy a Gyűrűk Ura Mordorjának forgatási helyszíne. Tagadhatatlan egyedisége lenyűgöző, de a hagyományos értelemben szerintem nem gyönyörű. Lehet mondani hogy mindennek megvan a maga szépsége, és ez itt is igaz, ámde teljesen más módon, mint a bejegyzés előbbi kettő tájának.

És egy utolsó leg: ez volt életem egyik legzsúfoltabb túrája. A másik még anno egy Kinizsi 100-as első harmada. Nem tudom már, hogy melyiken voltak többen, mert az jópár éve volt. Január 11-én, egy nyári, napsütésesnek ígérkező szombat reggelen 7 óra után nem sokkal értünk oda az útvonal kezdetéhez, 2 vagy 3 turistabusszal együtt. Az első kilómétereket hosszú libasorban tettük meg. Sok-sok ázsiai származású kirándulóval találkoztunk, megkockáztatom, hogy ők voltak többségben.

Néhány km megtétele után értünk a Soda Springshez, illetve az ösvény mellé kitett, rendesen üzemeltetett budikhoz. Hosszabb sorok kígyóztak ezeknél, nagyobb népszerűséget mutatva, mint a néhány 100 méteres kitérővel megközelíthető Soda Springs. Mi persze azért megnéztük azt is, én még másztam is egy kicsit felfelé a sziklás vízmosásban, de aztán a talaj ingatagsága folytán inkább meggondoltam magam.

Ezután következett az első, és legkomolyabb emelkedő, ahol több német szót hallottunk mint angolt, valószínűleg az egyik turistabusz egy nagy német csapatot hozhatott. Sokszor meg-megálltunk, de összességében véve nem volt olyannyira megerőltető a kaptató, mint amennyire tartottam tőle. Így hát nem is volt oly vészes elérkezni a Déli Krátert éppen megelőző mérföldkőhöz, ahonnan a Mt Ngauruhoe kitérő indult. Ez nagyjából 600 méter szintet jelentene gyakorlatilag egyben. Ránézni is fárasztó volt, abból a szögből úgy tűnt, mintha 50-60 fokos meredekségű emelkedőn mennének felfelé a hangyának látszó emberek, ráadásul olyan terepen, hogy bármikor kifordulhat a lábuk alól a talaj.

Mt Ngauruhoe

Ez nem volt igazán betervezve, úgyhogy kihagytuk. Talán legközelebb nekirugaszkodom majd. Innentől a kráteren végighaladva síkban sétáltunk, majd újabb nagy, de már nem akkora kaptató majdnem a Vörös Kráter pereméig. Innen lehetett a Tongariro csúcsára felmenni, ami kb 1.5km. (Érdekesség, hogy eddigre alig láttunk már ázsiait, ők a jelek szerint nem bírták idáig, vagy elvesztették az érdeklődésüket valahol korábban.) Balázs inkább a pihenést választotta, én viszont úgy gondoltam, ha már itt vagyok és majdnem egyszintben azzal a csúccsal, megnézem magamnak.

Megérte, mert lehetett látni róla a havas sipkás Ruapeut. Ő már majd’ 2800 méteres magasságban “tetőzik”, szóval joggal volt havas, mint az Északi Sziget legmagasabb pontja. Visszaérve egy meredek ereszkedés várt a Smaragd Tavakhoz, amik szó szerint üdítő színfoltok a monoton szürkeségben. Szerencsére az innen következő lefelé haladás korántsem bizonyult olyan térdgyilkosnak, mint amilyen lehetett volna. Viszont hosszú volt és kanyargós. A végén pedig az utolsó kilómétert már erdőben tettük meg, ami kellemesen üdítő volt a maga életteliségével.

A célban Gabi várt minket, illetve pont akkor (tényleg pont, még le sem kellett parkolnia) érkezett meg és vett fel minket. Visszaautóztunk a másik kocsihoz a rajtba aztán irány a szállás és a jól megérdemelt vacsora.

Ti pedig élvezzétek a záró képsorokat:

Ha más is kedvet kapna hozzá, ez a hivatalos oldal bőven elegendő infóval szolgál: http://www.tongarirocrossing.org.nz/

A visszajelzéseket, megjegyzéseket továbbra is szívesen fogadom.

“Jó okkal zárva”

Szeptember 4-én, egy borongós szerdai napon érdekes élményben volt részem. Ez ugyan munkanap, én mégsem az irodába indultam reggel, hanem buszra szálltam és Smales Farmig utaztam, ahol egy barátom felvett és együtt reggeliztünk Milford egy kellemes, francia hangulatú kávézójában, a La Tropezienne-ben. Keith-szel most találkoztam először, mióta bankos vagyok, volt tehát mit mesélnem.
Az érdekesség viszont ezután kezdődik, mert kávézóban reggelizni azért nem egy nagy ördöngősség, ráadásul a szokatlan jelző sem igen illik rá.

Hn 9-kor a St Paul templom és opshop (Van erre jó magyar szó? Talán a vöröskeresztes bolt ami legközelebb áll hozzá, ilyen téren meglehetősen szűkös magyar élményeim alapján.) parkolójában találkoztam egy bankos társammal. Ezen a napon ugyanis a teljes bank bezár az egész országban (Closed for Good jeligére, ezt próbáltam a címben is jelezni, de angolul jobban kijön a szójáték), csak nagyon minimális személyzettel működnek a bankfiókok meg a telefonos központok, de az irodisták egyáltalán nem dolgoznak. Ehelyett közösségi programokon vettünk részt, ami magában foglalt a tengerpart és parktakarítástól kezdve az iskolákban való ügyes-bajos dolgokba besegítésen át az irodai segédmunkákig mindenfélét.

Én – két társammal egyetemben – az opshopot takarítottam, majd dobozokat hordtunk, könyvespolcot szereltünk, tetőt mostunk, ablakot pucoltunk stb. Mindent, amire épp szükség volt, a templom gondnokainak irányításával. 5-6 idős néni/bácsi volt még ott, kivétel nélkül teljesen más világban élnek mint én, de nagyon aranyosak, barátságosak, segítőkészek voltak.

A közös hangot nem találtam meg, de egy élmény volt segíteni nekik illetve nem a gép mögött ülni hanem munkaidő keretében llyen tevékenységet végezni. Kaptunk 10 óraira teát, kávét, sütikét, ebédre finom tökkrémlevest készített az egyik bácsi, nagy szerencsémre teljesen vegetarianus módra. Nagyon ízletesre sikeredett neki.

Bár nem sokat szóltam a nap folyamán, jól éreztem magam közöttük. Szerintem mindegyikük nyugdíjas volt már és a templom karbantartását teljesen önkéntes alapon végzik. Szeretnek ott dolgozgatni, társaságban lenni, kellemesen elfáradni. Egyszóval szép életet élnek. Mint ahogy anno Papám-Mamám a csirketartással, kerti veteményessel foglalták el magukat. Nem azért mert annyira szükségük volt pl a házi tojásra, hanem maga a csirkékkel való munka volt sokkal kellemesebb, mint tétlenségben tengetni a napokat.

Már negyedik alkalommal került sor erre a napra, minden évben egyszer. Értékelendő kezdeményezés, mert közel 5000 ember ha a világot megváltani nem is tudja egy nap alatt, szerintem nagy segítséget tud nyújtani a kis közösségeknek.
Vajon szülőhazámban miként vélekednének egy bank ügyfeleli ha bezárna egy normál hétköznapon, és folyó banki ügyeiket leegfeljebb online tudnák intézni? Itt a mérleg a jó irányába billen, az emberek értékelik és átsiklanak az esetleges kellemetlenségek felett.

Másnap az élet megy tovább a normál mederben, mindenki visszatér a szokásos munkájához, de új, másfajta élményekkel gazdagodva, megőrizve szívünkben egy kellemes, rendhagyó nap emlékeit.

Mosógép-szerelés IT módra

Kb. 3 héttel ezelőtt úgy nézett ki, hogy a mosógépünk beadta a kulcsot: Gabi bekészített egy mosást, indította volna a programot, de a szerkezet nem volt hajlandó beindulni, azt jelezte mintha nyitva lenne az ajtó, holott nem volt. Olyannyira nem, hogy a nyitógomb nyomkodására sem akaródzott neki visszaadni a torkában rekedt falatokat.

Ez pedig több szempontból is problémás volt, egyrészt ugye alapból  nem örülünk ha a mosógép nem szolgál minket rendesen, másrészt Rebi egyenruhái is bennmaradtak, holott azokat másnap hordania kell, de így még kézzel mosásra sem látszott esély.

No, nekiláttam hát az internetes kutatásnak, először modell-specifikusan, majd általánosságban. Kerestem annak az okát hogy mitől ragadhat be az ajtó, hogyan lehet kézi módon kinyitni, a gombot kiiktatva. Találtam mosógép-szerelős fórumokat, szerkezeti ábrákat, mindenfélét, de csak nem jött az igazi megoldás… egészen addig, míg youtube-on rá nem leltem egy brit webáruház videó-sorozatára, amelyek pont ilyen esetekben nyújtanak segítséget:

  • Hogyan nyissuk ki a mosógépet kézi úton, ha a gomb nem működik: meg kell dönteni legfeljebb 45 fokban, benyúlni alulról és a nyitószerkezeten van egy kézzel meghúzható kallantyú, amitől kinyílik az ajtó. Neki is gyürkőztem, de az első nehézség már rögtön adódott is, amikor – a videóban mutatott példánnyal ellentétben – a miénknek bizony jópár, már berozsdált csavarral rögzített alja volt. Ez szerencsére csak időben hátráltatott, és rövidesen mi is hallhattuk a „szívmelengető” kattanást és nyílott az ajtó!
  • Következő videó: ajtónyitást vezérlő alkatrész cseréje. Ez már nehezebb volt, de főképp azért mert egy mosógép belsejében elég kevés hely van kotorászni, pláne tapasztalat nélkül, egy 60 kilós, élén egyensúlyozott kocka alatt fekve. Azért sikerült a kis alkatrészt megtalálni, lecsavarozni és lehúzni róla a műanyag kábel-csatlakoztató aljzatot. Ehhez már nekem kellett kesztyű mert vágta a kezemet rendesen, ahogy simán próbáltam, és rendesen nem tudtam a helyszűke miatt nekigyürkőzni.

A következő lépés az volt, hogy megkockáztatom a gyaníthatóan ludas alkatrész beszerzését, reménykedve hogy elegendően alacsony költségű tétel ahhoz, hogy érdemes legyen úgyis beszerezni, hogy esetleg nem oldja meg a problémát.

Mivel a mosógép már megvan vagy 4-5 éves, így ezt az alkatrészt már nem gyártják, adta hírül nekem az egyetlen hivatalos LG márkaszervíz. Következő kérdésem, miszerint van-e másik lehetőség új mosógép vásárlása helyett, megválaszolatlanul maradt részükről. Közben túrtam a netet újabb, de visszafelé kompatibilis modell után. Csak nem lehet olyan bonyolult egy mosógép-ajtó nyitó, műanyag tokba bújtatott nyomtatott áramkör.

Egy ausztrál webáruházat megkérdezve kb. 1 órán belül kaptam választ, árajánlattal együtt. Ez 70 AUD körül volt, de mivel az illető megadta a pontos típust is, utánakérdeztem a helyieknél, és másnapra megkaptam tőlük is a megnyugtatást hogy az LG visszaigazolta az alkatrész és mosógépünk kompatibilitását, valamint hogy postaköltséggel 45 NZD-ből megvan az egész.

Nosza, meg is rendeltem, és bár eltelt lassan egy hét amíg ők beszerezték és én megkaptam, rövid aláfekvős menet J után remegő kézzel nyúltam az ajtónyitó gomb felé… és a zár kattant, a mosógép kinyílt!

Éljen a net és örülök hogy IT-sként még mosógép-szerelésben is terem babér a világháló böngészése révén!

Víztisztító

Sok-sok évvel ezelőtt Magyarországon volt egy víztisztítónk. Na jó, ez így nem teljesen állja meg a helyét, mert tárgyilagosan nézve korántsem volt ez annyira régen, viszont szubjektív időben mérve bizony nagyon sok élmény fűződik ehhez az idestova 3 évhez, amit szülőföldünktől távol töltöttünk.

De a lényeg bár inkább más élményeken van, jelenleg a víztisztító rendszer kapcsán én is saját bőrömön tapasztaltam, amit már mások is sokan, hogy nagyságrendekkel drágább a Földnek e jobb alsó csücske, mint némely másik.

Szóval nagyon szerettük azt a vizet, amit ama rendszer révén tölthettünk poharunkba, s guríthattunk le a torkunkon. Itt NZ-n jobb a csapvíz mint nekünk anno Budapesten volt, de azért a klór meg a hasonló „finomságok” bőszen kifejezésre juttatják jelenlétüket az ízvilágban.

Már egy ideje nekiláttam ily szerkezetet vadászni itt is, de az árszint kicsit elvette a kedvemet, viszont hosszú hónapok vízvásárlása – és egyéb, e bejegyzést szervesen nem érintő tényezők – feltette a koronát döntésem nemes folyamatára, mely családom egészségét hivatott elősegíteni. Ismét körbenéztem a helyi piacon, gyászos eredménnyel. Viszonylag kevés cég foglalkozik fordított ozmózisú vízszűrő rendszerekkel, azoknak pedig a honlapja nem nagyon tartalmaz még közelítő árat sem, de emailek alapján nagyjából 1000 dollár körülre árazható be a szerkezet. Ezt kicsit soknak tartottam, tekintve hogy a szomszédos Ausztráliából barkácsolós alapon rendelhető kb. 550-ért, mindez postaköltséggel. Ugyan a távol-keleti verzió, de ezzel sok ellenszenvem nincs, manapság sok e területről származó ketyere püttyög a házunkban, alapvetően megbízhatóan.

Már-már megrendeltem az ozzi verziót, mikor egyszer ország beállítása nélkül utasítottam a google keresőt egy kis felderítésre, mert szerettem volna utánajárni hogy mire kell figyelni a vásárláskor. Az eredmény az lett, hogy az USA-ban töredék-áron találtam megfelelő leírással, értékelésekkel, pontos ármegjelöléssel eme termék-kategória jeles képviselőiből garmadával.

Persze a szállítás sokat elvihet, valamint sok forgalmazó egyszerűen nem szállít Észak-Amerikán kívülre, amelyik meg igen, az a garanciát nem vállalja. Valamennyire érthető módon, noha ezen empátia engem kevéssé vigasztal. No, hosszú internetes búvárkodós alkalmakat követően választásom egy Watts gyártmányú „sporttársra” esett, ami szállítással együtt került végeredményben 350 dollárba. Nem ottani, hanem helyi, új-zélandi dollárba!

Még a garancia érvénytelenségével is megéri abban az esetben is, ha kettőt kell venni belőle. Ráadásul 10 munkanap alatt megérkezett.

Egy barátommal – aki házilag nevelkedett barkácsoló emberkeként jól ért a vízvezeték-szereléshez is – röpke 3 óra alatt beszereltük a mosogató alá egy szép napos délelőttön. Azóta sokkal jobban csúszik lefelé a víz, nagyságrendekkel finomabb az új csapból kifolyó nedű, mint a vezetékből szűrés nélkül érkező (nem, nem a csap eme különbség letéteményese), úgyhogy nagyon jóízűen isszuk, sokkal több is fogy belőle, a megfelelő folyadékbevitel pedig amúgy is fontos.

A végére pedig egy poén a termék kézikönyvének jótállást taglaló oldaláról: