Kulcs AA csomAAgtAArtóbAAn

A levini kirándulás második napjának kora délutánját sötét fellegek árnyékolták: Rebi figyelmetlenségének – és duzzogásának – köszönhetően a játszótér mellett parkoló Albert (így híjják a kocsinkat, illetve csak mi hívjuk így, mások nem) csomagtartójában kötött ki a slusszkulcs, miközben őnagysága bőszen a fogára való élelmet keresett. Ami pedig még rosszabb, ott is maradt, mikor lecsukta.

Mikoron ezt közölte velem, hirtelen nem jutottam szóhoz. Mondjuk jobb is. Soha nem beszéltem még vele alpári szóhasználattal, ez alkalommal ugyan közel álltam hozzá, de inkább nem szólaltam meg, hanem folytattam a játékot Bencével. Szerencsére nem lettem igazán ideges, inkább olyan érzés volt, mintha csak szemlélője, nem alanya lennék a helyzetnek. Ezenfelül azt hittem, maga az autó nyitva van, csak valahogy a csomagtartóig kell eljutni.

Hát nem így volt… a kisasszony megkapta az alapos fejmosást az anyjától – amit azért valljuk be, nagyrészt megérdemelt –, közben én azon gondolkodtam, mit is lehetne kezdeni a fennálló helyzettel (azon kívül, hogy a) többet nem adjuk a kezébe a slusszkulcsot, b) hamar másoltatunk egyet, amit már eddig is meg kellett volna cselekedni).

Szerencsére kb. 20 méterre parkoltunk a helyi AA-tól, ahová reménytelen arckifejezéssel bebattyogtam, reménykedve azért, hogy valami ötletet kapok az ott dolgozó hölgytől. Kaptam is, felhívta az AA központot, akik kérték az AA számomat (persze nem volt nálam, hanem a kocsiban), aminek hiányában mindenféle adatot kérdezett rólam meg a kocsiról (rólam hivatalosakat, a kocsiról személyeseket is ;)), aztán megnyugtatott, hogy 1 órán belül számíthatok a segítségre.

Megnyugodva mentem vissza Alberthoz, ahol Gabi várt rám. Elmeséltem neki a történteket, majd vártunk a Sárga Angyalra. Kb. 20 perc elteltével meg is érkezett az AAutó. Egy mosolygós fickó szállt ki belőle, egy álkulcs és feszítővas köztes hibridjének kinéző szerszámmal kb. 10 mp alatt kinyitotta a központi zárat, majd elégedetten mosolygott rám. Sajnos a mosolyát kicsit lehervasztotta, mikor zavart vigyorral közöltem vele, hogy ez nagy előrelépés, de a kulcs a csomagtartóban van, az üléseket pedig nem lehet előrehajtani.

Bemászott hátulra, próbálgatta ő is, de eleinte nem sok sikerrel. Szerencsére aztán rátalált a helyéből kivehető hangszóróra, ami átjárót biztosított hátrafelé, és lehetővé tette, hogy megfelelő szerszámmal ledönthetővé varázsolja a hátsó ülést. Ez meg is történt, majd bebújt hátra, csak a lábai kalimpáltak a hátsó ajtó környékén, és kikattintotta a zárat!

Megkönnyebült mosollyal ajkamon méltattam nemes, furfangos és lovagias tettét, majd megmutattam neki a kártya hiányában papírfecnire felfirkantott AA számomat. Elfogadta, sőt még fel is hívta a központot – kb. 2 hete kértem újból a kártyát, mert az első alkalommal elakadt valahol a sok kezdeti címem között –, hogy miként áll az új kártyám kiküldése (azóta meg is érkezett, éppen tegnap).

Könnyes szemmel, zsebkendővel integetve (na jó, azért mégsem) vettünk búcsút tőle, ajkaimról áhítattal teli köszönet szállt néhány evilági és evilág feletti lény felé. Egyikük Imma, aki még anno, Wellingtonba autózásom idején javasolta az AA-tagságot, amiről nem gondoltam, hogy ilyen helyzetben veszem igénybe, de nagyon-nagyon jól jött! Talán megcsinálták volna enélkül is nekem a dolgot, de biztos hogy jópár dolcsi ráment volna, teljesen jogosan.

Közben a nap is kisütött, úgyhogy a kedvünk felderült, és minden alkalmas volt ahhoz, hogy ellátogassunk Hokio Beachre

Tanulságok (némelyik annyira alapvető, hogy nagy marha vagyok, amiért eddig nem vettem komolyan):

  • Ha kocsid van, ne sajnáld az AA-ra az évi $90-t!
  • Tizenévesek kezébe fenntartásokkal add a slusszkulcsot!
  • Legyen 2 slusszkulcsod, és ne a kocsiban tárold egyiket sem!
  • A belső térből legyen hozzáférhető a csomagtartó!
  • AA kártya mindig legyen kéznél ha kocsival mész valahová!

AA tagság részletesen, csatlakozni pedig itt lehet.

Reklámok

Barnika

Majd egy másik bejegyzésben részletezem a kiutaztatás általam megtapasztlat eseményeit, most azonban főként a viszontlátás élményét szeretném megosztani Veletek.

Barni múlt hétfőn tette meg az első igazi lépést Wellington felé, mikor imádott Andija kocsijából kiugrott az Airmax Cargo budapesti telephelyénél. Ekkor néhány órás várakozás következett, amit egy laza, Amszterdamba repülés követett. Ez mondjuk nyújtott neki egy kis ízelítőt abból, hogy mi vár rá másnap. Persze szegényke azt nem tudta még.

Szóval a hétfő éjszakát Hollandiában töltötte – ahol én még nem voltam, mégsem irigyeltem szegénykét emiatt –, majd másnap délelőtt szállították fel a Szingapúr felé tartó járatra. Ez lett az út nagyobbik fele, 10 484 km. A következő etap már “csak” 8 416 km.

Ha valakit ilyen mélységben is érdekelnének a részletek:

image

Nem tudom, hogy érezte magát útközben, mi izgultunk érte nagyon, ha naponta 300-szor nem kattintottam rá a nyomonkövető rendszernél a SUBMIT gombra, akkor egyszer sem…

Ez némi éjszakázással is járt, hiszen Aucklandbe helyi idő szerint 23:40-re kellett volna érkeznie, lehet hogy ez így is történt, csak amíg a MAF állatorvos átvette, addig eltelt egy óra.

Mindenesetre megnyugodtam, amikor hajnali hn1 körül ott volt az infó, hogy a szállítmány megérkezett. Másnap reggel azon nyomban hívtam fel az ideiglenes karantént (nem tudták rögtön Wellingtonba szállítani akkor éjjel), ahol megerősítették hogy jól van őkelme, semmi baja, meg is tornáztatták kicsit.

Sajnos mikor a helyi karanténos átvette a wellingtoni reptéren, nem lehettem ott, meg aznap kimenni sem tudtunk Levinbe, mert csak du. 3-ig van látogatás.

Mindenesetre azért a Shadolans karanténtól kaptam 3 körül egy emailt, hogy Barnival minden rendben, jó a kedve, tetszik neki a szobája.

*** *** *** ***

A nagy találkozás szombat délelőtt történt meg. Az egész hétvégét a környéken töltöttük, hogy minél többet tudjunk látogatni, meg persze egy kis nyaralás mindig jól jön! Kis késéssel indultunk otthonról, a 10-kor nyitó karanténba n11 felé értünk. Már nagyon izgultam, milyen lesz újra találkozni az imádott ebbel, akit augusztus 4-én láttam utoljára.

Hát emlékezetes volt! Mikor benyitottunk az ajtaján, első reakciójaként még nem ismert meg, és kicsit menekülőre fogta (gondolom nem akart újra repülőre szállni), de amikor fél mp-cel később felismert, még be is pisilt örömében, aztán akkor már nem lehetett leállítani:

a nagy találkozás

Utána már egy kicsit megnyugodott:

image image

image

image

Rebivel még délután is visszanéztünk hozzá, meg másnap is eltöltöttünk ott másfél órát. Elmenni mindig olyan rossz tőle, mert akkor sír szegényke. De mindig egyre kevésbé, valószínűleg egyre jobban bízik benne, hogy ha eddig mindannyiszor visszamentünk, akkor ezután is úgy lesz.

Másnapra vettünk neki egy rágcsálnivaló játékot (műanyag csirkecombok egy kötélkén), de 10 perc alatt az első comb a 4-ből már két darabban volt, aztán szépen lassan a többi is a másfél óra alatt hasonló sorsra jutott, illetve még több darabra rágta az összeset.

A dupla szobából nem mehetnek ki (MAF előírás), de oltári szép kilátása van – mondjuk nem hiszem, hogy ez önmagában boldogítja – és friss a levegő. Amúgy jó a klíma, napfényes mindkét rész, csak hát egy ilyen mozgásigényű kutyának ez elég kicsi. (Persze még mindig nagyobb a területe, mint egyes udvaron, megkötve tartott négylábúnak, akikről sokan úgy gondolják, milyen jó nekik mert nem lakásban vannak…)

Mekkorákat fog szaladni, mikor elhozhatjuk, visszük majd rögtön Hokio Beachre, ha szép idő lesz! Addig meg már csak eltelik valahogy az idő, de az aggodalom már mögöttünk…

Hokio Beach

Hokio Beach egy kis település (porfészket nem írhatok, mert víz mellett van, ráadásul nagyon szép a környéke, tele zölddel, fákkal, fűvel, tehenekkel) Levintől nyugatra a Tasmán-tenger partján. Igazából véletlenül keveredtünk oda, vagyis rápillantottunk a térképre, és bár a Horowhenua tó közelébb volt, Gabi inkább a tengerpartra szeretett volna kimenni, így hát oda mentünk. Nagyon nem bántuk meg!

A Hokio Beach Road-on autókázva igazi vidéki tájat nézegethettünk a maga zöld bájával. Az útikönyünk alapján a Manawatu Farmlands számomra nagyon hívogató volt egy gyönyörű kép alapján, csak én Palmerston North-hoz kötöttem a dolgot magamban, ott meg egyszer jártam átgurulóban, és nem ragadott meg. Viszont ez a mostani kiruccanás nagyon szép volt!

Egészen ki lehet menni a szürke homokkal borított partra (még akár kocsival is, ami részben hátrány, mert sokan furikáztak ott, ami rontotta kissé az összhatást, de mivel egyszerre 10 embernél többet egyszer sem láttunk, ez a népsűrűség nem volt zavaró).

Mi kétszer látogattuk meg a helyet, szombaton csak úgy felderítésképp, vasárnap pedig már tudatosan fürdésre készülve! (Szombaton még nem úgy öltöztünk, ruhában meg azért nem az igazi, főképp kocsiba ülni utána, Rebinek erről vannak kevésbé kényelmes tapasztalatai, mert ő sosem bírja ki, hogy ne legyen térdig, combig, derékig, … vizes).

Mivel a neten nem találtam róla infót (ilyen is van!?), ezért emlékezetből próbálom felidézni a kis táblán olvasottakat: Hokio Beach apró csillaga a XIX. század első felében ívelt felfelé egy rövid ideig, amikor a postakocsi-útvonal erre vezetett, végig a part mentén. Gondolom ott sokkal gyorsabban tudtak haladni a lovacskák, mint a hepehupás dombokon át. Akkortájt egy fiúiskola is működött a településen, de hogy mit oktattak, azt már nem tudom. Aztán jött a vasparipa kora, és a vasút elhódította az utasokat, fuvarozókat, aminek következtében az 1860-as években a postakocsi állomás bezárt. Szomorú momentum ez, valahogy nosztalgikus visszagondolni egy olyan múltra, amihez semmi közöm nem volt, és amely szinte törvényszerű hogy így alakult, mégis kissé magaménak éreztem a szomorúságot.

A XX: században az említett iskolát újra megnyitották de már más profillal, majd 1983-ban zárt be végleg (kivárhatta volna még a ‘84-et, nemde?). Azóta van néhány ház, szerintem 100 fő alatti a népesség, és még a gugli térképen is homályos a műholdas kép, utcanézetre pedig ne is számítsunk! (Modern korunkban ezen vonások akár hűen is tükrözhetik egy-egy terület jelentőségét, de ez önmagában is megérne egy bő eszmefuttatást, csak nem annyira tőlem.)

A lényeg, hogy mi nagyon jól éreztük magunkat ott. Mióta itt vagyunk NZ-n, többször voltam tengerparton, de Aucklandben tartózkodásom idején a tél miatt nem nagyon tudtam fürdeni, Wellington környékén meg általában nem igazán alkalmas hőmérsékletű ehhez a víz (egyszer próbáltam Days Bay környékén, de kiábrándítóan hideg volt). Ráadásul ott nincs meg ez a végtelenbe nyúló homokos tengerpart, és a hullámok mögött nem a határtalanság, hanem Wellington városa látszik.

Itt viszont embermagas (néhol 2-3-4 embernyi magas) hullámok ostromolják a majdnem sík partot még szép időben is. A szél, noha a parton lévők számára általában csak kellemesen fúj, a vizet alaposan felkorbácsolja, tarajos hullámok habzó áradatával árasztva el a partot.

Ráadásul ha az ember belegázol a bokáig érő részen, ott egyszerre lehet tanúja annak, hogy kifelé is jön a víz meg befelé is, ami nagyon szédítő tud lenni!

Rebivel a vasárnap délutáni hőségben bemerészkedtünk az elsőre hideg, de hamar megszokható tengerbe, hogy kipróbáljuk ezt a nagyon izginek tűnő hullámzást. Az eredmény felülmúlta a várakozásokat! Egyrészt már a nyugalomban térdig érő víz olyan hullámokat produkált, amitől sós lett a szám íze, majd amikor derékig-mellkasig bemerészkedtünk, hatalmas tarajosok és szelídnek tűnő ámde alattomosan elborító hullámok hátán (időnként alattuk) kapálóztunk, úszkáltunk. Azt hiszem az élményt magát nem lehet leírni, aki már tapasztalta, nagyon jól tudja miről van szó 😉

Érdekes, hogy ahol derékig ért alapból a víz, hullámzás esetén simán ellepett. Aztán mikor én még beljebb merészkedtem, ott jöttek az igazán nagyok, amikre felúszva másodpercek alatt 4-5 métert változott az, hogy épp milyen magasan vagyok. Mikor úsztam kifelé, néhány rövid másodpercre elkapott a pánik, úgy éreztem csak tempózok-tempózok, de nem haladok, előttem mögöttem hullám, egyszer fenn egyszer lenn, de mivel a part felé vitt, ez megnyugtató gondolat volt. De azért érdekes érzés tapasztalni, mennyire jelentéktelenek vagyunk egy ekkora víztömeg számára, amely a parttól 30 méterre is játékszerekként dobál minket.

*** ***  ***   ***

Bence sajna vasárnap kissé gyagyásan ébredt, amiből nehezen tért magához, de ahogy a víz felé mutattam, hogy “Gyere Bence, menjünk oda!”, rögtön elindult a másik irányba 🙂 A homokban turkászást élvezte, egy fával meg egy kagylóval jól elvolt, áskálódott.

Gabi meg Rebi be is temettek, miközben hanyatt feküdtem a homokban. Ez kellemes élmény volt, csak mikor a kisember is odakeveredett, alaposan megszórta homokkal a fejemet, még szerencse hogy csukva volt a szemem!

Összesen 3x merészkedtem be a hullámok közé, de biztosan fogunk még menni, ha nem is Hokio Beachre. Elgondoltam, milyen jó lehet, ha valakinek a nyár szinte bármely napján megvan a lehetősége hogy hasonló tengerparthoz jusson 100 km-nyi autózás nélkül. Még ha a hullámok nem is ilyen nagyon, de a víz kellemes hőmérsékletű, már az megéri!

Már kezdett lemenni a napocska, mikor visszafelé indultunk a kocsihoz, néhány homokdűnén átmászva, élvezve a puha, finom homokban csúszkálást…

Elmaradás és tervek

Van amivel már elmaradtam, de van ami még csak nemrég történt, úgyhogy a közeljövőben ezeket a témákat szeretném “papírra” vetni:

  • szülői értekezlet élmények és rövid, szubjektív eszmefuttatás az NZ oktatási módszer azon szeletéről, amellyel eddig kapcsolatba kerültünk (high school, year 1., azaz középiskola első osztály)
  • kutya utaztatása ilyen távolra (főképp szervezésügyi szempontból)
  • Barni: Magyarország – Amszterdam – Szingapúr – Auckland – Wellington – Levin és a nagy találkozás!
  • egy hétvége Levinben + első igazi tengerpartos élményem a Hokio Beachen (amerre még a gugli streetview autó sem járt!)
  • AA: mire is jó haa taagok vaagyunk?

Igyekszem viszonylag frissiben megosztani Veletek a történéseket, élményeket, hogy még minél több dologra emlékezzek, s ezáltal emlékezetesebbek legyenek a bejegyzések is!

Újévi hétvége

Mivel tudjuk, hogy a világon majdnem minden kínai (eredendően még a kiwi gyümölcs is), a hétvégén még az újév is az volt.

/Van az a bamba vicc is, miszerint “Minden ötödik ember kínai. Mi is öten vagyunk a családban, tehát valaki kínai…” – körbenézek: jobbra tőlem egy kiwi, szemben egy maláj, mögöttem egy brazil, balra pedig egy kínai! Bejött a dolog ;)/

Szóval hétközben elhatároztuk, hogy hétvégén benézünk a kínai újév fesztiválra. A szombati műsor nagyon nagyrészt ruhabemutató volt, meg az idő is esőre állt, úgyhogy a vasárnapot választottuk végül.

imageSzombaton meg elmentünk Bencével egy Chipmunks játszóházba. A láb-balesete óta ez volt az első alkalom. A légvárat ezúttal messzire elkerültem vele, amikor véletlenül arrafelé indult, nagy lendülettel továbbvittem. Viszont mindenféle – főképp gyerekekre méretezett – mászókán, akadályon keresztül követtem hűségesen. Én hamarabb fáradtam el mint ő, macerás ezeken a liliputi dolgokon felnőttként közlekedni. A nyakam is megfájdult kicsit az állandó görnyedéstől.

De nagyon jó volt, 2,5-3 órát eltöltöttünk ott, de ebben egy sültkrumpli szünet is benne volt. Bence ugyan nem nagyon tartotta be, mert már félidőben újrakezdte a játékot.

A következő állomás a magyar úszómester múltjának fontos állomását jelképező Porirua Aqatic Center volt, aminek legjobb vonása a jó hosszú csúszda…ami ma pont nem üzemelt, mire odaértünk. Azért ezzel együtt tudtunk élni, pláne hogy itt van totyogóknak 40 cm mély medence, ami 40 fokos vízzel melengette fáradt tagjainkat (hogy van-e komoly korreláció a két szám között, azt nem tudom), meg Bence nagyon élvezte az egészet.

*** *** ***

Vasárnap újult lendülettel kelve indultunk kiadós reggelit követően a fővárosba, hogy megnézzük a mai nap sztárvendégét, Jet Li-t! Kb. 5 perccel késtük le…de azért a rendezvény többi fellépője is nagyon elnyerte tetszésünket. Főként a kínai sárkányokkal tarkított tánc volt hangulatos. De a többi előadó fellépésekor is csak úgy áradt az a fajta különleges zamat, ami a hagyományokban gyökeredző kínai kultúrára jellemző.

Azt sajnálom, hogy a Shaolin bemutatót elszalasztottuk, bár gyanítom, hogy 5 perc alatt túl komolyat nem lehetett nyújtani.

Kb. 2 órát töltöttünk ott, Bence is jól elvolt az ölünkbe (a tegnap kapott LEGO parasztbácsikát /Feri bá/ szorongatva és lufikkal ütögetve minden közelében lévőt).

Ezután a felvonulást igyekeztünk meg elcsípni, de mivel nem teljesen úgy indult, ahogy kellett volna, vagy mi keveredtünk el, így arról nagyrészt lemaradtunk.

3-tól a St. Kitts parkban folytatódott egy szabadtéri zenés-táncos színpaddal a dolog, de mikor 2-3 dalt követően kiderült, hogy gyakorlatilag a bent lezajlott műsorszámokat ismétlik, inkább eljöttünk, mert a kisember már kezdett nyűgösködni.

Gondolatok a folytonosságról

Pénteken fejeztem be Peter F. Hamilton The Dreaming Void (kb. Az álmodó Üresség) c. könyvét.

image

Alapvetően nem könyvismertetőt tervezek róla, úgyhogy magáról a regényről és a történetről annyit, hogy kellemesen szövevényes, gyakorlatilag két történet van benne, az egyik SCI-FI, a másik Fantasy. Mindkettő jó – bár szerintem nem kiemelkedő –, élmény olvasni őket, ha az ember túljutott az első 100 oldalon. Amennyiben valaki ismeri az ugyanezen világban játszódó korábbi regényeket, annak lehet, hogy ez a 100 oldal is élvezetesebb, de azért nagyon nem bánom, hogy nem adtam fel. Ennek az oka a következő:

A regény világa kb. a XXXVI. századra tehető, amely korban a technológiai fejlődés elért egy olyan szintet, hogy a halhatatlanság megvalósulhatott különböző módokon. Pont ezek a különböző módok azok, amik elgondolkodtattak, illetve hogy mennyire halhatatlanság az, amiről szó van.

Hogy ne csigázzam tovább a kíváncsiságot, íme a két mód, ahogyan a mai emberiség távoli utódai legyőzték (inkább kicselezték?) a Kaszást (nem újkeletű az ötlet, nem is arról van szó):

  • A biológiai szempontból hagyományos módon élő emberek időnként másolatokat hoz(at)nak létre a memóriájukról, személyiségükről (amolyan agy-pillanatképet), és ha valaki meghal, semmi gond, egy ugyanolyan (vagy feljavított) testben újraélesztik (re-life), aztán így tovább, korlát nélkül.
  • A hagyományos fizikai életet megunt egyéniségek úgymond “letöltik” magukat az ANA (Advanced Neural Activity) elnevezésű virtuális világba, és kibővített intellektuális funkciókkal élnek amíg meg nem… ja, itt ilyen nincs. Szóval élnek pont
  • Ez nem a harmadik pont, de meg kell említenem, hogy post-physical, azaz a fizikai korlátoktól teljesen megszabadult létezési formákat is megemlít az író, mely hosszú (már maga az addig hátralévő idő hosszát jelölő melléknév is bőven átértékelődhet egy ilyen világban) távon az emberiség következő nagy evolúciós lépése is lehet ezen világban

A kérdés, ami felvetődött ezzel kapcsolatban bennem: jelenleg a halált materialista szempontból úgy vesszük, mint a tudatos tevékenységek.teljes megszűnését, magyarul számunkra megszűnik létezni a világ, s vele önnön lényünk, azaz megszakad a folytonos létezés.

Ha egy korábbi mentési pontra visszaállítjuk azt a személyiséget, ami megszűnt létezni az adott testben, hogy folytathassa ugyanazt az életét, mintha csak egy kis amnézia volna, ez mennyiben ugyanaz az ember? Mennyire ugyanaz a személy? Hiszen a digitális világban lehetséges teljes értékű másolatokat létrehozni az eredeti teljes megmaradásával (ez ugye jelenleg egy komoly érv a netes kalózkodást illető vitákban), és a másolat semmiben sem kevesebb/több mint az eredeti. De így volna-e ez egy komplex személyiség esetében is? Nem azt vitatom, hogy le lehet-e tárolni ez ilyen bonyolult információhalmazt, mert ez manapság már azt hiszem nem kérdés (mégha jelenleg nem is lehetséges, szerintem nem kell sok időt várni rá), hanem hogy valóban ugyanén volnék, ha lelőnének és ilymódon élednék újra? Ha úgy gondoljuk hogy van lelkünk és szellemünk, akkor azok átszállnak az új entitásba? Vagy újat kapnék abból is?

Én személy szerint úgy vélem, hogy a folytonosság megszakad ezáltal, és az az új valami már nem ugyanaz mint a régi, mégha a környezet esetleg semmi különbséget nem is venne észre, illetve az egyén maga sem.

Ahogy ezeket leírom, úgy érzem ez csak egy régi (örök?) kérdés újbóli felvetődése egy másfajta technikai háttér elé vetítésével. Válasz pedig…

Vonatos kényelmetlenség, de türelem!

Na, ma érdekes élményben volt részem: a szokásos reggeli 8:24-es vonattal zötyögtem befelé Lower Hutt-ból Wellingtonba, amikor is a város határában (gyakorlatilag 1-2 km-re az állomástól) felsővezeték vagy pantográf meghibásodás miatt úgy felbolydult a rendszer, hogy csak na.

Én szívesen leszálltam volna hogy begyalogoljak, de arra nem volt lehetőség, mert gyakorlatilag nyílt pályán voltunk, tehát a kalauz nem nyitotta (nem nyithatta) ki az ajtókat. Viszont szerencsére szombaton kezdtem el egy 600 oldalas könyvet, tehát egyáltalán nem unatkoztam. Az eset 8:40-kor történt (azóta sem tudom pontosan hogy miért, az újságban is csak részinfo jelent meg), emiatt 8:45 helyett gyakorlatilag 10 órakor gördültünk be az állomásra.

A dolognak számomra két tanulsága van:

  1. A helyi, wellingtoni vasút (TranzMetro) NAGYON nincs felkészülve a meghibásodásokra. Méghozzá annyira, amit a sokat ócsárolt MÁV esetében egyszer sem tapasztaltam. Azért ha szinte az állomás bejáratánál robban le egy szerelvény (vagy több), biztosan fel lehet szabadítani egy tolatómozdonyt, ami bevontatja a megfeküdt járatokat, aztán utána kezelik a problémát. Hogy ez a kiwiknek csak 70 perc elteltével sikerült, az borzalmas eredmény.
  2. Az utasok nem ám úgy viselkedtek, hogy 5 perc várakozás után félhangos anyázások és különböző egyéb vulgáris kifejezések sorozatos ismételgetésével élénkítették volna az egymás közötti kommunikációt addig soha el nem ért magasságokba, illetve a kalauznak sem kellett szinte álruhában áthaladni a közlekedőfolyosón, imigyen védekezve a szemmel verés igen erőteljes szándékkal átszínezett gyakorlásától. Nem. Nyugodtan ücsörögtünk, 1-1 türelmetlen ember volt, akik minden alkalommal megkérdezték a kalauzt, hogy “Mi van má?”, de azért udvarias stílusban.
    Ezt lehet birkaságnak mondani (sokan szeretik a helyieket ezen jelzővel illetni), de lehet türelmességnek is. Az biztos, hogy a káromkodások nem segítették volna elő a hamarabbi indulást, így pedig sokkal jobb volt eltölteni egy órát, mint egy kellemetlen forrongás és átkozódástenger kellős közepén.

Legalább sokat olvastam, ha már mást nem lehetett tenni…