Együnk bio-t itt is!

Magyarországon az elmúlt 4-5 évben alaposan rászoktunk a biozöldségek és -gyümölcsökre, legfőképp két okból. Egy okból meg nem … szoktunk volna rá. Az áruk önmagában akár elrettentő is tud lenni. Legalábbis az első kipróbálástól el tudja venni az ember kedvét.

Én viszont abban a szerencsés helyzetben voltam, hogy egy jóbarátom biodinamikus termesztő volt. Sajnos már elhunyt (azt hiszem 2 évvel ezelőtt), de igazán becsültem és becsülöm most is a kitartását, elszántságát, lelkiismeretességét, amivel az élet dolgaihoz hozzáállt, nem csak a biodinamikus gazdálkodáshoz.

Ennek a momentumnak az volt a szerepe, hogy mivel előtte nem nagyon fontolgattam a bio dolgok vásárlását, nem volt negatív előítéletem irántunk, hanem Piroska révén hitelt adtam nekik. Ez pedig meg is hálálta önmagát, mert soha olyan zöldségeket (köztük Pegó Zsuzsa mennyei paradicsomát) nem ízleltem azelőtt. (Mielőtt a részrehajlás lehetősége vetődne fel, elmondom azt is, hogy a bio termények között is volt olyan, amit soha többet nem (v)ennék, de miután az ember megtalálta a neki rokonszenves, megbízható termelőket és leginkább tőlük vásárol, akkor azért nagyon nagyrészt minőségi árut kaphat. Én jobb szerettem közvetlenül az őstermelőktől vásárolni, nem a boltokban, pláne nem az import, fóliázott, méregdrágára beárazott árut. Ennek főképp két oka volt: az egyik a hazai mezőgazdaság támogatása, illetve sok ilyen termék az én ízlésem szerint túlzottan meglovagolta az egészséges élelmiszerek iránti igényt, és szemtelenül magas árstratégiát képviseltek.)

Szóval ezen előzmények után hiányoltuk itt NZ-n a bio terményeket, amíg nem találtunk egy átmeneti, majd egy tartósnak tűnő megoldást:

1) a Commonsense biobolt (több boltjuk is van Wellingtonban) finom, de sokmindent csak drágán lehet beszerezni náluk, ezért nem is jártunk oda rendszeresen, de pl. a zöld kiwi jó áron van és oltári finom 🙂

2) Györgyi segedelmével tudomást szereztem a Direct Organicsról (a bio jelzőnek itt az organic felel meg).

Direct Organics

Az úgynevezett vege box rendelésekor 3 méret közül lehet választani, melyek közül mi a legkisebbet szoktuk, ez 10-12 kg szokott lenni, $42 dollár ellenében. A tartalmát nem a vevő állítja össze, hanem az éppen rendelkezésre álló terményekből kapunk. 3 dolgot lehet változtatni egy-egy rendelés alkalmával. Ezenkívül előre meghatározott ciklusban lehet csak rendelni (első alkalommal kérhetsz egy próbát, ami után természetesen nem kötelező újból kérni, de amúgy heti, kétheti (vagy egyéb) rendszerességet fenn kell tartani. Ezen dolgok hátterében az áll, hogy jobban tudják érvényesíteni a méretgazdaságosságot, és az általuk összefogott őstermelők jobban meg tudják tervezni a tevékenységüket.

Van aki nem szereti, hogy nem válogathat, nekünk megfelel. Eddig minden alkalommal finom zöldséget/gyümölcsöt kaptunk, a legtöbb termény tekintetében a sima bolti minőség felett (próbálgattunk előtte nagyboltokat, zöldségeseket, de egyik sem volt ennyire fincsi).

Ezenkívül ingyen házhozszállítás van az északi szigeten (a délire sem vészes az ár, kb. $5 lehet), pontosak, megbízhatóak. Én hetente szoktam utalni (hétfőn) a doboz árát, csütörtökön (vagy már szerdán) jön is a doboz.

Mindig örömmel nyitjuk ki, befalunk egy-két fincsi gyümölcsöt, majd szortírozzuk a termést, bepakoljuk a szekrénybe és eltervezzük a következő heti menüt 🙂

/Ha valaki szeretne további részleteket, kérdezzen nyugodtan./

Reklámok

Első NZ karácsonyunk

Eljött hát ezen év vége is, sikerült megvalósítanunk – vagy legalábbis vágányra állítanunk – a kivándorlást, Így, Karácsony eljövetelével az ember – legalábbis én – mindig kicsit számot vet az eddigi évvel (én ezt ilyenkor szoktam, újévkor már a következő évvel foglalkozom), és bizony érdemes volt megélni.

Nem mindig kellemes, de az biztos hogy zajlottak idén a dolgok!

A Karácsonyt itt megélni nagyon furcsa: hideg még csak volt időnként (több is, mint ami kellemes), de hóra ugye esély sem, szóval a külső körülmények egyáltalán nem teremtettek ünnepi hangulatot. Azért rövidnadrágos karácsonyfa-árusokat látni december közepén…

Amit a következő szakaszban leírok, abban nem vagyok biztos, hogy így van, szóval inkább csak egy eszmefuttatásként értsétek, hiszen nem élek itt régóta, ráadásul nem is járok mindig nyitott szemmel.

Nekem kicsit úgy tűnik, hogy itt a Karácsony inkább csak afféle buli, sokkal kevésbé érződik mögötte a vallási háttér, ami számomra sokat jelent. Nem szeretem ezt az ünnepet úgy megélni, hogy az evést, a vásárlást, az ajándékokat helyezem a középpontba. Sőt, ezeket legszívesebben a háttérben érzem, mert nem ez a lényeg (vagy ha az, akkor nem ez kellene), hanem a közhelyes dolgok: család, szeretet. Mert bármennyire is elcsépeltek ezek, attól még engem ezek vezérelnek.

És sikerült is ilyen szellemben eltölteni ezt a napot 🙂

A Warehouseból begyűjtöttünk egy 240 magas IFA-t. Nem pótkocsis, simán elfér a nappaliban! Szóval ez egy fa, de I a típusjele. Szép is lett nagyon, feldíszítve. Itt is van egy kép róla:

égősorral, sötétben

Világosban persze jobban látszik, de úgy kevésbé hangulatos, nem látszanak olyan jól a fények:

Itt pedig a Bencének vásárolt markolós munkagép (ma délután azzal ment aludni is):

Bence és a markoló

Rebi sem maradt olvasnivaló nélkül, mert mostanság nagyon belehabarodott a Sims3-ba, noha se gépünk hozzá, sem a játék nincs meg, de találtam neki részletes leírásokat róla, mostanáig azokat olvasta, hál Istennek angolul.

A héten beszereztem neki amatőr módon egy Sims3 Prima Guide-ot, amit a TradeMikulás hozott, de félrenéztem, és mikor már kifizettem akkor derült ki, hogy nem maga a játék az. Viszont kellemesen hosszú (256 oldal), angolul van, és a kisasszony oltári módon élvezi, hogy megkapta.

Rebi és a Sims3 guide

A nap is egész nap sütött, úgyhogy sokat voltunk kint, Bence kezdi megszokni az udvart, a markolójától alig hajlandó megválni 🙂

Összességében mindannyian élveztük ezt a napot, az elején leírtak ellenére, vagy pont azért…

Blogírás, szubjektivitás

A minap egy blog hozzászólásai között olvastam egy olvasó köszönetét aziránt, hogy a szerző nem csak a pozitívumokat mutatja be Új-Zélandról, mert a Magyarhonban élő olvasók emiatt egy rózsaszínebb képet kapnak az itteni életről, nem pedig reálisat.

A megjegyzés írója teljesen korrekt hangnemben közölte ezt (noha a “mézes-mázos, mint ami sok bevándorló tollából sikeredik, amely csak a happy érzést közvetíti, és az ember hideg zuhanyként éli meg, ha mégsem úgy tapasztalja kint” megfogalmazás érzésem szerint kis csúsztatás azért a valósághoz képest, de mivel nem tudom, hogy mely blogokat olvassa és melyeket nem, ez teljesen helytálló kijelentés is lehet), szóval én is elgondolkodtam rajta. Egyrészt a jelenségen, hogy tényleg úgy adjuk-e közre gondolatainkat, amelyből azt a következtetést lehet levonni, miszerint itt kolbászból van-e a kerítés (vagy inkább szalmakrumpliból és halszálkából, ha már kolbász nincsen), vagy hogy mennyire ez a helyzet és mennyire árnyalják különböző jellegű problémák a mindennapi életet (viszonyítási alapul természetesen a korábbi, Magyarországon folytatott életvitelt véve, hiszen én nem is tudok máshoz viszonyítani).

Való igaz, hogy az általam olvasott (és az egy szem írt) naplók nagyobbrészt a kellemes élményeket örökítik meg, de ez akár nagyon egyszerűen magyarázható:

  • aki megpróbálja a kivándorlást és sikerül neki, az általában jól érzi magát az új környezetben is, kellemes élményként él meg olyan dolgokat is, amit mások esetleg kellemetlennek,
  • akinek valamilyen okból nem tetszik meg az általa kiválasztott ország (ebben hatalmas szerepe lehet annak, hogy nem talál munkát, vagy valamilyen más okból meghiúsul maga a megtelepedés), az általában nem is marad itt, de legalábbis blogot nem nagyon kezd el róla írni, a fene akarja újra meg újra átélni azt, amit egyszer is soknak tartott.

Ezenkívül, ahogy azt Pukke számomra nagyon tetszetősen megfogalmazta az Ausztrál-Kiwi közös fórumon: “Elég sokan fordultak már meg Új-Zélandon ahhoz, hogy a személyes élményeik összessége lefedje a teljes megélhető érzelmi skálát, ellenben gyaníthatóan nincs egyetlen olyan ember, aki Új-Zéland összes településén lakott, összes cégével kapcsolatban állt, s találkozott az összes emberrel, aki itt valaha is megfordult. Ebből adódóan ha mások véleményét egyenként nézed, azok nem fedik le a valóság töredékét sem…”

Minden blog szubjektív, és szerintem a hivatalosabb források sem tudnak teljes mértékben tárgyilagosak lenni, egy irományt mindig átszínez a szerző személyisége, egyéni tapasztalatai. Egy blog esetében viszont nem is nagyon lehet elvárás az objektivitás szerintem.

Továbbá a bevándorló blogok legalább annyira kivándorló blogok is (nem írom ki minden egyes alkalommal, hogy szerintem, de tessék odaérteni, és számításba venni, hogy főként saját tapasztalat alapján írom, amit leírok), amely alatt azt értem, hogy legalább (de még inkább jobban) annyira szólnak az otthon maradt családtagoknak, barátoknak, mint azoknak, akik ugyanazt az országot tűzték ki célul maguk elé, mint a szerző.

Én is még otthonról kezdtem el írni ezt a naplót, ezáltal közelebb éreztem magamhoz a kitűzött célt, összeszedtem a gondolataimat a teendőkről, a magunk számára megörökítettem a készülődés eseményeit. De a fő az első ok volt, mert a blog által úgy éreztem, hogy ha fél lábbal még nem is, de egy kisujj-körömnyivel már ott (itt) vagyok, és mivel ez az egész legalább annyira múlik a lelkierőn mint a tényleges tényezőkön, bizony sokat tud jelenteni.

Mikor megérkeztem ide, és elkezdődött a munkahely-keresés keserves folyamata, akkor főképp saját magam biztatása végett igyekeztem a pozitívumokat kicsemegzéni az új élet történéseiből, és naná hogy inkább azokat tettem közzé ebben a naplóban is. Nem mintha nehéz lett volna ilyeneket találni! Persze – főként magával a munkakereséssel kapcsolatban – voltak olyan élmények is, amelyek nem éppen abban erősítettek meg, hogy milyen barátságos itt minden munkaadó, de azért ez nem ért meglepetésként (az egy kicsit igen, hogy még “otthonról” az nem látszott, hogy az álláshirdetések nagy része inkább csak látens, nincs még mögötte konkrét pozíció, illetve nagyon sok az átfedés).

A mindennapi élet tapasztalatai pedig összességében nagyon kellemesek voltak az 1 évvel ezelőtti életemmel összehasonlítva. Félreértés ne essék, szerettem Magyarországon is élni, de ahogyan a hangsúly is mutatja, nem főképp Magyarországon, hanem úgy élni, ahogyan azt helyesnek tartom. Erre megvolt a lehetőség ott is (vagy legalábbis nekünk sikerült), de azért a jövő nem sok jóval kecsegtet.

Mióta pedig sikerült túllendülni az első fázison és kicsit megvetettük itt a lábunkat, Barnikán kívül már mindenki itt van, a vízumdolgok is előrehaladott állapotban, azóta a blog maga egyfajta kapcsolatot jelent az otthon maradottakkal szemben, akikkel az alkalmankénti skype-beszélgetéseket leszámítva főképp ez a kapcsolattartási eszköz. Emailben ennyi mindent nem írnék le, és nem küldeném el mindenkinek másolás-beillesztés módszerrel. Egyrészt mert tolakodó, másrészt mert nem érdemes a levelesládát teleszemetelni, ha már van egy ilyen dolog, amit pont erre találtak ki.

Én egyetlen igazi kivételt ismerek ez alól, mert Pappito tényleg olyan témákat (is) választ és úgy ír, hogy az szerintem bőven meghaladja egy átlag blogger írni tudását, szóval az ő blogja teljesen más stílus, mint pl. az enyém, sokkal szélesebb közönségnek szól, és ehhez mérten színvonalasabb is, illetve sokkal jobban megfelel olyan követelményeknek, amik az enyémmel szemben fenn sem állnak.

Én megmaradok azon célnál, hogy minél több élményt osszak meg szüleimmel, rokonaimmal, barátaimmal (azokkal is, akiket már a blogírás elkezdését követően ismertem meg), és azt hiszem ez teljesíthető, és ilyen szinten szeretem is írni.

Köszönöm ha elolvastátok!

Hideg

Na, azt hiszem ma az általam használt időjárás-előrejelző weboldal alaposan igazat ad azoknak, akik sokszor emlegetik az új-zélandi hideget.

Tudom én, hogy Wellingtonban sokat fúj a szél meg ilyenek, de azért annyira nincs közel a déli sark, vagy neadjIsten a világűr. Esetleg időközben emelkedni kezdett az országnak otthont adó földkéreg-darab, és már közeledünk az abszolút nulla fokhoz… de ez biztosan feltűnt volna még nekem is.

image

Miután a nyilvánvaló lehetőségeket kizártam, a fennmaradóak egyike, hogy valóban 14 fok körül van, de istentelenül hidegnek (majdnem félúton az abszolút hideg felé) érezhetjük ezt a 14-et, amint kimegyünk az utcára.

image

Eme második ábra alapján azt a következtetést lehet levonni, hogy miután a napot részben felhők fogják eltakarni, kicsit helyreáll a megszokott rend, és saját, személyes érzékelésünket már csak 1 fokkal fogja eltorzítani a felhők mögül időnként kibukkanó nap.

Remélem du. 5-ig elmúlik ez a fagy, mert akkor indulok majd haza, és nagyon nem szeretném megtapasztalni, milyen érzés lehet 14 fokot –129-nek érezni…

Ebéd a parton

Életem egyik leghangulatosabb ebédjét éltem át nem sokkal ezelőtt. Mostanság rászoktam, hogy amit hozok magammal ebédre, azt megmelegítem, majd összepakolva az eledelt, evőeszközt, könyvet kiballagok a vízpartra, letelepszem egy padra és ott ebédelek.

Ma is így tettem, az ég még mindig szikrázóan kék volt, találtam egy olyan ülőhelyet, ahol a fejemet nem sütötte a nap, de egyéb testrészeimet sugarai kellemesen melengették.

Ahogy lecsüccsentem, azonnal megragadott a hangulat: az időjárás, a tenger, a hegyek az öböl túlfelén, az enyhe szél, a sétáló emberek, a zene … egyszerűen valami varázslatos élménnyé fonódtak össze…

Két fiatal srác gitáron játszott kellemes dallamokat, az emberek jöttek-mentek előttem. Kicsit kívülálló érzés is volt, de ezzel együtt része is voltam a kompozíciónak. Pont előttem, a part peremén ülve ketten beszélgettek, közvetlenül mögöttük az Oriental parade közeli utcája húzódott a maga meredek partját benépesítő házakkal, fákkal. Csodaszép.

Elméláztam rajta, hogy milyen keveset kell tennem, hogy az irodából ilyen helyre jussak, mégis mekkora út (és erőfeszítés) áll amögött, hogy ez lehetővé vált. Most már csak sétálok hozzá 150 métert, de ehhez 18 000 km-t kellett megtennem, annak minden (közel sem távolsághoz kötődő) velejárójával.

Megérte.

Két keréken át a hegyen…

Másodszorra kényszerülök megírni ezt a bejegyzést, mert sajnos nem online tettem meg első alkalommal, hanem egy saját gépen lévő progiból, ami alapból nem állítja be az auto-mentést (fene az arcát), aztán volt egy áramszünet itt a Datacomnál, és mivel még a szervereknek sincs szünetmentesük, ugrott a virtuális masinám meg azzal együtt minden, amit írtam. De igyekszem pótolni, pedig tényleg jól sikeredett.

Bár a cím bringázásra utal, jóval többmindenről fog szólni a bejegyzés, de nem akartam idióta (na jó ez nem igaz, hosszút nem akartam, az idiótával nincs bajom) címet adni. Ráadásul nem is ezzel a témával fog indulni a történet, de mivel most ma van (ki gondolta volna) én meg most írom a blogot (vagy esetleg ma?) ezért nem esem logikai csapdába, ha elárulom, hogy amikor kikecmeregtem az ágyból a második ébredést követően reggel 7 körül, a napsütést szuperfinom érzékszerveimmel érzékelve rögtön úgy döntöttem, a teraszon reggelizem.

Az elhatározást tett követte: bementem a fürdőszobába – vannak dolgok, amiket nem lehet halogatni még a napsütéses reggeli kedvéért sem –, majd tényleg a dekken fogyasztottam el a fokhagymás-lilahagymás pirítósomat. Közben a napocska sem volt rest, jólesően melengette fiatal csontjaimat.

Az első falat előtt azonban körbejártam a házat, mert alig hittem el, hogy egyetlen felhő sincs az égen. Szó szerint nem láttam egyet sem! Szikrázóan kék volt mindenütt, öröm nézni az ilyet 🙂 Erről eszembe jutott az Aotearoa kifejezés, meg hogy amúgy nem véletlenül hívják ezt a nagy fehér felhő földjének (tudom, hogy hivatalosan nem föld van itt, de ez olyan szépen alliterált), mert látszólag a semmiből is képes néhány tisztességes szürke óriás kerekedni akár percek alatt.

Némi “áthallással” eszembe jutott a vasárnapi Botanic Garden rendezvény is, ahol a nyitó dalt egy helyi Dalos Lajos énekelte, “Christmas time in Aotearoa” címmel. Teljesen olyan volt, mint egy tiroli sramlizene. Viszont a dallama a fejemben maradt, úgyhogy egész reggel ezt énekelgettem, ezzel boldogítottam Gabit is, miután felébredt, sőt még a buszmegállóba menet sem tudtam magam visszafogni.

Ez a rendezvény európai országok kivándorlóinak műsora volt, ahol összesen talán 7 nemzet tagjai mutatták be (ex-)hazájuk énekeit, táncait. Alapvetően karácsonyi témájúakat, de ez sokszor átfordult népzenébe, ami egyáltalán nem volt gond. A magyar csapat először 3 karácsonyi dalt adott elő, majd különféle táncokat mutattak be. Nagyon jólesett nézni őket és magyar zenét hallgatni ilyen módon, még az én gyökerektől mentesebb lelkem is örvendezett. Viszont – hogy mégse hazudtoljam meg önmagamat – az igazi áhítat mégis akkor kerített hatalmába, amikor az ír percek végén egy 10 év körüli lány egyedül szteppelt. Nem tudom pontosan megfogalmazni miért, de akkor gombócot éreztem a torkomban és örömöt a szívemben (még néhány könnyet is a szememben, de ők aztán mégsem akartak kijönni).

A lengyel kontingens zenéje Lagzi Lajcsi és a techno ötvözetére hajazott leginkább, és bár szépen táncoltak, nagyon hosszúra nyúlt a műsor. A svájci-német nyugdíjas együttes sem adta alább, legalább 6 dalt énekeltek, de 2-3 is elég lett volna. Ráadásul rajtuk sem látszott, hogy élvezték volna. A walesiek éneke hasonlóképp nem bizonyult fülbemászónak, de ők legalább láthatóan jól érezték magukat, és ez kellemessé tette a műsorukat. A rendezvényt a svédek zárták, akik a hűvös estében (mindenki már kabátban, dideregve üldögélt) mezítláb meneteltek át a nézőtéren keresztül a színpadra. A dalaikat sajnos nem tudtam igazi odafigyeléssel hallgatni, mert Bence meglógott, én meg utána…

A rendezvény másik maradandó hatása, hogy a Shell Sound helyett inkább Shrill Soundként érzékelt helyszínen huzatot kapott a fülem (én magam már jóval korábban :)) aminek eredményeképp egész hétfőn fájt, kedden-szerdán már jobbára csak zúgott, ma meg mint az indexlámpa: zúg-nemzúg-zúg-nemzúg. Pedig a Volga nincs is közel.

Hogy végre a címadó témakör is képbe kerüljön, elárulom, hogy a koncert napján vettünk Gabinak egy számunkra új, még sohanemlátott, de egyébiránt használt bringát. Én ugye még Aucklandben beszereztem magamnak egy csudajó, kék (lehetne akár csudakék is) versenycangát, ami azóta is oltári jól megy (hosszas halogatás illetve utánajárás után sikerült rájönnöm, hogy a Presta szelepes gumit olyan pumpával is fel lehet fújni, amin semmilyen szelep sincsen, csak maga a csonk), szemfülesebbek képet is láthattak róla a korábbiakban.

Gabi új szerzeménye – itt az ajándékokat szerintem a Jézuska helyett a trademe hozza, mint ahogyan ezt is – kicsit rozsdás meg öregecske, de a fékje szigorúan fog, az asszony szerint a váltója leheletfinoman ámde hatékonyan teszi a dolgát (persze ez lehetne egy borgőzös lehelletű, rummal ötvözött, karib tengeri kalóz pállott kigőzölgése is), az ülése meg nagyon kényelmes számára. Amúgy amolyan összvér fajta, félúton a monti és a versenybringa között. Mivel Gabinak az utóbbi nem a világa, de azért aszfaltúton könnyebb a vékonyabb kerekűt hajtani, inkább ilyet keresgéltünk, mint hegyekre, terepre alkalmas fajtát.

Ezek után már mindketten alkalmasak vagyunk egy-egy kellemes bringatúrára, a többiek közül pedig Rebi alkalmatlan (szándék hiánya illetve az ebben való hajthatatlanság miatt az ő mindenkori – nemlétező – kerékpárja is hajtatatlan marad), Bence meg mivel mindent szeret, ami mozgással jár (legalábbis eddig nem találtam általános kivételt erre), hamar fog csatlakozni hozzánk. Amíg nem sajáton, addig a miénken. Úgyhogy ez volt a következő lépés: bringás gyerekülés.

Ehhez ismét a trédmí segíségét hívtuk és végül tegnap 8 óra után boldog tulajdonosai lettünk egy jó kis ülésnek, amin egy rövid próbakörre elvittem Bencét, de az igazi majd ma következik, ha még délutánra is jó idő lesz (mer’ ugye sohase lehessen tudni a méNZeknél).

Hab a tortán, hogy az előző tulajdonos egy svájci fickó, aki a Munkagyüi Minisztérium kisebbségekkel foglalkozó szervezeténél dolgozik, és sokat tud a bevándorlókat segítő intézkedésekről, jelenlegi lehetőségekről. Ráadásul mondta, hogy ha valami ezzel kapcsolatos kérdésünk van, keressük meg nyugodtan, szívesen segít.

Mazsola (vagy csokidarab, ki-ki amit szeret) a torta tetején lévő habban, hogy egy oltári aranyos border collie juhászkutyája is van, akivel mindkétszer sokat játszottunk (egyszer csak kipróbáltuk a cuccot). Nagyon aranyos, hiányzott is Barnika, mikor erről eszembe jutott, de az ő ügye is folyamatban, még ha kissé lassabban is.

Hazafelé utat illetően úgy döntöttem, hogy bár tudom, hol lakunk, de most át is érzem, milyen odajutni. Ez csak annyit jelent, hogy ki akartam próbálni, emberi erővel mit jelent megmászni azt a gerincet. Az út maga nem hosszú (gugli maps szerint 8,2 km), de az a 2 km-nyi emelkedő, ami kb. 150m szintemelkedést jelent, bizony rendesen kivesz az emberből. Én bevallom őszintén, kijöttem a gyakorlatból (még őszintébben: sosem voltam benne, mert ennyit felfelé nem szoktam bringázni), úgyhogy hamar tolásra kényszerültem. Most már tudom, hogy amit az ember kocsival vagy busszal simán teljesít, és fel sem tűnik neki, de mégis nagyon kemény tud lenni néhány kilométer is.

De azért megérte, az ember gyalogosan vagy esetleg saját erőből hajtott járgánnyal ismeri meg csak igazán az utakat. Nekem most sikerült 🙂 Lefelé meg már ment a bringa mint a huzat, szerintem az 50-60 simán megvolt a meredekebb részeken.

A sík terepen még fenntartottam a 30-as átlagot, de azért jólesett hazaérni. A kölköt is beültettük, csak a pár perces próba után üvöltött, mert nem akart kiszállni. En viszont nem voltam hajlando meg vinni, mert botor módon torokfájós időszak végén vállaltam be ezt a huzatos bringázást, úgyhogy elfogott a nyűgösség, de igazából megérte!

Nagyon örülök, hogy teljesültek a két kereket illető vágyaim, és hétvégén már mehetünk is Orongorongo felé bringával, ha nem is mind a 4-en, de hárman simán.

K … kajasokk

Sok(k)an érintették már ezt a témát, én nem is szándékozom a megszokott szempontból újdonságokat közölni, inkább másféle szempontból gondolkodtam el ezen a kérdéskörön.

Alapvetően aki ilyen messzire kivándorol (noha korábban úgy gondoltam, néhány ezer km felett a távolság már szinte mindegy, de most már nem tartom mindegynek, hogy 12-14 óra repülés után fel kell-e ülni még egy gépre vagy sem), annak nyitottnak kell lennie az újdonságokra. Gondolom ez önmagában nagy szerepet játszik már egyáltalán abban, hogy felvetődik a kivándorlás ötlete, szándéka.

A fordított kultúrsokkról már több blogban is olvastam, illetve személyes beszélgetések alkalmával is felmerült. Az én – szerény mértékű – tapasztalatom alapján kétféleképpen vélekednek erről az itteni honfitársak: vagy lubickolnak a változatosságban és tiszta szívükből élvezik az új környezetet, a kiwi hozzáállást, illetve hiányzik nekik minden, ami Magyarországon jó volt, és ez a beteljesíthetetlen vágyakozás beárnyékolja az ittlét kellemes tapasztalatait is.

A hosszú bevezető lényege, hogy nyitottságunk ellenére a kaja terén megmarad a megszokotthoz való ragaszkodás, néha akár az ésszerűtlenség határán egyensúlyozva. Mintha az ember elméje simán fel tudná adni a mindennapi magyar létezést, a gyomra nem tud lemondani a megszokott, jól ismert ízekről.

Mi például hétvégén Györgyi javaslatára felfedező körutat tettünk a Davis Trading nevű boltban, ahol sokminden kapható, ami másutt nem: mák, dió, kukoricadara (a semolina-nak nevezett ultrafinomra őrölt búzadara számunkra nem volt az igazi grízes tésztának), sok-sok fűszer, gesztenye, stb. Sorolhatnám még, de nem emlékszem mindenre, mert engem annyira nem ragadott meg. Nem a kínálat választékossága, hanem összességében az a jelenség, aminek nem vagyok hajlandó alávetni magam, hogy 10-szeres árat fizessek egy magyarhonban megszokott dologért. Már jól sem esne igazán 🙂

Úgyhogy Gabival eldöntöttük, hogy nem engedünk a kísértésnek (legalábbis többször), és nyitottabbak leszünk az itteni alapanyagokkal szemben, és abból főzünk-sütünk finomakat, ami itt rendelkezésre áll.

Vegaként az ember amúgy is könnyen elfordul a hagyományos magyar konyhától, indiai hozzávalókból meg akad bőven. A Spice Rack nevű bolt Petoneban bőven ad nekünk lehetőséget az új ízek kipróbálására még jó ideig.

Azért persze nem volna igaz, ha azt mondanám, nem hiányzik egy-két élelmiszer a távolból, viszont távolról sem ezek azok a dolgok, amik leginkább hiányoznak Magyarországról. Azok nem is azok, hanem ők. Ők pedig maradnak, akármennyire szeretném is időnként, hogy itt legyenek…