Bence oltása (egy ideig az utolsó)

Hogy ne szűküljek be nagyon egy témára blogírás kapcsán 🙂

Ma reggel Bencével néztünk egy Csipet-csapat részt reggeli közben (úgy tudja bambulni az aranyos fejével, hogy ha bármilyen kaját kínálok neki, elhajtja a kezemet :)), aztán megkapta a kinti szerelését, 8 óra felé pedig elindultunk a dokihoz!

Kicsit becsapós volt szegénykének, mert beültettük a bringásülésbe, amitől azt hihette, hogy bizony most kerekezés következik. Hát, félig-meddig igaza lett, de csak toltam, nem ültem fel, Gabi pedig ment mellettünk a bakkerkokkerrel.

Bence még a tegnapig letépendőként értékelt sapkát is kérte a liftben, pedig korábban visítva tiltakozott, már amikor csak közeledett feléje a sapi. Pedig nyáron fontos, pláne NZ-re készülve 🙂

Szóval hamar eljutottunk a dokihoz, kb. 10 percet kellett várni, addig ő meg én birtokba vettük a játszószobát, csúzdáztunk (na jó, én csak lentről néztem vágyakozva…), aztán irány befelé!

Vetkőztetés (mert hát aktméredzkedésről is szó volt) után beletettük a kisembert a mérleg serpenyőjébe, ahol eredményként azt kaptuk, hogy 12,22 (mínusz kendő) kg-mal nehezedik időnként az idegeinkre őkelme 🙂 Ezt követően megtudtuk, hogy 80-akárhány centi magas (én pont nem láttam, mert takarta az asszisztens, Gabi meg utána nem emlékezett pontosan), majd a (mole)sztetoszkóp hideg érintésétől borzongva, kérő szemekkel meredt rám utódom. Megacéloztam tekintetemet, próbálván átadni a rezzenetlen magabiztosságot gyermekemnek, de nem tudom sikerült-e 😉

Mindenesetre amikor következő fázisként a doki belebökte dundi felkarjába a tűt, nyikkanás nélkül tűrte – ebben talán nagyobb szerepet játszhatott az, hogy hirtelen kapta a szúrást, mondhatnátok, de nem! én tudom, hogy ebben is az ő rettenthetetlen bátorsága került napvilágra, ami sajnos már nem tartott ki addig, amíg a fecskendezés tartott. Viszont amikor mentünk kifelé, már ő nyitotta ki nekem a kaput a bringám előtt 🙂

Miért nem más, mint Új-Zéland?

Frissítés: mivel a bejegyzés többszörös olvasatomra sem igazán válaszolt az eredeti címre, átneveztem, és egy új bejegyzésben kerülnek szóba immár tényleg azok a dolgok, hogy miért IGEN, miért NZ!

——————————————————————————————————-

Ha bárki is zaftos részletekre éhesen vetné rá magát a cím alapján a bejegyzésre, akkor megvallom, hogy igazából ex-szovjet-titkosügynök vagyok, aki Lenin hatalomra kerülésében is szerepet játszott, de aztán a hidegháborút annyira fagyosnak találtam, hogy spontán hibernálódás következtében a kétpólusú világrendszer fennállásának idején visszafiatalodtam jelenlegi koromra, most pedig zűrös múltam miatt vagyok kénytelen már évek óta várakozni a nemzetközi erkölcsi bizonyítványomra, mert a 2053. évbe előreküldött kémkutyám

Spydogs nem képes elintézni a hozzá mellékelt Platina DocWagon kártya ellenére sem, hogy a Cryogenetics Inc. kiállítson részemre egy hiteles igazolást a visszafiatalodás tényéről, aminek következtében elhinnék az Európai Unió központjában is, hogy igazat mondok.

(Húha, úgy látom komoly károsodást szenvedtem a ma reggeli tréfarépától!)

A szaft nélküli verzió sokkal unalmasabb, viszont valószerűbb is 🙂

2006-ban Gabival Ausztriában, St. Antonban nyaraltunk édeskettesben. Ez egy gyönyörű falucska Innsbrucktól nem messze, Arlbergben csodaszép hegyekkel, erdőkkel, völgyekkel. A szállásadónk – Herr Wagner aus Haus Kohlereck 😉 – talpig tisztességes úriember volt, a lakályos kis szobát nagyon megszerettük, és még csak drága sem volt. Vonattal utaztunk ki (akkortájt még vasutas voltam, aztán így volt a legkedvezőbb, meg amúgy is imádjuk, na!), St. Antonban pedig meg is állt a vonat, nem csak úgy leugranunk kellett.

Na, nem akarom túl hosszú lére ereszteni, mindenesetre az ilyen nyaralások során az ember kicsit kiszakad a hétköznapokból, a lelke megnyugszik, egy más nézőpontból képes az életére tekinteni. Mi is ilyen lelkiállapotban sétáltunk a hegyi ösvényeken, beszélgettünk a múltról, jövőről. Felvetődött az ötlet (ha már úgyis külföldön voltunk, miért ne fantáziáltunk volna küldföldről? ;)) hogy mi lenne, ha megpróbálnák kitelepülni? Ezután már csak azt kellett eldönteni hogy hová, majd elindulni. Haha! Na jó, ennyire naivan azért akkor sem gondoltuk, de álmodozni jólesett 🙂

Kisakkoztuk (nem kellett a neten sakk-stratégiát keresni hozzá), hogy az angol ajkú országok közül nekünk melyik tetszene igazán, főképp nagyon-nagyon szubjektív alapon, racionális elven nézve ok nélkül is akár 🙂 A nyúlfarknyi indoklás mind az akkori véleményünket tükrözi!

  • UK – nem, ez egyikünknek sem. Ne kérdezzétek miért, mi sem tudjuk 🙂
  • Kanada – hmm, jó lenne esetleg, de oda mintha nehéz volna bejutni, vízumot szerezni meg ilyenek.
  • USA – na azért ezt mégsem!
  • Ausztrália és NZ (akkor még egybevontuk, ma már nem tennénk meg ezt a vészes könnyelműséget!) – ez jó lesz! Messze van, szép, tetszik!

Nosza, sok szó esett még a nyaralás folyamán erről, hazaérve neki is láttam a kutatásnak. Küldtem emailt az önéletrajzommal minden céghez, aki NZ-n meg AUS-ban vasúttal összefüggésben állt, és bár siker nem koronázta ténykedésemet, jöttek válaszok! Az tehát bebizonyosodott, hogy a déli féltekén igazán udvarias és kedves emberek élnek.

Szabolcs kérdésére válaszolva, hogy Ausztrália miért esett ki:

  • több okból is (persze ezek mind leginkább hallomásbéliek)
  • nézd meg Bertók János bevándorlási ügynök honlapját, eléggé lelombozó volt akkortájt,
  • nagyon megnézik, hogy kit engednek be, erőteljesen rostálnak
  • Új-Zéland esetében nagyobb esélyt láttam arra, hogy bevándorlóként legyen keresnivalóm, többek között azért, mert onnan kifelé is legalább annyi emberke megy, mint ahányan befelé igyekeznek
  • az ausztráloknál nem nagyon szeretik a kutyákat, én pedig olyan helyre szeretnék menni, ahol Barnabásnak is jó dolga lesz (meg a későbbi kutyusainknak)
  • szerintem az ember igazából egy helyre tud csak komolyan koncentrálni, ha én még Ausztráliát is bevenném az esélyesek közé, még egy rakás szabályozást át kéne böngésznem, helyeket keresni, IT szakmai közösségeket felkutatni, aus újságokat olvasgatni, stb.
  • ha az ember szétforgácsolja a koncentrációját, akkor szerintem mindkét (mindhárom, mindX) helyen jóval nehezebb az, ami így sem könnyű.

Valamikor év vége felé felvettem a kapcsolatot Hajnalkával is, aki szintén tovább javította az imént festett képet, mert már akkor is sokmindenben segített, pedig szerintem esélyem nem volt, hogy bármit is kezdjek odakint. Még most is nehéz, pedig azóta változott jócskán a hátterem.

Akkor nyergeltem át az IT vonalra (nyí-ha-ha, így nem maradtam fürge yahoo), persze nem csak emiatt, de minden munkahely-váltásnál figyelembe vettem, hogy NZ-hez ez most jó lesz-e, vagy sem.

Az elmúlt években egyre előrébb jött a kivándorlás kitűzött dátuma, a takaréklángon égő lelkesedés pedig csak azt várta, hogy fellobbanhasson, ami meg is történt ez év elején. Azóta már teljes gőzzel puhatolózom, tájékozódom, blogolok, stb – mindezt az új-zélandi magyar blogos közösség oltári jóleső segítőkész kedvességével megtámogatva 🙂