Felelősségérzet


Felelősségérzet
Mostanában néhány könyv hatására sokat gondolkodom az élet általánosabb, lelki fejlődéssel összefüggő dolgain. Az a szép ezekben, hogy a legtöbb ún. “nagy igazság” annyira egyszerű, hogy igazából születésünktől kezdve itt van az orrunk előtt, csak általában a nagy áldozatosságban nem vesszük észre. Az ember jobban szeret panaszkodni, mint értékelni a meglévőt.
Rövidre zárva ezt a fejtegetést (most nem elsősorban ezt szerettem volna kifejteni), kezdem megtanulni az egyik ilyen dolog megélését. Tudni persze tudtam eddig is, hisz tényleg nem titok, de hosszú időnek kellett eltelnie hozzá, hogy megérjen bennem és mindennapi életemnek is szerves részévé váljon.
(Amiket leírok, a tulajdonságok amiket említek, azok nem jók vagy rosszak, csak úgy közlöm őket, mint egy eszmefuttatás részeit.)
Az ember nagyon könnyen alkot véleményt (talán alapvető emberi jogunk is, ha minden igaz?) a valós tényezők töredékének ismerete alapján is, a másodperc tört része alatt. Később aztán kiderülhet, hogy mégsem olyan egyszerű az egész, és változik a vélemény, de sokszor előfordul, hogy hiába derülnek ki tényezők, amelyek árnyalják a dolgot, a meggyőződés nem változik, mert nagyon rövid idő alatt is képes volt belemerevedni a kezdeti állapotba.
Valószínűleg azért olyan élő ez most bennem, mert a héten is kiderültek valakiről (akit nem igazán kedvelek, bár komoly bajom sosem volt vele) számomra újdonságok, amik teljesen más fénybe helyezték az egész embert számomra. Nem lettünk puszipajtások, nem erről van szó, de most már jobban értem mit miért tesz, illetve nem esem még egyszer abba a hibába, hogy úgy gondoljam, eleget tudok róla, és ne változhatna ismét a róla kialakított képem.
Itt jön a lényeg, amelyért az elmúlt egy hónapban annyiszor hálát adtam, hogy nem én tartozom felelősséggel másokért. (Magamért viszont annál inkább, és ez jócskán keményebb dió! 😉 A gyerekek esete pedig szülői szemszögből nézve nem ennyire elhatárolható, én is tisztában vagyok vele.) Nem kell nekem eldöntenem, hogy valaki jutalmat érdemel-e vagy büntetést, hiszen
sem elég bölcs nem vagyok ehhez,
közel sincs a birtokomban elég információ hozzá,
a tettek úgyis elnyerik következményüket, előbb-utóbb mindenki megkapja, ami jár neki.
Ez pedig akkora könnyebbség, és sokkal megértőbben tudok az emberek felé fordulni ezáltal, kevesebb a bosszúság, több az öröm.
Az említett illetőnek is igyekszem inkább apróságokban segíteni, mert szerintem az ember utólag megbánhatja, ha otromba vagy rosszindulatú módon viselkedett, de magamon olyat még nem tapasztaltam, hogy azt bántam volna meg, hogy jó szívvel, segítőkészen fordultam egy embertársam felé.
Már nem nagyon háborodok fel dolgokon, hiszen az én, saját, hétköznapi életemben nem nagyon történik annyira egyértelműen elítélhető dolog, mint amilyenekkel a híradók vannak tele (azok az események pedig már a média szűrőjén keresztül jönnek, tehát kétes a szavahihetőségük, illetve távol állnak attól, hogy ráhatásom legyen rájuk, akkor pedig minek bosszankodni rajtuk?).
Novalis óta (17-18 évesen olvashattam őt a NEVKÓ könyvtárból) időről-időre törekszem a gyermeki naivitás újra felélesztésére magamban, mert inkább vagyok jólelkű, mint megkeseredetten realista. Nekem eddig beigazolódott ez a hozzáállás, hiszen szép életem van, és egyre szebb lesz, pláne ha a 3 éve tervezgetés alatt álló NZ tervünket is meg tudjuk valósítani 🙂
Nem vagyok biztos benne, hogy a gondolatokat úgy sikerült továbbadnom, ahogy én értelmeztem őket, tehát hálás vagyok minden kérdésért, hozzáfűznivalóért, ha bárkinek akadna ilyen.

Mostanában néhány könyv hatására sokat gondolkodom az élet általánosabb, lelki fejlődéssel összefüggő dolgain. Az a szép ezekben, hogy a legtöbb ún. “nagy igazság” annyira egyszerű, hogy igazából születésünktől kezdve itt van az orrunk előtt, csak általában a nagy áldozatosságban nem vesszük észre. Az ember jobban szeret panaszkodni, mint értékelni a meglévőt.

Rövidre zárva ezt a fejtegetést (most nem elsősorban ezt szerettem volna kifejteni), kezdem megtanulni az egyik ilyen dolog megélését. Tudni persze tudtam eddig is, hisz tényleg nem titok, de hosszú időnek kellett eltelnie hozzá, hogy megérjen bennem és mindennapi életemnek is szerves részévé váljon.

(Amiket leírok, a tulajdonságok amiket említek, azok nem jók vagy rosszak, csak úgy közlöm őket, mint egy eszmefuttatás részeit.)

Az ember nagyon könnyen alkot véleményt (talán alapvető emberi jogunk is, ha minden igaz?) a valós tényezők töredékének ismerete alapján is, a másodperc tört része alatt. Később aztán kiderülhet, hogy mégsem olyan egyszerű az egész, és változik a vélemény, de sokszor előfordul, hogy hiába derülnek ki tényezők, amelyek árnyalják a dolgot, a meggyőződés nem változik, mert nagyon rövid idő alatt is képes volt belemerevedni a kezdeti állapotba.

Valószínűleg azért olyan élő ez most bennem, mert a héten is kiderültek valakiről (akit nem igazán kedvelek, bár komoly bajom sosem volt vele) számomra újdonságok, amik teljesen más fénybe helyezték az egész embert számomra. Nem lettünk puszipajtások, nem erről van szó, de most már jobban értem mit miért tesz, illetve nem esem még egyszer abba a hibába, hogy úgy gondoljam, eleget tudok róla, és ne változhatna ismét a róla kialakított képem.

Itt jön a lényeg, amelyért az elmúlt egy hónapban annyiszor hálát adtam, hogy nem én tartozom felelősséggel másokért. (Magamért viszont annál inkább, és ez jócskán keményebb dió! 😉 A gyerekek esete pedig szülői szemszögből nézve nem ennyire elhatárolható, én is tisztában vagyok vele.) Nem kell nekem eldöntenem, hogy valaki jutalmat érdemel-e vagy büntetést, hiszen

  • sem elég bölcs nem vagyok ehhez,
  • közel sincs a birtokomban elég információ hozzá,
  • a tettek úgyis elnyerik következményüket, előbb-utóbb mindenki megkapja, ami jár neki.

Ez pedig akkora könnyebbség, és sokkal megértőbben tudok az emberek felé fordulni ezáltal, kevesebb a bosszúság, több az öröm.

Az említett illetőnek is igyekszem inkább apróságokban segíteni, mert szerintem az ember utólag megbánhatja, ha otromba vagy rosszindulatú módon viselkedett, de magamon olyat még nem tapasztaltam, hogy azt bántam volna meg, hogy jó szívvel, segítőkészen fordultam egy embertársam felé.

Már nem nagyon háborodok fel dolgokon, hiszen az én, saját, hétköznapi életemben nem nagyon történik annyira egyértelműen elítélhető dolog, mint amilyenekkel a híradók vannak tele (azok az események pedig már a média szűrőjén keresztül jönnek, tehát kétes a szavahihetőségük, illetve távol állnak attól, hogy ráhatásom legyen rájuk, akkor pedig minek bosszankodni rajtuk?).

Novalis óta (17-18 évesen olvashattam őt a NEVKÓ könyvtárból) időről-időre törekszem a gyermeki naivitás újra felélesztésére magamban, mert inkább vagyok jólelkű, mint megkeseredetten realista. Nekem eddig beigazolódott ez a hozzáállás, hiszen szép életem van, és egyre szebb lesz, pláne ha a 3 éve tervezgetés alatt álló NZ tervünket is meg tudjuk valósítani 🙂

Nem vagyok biztos benne, hogy a gondolatokat úgy sikerült továbbadnom, ahogy én értelmeztem őket, tehát hálás vagyok minden kérdésért, hozzáfűznivalóért, ha bárkinek akadna ilyen.

Advertisements

One thought on “Felelősségérzet

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s