Hirtelen bemutató

Huh. Már meséltem itt Nektek a nemrég elkészült, de amúgy folyamatos fejlesztés alatt álló SSIS keretrendszeremről. Akit nem érdekelnek a technikai részletek, az nyugodtan ugorja át a rozsdavörös részt, bár röviden vázolom csak, mert nem ez a lényege a bejegyzésnek, de ismerete sokat segíthet az értelmezésben.

A keretrendszerem az adatáttöltés folyamatának ad egy naplózási felületet, amire jelentések is építhetők, emiatt nagyon hasznos az adatáttöltés üzemeltetőinek. Az alábbi részekből áll:

  • MasterPackage: ez vezényli le az egészet, szabályozza hogy mikor melyik gyerekcsomag induljon )a csomag elnevezés az SQL Server Integration Services package szóból adódik), mi történjen ha valamelyik zátonyra futott, vagy ha éppen sikerült, szóval ő amolyan irányító
  • ChildPackages: az ún. gyerekcsomagok, amelyek tartalmazzák a tényleges adatátvitellel illetve átalakítással kapcsolatos műveleteket, ezekben egy elég részletes naplózás van
  • Jelentések: az előbb említett naplózás eredményeképp az adatáttöltés folyamatával kapcsolatos eredmények log táblákba kerülnek, amelyekre látványos és hasznos jelentéseket készítettem Reporting Services-zel
  • Keretrendszer telepítő: egy viszonylag egyszerű Excel jószág, ami néhány paraméter beírásával, majd azok továbbpasszolásával egy SSIS csomag felé azt elindítja, aminek eredményeképpen létrejön a konfigurációs adatbázis 3 cella kitöltésével és egy kattintással (amennyiben a felhasználó megfelelő jogokkal rendelkezik az általa megadott szerveren)

Nagyjából ennyi, persze jóval több van mögötte, de az ok, amiért most billentyűzetet ragadtam, az az, hogy a mai nap ellátogatott az irodába az aucklandi BI kisfőnök. Clive pedig ígéretéhez híven (erről írtam is nemrég) kicsit egyengette az utamat nála, illetve feldobta nekem a labdát: bemutatott minket egymásnak Daryllel, és megkérdezte, van-e kedvem bemutatni neki az SSIS keretrendszeremet. Hirtelen (és szerencsére rövid) leizzadást követően rávágtam hogy “Persze!” majd gyorsan előkapartam a merevlemez mélyéről a demóként előkészített dolgaimat és bemutattam mind a 4 fázist (amit az előbb vázoltam).

Nem kellett hozzá sok idő, de szerintem tényleg jól használható, tetszett is Darylnek. A végén megjegyezte, hogy nagyon hasznos volna ha hosszú távon valamikor meglátogatnám a vezető fejlesztőjét Aucklandben és együtt dolgoznánk. Ebből persze az még nem derült ki, hogy csak néhány hétre gondolt, vagy átnyergelésre, de ha úgy alakul, szerintem nem zárkózna el az utóbbitól sem. /Érdekes módon az tetszett neki nagyon, hogy a MasterPackage-ben van egy kockaprocesszálás is :)/

Úgyhogy a lehetőséget ma megkaptam Clivetól, terveim szerint márciusban az előadásomat is megejtem az SQL Server User Group találkozón (ez szerencsére elég kislétszámú és baráti közösség sok DBA-val, akik a BI területével keveset foglalkoztak eddig), úgyhogy a dolgaim kezdenek beindulni. Az elszántság és a lelkesedés nekem mindig meghálálta magát. Ezután is törekedni fogok rá, hogy ha az Élet elém tár egy lehetőséget, ne hagyjam ki, ha rajtam (is) múlik!

(Most éppen örülök is, mint majom!)

Félszerzetek bütykös, szőrös lábbal

Az NZ fórumon is volt szó róla, én is akkor hallottam (olvastam) róla első alkalommal, aztán Györgyitől kaptam a linket a Herald cikkhez, hogy a Hobbit c., jövőre forgatandó filmhez statisztákat keresnek. Kis utánajárással felleltem a helyi Noldor blogon plussz infókat hozzá. Ezután már csak néhány fényképet kellett készítettnem magamról Gabival, illetve kivárni egy kellemesen napsütéses délutánt.

Ez a nyári szünetben meg is valósult, utána azonban parkolópájára került a többi tennivaló és a feledékenységem miatt. Egy ilyen jó kis lehetőséget azonban nem lehet kihagyni, a jelentkezéshez a fényképeken kívül adószám kellett, illetve legalább valamilyen épkézláb vízum, amivel dolgozni lehet. Természetesen állampolgárok és rezidensek számára még kevesebb macerával jár ez.

Ugyan vékony vagyok, de a széptől messze, úgyhogy talán a tündeségtől megmenekülök (noha állítólag eme faj örvend a legnagyobb jelentkezési népszerűségnek), a levélbe is beleírtam, hogy semmi bajom az orkokkal, illetve Középfölde csúnyaságaival, legyenek azok élők vagy holtak. Pl. egy testhezálló szerep:

 (mivel nehezen látszik, mi is van rajta, ez egy halott törpe a lépcső aljában, ehhez a nyelvtudásom és színészi képességeim is kiválóan megfelelnek)

A forgatás azt hiszem jövő tavasszal indulna, nagy élmény lenne bekerülni. Nem is csak azért, mert mutogathatnám magam a film néhány másodpercét kitöltő időszakban, hanem mert élőben látnám, hogyan készül egy ilyen film. Ami azért mégiscsak más, mint egy werkfilmet megtekinteni.

De akár félszerzet is lehetek, hiszen egész szépen sarjad a szőr a lábfejem tetején 🙂 De azért egy ork szerepet nem überelne. Vagy ki tudja még, mik-kik lesznek benne, de majd kiderül. Számomra vagy előbb, vagy csak később. A lényeg, hogy én megpróbáltam!

Weta

Kellemes 8 órás alvást követően battyogtam ki a konyhába ma reggel. Kicsit még álomittasan készültem vizet forralni a friss teához, amit megelőzött az előző napi tea bögrébe kiöntése. Öntöm-öntöm, de valamiért nagyon lassan csordogált, hiába döntöttem meg egyre inkább azt a kancsót. Pedig még elég sok volt benne ahhoz, hogy ne apadjon el (a legvégén szokott benne maradni fél deci).

Szerencsére nem vizsgáltam teljesen közelről, azaz nem dugtam oda a pofimat egészen a kancsó szájához, csak forgattam kicsit a kannát. Na, látom hogy egy, a kellemesnél nagyobb rovar igyekszik befelé a kancsóba. (Ha Gabi vagy Rebi lett volna a szerencsés felfedező, asszem fülsértő visítással riasztottak volna fel mindenkit 500 méteres körzetben!)

Azért meg kell valljam, hogy én jóban vagyok a helyi faunával, de nem sikerült kigyomlálnom magamból minden irracionális félelmet. A bizonyos mérethatárt meghaladó rovaroktól való úgymond tartókodás is ezek közül való. Ez a példány pedig túl volt a mérethatáron.

Mire feleszméltem, és nekiláttam a kiszedésének, beljebb kotorta magát, ahonnan aztán se ki, se be (volt egy szűrő, amin már nem fért át). Bántani természetesen nem akartam a szegény kis fickót (vagy hölgyikét?), úgyhogy áthidaló megoldásként az egész kancsót kitelepítettem a dekkre, egy villával lepattintottam a szűrőt, mire elázott bogarunk (vigyázni kell itt is az ivással!) a friss levegőnek örülve (vagy legalábbis az ellenkezés teljes hiánya nélkül) hevert a deszkán.

Egy jól irányzott villamozdulattal átemeltem a fű közelébe, nehogy eltapossuk, meg gondolom ő is jobban elvan a fűszálak (látszólagos) védelmében.

Itt egy kép valamelyik fajtárs rokonáról (én nem kaptam lencsevégre):

Amúgy növényevő őkelme, bár álltólag ha sarokba szorítják eléggé harapós, de ez az elázott példány szerintem örült annak, hogy megszabadult a teától.

Pukke írt az óriás wetáról is, illetve ama nemes eseményről, hogy a Wellingtoni Állatkertben a múlt héten eresztettek szabadon 40 példányt. Na azok nagyok! Az én kis haverom legnagyobb erőlködéssel is legfeljebb a 40mm hosszt érheti el, óriás barátja viszont akár a 200mm-t is! Egy 20 centis rovar pedig nem akármi. Remélem az nem itt fog innivalóért szörcsögni, mert bonhatok neki egy egész üveg sört…

BI kilátásaim

Nem tudom pontosan kinek, mit, milyen formában említettem, ezért a bejegyzés kis visszatekintéssel indul.

2009. október 5-én kezdtem dolgozni a Datacom-nál. (Előtte pár nappal nyújtottam be a WP-kérelmet, amit másfél órán belül megkaptam.) Clive interjúztatott előtte, ő is lett a főnököm. Gyakorlatilag 3+1 emberből állt a BI csapat:

  • Clive mint practice lead, architect, akármiket is jelentenek ezek pontosan, a lényeg hogy ő vitte a hátán a BI-t olyan szempontból, hogy gyűjtötte az ügyfeleket, előadta nekik, hogy milyen király fazonok vagyunk, és milyen nagymértékben hozzá tudunk járulni az ügyfél eredményességéhez
  • Haidir – egy maláj srác, aki 2 éve végzett Victoria Egyetemen IT és jogász szakon – mint Sharepoint és Reporting Services fejlesztő, aki az elmúlt 2 évben egész jó tudást szedett össze SSIS és az adatbázis motor kapcsán is, de azért még sok toldoznivalója van, mindenesetre jó munkatárs, kiválóan lehet vele együttműködni
  • én
  • Hazel, aki BA (business analyst – üzleti elemző), máig sem igazán tudom, hogy ők pontosan mit csinálnak, és az elmúlt 3 hónapban sem lettem igazán okosabb e tekintetben, gyakorlatilag Hazel a +1 ember, aki sok konkrét feladatot nem kapott a BI melókat illetően

December közepén megtudtuk, hogy Clive dobbant, mert kapott 2 jó ajánlatot, amelyek közül az egyiket elvállalta, emiatt január 29-én (jövő pénteken) lesz utoljára.

Ez egyfelől szívás, másfelől lehetőség, attól függ, hogyan állok hozzá. Szívás, mert nagyon törekvő fickó, kiválóan vitte a BI business vonalát, az I-t (ami mondjuk itt a technológiai fejlesztésnek felelhetne meg) pedig egész jól elláttuk Haidir és én.

A lényeg, hogy a Datacomnál ennek ellenére a helyem biztos, mert az SQL Serverhez van annyi hozzáértésem, hogy simán tudnak nekem feladatot adni, csak akkor lesz bibi, ha az nagyon távol áll a BI-tól, mert akkor az nekem kevésbé fog tetszeni, ami meg nem tetszik, ott sokáig nem maradok az eddigiek alapján. Csak persze most nehezebb lenne a váltás. Ez két dologgal orvosolható:

  • megszerezzük a PR-t – költséges és hosszú folyamat, melynek egyéb okokból jelenleg nem tudunk még nekiugrani, de ha benne lenne a matrica az útlevelemben, vígan pattoghatnék a munkahelyek között
  • cégen belül váltok, mert Datacom van Aucklandben is (ez utóbbi megoldás azért is jó, mert a jelenlegi időjárási és lakóviszonyok mellett amúgy is felmerült az ötlet)

A dolog parkolópályán van, mert április 26-ig aláírtuk a házbérlést, és itt nem nagyon lehet ezt felmondani, csak ha előre kifizetem addig, amit a fene akarna úgy, hogy nem is lakunk itt. Addig pedig ki fog derülni, hogy érdemes-e maradni a cégnél.

Február 9-én megyek vizsgázni, majd ha sikerül akkor februárban még egyszer, hogy meglegyen a már meglévő két vizsgám SQL Server 2008-as változata is. Több pedig nincs is ezen a területen, DBA tudásom meg még nincs annyi, hogy olyan vizsgában is gondolkozzak, nem is biztos, hogy akkora szükségem volna rá. Inkább a Kimball Academy-t kéne elvégeznem, de az több ezer dolcsi, szóval jelenleg kiesik a hatókörből.

Jelenleg – januárban – a BI feladatok elég lassan csordogálnak felém, de legalább tudok tanulni a vizsgákra.

Pénteken ebédidőben sikerült Clive-ot egy beszélgetésre invitálnom, mert épp rejtvényt fejtett a konyhában, szóval amúgy is nagyon ráért 🙂 Az eszmecsere eredménye tömör formában:

  • elmondása szerint elégedett a munkámmal, hoztam azt az eredményt, amiért anno felvett, és ha BI területre menne tovább (nem arra megy), akkor vinne is magával (ez azért jólesett!)
  • a cégtől nem tehetnek ki (ahogyan korábban is vázoltam, SQL-re mindig szükség van itt), legfeljebb olyan feladatokat kapok, amik nem tetszenek (ez nem csak azért nem jó, mert finnyás volnék, hanem ha a szakmai területemen kívül dolgozom, akkor nehezen tudok fejlődni az általam választott dolgokban, ami hosszú távon negatívan hatna)
  • szívesen tartaná továbbra is a kapcsolatot, ha szakmai referencia kell, nyugodtan megadhatom a számát, email címét
  • az aucklandi Datacomnál erősebb pozícióban van a BI, ha szeretném, szól az ottani vezetőnek (akit persze jól ismer), hogy kell-e ember, szerinte simán át tudnék menni, ha nem gond az Aucklandbe költözés (mivel eme ötlet amúgy is felmerült, nagyon megörültem, hogy a való élet is ez alá játszik, szóval lesz választási lehetőség)
  • szakmailag jó vagyok, de a rátermettségem, törekvőkészségem javításra szorul, amivel teljes mértékben egyet értek. Szerinte nem főképp az angolommal van e téren a gond, hanem hogy nem árad belőlem eléggé a magabiztosság, a nyilvános beszédet kéne gyakorolnom. Ehhez lehetőséget is szívesen ad, mivel ő a Wellington SQL Server User Group (wellingtoni szakmai csoport) vezetője, szóval ha szeretnék előadást tartani, nosza rajta! Felkészülni is segít rá, jó téma lenne elsőre egy általános BI ismertető DBA-knak (DBA = database administrator, nem írom le magyarul, majdnem ugyanígy nézne ki, csak lenne benne ékezet). El is határoztam, hogy élek a lehetőséggel, és a vizsgák után ez lesz a következő lépés!

Nagyjából ennyi volt a lényeg, az biztos, hogy megérte elbeszélgetni vele, örülök az ötleteinek, a felkínált lehetőségeknek, és ismét felötlött bennem amit Rob írt néhány hónapja nekem: nem az a fontos, mit tudsz, hanem hogy kit ismersz (“This business is based on who you know not what you know.”).

Most néhány hónap forrongás, amiből majd kikerekedik a döntés, addig figyelek, tanulok, dolgozom, és persze élünk! 😉

Böfi, nem böfi

Még mindig nem tudtam eldönteni, mennyiben hasznos, hogy feliratkoztam az NZ Herald RSS lehetőségei közül néhányra, de az biztos, hogy pár kellemes, szórakoztató percet okoztak már ezek a hírek, és újra meg újra bebizonyítják, hogy az igazán nagy poénok a való életben születnek.

Az egyik, amiről önmagában anno nem akartam írni, de most már belefér: január 9-én egy fickó 45 km-es autós üldözésbe keveredett Nelson környékén. Nem állt meg az igazoltásnál, és minden bizonnyal a színjózanság sem volt épp akkor jellemző vonása. A dolog vége az lett, hogy nem bírta már WC nélkül, és mikor megállt elvégezni a nagy dolgát, utolérték. Szar ügy. Lehet, hogy jobban járt volna (még ha ezzel egyidőben szarabbul is :)), ha inkább berosál, aztán otthon kimossa. Vagy kidobja a gatyót. Nem tette, elfogták, megbírságolták.

Ennyit bevezetőül, most jöjjön a keserédes, vicces-szomorú mai apropó:

Ausztrál-NZ méretű “kezdeményezésről” van szó, aminek keretében tudósok! (nem Apa kocsit hajt, de a színvonal elsőre hasonlónak érződik) számolni és mérni fogják a birkák böfögés általi metán-kibocsátását! Teszik ezt a világon elsőként! (Hogy ez az elsőség ez büszkeségre ad-e okot vagy épp annak ellenkezőjére, azt nem tudom.) Több birkafajta kibocsátását is mérik, mert az ausztrál mezőgazdaság felelős az üvegházhatást okozó gázok 16%-ának kibocsátásáért, ennek pedig a 2/3-a metán.

(Kis kitérő: egy számomra az emberi mohóságot valamennyire mutató tény, hogy ozziföldön az éghajlat-változás káros hatásainak megelőzése/mérséklése érdekében már több kampány volt, melyben a húsevő embereket a bárány- és marhahús helyett kenguruhús fogyasztására biztatták, mert az ő metán-kibocsátásuk jóval alacsonyabb.

  1. Hát az emberiségnek mindent meg kell ennie? Semmit sem tart tiszteletben?
  2. Gyanítom, hogy egyéb módokon is lehetne csökkenteni az üvegház-gázok kibocsátását, csak azon módok a “pénz beszél” elve alapján szőnyeg alatt lapulnak.)

A vizsgálat eredményeképpen rangsorolják a fajtákat, és a legböfögősebbek lehet, hogy nem járnak majd jól. Természetesen nem akarják bedugaszolni a szájukat (nem én gondoltam, hogy ez is egy megoldás, a cikk említette), az nem kivitelezhető.

Kíváncsi vagyok, hogy a hátsó gázokat illetően is születik-e majd valami hasonló ötlet?

Kórházban Bencével

Első kórházi élményünk is megvolt Új-Zélandon. Tegnap egy játszóházban voltunk Wellingtonban (Junglerama), ami tényleg szuper, Bence nagyon jól elvolt, csak a légvárat kellett volna jobban hanyagolnunk, mert én nem voltam elég ügyes, és nem tudtam megfelelően vigyázni rá, ezért egy alkalommal rosszul esett rá a lábára szegényke. Onnantól erőteljes sírás következett, ami negyed óra elteltével csillapult ugyan, de a játékkedv nem tért vissza.

Lábra állni sem tudott szegényke, de az álmosságtól eltekintve jó kedve volt. Még uszodába is mentünk, ahol az úszkálást egy rövid ideig élvezte, de a játékos részeket már nem, mert ott neki kellett volna sétálgatni, az meg most nem ment.

Nekem sem jött be annyira a Kilbirnie uszoda, de tényleg jó a gyerekrész, a többit meg majd máskor. Nem is maradtunk sokáig.

Tegnap már egyáltalán nem is állt rá a jobb lábára, de hiába vizslattuk fürkészve, nem sikerült semmilyen elváltozást észrevenni rajta, úgyhogy csak mérsékelten aggódtunk.

Ma reggelre sem javult a helyzet, bár én már munkában voltam, mikor kiderült, hogy egyáltalán nem megy ma sem a lábraállás. A végeredmény az lett, hogy Gabi Györgyi segítségével elvitte a Hutt Kórházba a kis embert, ahol sok várakozást (de kedves ügyintézést) követően /amiről Gabival mindig beszélgettünk a magyar kórházakat illetően, hogy a recepciósok és a nővérek kedvessége nem pénzkérdés (vagy legalábis nem kéne, hogy az legyen)/ bejutottak a röntgenre, majd mire odaértem, pont akkor tudtunk bemenni az eredmény ismertetésére: a hölgy nem tudta megbízhatóan megmondani a röntgenkép alapján, hogy mi a helyzet, csak hogy semmi komoly. A szakambulancia már bezárt fél órája, úgyhogy kaptunk időpontot, addig pedig gipszet kap emberkénk.

Álmosan, de érdeklődve figyelte, ahogy a lábára húzták a kis zoknit, majd jött a gipsz. Furcsa volt neki, de nem zavarta.

Időpontot január 29-re kaptunk, ami jövő péntek, addig rajtamarad. 2 napig nem állhat rá, utána majd úgysem tudjuk megakadályozni.

Azért miután hazaértünk elmentünk egy babakocsizós sétára. Most nem akart kimászni őkelme, de jól elvolt, mint a mellékelt ábra mutatja:

Azóta jól elvan, rajzfilmet néztünk, egy helyben ülve játszogatott az autóival, vacsizott, nevetgélt. Én bízom benne, hogy hamar rendbejön, a kedélye hála Istennek kifogástalan!

Robotmese

Miután Gábor barátom írta nemrég emailben, hogy a kisfiuk már imádja az esti felolvasós mesehallgatást, Bence meg mostanáig nem úgy nézett ki, mint aki vevő rá, eldöntöttem, hogy megkísérlem megszerettetni vele. Nosza, tegnap este, mikor már lassan alvásidő volt, de a kiskölök még élénken játszott itt velünk a nappaliban, elcsíptem a grabancát, belezsuppantottam a hálózsákjába, miközben megnyugtatóan mondogattam neki, hogy még nem rögtön alvás készül, várja csak ki az új módit. Nem is tiltakozott.

Betettem az ágyikójába, felkapcsoltam az ottani kislámpát, bevackoltam magam egy székbe és kinyitottam az előkészített, vaskos kötetet. Ami igazából nem mesekönyv volt (az nincs itt készleten, legalábbis magyarul), hanem Asimov Robottörténetei. (Aki ismer, azért annyira nem lepődik meg a fordulaton :)) Aki olvasta, biztosan emlékszik az első novellácskára, ami az “Egy fiú legjobb barátja” (A boy’s best friend) címet viseli és egy kisfiúról meg az ő robotkutyájáról szól, akit nemes egyszerűséggel csak Robopónak (robotkopó) hívnak. (Egy kis ízelítő magyarul a mindösze 2 oldalas történetből.)

Ahogy elkezdtem felolvasni, persze fél szemmel a kis gézengúzt figyeltem: csak úgy csillogott a szeme, ahogy teljes összpontosítással figyelt. Nem tudom, a történetet mennyire értette (gyanítom hogy még nem igazán), de mivel igyekeztem szépen hangsúlyozva, a különböző szereplők mondandóit más stílusban előadni, szerintem élvezte. A csillogó tekintet és a figyelem végig megmaradt.

A végére érve lekapcsoltam a villanyt, beadtam a már álmos emberkének egy kisautót, megsimogattam a buksiját, jóéjt kívántam neki, majd jóleső érzéssel jöttem ki a szobájából. Mostantól igyekszem majd mindennap olvasni neki (persze nem csak Asimovot, hanem némi fantasy-t is; na jó, talán majd meséket is hamarosan :))

Bálnák

Szokásomtól eltérően nem saját NZ élményről írok, még teljesen nem is NZ-vel kapcsolatos a dolog, de az itteni sajtóban is mostanság sűrűn előfordul. Legalábbis az NZ Herald RSS előfizetése több kategóriában is említi, és naponta vannak új cikkek róla (még ha új dolgokat nem is nagyon közölnek).

A témakör a bálnavadászat (mivel nagyrészt ideológiai okból lettem vega, szimpatizálok az ez ellen fellépőkkel, mégha csak elméletben is), az apropó pedig az, hogy múlt héten NZ és ausztrál felségvizeken csapott össze, illetve egy NZ hajó áldozatául is esett a japán flotta egyik vadászának. De ne szaladjunk előre, megpróbálom időrendbe venni a dolgokat:

2009 december 7-én (fene tudja melyik időzóna szerint, hiszen a résztvevő országok között jópár óra eltérés van) Új-Zéland, Ausztrália és Hollandia szokatlan lépésre szánta el magát, mikor közös elutasító nyilatkozatot adtak ki a japán bálnavadász flotta Déli Óceán felé indulása ellen.  Hogy, hogy nem, ez az esemény épp egybeesett a civil tüntetőhajók Ausztráliából való kihajózásával. (Az Ausztrál Haditengerészet értesítette a bálnavadász-ellenes hajókat.) A magánflotta része volt az Ady Gil nevű, NZ-bejegyzett hajó is, amely modernül felszerelt kutatójármű. Sokkal fürgébb, mint a japán naszádok, emiatt kiválóan alkalmas felderítésre (eme déli régióban amúgy is kevés a felügyelőhajó), illetve ha időben érkezik, ügyes manőverekkel képes megakadályozni a bálnák legyilkolását (saját épségének veszélyeztetésével).

Miért is van erre szükség? A bálnavadászat alapvetően tiltott (veszélyeztetett állatokról van szó), Japán ezt az ún. Cetacean Research* intézmény révén kerüli ki, amely a cethalakkal kapcsolatos kutatások fedőtevékenység alatt gyakorlatilag az állami bálnavadász szervezet, amelynek flottája minden évben kivonul a Déli Óceánra, és töméntelen mennyiségű bálnát öl le. Az elmúlt nyáron egy 6 hajóból álló egységnek 680 bálna esett áldozatul. Hivatalosan még nem sikerült megakadályozni ezt az egészet, ezért folynak a magánakciók ellene. Idén a 4 robbanó szigonyos, 1 védelmi és 1 anyahajóból álló flottának 935+50+50 bálna (fajták szerint csoportosítva, csak én nem vagyok jártas a biológiában) elejtésére van engedélye. Jó nagy intézet kell(ene) ahhoz, hogy ennyi bálnát tudományos célokra használjanak fel.

Hivatalosan a szóban forgó bálnafajok (3 ilyen van) védettek, és egy nemzetközileg megalapított bálnamenedékben élnek, amelynek területén a Nemzetközi Bálnaügyi Bizottság (International Whaling Commission (IWC)) megtiltotta a kereskedelmi célú vadászatot, illetve több más szervezet is hasonlóképpen védi ezeket a hatalmas, védekezésre képtelen, csodálatos emlősöket.

A szóban forgó ellenállás a Sea Sepherd (kb. Tengeri Pásztor) Közösség égisze alatt tevékenykedik három hajóval, melyek egyike volt az Ady Gil, amíg január 5-én el nem sülyesztette a Shonan Maru No. 2 nevezetű japán bálnavadász. Hogy melyik fél volt a hibás, arról megoszlanak a vélemények: az Ady Gil szerint a japánok szándékosan felöklelték a millió dollárt érő hajót (mely tavaly rekordidő, 61 nap alatt kerülte meg a földet), a japánok pedig azt állítják, túl közel volt hozzájuk a hajó, és egy váratlan örvény vagy hullám eléjük sodorta, ők pedig nem tudták kikerülni. Azóta a vizsgálatok (mindkét hajó információinak hivatalos elemézse révén) a szándékosságot támasztják alá inkább.

Az NZ Herald képgalériáját is érdemes megnézni, főleg a fenti kép nagyobb változata érdekes.

Az Ady Gil 6 fős legénységéből csodával határos módon csak egyvalaki sérült meg, neki 2 törött bordája bánta. Mivel az esemény minden szárazföldtől és segítségtől távol történt, sokáig kétséges volt, meg tudják-e menteni a hajót illetve a rajta lévő felszerelést. A bálnavadász hajó a közelben maradt, de nem nyújtott segítséget. Végül a hajót nem tudták megmenteni, és január 8-án hullámsírba szenderült. Ami menthető volt, azt megmentették róla. A Bob Barker nevű hajóval megkísérelték biztonságba vontatni, de 37 km megtételét követően az Ady Gil már annyira megtelt vízzel, hogy a vontatókötél elszakadt.

A Sea Shepherd elmondása szerint az üzemanyagot és a káros, szennyező anyagokat eltávolították a helyszínre érkező Sea Shepherd hajók (Stewe Irwin és Bob Barker) legénységének segítségével. A japánok “cserébe” pont ennek ellenkezőjével, azaz a tenger szennyezésének vádját tartják fenn. Ezt azt hiszem soha sem fogjuk biztosra megtudni, hisz olaj mindkét hajóból kerülhetett a vízbe akár szándékosan, akár nem.

Az NZ Külügyminiszter, Murray McCully a következőket nyilatkozta az esetet követően: “If people are determined to break the law and determined to kill other people on the high seas, then it is not the responsibility of the New Zealand Government or any other Government to send armed vessels down there or something of that sort to stop them.” Magyarán szólva (írva): Ha vannak, akik elszánták magukat arra, hogy megsértsék a törvényt és embert öljenek a tengeren, akkor nem az Új-Zélandi Kormány vagy bármelyik más Kormány feladata, hogy felfegyverzett járműveket küldjenek vagy bármit is tegyenek hogy megállítsák őket. Ezt többféleképpen is lehet értelmezni, én nem bocsátkoznék következtetésekbe ezt illetően. (Amennyiben fordítási pontatlanság adódna, megköszönném a javításokat!)

Hogy ne maradjon itt helyben sem annyiban a dolog, Chris Carter, a Munkáspárt (helyes, ha a Labour Party-t így fordítom?) külügyi szóvivője kritizálta az azóta csendben maradó McCullyt és hogy semmiféle segítség nem indult útnak a süllyedő hajóhoz. “Mr McCully cannot seem to grasp that the real issues are continued Japanese whaling activities in the Southern Ocean, and the safety of Kiwis who feel strongly enough to protest legitimately against a Japanese whaling programme that is at best based on extremely dubious scientific grounds,” /Mr McCully úgy tűnik, nem tudta megragadni a háttérben folyó dolgokat, azaz a japán bálnavadászat meglehetősen kétséges tudományos alapon való folytatását és az ezt törvényes eszközökkel ellenző kiwik biztonságát./ Elmondása szerint a helyi kormányzat még arra sem vette a fáradtságot, hogy képviseltesse magát a nemrég Portugáliában összehívott Nemzetközi Bálnaügyi Bizottsági ülésen.

Az ausztrál környezetvédelmi miniszter, Peter Garrett január 8-án kilátásba helyezte, hogy Canberra nemzetközi eljárást indíttat Japán ellen, ha a következő 17 hónapban kudarcba fulladnak a bálnavadászatot illető tárgyalások Tokióval. (Ez mind szép és jó, de 17 hónap az nagyon sok, és most tényleg jól hangzó nyilatkozat lehetett, de addig még 2000 bálna simán áldozatául eshet a “tudományos” céloknak.)

A következő esemény a történetben, hogy a Sea Shepherd kalózkodás vádjával illette a japán hajót szándékosan elkövetett gyilkossági kísérlet miatt. Ez azért elég meredek vád, a vádlott nem is igen méltatja szóra, fene sem tudja, a bíróság mit fog szólni hozzá. Mindenesetre Glenn Inwood (reméljük nem GI tag, mert a Sea Shepherd igazán pórul járna), a Cetacean Research NZ szóvivője szenzációhajhászásnak nevezte a vádaskodást.

Közben pedig a bizonytalanságot kihasználva a japán hajók továbbindultak a zavarosban halászni, kihasználva a tiltás hiányát.

Sea Shepherd

A szervezet vezéralakja Paul Watson, akit az NZ Herald a legkevésbé megalkuvó, legromantikusabb környezetvédő jelzőkkel illet. Watson már régóta kesesíti a Föld faunájának mohó, rövid időtávban gondolkodó kizsákmányolóit. Nemo kapitányhoz is hasonlítják, amit ő szívesen vesz: “Nemo megértette, hogy nem az számít, amit az emberek gondolnak, mert éppen az emberségesség a probléma. Az ő kötelessége a tengeri élet védelme volt az emberi mohóság ellenében. Én teljes egészében magaménak érzem ezt a nézőpontot és felnőtt életem minden napját eszerint élem.” Hajóján nincs sem drogozás, sem húsevés (éljen! :)), helyette katonás fegyelem.

A Feröer szigeteken zajló, hagyomány nevében évente elkövetett “szertartás” (amihez képest egy-egy régi boszorkányszombat sütikóstolós teadélutánnak látszik) ellen is szót emelt már. (A hivatalos feröeri bálnás weboldalon embertelenül rideg módon tárgyalják a bálnák modern, ipari megölésének módjait.)

A jelenleg is zajló, tettlegességig fajult csatározás a japánokkal évente ismétlődik, a jelek szerint egyre durvábbá fajulva. Watson gyakorlatilag ezzel a céllal alapította a Sea Shepherdet a Greenpeace-ből való kiválását követően, az 1970-es évek végén. Az egyik évben 3000 km-en keresztül voltak egy vadászflotta nyomában, egy másikban két Sea Shepherd önkéntest a japánok elfogtak és a japán hajó korlátjához kötöztek, 3 évvel ezelőtt rá is lőttek Watsonra, sőt tavaly odáig fajult a dolog, hogy a japánok gránátokat dobáltak a Sea Shepherd hajókra. Válaszul nem mérgező, de oltári büdös savval teli üvegeket kaptak.

A másik fél a Sea Shepherd-et rosszindulatú öko-terroristáknak nevezi. Watson ezt kerek-perec visszautasítja. Állítása szerint a 31 év alatt, mióta zaklatja, gátolja a bálnavadászokat, ahogyan csak tudja, még egyetlen egy embert sem sebesítettek meg, nem is álltak a vádlottak padján emiatt. Egyetértenek Martin Luther Kinggel, hogy az erőszak nem megoldás, bár az valóban előfordult, hogy anyagi károkat okoztak.

“Mi nem egy tüntetéssel foglalkozó szervezet vagyunk, mi fellépünk a törvénytelenségek ellen.” Mint ahogyan a szóban forgó bálnavadászatot is annak tekinti. Valóban elég radikális nézetei vannak, tulajdonképpen ez vezetett a Greenpeace-szel való szakításhoz, aminek korábban oszlopos tagja volt.

Japán mellett az izlandi, norvég és dán bálnavadászok sem lelhetnek nyugalmat tőle, de más állatfajokat is előszeretettel védelmez:

  • fókák: 1983 óta tevékenykedik a kanadai fókavadászat ellen. Újfundlandon egy kikötőd blokád alá vett, majdnem teljesen megbénítva ezzel a vadászatot, sőt miután rávette Brigitte Bardot-t hogy egy fókabébivel modellt álljon a jégen, a fókavadászatot 10 évre betiltották (hogy azóta valószínűleg újra engedélyezett lett, mert az ember bizony felejt, az azt mutatja, hogy az emberiség nehezen tanul a hibáiból, és nem szeret túltekinteni a közvetlen környezetén, nem szereti látni, hogy egy-egy ártatlannak tűnő tevékenység milyen események katalizátoraként működhet – MI)
  • halászat: 2000 óta Watson hajói a Galapagos és a Cook szigetek környékén is sokat járőröznek, hogy megakadályozzák az illegális halászatot, sokszor megdöbbenést okozva a halászflottáknak és kormányzatoknak

http://www.nzherald.co.nz/environment/news/article.cfm?c_id=39&objectid=10619393&pnum=0

* a Cetacean Research alapelvei elolvashatóak a hivatalos honlapon, és bár lefordítani nincs kedvem, a benyomásom róla annyi, hogy egy szó sem esik olyanról, ami a bálnapopuláció érdeke, illetve egyik cél sem tűnik olyannak, ami indokolná évente 1000 példány leölését (http://www.icrwhale.org – szándékosan nem hiperlink)

Linkek (források) egybeszedve:

http://www.nzherald.co.nz/nz/news/article.cfm?c_id=1&objectid=10614069

http://www.nzherald.co.nz/nz/news/article.cfm?c_id=1&objectid=10619503 – Külügyminiszter

http://www.nzherald.co.nz/nz/news/article.cfm?c_id=1&objectid=10619472 – Chris Carter, külügyi szóvivő

http://www.nzherald.co.nz/environment/news/article.cfm?c_id=39&objectid=10619393&pnum=0 – Paul Watson

http://www.seashepherd.org

http://www.iwcoffice.org – Nemzetközi Bálnaügyi Bizottság

csak hogy

Csak hogy tudjátok, kinek a blogját olvassátok!

http://en.tackfilm.se/?id=1263029442187RA34

Éljenek a svédek!

Újabb uszodás élmények

Noha erről már írtam egyszer, nem tudok mostanság betelni. Nem a témával, hanem az uszodába járással. A múlt héten 4 alkalommal is ellátogattunk ide-oda. Kipróbáltunk más helyeket is a Huia Pool-on kívül (nehezen ment a név megjegyzése, de a heje-huja szókapcsolat második tagjával azonosítva a Huia-t mára már sikerült).

Egy félresikerült próbálkozás keretében elautóztunk a Naenae poolba is, de onnan röpke egy óra elteltével kijöttünk. Pedig amúgy nem volt rossz (ha nem a Huia-t vettük volna alapul, biztosan jobban tetszik), a gyerekmedence mérete kellemesen nagy, egy hajó is fekszik az oldalán (csúszdával), ami Bencének nagyon tetszett egy ideig. A vízbe nehezen akart bejönni az ismeretlen helyen. Úszni is jól lehetett, de valahogy a hangulata nem volt az igazi. El is döntöttük, hogy többet oda nem.

Ezt követően jött 3 Huia alkalom, ahol már Bence is magabiztosan rongyolt be a medencéjébe. Miután egy ellesett ötlet révén elkezdtem fel-feldobálni a gyerkőcöt, azóta minden alkalommal játszunk így, mert oltári mód megszerette: vigyorog ezerrel, nem zavarja hogy a szemébe fröccsen a víz, sőt a mancsával tapicskolja a felszínt, aminek eredményeképpen nem annyira engem, mint inkább magát fröcsköli. Időnként a száját belemeríti a sós ízű vízbe, meg miután mutattam neki a merülést, sokszor nyúl a fejem felé és nyomja lefelé 🙂

A csúszdák és a hasonló harsány dolgokkal még nincs teljesen kibékülve, de a plafonról lógaszkodó állatfigurákat imádja. Mutogat rájuk sorban, és várja hogy mondjam neki, melyik micsoda. A köpködős brenyust is komálja, bár amikor megpróbálja befogni a “száját” és arcába megy a vízsugár, akkor esetenként bepöccen rá és tüntetően faképnél hagyja őzöldségét.

Tömören szólva ha Huia kerül szóba, Bence már kész halacska. (Ha ügyességben még nem is, de hozzáállásban mindenképp!)

Most vasárnap elnéztünk a Györgyi által melegen ajánlott Porirua Aquatic Centerbe. Ez kb. 30-35 km nekünk, és a szél majd’ lefújt az útról miközben odafelé haladtunk, de megérte kipróbálni: hangulata nagyon jó, nem hiányzott belőle a megszokott melegvizes ücsörgő sem (spa – nem, nem a belga F1 nagydíj), időnként hullámzást is tapasztalhat a szerencsés vendég, aki jókor van jó helyen. Sok lekerekített forma jellemzi az összképet, amolyan családilag “belakható” ücsörgő részek, amik összeköttetésben vannak a nagy gyerekmedencével, de azért mégis elkülönülhetünk. Aminek sok értelme nincs, de a lehetőség megvan rá.

Az úszómedence rész nem az igazi, mert nagyon keskenyek a sávok, nem lehet kényelmesen ketten elúszni egymás mellett. De hát nem is főként úszni mentünk, mert egy oltári pöpec, 50 m hosszú csúszda is van! Jó kanyargós, folyik benne a kellemesen meleg víz, alig tudtuk abbahagyni a csúszást. Pedig ott voltunk 4-től kb. 7-ig. Pláne Rebi volt az, aki sokat-sokat-sokat csúszott, Gabi meg én felváltva vigyáztunk a kis emberre, de mikor együtt is ki szerettük volna próbálni, a kisasszony segítőkészen bevállalta a gyereklebegtetést a medencében. Ez a csúszda még Gabi tetszését is igazán elnyerte!

Persze nem én volnék, ha nem próbáltam volna megszerettetni Bencével a csúszdázást, ami teljes mértékben azért nem sikerült. Az ölemben levittem 3 alkalommal: először még vigyorgott is, utána már időnként görbült a szája, a 3.-at szegényke már nem élvezte. Kb. egy órával később újra megpróbálkoztunk egy dupla csúszással (rögtön az elején elfeküdtem és a végéig nem tudtam felülni, úgyhogy jól becsobbantunk az aljába), de nem élvezte annyira, mint mi. A totyogóknak való, 40 cm-s melegvízben viszont jól elvolt: énekelt, halandzsázott, öntözött a kannájával, stb.

Zárásig ottmaradtunk, ami jó volt, mert 5-f6 felé már kongott az egész intézmény, mindenfelé sok hely volt pancsolni, úszni, csúszdázni.

Kifelé menet Gabi kiszúrta a belépőjegyes apróbetűnél, hogy gyerek vendégek esetében 7 éves korig egy kölökkel egy felnőtt ingyen bemehet. Szóval ha $3 Bencinek a jegy, akkor $3-ért bemehetünk mind a ketten, egészen addig, míg a sarj be nem tölti a 7 évet. Az pedig még odébb van. Valahol jogos, mert ha ott sertepertél melletted egy ekkora emberke, nem tudsz úszni menni vagy rendesen csúszdázni. Persze így, hogy mi ketten vagyunk, felváltva tudunk mindent csinálni, de egyvalakinek tényleg állandóan felügyelnie kell a “drágaszágra”.

Még egy apróság a Huiához: van törzsvásárló akció, miszerint minden 6. fürci ingyenes. Ez úgy zajlik, hogy fogsz egy kis kártyát, és amikor jegyet veszel, pecsételnek. Pl. amikor 4-en megyünk, 4 rubrikát rögtön kilyukasztanak (attól függetlenül, hogy Bence miatt nekem nem is kell vennem jegyet). Szóval egy alkalom után megvolt már 4 az 5-ből. Másnap Rebivel ketten mentünk, őutána fizettem $3-at, én kihasználtam az ingyenes 6.-at, ráadásul a hölgy még adott egy újabb kártyát, amin lukasztott egyet! Ezt a hozzáállást kéne elsajátítani sok helyen, mert bizony nem az az eredménye, hogy egy alkalommal sokat legombol az uszoda aztán többet a közelébe sem megy az ember, hanem szinte sűrűbben fürdöm ott, mint otthon a zuhanyzóban 🙂 Már annyira törzsvendégek vagyunk ott, hogy csak na!

(Sajnos képeket nem tudok mellékelni, mert még nem ruháztam be új, vízálló készülékre, bár Pappito rokonszenves kütyüje elnyerte tetszésemet…)

Eddigi véleményem a helyi uszodákról az, hogy mindenütt megpróbálják egy kicsit többé varázsolni őket, hogy ne csak egy hely legyen ahol leúszol pár száz métert vagy néhány kilométert, hanem egy olyan programmá váljon, ahol az egész család jól érezheti magát a vízben, a medence mellett, kint az udvaron (ez időjárás függvénye is). Apró-cseprő (vízköpő breki) és nagyobb (csúszdák) dolgokkal adnak olyat plusszokat az egyszerű funkcionalitás mellé, amitől akár egész délutános programmá válhat minden alkalom.