Könyvkuckó – Alfred Bester: Tigris, tigris

A minap fejeztem be ezt a nagyszerű könyvet. Bevallom, nem hallottam előtte Alfred Besterről, tehát nem célzatosan olvastam el, csak úgy véletlenül megvolt Mobireader formátumban, rákerült a PDA-mra egyszer, és Wellingtonban nem volt kedvem angol nyelvű könyvet elkezdeni, rányomtam hát erre.

Nagyon nem bántam meg! Nem vagyok jó könyvismertető-író, de talán idővel ez javulni fog 🙂

Alfred Bester - Tigris! Tigris!

Az egész a teleportálással indul, de szerencsére nem a technikai részét boncolgatja Alfred (az igazából nincs is neki ebben a könyvben), hanem a társadalmi-gazdasági hatásaira tér ki egy picit. Nem túlozza el, viszont szabadon továbbgondolható 🙂

(Nem  szép a borító, de a történet sem 🙂 Még jó sokfajta borítóval adták ki az évek során, ha valakit érdekelnek ezek, itt megtalálhatja:

http://gbr87.sfblogs.net/2009/08/07/

A főszereplő egy tökéletes átlagember, még annál is átlagabb, legalábbis a történet elején. A különböző lelki és pszichés nehézségek azonban jócskán átformálják.  Nem, nem lesz belőle világmegmentő hős (a világ elpusztításához egy picivel közelébb állt, de azért az sem :)), tehát nem jellemfejlődést mutat be a regény.

Viszont nagyon fordulatos. Mások szerint jó akciójelenetek vannak benne, szerintem nem annyira azok dominálnak, mint inkább az érdekes (néha elvont és/vagy elborult) ötletek.

Valóban megjelennek benne a cyberpunk elemei is (1956-ban került a könyv az olvasók kezébe!), de még nem annyira rendbe szedve, inkább csak ötletekként.

Szerintem az egész könyv egy nagy ötletrohamként (brainstorming) indul, amiből aztán valahogyan kikristályosodik egy szövevényes történet, aminek egészen a végéig nehéz megsejteni a kimenetelét. A főszereplők nem igazán szerethetők, ám nagyon egyediek. Ahogy halad előre a történet, bizony komolyan elgondolkodtató részekkel is találkozhat az ember. Nekem sikerült 🙂

Én 9 pontot adtam neki (10-es skálán), mert valamiért nagyon megfogott, aki szereti a klasszikus sci-fit, a maga elgondolkodtató ötleteivel, meglepő nézőpontjaival, és nem bánja, ha – szemben a mai regények jelentős részével – nem vaskos köteteken ível át a cselekmény a végkifejletig, azaz nincs annyi idő beleélnie magát, annak őszintén ajánlom!

Wellington – az uccsó interjús beszélgetés

Ezen nap eseményeit már Ohakune-ban, az Overland Train-en vetettem papírra 🙂

Nem siettem el a  felkelést, még talán olvastam is valamennyit előtte. Utána irány reggelizni, Bess ma is finom ételeket pakolt ki az asztalra. Ettem, beszélgettünk, aztán 10 körül ő elment dolgozni.

Én folytattam az olvasást, jó ez a könyv, nem is hagytam abba már a végéig. Zoe (a kutyus) is végig követett, akárhová mentem a házban (mielőtt elindultam délben, az ágyam alá is bebújt, alig találtam meg és majdnem bezártam a szobámba :)). Készítettem néhány képet is, ezeket a tegnapi bejegyzéshez fel is tettem (illetve a picasan van a többi), akinek van kedve Wellingtonba ruccanni, és nincs még szállása, bátran ajánlom!

Dél körül átöltöztem, nekiindultam. Az ajtón kilépve mentem kb. 20 métert, majd visszafordultam: sütött a nap és így délidőben nagyon meleg volt. Egy rétegett levettem, de a polárpulcsimat azért elvittem a kezemben, ki tudja meddig lófrálok kint (mivel  f8 körül értem haza, jól is tettem!).

Végül rá kellett kapcsolnom, de pont 1-re sikerült odaérnem! 😉 Rob is még ott volt, épp Mattivel beszélgetett. Mielőtt elment, megbeszéltük, hogy majd hív délután, és ha még bent vagyok a városban, személyesen is megtárgyalhatjuk a végeredményt.

Mattivel – aki finn és 1993-ban érkezett – tényleg csak cseverésztünk, semmi szakma. Nagyon laza fickó, pedig a többiek sem voltak túl kimértek 🙂

Hn2 körül már a Lambton Square indiai éttermében ebédeltem (ez nagyon fincsi volt!), majd elindultam felfelé. Gyönyörű hegyi utcácskákat találtam, a Cable Car (itteni Sikló) meg a Viktória Egyetem környékén, főképp azok voltak hangulatosak, amiken csak gyalogosan lehet közlekedni.

Nyugalom honolt majdnem mindenütt, egyik oldalon kilátás a belvárosra és az öbölre, a másikon völgyek és meredek dombok, házikókkal teleszórva.

Megnéztem a Cable Car múzeumot, majd a füvészkerten (Wellington Botanic Gardens) keresztül lesétáltam a városba.

Többször is volt olyan érzésem, mintha gombóc lenne a torkomban és könnyek fojtogattak, annyira tetszett ez a város és annyira szeretnék itt élni. Álmodoztam, milyen jó lesz majd itt Gabival sétálni, andalogni ha sikerül a meló.

Elnéztema Wellington múzeumba is, nekem nagyon tetszett, jobban felkeltette az érdeklődésemet, mint a Te Papa. Sajnos csak az első szintet volt lehetőségem végigböngészni, ami a város XX. századi történelmét fogta át, mert du. 5-kor zártak.

Még egy kis grasszálás, hátha jön az a telefonhívás, aztán vettem néhány dolgot a holnapi útra és irány a ház.

Megnéztem az emailjeimet, de Robtól nem érkezett. írtam hát neki (hátha elvesztette a számomat), közben Kedvesemmel is váltottam SMS-t (ők Rebivel ketten épp Böröcznél üldögéltek). Rob a válaszában megírta, hogy egész délután nem volt bent, úgyhogy amint beszélt Mattivel, pénteken vagy hétfőn hív. Kiwik ! :o) Egy kis türelemjáték azért belefér 🙂 Mivel azóta már elmúlt a péntek, biztos, hogy legkorábban hétfőn kapok hírt.

Lezuhanyoztam, fogat mostam és pont láttam, amikor (21:16) Bess hazaérkezik. Összepakoltam, ne holnap hajnalban kelljen, majd felmentem elbúcsúzni. Megittunk még egy teát,  beszélgettünk. Nagyon megkedveltem házigazdámat, ha  ilyenek általában a helyiek, akkor ez az ország annál is jobb, mint gondoltam! 🙂

A végén még felajánlotta, hogy mindenben segít, amiben tud, ha Wellingtonban lesz állásom és itt kell leküzdenem a házbérlés, iskolakeresés, stb. kezdeti nehézségeit 🙂

Ezután már csak egy kis olvasás (a tea hatása) maradt hátra alvás előtt.

Magyar szemmel Új-Zéland

Kis kitérés a wellingtoni események naplózásának folyamából 🙂

Tegnap sétálgattam Auckland Glendowie nevű kerületében, egészen pontosan a Churchill park felé, akkortájt méláztam a következő témákon, gondolatokon:

Ha az ember NZ-t tervezgeti, sőt el is jut odáig, hogy nekilát a megvalósításnak, akkor célszerű elfeledni minden előzetes várakozást, elgondolást, és a legjobb naivan, gyermeki szemmel rácsodálkozva kezdeni az új életet itt.

Ha csak a tárgyi környezetet nézzük (nem a társadalmit vagy a gazdaságit, noha nem függetleníthetőek tőle), NZ általam bejárt részei (ezekből persze még nincsen sok) nem rosszabbak, nem jobbak, mint Magyarország. Nagyon más itt minden, ez igaz, de minőségbeli különbséget szerintem nem szabad tenni.

Kis hazánkban is vannak csodálatosan szép helyek, akár a természetben, akár ember által lakott helyeken, és itt is vannak olyanok, amelyeket az ember inkább kerül.

A különbségben rejlik inkább a szépség, abban, hogy ha valakinek vérében van a kíváncsiság, a felfedezés iránti vágy és egy teljesen más élet lehetősége megdobogtatja a szívét, akkor valamibe úgyis bele kell vágni, és ez az ország tökéletesen alkalmas erre.

Ha az embernek hazahúz a szíve, akkor úgyis inkább azokat a dolgokat fedezi fel, amik itt nincsenek (pl. magyaros ételek :)) holott sokkal érdemesebb lubickolni az újdonságokban.

A házak itt tényleg teljesen mások, sokan említették a hőszigetelést, ami tényleg kissé ismeretlen fogalom errefelé az építészetben, de ez amellett, hogy valóban kellemetlenség forrása, egyben esély arra, hogy az ember közelebb érezze magát a természethez: bent is olyan a hőmérséklet, mint kinn.

(Amúgy véleményem szerint a 20-30 évnél öregebb magyar lakások sem állnak jobban hőszigetelés terén (hacsak az ember nem cserélteti ki a nyílászárókat), viszont van távfűtés, ami annyira pazarló, hogy inkább szellőztetsz ahelyett, hogy megsülnél…közben pedig oltári sokat pengetsz ki érte, akár akarod, akár nem.)

Magyarországon sokkal több az erdő, mint a mai Új-Zélandon, mert amikor az európai telepesek idejöttek, bizony az  erdők nagyon nagy részét kivágták. Egyrészt kellett a fa a ház- és hajóépítéshez, valamint a gazdálkodáshoz a terület. Ennek pedig az erdők látták kárát 😦 Előtte szinte az egész ország területét fák népesítették be, most ennek csak a töredéke van meg. Viszont birkák és marhák vannak szép számmal 🙂

Főképp ott maradtak meg az erdők, ahol nem lett volna érdemes kiirtani őket, mert amúgy gazdálkodásra alkalmatlan a terület. Pl. a hegyek oldalában. Mostanság azért telepítgetik vissza őket, de ez egy hosszú folyamat.

A jelenben már tényleg érzékelhető a természet tiszteletben tartása (annak ellenére hogy iszonyatosan pazarlóan bánnak itt is a műanyag zacskókkal), Aucklanden belül is – az említett Glendowie sétám alkalmával – találhat az ember a város “közepén” olyan helyeket, hogy az álla leesik a csodálkozástól.

A Churchill park közepén pl. tehenek legelnek a gyalogos ösvény mellett, 150  méterrel arréb patak csordogál, ami mellett kis hidakon vezet a turistaút, és házat alig látni a sok-sok növénytől, a tengerparton keskeny gyalogjárdák viszik a felfedezésre éhes embert elbűvölő helyekre… itt egy park alapvetően mást jelent, mint Budapest térképén.

Nagyon zöld minden, még így télen is, már nagyon kíváncsi vagyok, milyen lesz itt a tavasz 🙂 A fű egyszerűen él, ahogy rálép az ember, tényleg olyan, mint egy süppedős szőnyeg!

Röviden összefoglalva az a lényeg, hogy az ember ha kivándorol ide, legyen nyitott eme – számára – új világ csodáira!