Uszoda – Huia Pool

Múlt heti tervünk valóra vált (“mondja Apa most” – ezen idézet megfejtéséhez tudósok előnyben), mert Györgyi javaslatára ki akartuk próbálni az itteni egyik uszodát, ha még a tengerben nem sikerült fürdeni (ez nem teljesen igaz, mert Rebi ruhástól megfeküdt benne a héten, de mivel csendes volt az óceán, a következő hullám már nem kapta el).

Tegnap időben tértünk aludni, aminek következtében ma f8 tájban keltünk fel Bence már kelt volna hamarabb is, de határozott atyai rábeszéléssel célt értem, és indoklás nélkül elfogadta akaratomat, melyet a szigorú hangsúllyal kimondott, elképesztően kifinomult grammatikával megfogalmazott “Aludj még!” felszólítás adott tudtára.

8 körül szálltunk autóba, Albert hűségesen elszállított minket a Huia Pool uszodába, ami Lower Hutt központjában van, és már kívülről is nagyon jól nézett ki, meg a nap is hétágra sütött, ami sokkal szebbé tesz mindent.

Kértem egy családi jegyet, ami 2 felnőtt + 4 gyerek szabályos bejutását teszi lehetővé és ára hivatalosan $12. Ezzel szemben nekünk csak $7-et kellett fizetni, amely összeg barátságosságát még a zárható szekrényhez szükséges 50 cent kifizetése sem tudta elrontani 🙂 (Vajon miért tud itt ennyi minden olcsóbb lenni? Még a $12 is simán belefért volna szemben azzal, hogy a XI. kerületi Kondorosi Uszodába a sima felnőtt belépő 1000 Ft körül van, emiatt nem is nagyon jártunk oda, szóval inkább buktak rajta, mert ha lett volna hasonló árban jegy, biztos sűrűbben megyünk, mint ahogyan terveink szerint ide gyakran eljárunk majd. És nem csak az ára miatt 🙂 kitérő vége)

Gyors átöltözés és Bence-átöltöztetés után irány a medencék világa! Bence még nem rendes fürdőgatyóban, hanem amolyan fürdőpelusban feszített:

A kis manó az elején nagyon félt a vízben, hiába voltunk ott körülötte mindannyian, csak remegett és mindig ki akart mászni a medence oldalán. Ez eltartott egy jódarabig, a néhány játék amit vittünk egy darabig lefoglalta, de aztán inkább a medence mellett óhajtott játszani. Megértő szülőkként megértettük eme kívánságát, de azért a beépített csúszdára megpróbáltuk rávenni. Némi határozottsággal (Rebi felvitte és elindította) sikerült is, de nem nyerte meg a tetszését. Még harmadszorra sem 🙂 Rebi is kipróbálta a csúszdát, eme élmény segített újraértelmezni a “bomba ugrás” fogalmát.

Ezután inkább maradtunk az engedékeny üzemmódnál, Gabi és Rebi át is mentek a nagy medencébe rendesen úszni, én meg maradtam a kis tökivel. Egyre bátrabb lett, időnként bementünk a medencébe is, majd a brenyushoz (mindjárt kép is lesz róla) tartozó, sekély, pici medencében egészen otthon érezte magát.

Még egy kellemes forró pezsgőfürdő is van eme jó kis helyen, amit rögtön kipróbáltunk Gabival, amint én is felfedeztem. Ide majd télen is jövünk, az tuti!

Végül f11 körül jöttünk ki (parkolási időlimitet is elértük, meg Bence is álmosodott, meg Rebi kivételével nekünk is elég volt), de hogy gyakran jövünk még ide, azt bizton állíthatom!

Reklámok

Vízum, permit (engedély), miegymás

Csütörtökön eljött a nagy nap(ok egyike). Már régóta esedékes volt, hogy benézzünk az Immigrationhöz személyesen is, mely dolog előzményei a következők voltak:

  • Gabi és Rebi orvosija november 13-án lejárt, eme tény sajnálatos módon csak november 11-én este tudatosult “okos” fejemben (Bencéé még korábban), de 12-én személyesen belátogattunk Immi nénihez, ahol a hölgy tudtunkra adta, hogy a 3 hónapos határidő csak a PR-nál érvényes (hát ki vagyok én, hogy vitatkozzak vele?), amikor összeszedtünk a kérelemhez mindent, akkor csak menjünk be nyugodtan és elintézhetjük helyben.
  • Fordítás sebtiben (beizzítva otthoni legkedvesebb gé ó té barátnőm angoltudását, aki bizony már sertéstrágya-adagoló berendezés használati utasítását is fordította (vagy valami nagyon hasonlót /ha olvasod, Hugi, javíts ki nyugodtan egy megjegyzésben’!/)) és egész jól össze is raktuk ketten, csak aztán az itteni konzult, Szentirmay Klárát nem tudtam elérni, mert 1 hétre elutazott.
  • 1 hét várakozás.
  • 23-án meglátogattuk Klárát (most ismertük meg, előtte még nem találkoztunk), aki nagyon kedves volt, szépen átbeszéltünk minden bírósági szöveget, majd ő is a nevét adta hozzá, hogy hiteles, amit kivonatoltunk.
  • 24-én akartunk bemenni (ugye megjön a kedve ha vár a keddre alapon), de nem jött össze, mert túl sok munkám volt.
  • 25-én fénykép hiányában maradt el a dolog.
  • 26-án (épp egy hónapja vannak itt a többiek) reggel épp készülődtünk, hogy beautózzunk Woburn vasútállomásig a 7:56-os vonatra, mikor kaptam az tixtet, hogy az a vonat kimarad (TranzMetro szolgáltatás, itt ilyen is van!), úgyhogy sürgősebbre vettük a figurát és elértük a 7:42-est.

Csodaszép napsütésben tadamm-taDAMM-oztunk be a wellingtoni vasútállomásig. Jók ezek a magyar motorvonatok! Végigsétáltunk a vízparton (ahol a múltkori fényképnapló készült), leraktam a kajámat az irodában, meglátogattunk egy St. Maria templomot, majd 8:50 körülre értünk az Immigration bejáratához, 3-an voltak előttünk.

Kb. hn órás várakozást követően O’Brian kisasszonyhoz kerültünk, aki kedves és készséges volt, alig nézte át a dolgokat (legalábbis az orvosikat, szerintem a dátum nem is nagyon érdekelte), a két kölök azon nyomban megkapta a Student Visa-t ill. Visitors Permit-et, Gabiét előre láthatóan még majd “továbbgondolják”.

Gyakorlatilag 2 órát töltöttünk bent, és 11-kor már a Willis St.-en battyogtunk felszabadultan: Rebi elkezdheti végre a sulit jövő héten (már meg is beszéltem az igazgatóval, hogy hétfőn vár minket), úgyhogy egy gonddal kevesebb.

írtam már, hogy imádom Wellingtont? 🙂

Buszon, vonaton, otthon

Már régen írtam (a múltkorit nem számolom, mert ott lényegében képeket tettem csak fel), aminek oka több dologban lelhető fel:

  • sok munkám volt (még vasárnap is),
  • még több munkám volt (ilyenkor 9 után értem haza),
  • lefoglalt az Immigration-re való felkészülés is,
  • mikor hazaérek, Benci mindig olyan virgonc, hogy csak na, és nem is tudok, meg nem is akarok olyankor gép elé telepedni, mikor pedig elmegy aludni 9 körül, már én is fáradt vagyok.

Ez nem panasz volt, mert igazából (na jó, a 2. pontot nem annyira) élvezem mindegyiket, mert az élet attól teljes, hogy van benne jó is rossz is, könnyű is nehéz is.

Félre a rizsával (még ha basmati lenne, esetleg maradhatna), más dologgal kapcsolatban zubognak bennem a szavak. Alig bírom visszanyomkodni őket a fejembe, hogy ne csapatostól jöjjenek, hanem csak szépen, sorban, egyesével.

Reggelente mindig (alapvetően) busszal utazom Wainuiból Lower Huttba, ahol vonatra szállok (ezen drágaszágokról is lesz majd szó, mert a vasutas vér nem válik vízzé /bár hosszú évek után az állandó alkoholtartalma igencsak megnőhet) és begurulok Wellington központjába. Az ezt követő séta hangulatát a múltkori képnaplóval már érzékeltettem, most inkább a megelőző fázisok kerülnek terítékre.

Busz

Nem szerettem buszozni régebben, mert olvasni nem tudok (megfájdul a fejem olyankor), ami pedig komoly hátrány a vonattal szemben. Itt viszont két okból mégis simán belefér:

  • gyönyörű a környék (ahogy hazafelé átérünk a gerincen és feltárul a zöldellő fák borította hatalmas hegyek által körülölelt völgy, az minden egyes alkalommal örömmel tölti el szívemet),
  • reggelente pont annyi időt vesz igénybe a szemtornám, amíg beérünk Lower Huttba.

Két busz szokott jönni a 8 előtti pár perces időszakban, igazából a véletlentől függ, hogy melyik ér oda előbb a megállónkba. Az egyik (160-as) nem tesz egy plusz kört (Parkway loop), a másik (165-ös) – általam nemes egyszerűséggel csak falujárónak hívott – bemegy a Parkway nevű részbe, felszedni az ottaniakat is.

Ugyanazt a vonatot érem el mindkettővel, úgyhogy jobb szeretem a falujárót. Ez még a kezdeti időszakból van, amikor a buszon sokkal jobb idő volt, mint kint (időnként még fűtés is! 🙂 ) de most már amúgy is.

A napokban méláztam egyik reggel a bordó/piszkosfehér csíkos ülésen bambulva, az ablak mellett hol lassan, hol gyorsan siklott tova a zöld udvarok szegélyezte takaros porták sora, a nap ragyogva szórta sugarait ránk, egyszerű halandókra, és az élet szép volt (van, lesz, több igeidőt nem tudok).

Nem szokott megtelni a jármű, mindenki kényelmesen elfér, az utasok jelentős részét látásból ismerem is:

  • a terebélyes asszonyság a szomszédból, aki a Wainui High Schoolban dolgozik, és 3 megállót jön a suliig,
  • két 6-7 éves kislány, akik a Parkway loop első megállójában szállnak fel, az anyjuk meg integet utánuk (egyikük – egy kis szőke – nagyon aranyos, amolyan tündéri és gyermeki, Hanah Montana táskájával mindig sietve teper és veti le magát egy ülésre, aztán kapaszkodva az előtte lévő ülés támlájába, mereszti szemét a nagyvilágba, hogy a Rosemary sulinál szálljon le),
  • egy kötött sapkás, 50 körüli nő, aki mindig ott száll le, ahol ránézésre semmi értelme, mert más busz nem jár arra, ő pedig mindig beül a megállóba, miután kiszállt,
  • két, sötétbarna bőrű, általam felsősnek beazonosított lány, fogszabályzóval, görnyedt tartással,
  • a buszból kinézve egy szőke lány bandukol mindig a 170-es megállója felé, akinek a két legjellegzetesebb vonása, hogy mindig mosolyog, és oltári módon piros az arca, szerintem egyszer leégett, aztán azóta mindig 🙂
  • a Parkway loop utáni első megállónál szokott felszállni két ázsiai származású kissrác (egyik tutira alsós, a másik már talán felsős), akik a világoskék-sötétkék egyenruhájukban olyan büszkén feszítenek, ingben-nyakkendőben, mintha dörzsölt üzletemberek lennének. Főként a kisebbiknél figyeltem meg egy nagyon lazának, vagánynak látszó mozzanatot, ahogyan a Snapper kártyáját beteszi a zakója felső zsebébe.
  • ahogy ráfordulunk a gerincre vezető útra, a 170-es busz megállójában 4 középiskolás lány várja mindig a busz, piros felsőben, szürke-fehér kockás szoknyában, úgy ülnek a megállóban, mint fecskék a villanydróton,
  • beérve Lower Huttba egy dagi nő szokott felszállni, szegénynek nehezen megy a két lépcső teljesítése, aztán azt sem irigylem, aki mellé leül, mert az ülések nem teljesen kétszemélyesek, vagy ha igen, akkor ebből ő másfél,
  • a Rosemary sulinál egy göndör hajú, 11-12 év körüli srác szokott felszállni, akinek ritka jó dumája van, meg az egész hanglejtése olyan, mint az igazán jó humoristáknak van, szoktam hallgatni a poénjait, de tényleg főként a beszédstílusán szórakozom 🙂

Vonat

A busz pont az állomásnál tesz ki, csak 10 métert kell mennem a peronig! Mostanság nagyjából középen szoktam felszállni, ahol már látásból szintén sok embert ismerek. Annyira nem jegyzem meg a rájuk jellemző, személyes apróságokat, mert az út nagy részén olvasok. Ha meg nem, akkor az öböl hullámzó vizét nézem, ami a sínektől kb. 5 méterre morajlik. Csudajó!

* * *

Szóval ezeket minden nap tapasztalom, és ahogy ez történik, egyszerűen úgy érzem: Itt a helyem, ide tartozom. Nem csak, vagy nem pont a buszra (de oda is), hanem Új-Zélandra.

Boldog vagyok itt, pláne azóta mióta Bence, Gabi és Rebi megérkeztek (már csak Barnika hiányzik, de ő nagyon-nagyon)

MartinIsti munkába megy

Ha még régen írtam volna ezt a bejegyzést, lehetett volna a címe Isti iskolába ingázik, de hát azok az idők már elmúltak.

Mostanság ritkán adok hírt magamról a blogon keresztül, ezen majd igyekszem javítani, ami valószínűleg sikerülni is fog, amint túlélem a pénteki határidőt, mert bizony élesben kell beüzemelnünk a teljesen átdolgozott SSIS csomagokat, ami sosem egyszerű. Egyrészt mert nincs közvetlen hozzáférésünk az éles környezethez, így össze kell rakni egy telepítési doksit meg külön batch fájlokat (nem is szólva arról, hogy biztos kell bogarakat is irtani majd, az meg közvetítővel eléggé nehézkes szokott lenni…), másrészt mert ez sosem szokott zökkenőmentesen, a tervek szerint menni.

Emellett ott van még a család vízum-ügyintézése, amit kicsit eltökörésztem, de erről majd később, ha már kiderült pontosan, hogy mi a helyzet.

A mostani bejegyzés csak egy egyszerű képsorozat arról, hogy milyen útvonalon járok dolgozni, miket látok miközben sétálok. Ha a blog nem alapvetően rólam szólna, hanem elsődlegesen NZ-ről, akkor lehetett volna a címe Pillanatképek Wellington reggeli életéből.

Furcsa érzés visszagondolni nem is olyan sokkal korábbra, hogy pl. tavaly tavasszal (magyar éghajlat-számítás szerint) villamos-villamos-metró-Dózsa György út aluljáró útvonalon zötykölődtem nap-mint-nap, majd a puccos váci úti irodák csillogásának árnyékában megbúvó hátsó utcák hugyos-mocskos világában, az óhaza “leginkább kedvelt” kisebbségének kiabálása közepette talpaltam a régi raktárépületből kialakított irodába.

Aztán – hatalmas minőségi ugrásként – nyártól kezdve már az Infoparkba jártam bringával, amit nagyon szerettem. Ha nem jött volna közben az NZ dolog, bizonyára maradtam volna még ott egy jó darabig.

Most pedig… most pedig a tengerparton sétálgatva, élvezve a napsütést (kivétel pl. ma, de ez az első olyan alkalom mióta Wainuiomataban lakom, hogy akkor is esett az eső, mikor munkába mentem vagy onnan jöttem), a hegyek látványát…szóval ilyen környezetben zajlik egy átlagos reggelem:

Wainuiomata – buszmegálló

Ezeket a képeket elnézve újból felötlik bennem a gondolat, hogy olyan helyen lakunk, ahová eddig nyaralni, üdülni jártunk. Most pedig nap mint nap itt vagyunk 🙂 Persze amikor esik az eső és/vagy hideg van, akkor nem olyan nagy élmény, de bízunk a nyárban, és amikor süt a nap akkor tényleg gyönyörű. Bár a képek kicsit csalnak, hiszen a valóságban még szebb!

Lower Hutt – vasútállomás

Wellingtonban, a tengerparton az irodámig

Munkahelyem (a vajszínű ikertorony baloldala, első emelet)

Ha olvasnivaló terén nem is tettem ki magamért, a képek szerintem szépek. Akár még arra is megfelelőek, hogy valaki szó szerint képet kapjon arról, milyen Wellington egy átlagos, napsütéses reggelen. (Én anno keresgéltem ilyen jellegű képeket róla, de nem találtam.)

A hétvégén igyekszem orvosolni a hosszú szünetet a bejegyzések folyamában, addig is köszönöm a türelmet!

Látogatások első élményeim helyszínén

Vasárnap is kellemesen zsúfolt napunk volt: épp annyira, hogy jól érezzük magunkat és ne legyen fárasztó. Persze a legjobb az lett volna, ha vasárnap kora délután indulunk el, és előző nap este érkezünk haza, de az egy más jellegű történetbe illene.

Szóval délelőtt nagyon jót játszottunk Bencével kint az udvaron, mezítlábaztunk is egy jót, már nagyon megy!

DSCF6389

DSCF6397

A kiskölök egész délelőtt virgonckodott, szaladgált kint, bent, mindenütt, én is nagyon élveztem a játékot vele. 11 körül jutott el odáig, hogy aludni ment, ekkor már ideje is volt, hiszen délután 2:30-ig oda kellett érnünk átvenni a TradeMe-n “lőtt” babahordozó hátizsákot.

Míg a kisember aludt, Gabival elkészítettük a kókuszkockát, amit délutánra terveztünk Bess-ékhez vinni, és bár nem volt teljesen megfelelő sütőformánk, a végeredmény nagyon fincsi lett.

Meg is ebédeltünk, aztán n2-f2 körül finoman felébresztettük Bencét, bezsuppoltunk a kocsiba és irány Wellington! Először Karorit ejtettük útba, ahol megszereztük a Kathmandu hordozót. Szerettük volna kipróbálni, de mikor Bencét beletettük, csak üvöltött mint a sakál, úgyhogy máskorra hagytuk. Amúgy nagyon jól néz ki, remélem jó hasznát vesszük majd.

Ezután elgurultunk Bessékhez, végig az Oriental Parade-en, ahol többeket láttunk fürdeni is. Tényleg nagyon szép idő volt, de nem biztos, hogy annyira 🙂 Sajna csak lépésben lehetett haladni, dehát nem siettünk sehova.

A vendégeskedés nagyon jó volt! A sütink sikert aratott mindenkinél. csak Zoenál nem (ő a kutyus), de csak azért nem, mert nem volt otthon. Jól eldumáltunk Bess-szel, főképp én, csináltam néhány rendes fotót: az idő is megfelelő volt hozzá (talán ezelőtt nem is tapasztaltam ilyen szikrázó napsütést abban a házban), végre a gépem is itt volt, úgyhogy itt az eredménye:

Ezt követően, ha már úgyis ott voltunk, felmentünk a Mount Victoriara is. Na jó, nem mentünk hanem utaztunk, mert kocsival tettük meg az utat. De egyszer majd gyalog is felcaplatunk ide, az erdei ösvényeken.

A kilátás meseszép, és mivel én így láttam először Wellingtont, innen, nem csoda hogy rögtön megtetszett (a repülőtérről ide vezető utat most nem számítom ebbe bele, mert az amolyan külvárosi rész számomra, és nem olyan szép, illetve azután még inkább tetszett, amit innen lehet látni).

/Jenő, ennél a résznél gondoltam, hogy egyszer Neked is látnod kell! :)/

Gyönyörű hely, nem igaz? Valahogy nem bánom, hogy Wellingtont választottam, de igazából Aucklandben is ugyanilyen jól ellennénk. Amúgy is, ki tudja, mit hoz a jövő? Néhány év múlva ott köthetünk ki, vagy akár a déli sziget valamely mesés pontján, de ez még a jövő zenéje.

Most nagyban élvezzük azt, ami itt adatott nekünk, és ezzel sem unatkozunk. Komolyabb tervezgetés nélkül is megannyi látnivaló, megtapasztalandó dolog akad ezen a környéken, nem mostanában fog kimerülni a listánk…

Ezen felül egyre jobban kiwisedem: mezítláb voltam ma az udvaron, vezetés közben, Karoriban a hordozót átvenni, Besséknél, a Mount VIctorian, a mélygarázsban és az irodában, a benzinkúton és a PaknSaveben is (ez utóbbi volt a legkeményebb, mert nagyon sok a hútőpult, és ott nagyon hideg a talaj, de legalább hamarabb végeztünk).

Örültem is magamnak a nap végén 🙂

Rimutaka először

A tegnap közölt Bencés játszóterezés után úgy döntöttük, mi is jól akarunk járni, ezért jártunk egyet a Rimutaka erdőben is. Meg egymással is.

Szóval hazaértünk, sütkéreztünk egy kicsit a dekken, ettünk 2-2 szelet kenyeret, majd leraktuk az elpilledt gyermeket az ágyikójába és nekiindultunk az erdőnek. Kb. 12 km-t kellett autóznunk, szóval egyáltalán nincs messze. Sőt!

Nem véletlenül esett ám a választás Wainuiomatara, mint ahogyan az apró jelekből ez látható 😉 Már az odavezető út is gyönyörű, de még jobb volt leparkolni Albertet (ő az autó) és gyalogosan indulni tovább. Jó régen voltam erdőben, kirándulni utoljára. A legutolsó két alkalom a Mount Victoria oldalában volt, ami szép ugyan, de azért a Town Belt nem ér fel egy kiadós erdővel.

A bejárat és a parkoló közötti útszakaszon van egy olyan hidacska, aminél nem alatta megy át a víz, hanem fölötte, szóval át kellett hajtani a 10-15 centi mély patakon! Apróság, de nekünk oltári mód tetszett.

Kinéztünk a térképről egy néhány km-es kört, többre most nem futotta, mert Martin érkezése 3-ra volt várható, ekkor meg 1 óra körül járt. Meg a kisemberről sem gondoltuk, hogy átalussza a délutánt.

Sok emberrel találkoztunk még ezen a rövid kiránduláson is, és mindegyik nagyon barátságos volt. Láttunk kutyust is! Az erdő gyönyörű, az idő szintúgy, még rövidnadrágosra is váltottam a nadrágom fazonját. Persze ebben rásegített a felfelé menetelés is, bár nem fogtunk ki meredek emelkedőt, csak amolyan kellemeset.

Fotóztam is ameddig csak tudtam, de aztán lemerültek az aksik. Az eredményt azért megosztom Veletek, és az biztos, hogy sokat fogunk még ide járni, mert egyrészt csodaszép, másrészt van felfedeznivaló ösvény bőven!

Játszótéren

Vasárnap reggel/délelőtt a kölök kibulizta magának, hogy elkocsikázhasson a játszótérre Wainui központjába. Én később keltem, úgyhogy erről lemaradtam, legalábbis az indulásról, mert a reggelit nem óhajtottam kihagyni, így hát ők átlagban én meg ténylegesen 2 keréken gurultam el a játszótérre.

Mivel sokan – főként szülők – hiányolták a képeket a csemetéről, mostantól igyekszem pótolni blogom ebbéli hiányosságát. Köszönhető ez annak a ténynek, hogy a fényképezőgép is ideért Gabiékkal (sőt már elemtöltőt meg aaksit is sikerült venni hozzá).

Ha ez dodgy (ahogyan sok helyi annak tartja – nem tudom pontosan mit jelent, amolyan rossz környéknek mondják), akkor én is az vagyok 🙂