Búcsú a barátoktól

Na, ezen a héten zajlik a barátoktól való búcsúzás egy-egy utolsó ebéd vagy hozzánk látogatás formájában. Tulajdonképpen múlt pénteken kezdődött ez, amikor a szüleim hazahozták Bencét.

Mikor lekísértem őket az autóhoz, még beszélgettünk néhány mondatot NZ-ről, majd rövid búcsúzást követően elgördültek. Anyukám csak kicsit sírt, legalábbis amíg én láttam. Ilyen búcsúra nem lehet felkészülni, meg szerintem az ember nem is tudja egy alkalomba belesűríteni az összes mondanivalót, az összes érzelmet.

Ráadásul úgy nem, hogy én csak félszívvel érzem azt, amit a másik fél, mármint abból a szempontból, hogy a másik félszívem meg a lelkesedéssel telve várja a Nagy Utazást. Ettől még persze bennem is van szomorúság, de ezzel egyidőben hatalmas várakozás, izgalom is.

A második komolyabb elbúcsúzás a keddi vasutas megmozdulás volt, de erről már külön is írtam 😉 Ezt követte szerdán az ebéd Péterrel (akit már általános felső óta ismerek, akkor osztálytársam volt, később évfolyamtársam az egyetemen, a végén meg mindketten Budapesten kötöttünk ki). Mivel ő ajánlotta az útikönyvet, amit végülis megvettem, azt is elvittem neki mutatóba, a képek iránti lelkesedése láttán pedig ösztönöztem ismét, hogy majd látogassanak meg! :o) Talán meg is teszik majd. Szó mi szó, mikor visszakísértem dolgozni és elváltunk, amolyan furcsa érzés kerített hatalmába (ami nem úgy furcsa, hogy meglepő, hanem átérezni az), hogy most jó ideig nem látom őt sem.

Késő délután RékAndrásék jöttek hozzánk látogatóba, és bár nem maradtak sokáig, gyönyörű képeket mutattak Korzikáról, ahonnan múlt héten érkeztek vissza. Tényleg nagyon szép hely, remélem én is fogom annyira élvezni NZ-t mint ők Korzikát 🙂 Beszéltünk jó adagot Új-Zélandról is, majd újabb érzékeny búcsú következett. Az ő esetükben is az volt a helyzet, hogy bennük több szomorúság volt, mert bennem dúlt a már említett újdonság iránti vágy.

Igazából azt is jó volt érezni, hogy ilyen bánatosak lettek a hozzám közel állók, amiért elmegyek. Ilyenkor tapasztalja meg jobban az ember, ilyenkor tisztázódik le még inkább, hogy kivel milyen a családi, baráti kötelék.

A mai nap (csütörtök) során az ebédet legkedvesebb barátommal, Gáborral töltöttem (még egy sört is legurítottunk utána munkaidőben :P). Finom konyhával rendelkező új helyet is találtunk (ez főképp azért nagy szó, mert vega éttermekkel nincs elárasztva a magyar főváros, noha abszolút módon véve van egypár). Érdekes, de ő volt az első (és eddigi egyetlen) olyan ember, akinél a beszélgetés fonala nem csak arrafelé gombolyodott, hogy milyen közel van már az utazás, stb. Persze ez is bőven szóba került, de valahogy mégis úgy éreztem, hogy a mai beszélgetésünk nem sokkal másabb, mint a többi. Ezt még fokozta, hogy amikor elköszöntünk egymástól, egyáltalán nem volt olyan érzésem – mint amilyen a többieknél –, hogy most jó sokáig nem látjuk egymást. … Majd kiderül, de nagyon örülnék neki, ha jó volna a megérzésem (persze nem úgy, hogy nem jön össze nekünk az NZ projekt és kénytelen leszek hazajönni 🙂 persze benne van a pakliban, de nem hiszem hogy így lesz).

Nem szeretnék itt érzelgős lenni (másutt sem :P), meg végülis nem halni megyek, úgyhogy nem írok olyanokat, mint “Köszönök mindent!” meg hasonlókat, hiszen fogunk még találkozni, csak ritkábban. Meg másképp. De ha olvassátok a blogomat, akkor azért nyomon tudjátok követni, mi is történik velem és kis családommal az óceán(ok) túlfelén 🙂

Ha DAlfin* lennék, azt mondhatnám, “Viszlát, és köszi a halakat!” :o)

* képzavaros szójáték, egyik fele a delfin (na jó, ezt nem lehetett nehéz kitalálni), másik fele Douglas Adams monogramja

Barni box

Ha valaki azt gondolná, hogy viszonylag egyszerű dolog egy kutyának költséghatékony módon repcsin szállítható boxot venni, hát téved 🙂

1) a megfelelő méret nagyon fontos; persze lehet nagyobb, biztonsági ráhagyás révén, de az akkor drágább is, meg a szállítása is többe kerül

2) IATA szabványnak feleljen meg (mármint a box, nem a kutya 🙂

3) teljesítsen ilyet követelményeket, mint:

  • a kutya tudjon benne úgy ülni, hogy nem veri be a fejét a plafonba,
  • a kutya meg tudjon fordulni nehézség nélkül,
  • tudjon úgy hasra feküdni, hogy kinyújtja a mellső lábait,
  • az eb fel tudjon állni benne úgy, hogy nem veri be a fejét (ez majdnem uaz, mint az első).

4) emiatt ki is kell próbálni személyesen.

Na ez utóbbi nálunk nehézségekbe ütközött, mert nekem nincs kocsim (egy-két ilyen alkalmat leszámítva továbbra is tartom, hogy Bp-en inkább átok mintsem áldás az autó), úgyhogy nehezen sikerült leszervezni a dolgot. Többszöri lefújás után egy állatos webáruházzal történő beszélgetés során kaptam a tippet, hogy vigyem be az ebet a Fressnapf-ba, ott próbáljuk ki a boxokat, és majd utána úgysem ott veszem meg, mert drága az áruház. Ezért is merte ajánlani a hölgy.

Nosza, kaptunk az ötleten, kedden el is mentünk, Barnit a kiképzője hozta kocsival. Bementünk, a végeredmény az lett, hogy a 6-os méretű (nagyjából) szabvány IATA box kell neki. Még nem vettük meg, mondván máshol biztosan olcsóbb (ami végülis nem igaz, mert ez 32e volt, máshol a 6-os méretűek 40 körül vannak).

Hazafelé elvileg nem fértünk be mindannyian a kocsiba, mert hiába nagy kombi, amivel Andi a Barnit elhozta idáig, úgy van megcsinálva, hogy csak az első két ülés maradt benne, a hátsók helyén kutyáknak alakították ki a helyet, és mivel Gabi is eljött, három ember volt jelen.

Én viszont kaptam az alkalmon, hogy ha ez még nem is a csomagtartóban utazás (titkos és eszement vágyam ez is :P), de betelepszem hátulra a kutyák közé. Így is lett, én élveztem legjobban a 10 perces autózást 🙂 Egy törpe snauzer rögtön az ölembe telepedett, Tikett (fekete, nagy labrador fiú) az ölembe hajtotta a fejét, Dede (fekete labilány) rögtön puszilkodni kezdett, Barni is ott kavargott 🙂 Szóval így utaztunk, nagyon jó társaságban éreztem magam! És még a boxot is sikerült kiválasztani 🙂

Végre egy feladat!

Eljött végre az az email is, amiben kaptam egy megoldandó feladatot egyik reménybeli NZ munkáltatómtól. Ugyan nem Craigtől, akitől esélyesebbnek gondoltam (bár a héten váltottam már vele is egy levelet, amiben írta, hogy nem is fog sikerülni összeraknia nekem a kockát, úgyhogy majd személyesen beszélünk róla :)) hanem wellingtoni Robtól, akivel szintén beszéltünk ilyesmiről, de már jó régen, és emailben nem merült fel.

Örültem mint maki a lóbálós testrészének, de nem tudtam rögtön nekiállni. Ez ugyanis kedd délelőtt jött, én pedig f11 felé indultam a vasutas (ex-)kollégákat meglátogatni, és onnan csak későn, 8 után értem haza.

Ráadásul Bence sokáig viribült, 10 után ment csak aludni a kis kópé. Nagyjából 11-kor álltam neki az amúgy nem bonyolult feladatnak. Egy SSIS data flow-ban kellett egy tetszőleges forrásból származó sorokban egy mező tartalmának érvényességét tesztelni egy meghatározott minta alapján. Ez így megfogalmazva eléggé bonyolultan hat, példával élve azonban csak arról van szó, hogy mondjuk van 2 kiragadott sorunk:

ID, Kód

1, 222-2312-231

2, 382-293-132

A Kód oszlop mintája: xxx-xxxx-xxx, ennek kell megfelelnie minden sornak. Az első tehát érvényes, a második viszont nem, mert a második számsor csak 3 jegyből áll, emiatt a – is arrébb kerül, illetve a string hossza is kevesebb. Szóval ennek a mintának az ellenőrzését kellett kifejlesztenem. Erre leginkább egy script component alkalmas, ami annyit jelent, hogy programozni kell. Hozzám inkább a VB áll közelebb, mert az SQL Server 2005-ben még csak azt lehetett használni, a 2008-ban viszont már van C# is, és Rob azt részesíti előnyben.

Úgyhogy először kitaláltam mit hogyan, majd jött a megvalósítás. VB-ben egész könnyen ment, de mivel a C# szinte teljesen idegen nekem, nehéz volt a szintaxist helyesen alkalmazni, nagyon sokat kellett próbálkozásos módszerrel kísérleteznem, mire ezen a nyelven is sikerült létrehozni a csomagot 🙂

Egészen f4-ig dolgoztam vele (igyekeztem minél jobban tökéleteseíteni az alkalmazott logikát), úgyhogy eléggé fáradtan sikerült ágyba kerülnöm, és igazán hosszú alvásra nem is számíthattam, mert mindentől függetlenül Benci azért ébreszt 7-8 között 🙂

De igazán élveztem, hogy végre dolgozhatok és hogy NZ-vel kapcsolatos feladatot oldhatok meg 🙂

Utolsó (egy időre) vasutas-találkozó

Ez egy kellemes nap volt 🙂 Hn 11 körül indultam el otthonról, egy kis futással elcsíptem a 47-es villamost, aztán a 103-as buszt. Ez utóbbi komoly dugóba keveredett a Hengermalom úton, de én annyira nem siettem. Inkább olvastam. 11:40-re értem oda a MÁV új székházához a Vajda Péter utcához. Rácsörögtem Bandira, majd 5 perc várakozás után meg is jelentek mind a hárman: Bandi, Imre és Józsi. Benéztünk a helyi kantinba egy ebédre, ahol szerencsére volt összesen egyfajta vega étel, azt ki is választottam magamnak. Fincsi volt, nekem bőségesen elegendő mennyiségű is.

Természetesen én végeztem a legkésőbb az ebéddel 🙂 Közben eldumáltunk, láttam Molnár Gyurit is, aki nem sokat változott 😛

Ebéd után felmentem Bandiék szobájába, mert megbeszéltük, hogy megvárom velük a munkaidő végét, aztán elmegyünk egy-két sörre a közelbe. Nosza, mentünk is. Jól elbeszélgettünk, a MÁV-os munkatempó a mai délután kísértetiesen hasonlított arra az időszakra, ami még az én időmben volt 🙂

Még a főnökasszonyuk is bejött, aki később meg is kérdezte Bandit és Józsit, hogy ki a fene ücsörgött ott náluk naphosszat 🙂

3 körül lenéztünk egy kávéra (forró csokira) a második emeletre, ahol régi főnökünkkel, Erzsikével is összetalálkoztunk. Mivel a kávégép pont Jóságos Imre Bácsi szobájának ajtajánál volt, bevonultunk oda. Én itt is maradtam Imrével n5-ig, amikor Bandi csörgött, hogy ő már az épület előtt vár minket. Miután Józsi lehozta a tarisznyámat, kimentünk hozzá.

A Népligetnél egy kellemes, bár hangos (és valszeg rossz levegőjű :)) sörözőbe lecsüccsentünk és kikértünk egy kört. Nagyon jólesett a torkot hűsítő aranybarna ital, de a beszélgetés, nosztalgiázás még jobban.

Negyed 7-ig ücsörögtünk ott megtárgyalva jövőt, jelent, múltat. Aztán elbúcsúztunk. Furcsa érzés volt úgy kezet fogni hármójukkal, hogy talán többé nem találkozunk, de legalábbis csak hosszú idő múlva.

Ennek a 3 embernek köszönhetően (meg van egy negyedik, aki most nem volt jelen) mondhatom el ismét azt, hogy a MÁV volt emberi szempontból a legjobb (munka)helyem. Köszönöm Nektek a veziges éveket! Megérte, mégha munka szempontjából nem is tett hozzá sokat az életemhez 🙂

Ha bármikor jönnétek, és mi ott kint leszünk, tartom a freerange Wellington-szeletes meghívást! 🙂 (Azt nem garantálom, hogy el is készítem, de a hozzávalókat beszerzem :P)

Hogyan jutottam NZD-hez?

Ez azért is fontos, mert ha jól tudom, havi 1000 $-val rendelkezni kell a turistának ahhoz, hogy bemehessen az országba.

Az elején még naivan azt gondoltam, hogy valamelyik bankban vagy valutaváltónál lehet venni, de aztán hamar kiderült, hogy a magyar bankok nem forgalmaznak, a váltóknál pedig egyszer-egyszer előfordulhat hogy van (ha épp akkor kért valaki pl. Ft-ot és neki csak NZD-je volt), de tömören szólva nincs 🙂

Aztán mikor eziránt érdeklődtem az Index NZ fórumán, nem sokkal később kaptam két emailt is, mert azért van olyan magyar NZ-n, akinek szüksége van forintra. Persze zömmel nem ott helyben (hülyeség is volna), saját magának, hanem pl. repjegyet venni rokonoknak …

Úgyhogy most van kp-ben több mint 1 600 NZD-m, illetve nem helyben még 2000, meg lesz még így valamennyi. Igaz, az 1600 pont nem elég a két hónapra, de majd kiegészítem €-val meg GBP-vel.

Pakolás, hirdetés

Gőzerővel nekiláttunk a hirdetősdinek, beizzítottam végre a Vaterás fiókomat, mert eddig nem nagyon használtam. Előtte az expresszen próbálkoztam, de ott viszonylag kevés sikerrel. Mondjuk a bringám hamar elment azon keresztül is.

Most már a két kerekem sincs ki (az asszonyét használom, amíg az övé még megvan), viszont diót aprítani még tudok a robotgéppel. A nagygépem is egy hét múlva elmegy, utána meg én is, a családnak meg marad az új netbook. Pici de praktikus (csak egy VGA-kábel kéne hozzá, mert az enyém már elkeveredett, a DVI-os meg nem jó hozzá 😦 )

Ma délután a ruháim is előkerültek: kipakoltuk mind a másfél szekrényt (összesen 3-4 polcot), aminek legalább a 65%-a jótékonykodás keretében rászorulók ruhatárát fogja majd gazdagítani, a fennmaradó részt pedig viszem magammal. Soha nem voltam ruhamániás, de az utóbbi években már egyre inkább a "tulajdonlás” fogalmától való elszakadás jegyében éltem, a javakat inkább digitális formában gyarapítottam (de nem DVD-re írva minden felesleges dolgot!), ami lehet, hogy időnként nem olyan kellemesen használható (pl. könyvek esetében az igazi hangulatát az e nem tudja pótolni), viszont a környezetre gyakorolt romboló hatása összességében, hosszú távon alacsonyabb.

Szóval a ruháim már összegyűltek, szerintem közel sem fogják kitölteni a nagy hátizsákomat, úgyhogy lesz helyem még egyebeket is pakolni, de már csak a jövő héten 🙂

Bence hazatért :o)

Bence az elmúlt 5 napot a nagyszülőknél töltötte, ezalatt mi is sokat pihentünk (na jó, többet mint egyébként, de azért volt tennivaló bőven). Az első két napban nagyon furcsa volt, hogy nem téblábol ott a kis gézengúz, de így nagyon hamar teltek a napok. Emiatt mondjuk időnként úgy éreztem, hogy nincs is meg a megszokott kerete az életvitelünknek.

Közben a munkahelyen is az utolsó hetet töltöttem, ettől már önmagában is furcsa volt ez az időszak 🙂

Végül péntek délelőtt jött haza a kisember, mert akkor már munkanélküli voltam 🙂 és a szüleim szerettek volna még egyszer találkozni velem (amúgy csütörtökön hozták volna).

A nap legnagyszerűbb pedig az volt, amikor a kis göndörböndör meglátott, kitárta a karját, és hatalmas mosollyal rohant felém, a karjaimba 🙂 Hát igen, az ilyen pillanatok feledtetik a bosszúságot és a nyűgös perceket!