Szigetlakók a szomszédban!

Mint azt a múltkorjában írtam, mi nagyon jól kijövünk a szomszédokkal. Csak az nem volt igaz, hogy ők maorik, ehelyett Fijiről származik apuka-anyuka és minden kiskölök is rájuk hajaz.

Mindez természetesen semmit nem változtat azon, hogy nagyon rendesek és barátságosak. Azóta Bence rendszeres vendégük, néha szó nélkül átszökik, néha ad lehetőséget, hogy előre megkérdezzük, mehet-e. Egyszer Clara (a szomszédasszony) nem volt otthon, hanem a Fijiről itt nyaraló nagymama vigyázott a gyerkőcökre, vele jót beszélgettem, mikor hazahoztam a kisembert. Elmondta többek között, hogy Fijin úgy szokás, hogy a gyerekeket reggel megabrakolják, felöltöztetik (vagy fordítva, a sorrend nem sokat számít), aztán mehetnek a faluban amerre látnak. Akármelyik házban szívesen látják őket, játszhatnak, fára mászhatnak, a lényeg hogy amúgy az egész falu vigyáz rájuk.

Ez alapján nem értek igazán meglepetésként a mai nap eseményei. A dolog ott kezdődött hogy a hét elején hatalmas szél volt, ami kidöntötte a köztünk lévő kerítés egyik deszkáját. Bence itt már többször átszökött, aztán ma megpróbáltam megjavítani, csak hozzávaló szerszámok híján nem sikerült. Ellenben a kiskölkök mindkét oldalról körémsereglettek (a mi oldalunkról csak Bence, de a másik oldalon volt néhány vendégjátékos is), aztán mikor Barni is odajött, nagy lelkesedéssel kezdtek érdeklődni róla, majd simogatták, végül felajánlottam, hogy elvihetjük sétálni, akkor láthatják milyen jól eljásztik a labdájával és milyen sebesen szalad.

Jól is éreztük magunkat a séta közben, aztán hazaérkezés után egyszercsak a Bence átslisszolt a már említett résen, a másik oldalról meg szállingóztak át a gyerekek. Először egy, aztán még kettő, végül egy negyedik. Olyan jól eljátszottak itt Bence autóival, LEGO-ival, a tegnap kapott favasúttal (vagy fautat kéne írnom? Abból meg nem egyértelmű, hogy ez vasútutánzat), egyáltalán nem voltak zavaróak, és tényleg vigyáztak mindenre. Ráadásul olyan otthonosan mozogtak itt, mint szerintem náluk Bence.

Érdekes, különös, de kellemes élmény volt. Hiába, itt más az élet, mások a szomszédok és más jelenti a jószomszédi viszonyt, mint akár Magyarországon, akár az itteni, de másik oldali szomszéddal (akikkel szintén jóban vagyunk, az ottani Dave már sokat segített nekünk, amikor valami elromlott, meg amúgy is). Szeretem ezt az országot az új élményeivel!

Repcsik

Mivel a múltkori Omaka repülés Blenheim felett oly szuperül sikerült, nézegettem a wellingtoni hasonló klub oldalát is, ahol megtaláltam a március 27-ei nyílt nap ajánlóját. Nosza, nem is hagytuk ki, az időjárás is kegyes volt hozzánk, mert verőfény volt végig.

A parkolás nehézkes volt, mert általában nem szokott ennyi látogatója lenni a klubnak, úgyhogy csak picit messzebb tudtuk letenni Albertet. Mikor sétáltunk visszafelé a bejárathoz, egy kerítésen keresztül már lehetett látni a repcsiket, Bence rohant is arrafelé, lelkes felkiáltásokkal, aztán nagyon elkenődött, hogy mégsem arra megyünk, aztán valahogy megértette, hogy az a végcél, csak más útirányon át 🙂

Beérve láttunk sok-sok régi típusú repülőt, egy- és kétfedelűt vegyesen, volt egy felhajtható szárnyú is! Meg gyroplane is, aminek nem tudom a magyar megfelelőjét, de olyan mint egy helikopter és egy repülő keveréke, élményben pedig állítólag egy motorhoz hasonlít, amivel 3D-ben lehet mozogni.

A legtöbb járműbe be lehetett ülni, kipróbálni a pilótafülkét, az üléseket, néhány repülőtéri munkagépet szintén. Be is ültünk, amibe csak tudtunk, nagyon jó volt. Megerősödött az elhatározásom, hogy nagyon érdemes lesz egyszer elsajátítani (akárcsak alapfokon is) a repülés tudományát.

Hangulatosak ezek a régi gépek, sokkal inkább mint a mostani, modern utasszállítók. Persze egy Budapest-Wellington távolságra vagy alkalmatlanok, vagy csak oltári sokáig tartana, de sílusukban, hangulatukban magasan a legjobbak a levegőben közlekedést tekintve.

A végére pedig egy kis gépgaléria:

Barni otthon!

2010. Március 19-én, egy borongós-napsütéses új-zélandi napon útra keltünk, hogy elhozzuk Barnikát a 30 napja otthonául szolgáló karanténból. Délben érkeztünk meg a Levin határában álló Shadolans-be, ahol lerendezve a papírmunkát (és észrevéve, hogy a kutyáknak hátul szebb helyük van, mint a tulajdonosok háza elöl, az SH1 mellett), bepakolva Barni utazóketrecét kihozhattuk őkelmét a szépnek szép, de azért mégis börtönből.

Bezsuppoltuk a kocsiba – természetesen nem én vezettem, hogy ülhessen előttem a lábaimnál –, aztán irány Levin maga. Vettünk 3 pizzát (a kolbászosnak a 6/8-át Barni kapta meg), majd teperés Hokio Beachre. Nem volt igazi fürdőidő a napsütés hiánya és a külső hőmérséklet barátságtalansága miatt, de azért evés után úgy hárman úgy gondoltuk, bemegyünk. Illetve csak Rebi meg én gondoltuk úgy, Barnika ekkor még nem töprengett ezt illetően.

Előrecsörtettünk a hullámok nyaldosta, homokos parthoz, ahol én kellemes meglepetésként vettem tudomásul, hogy nem is olyan vészes a víz hidegsége, mint amennyire gondoltam. (Sajnos nem sikerült wetsuit-ot venni ma délelőtt, ezt csak szombaton pótoltuk.) Be is rongyoltunk, Barninak nagyon furcsa volt ekkora víztömeget látni. A patakokat szereti, de ez azért egy kicsit más 🙂

Pláne amikor bementünk a térdig érő vízbe, és jött az első hullám, ami annyira megemelte őt, hogy már úsznia kellett. Na akkor a kis beszarikám tepert kifelé, de utána jött vissza, mert azt hitte, hogy mi is bajban vagyunk, és meg kell minket menteni! Amúgy egész jól ment neki az úszás, de azt nem állítom, hogy felhőtlenül élvezte (és nemcsak a felhők miatt). Az már sokkal jobban tetszett neki, amikor szaladgáltam vele a part mentén a néhány centis vízben.

A homokdombokra mászást és a portapicskolást is nagy örömmel próbálgatta. Nem maradtunk most sokat, de egy kis fürdés jólesett. A hullámok a Hokiotól megszokott formájukat hozták, nem kíméltek minket.

Hazafelé kicsit álmosító utunk volt, de szerencsére a végén a napocska orcáját is megpillanthattuk, ami az ember kedvét mindig jobbá tudja varázsolni!

Otthon össze-vissza szaglászott Barni, barátkozott a hellyel, az udvar is tetszett neki, és nem vesztette el a karanténban a szobatisztaságát, ami félig-meddig az udvarra is kiterjed, mert a nagydolgát azóta is csak séta közben végzi. Sőt, közel egy hét elteltével egyre kevesebbet van kint, mindig ott szeret tartózkodni, ahol mi is vagyunk.

A hízelkedős, bamba és repesve örülve üdvözlős formáját is ugyanúgy hozza, mint korábban. Csak nem velünk alszik, mivel ott nincs fotele, úgyhogy inkább Rebihez szokott bekéretőzni, mert ott fekhet az ágyon (radiátor helyett is jó, ami igencsak jól jön a kisasszonynak abban a hideg házban).

A háztól kb. 50 méternyi sétára van egy hosszú-hosszú kutyafuttató, gyakorlatilag egy nagy rét, ami időnként füves úttá szűkül egy patak mentén, oda szoktunk járni minden nap kétszer, imádja kergetni a sirályokat. Meg én is szeretek oda kimenni, friss a levegő, meg öröm nézni ahogyan teljes erőből szalad.

Jó, hogy újra itthon van, velünk. Mindannyiunknak hiányzott, mindannyian hiányoztunk neki. Teljes a kis család.

Repülünk!

Ahogy említettem, a Blenheimben töltött hétvégét egy sétarepüléssel koronáztuk meg. Balázs említette, hogy látott a helyi újságban egy hirdetést, miszerint $10 engedménnyel lehet szálldosni egyet a városka felett, ha bemutatjuk a reklámfecnit. Viszont az csak kétszemélyes gép, de felhívtam őket, és meg lehet oldani valahogy. A lényeg ugyanis az volt, hogy Bence felszállhasson, de csak úgy egyedül, a pilóta társaságában biztosan félt volna.

4-re érkeztünk meg az Omaka reptérre. Először a repcsi-múzeumhoz kanyarodtunk be tévedésből, ami abból a szempontból nagy élmény volt, hogy amint Bence meglátta a legnagyobb, régi típusú repcsit, olyan aranyosan kiáltott fel éljenezve, hogy azóta is a fülemben cseng!

Pár perc késéssel gurultunk be aztán a Marlborough Aero Club parkolójába, ahol Travis (a pilóta) már várt minket. Gyors megbeszélés után átnyergeltünk egy 4-személyes gépre (sajnos a típusát nem jegyeztem meg), amibe mindannyian befértünk. Rebi amikor meglátta ezeket az égi lélekvesztőket, kijelentette, hogy ő ugyan be nem ül egy ilyenbe 🙂

Aztán mégis! A beszállás pillanatai

image

Travis nagyon rokonszenves és türelmes fickó volt. Bence is nyugisan viselkedett elöl, az ölemben:

image

Láthatjátok a kétszarvú botkormányt közvetlenül előttünk, Travis még azt is megengedte, hogy amíg a földön gurultunk a leszállópálya eleje felé, addig Bence nyugodtan játsszon vele, tekergette is a kis ember boldogan, nagy lendülettel.

Mikor felröppentünk, akkor kicsit megszeppent, de hiszti egy szem sem volt, és mindannyian nagyon élveztük a repülést. Azért más egy ilyen kisgéppel, mint a batár nagy utasszállítókkal. Igazából most éreztem először úgy, hogy repülök, de legalábbis most ment igazán élményszámba: lehetett érezni a szelet, alacsony magasságból láthattuk az alattunk elsuhanó háztetőket, autókat, utakat, szőlőket, pincészeteket…

image image

és a távolban a Marlborough Sounds erdő borította, zöldellő hegyeit.

image

MIndegyikőnk csak nézett, mint a moziban, illetve még annál is jobban. Ez igazi 3D volt! :o)

image

Ha lesz rá lehetőségem és alkalmasságom, el fogok végezni egy pilótasulit, úgy vélem megéri. Az más kérdés, hogy Wellingtonban ez milyen, de ha itt helytállok az oltári nagy szélben, akkor másutt sem lenne problémám a kisgépekkel!

Nagyon szép megkoronázása volt ez az élmény a hosszú hétvégénknek!

Blenheimben

Noha kissé régen volt, mindenképp szerettem volna emléket állítani eme pompásan sikerült hétvégének…

Pictonba való érkezés után rögtön délnek vettük az irányt a nagyjából 30 km-re lévő Blenheim felé. Ott laknak Balázsék, akik voltak olyan kedvesek, hogy félig-meddig ismeretlenül is bevállalták a társaságunkat egy hosszú hétvégére, gyerekestül-mindenestül (Barnival már gondolom macerásabb lett volna, de ő még nem került bele a képbe). Visszanézve azt mondom, a bizalmuk beigazolódott, mert nagyon jó közös hétvége volt, jól éreztük magunkat náluk, a lányok is nagyon összebarátkoztak elsőre. Balázzsal mi meg már jó régóta tartjuk a csevegő-ismeretséget.

A kb. 30 ezer lakosú kisvárosban hasonló jó idő fogadott, mint ami ma egész délelőtt uralkodott felettünk. Mint kicsivel később megtudtuk Nelson és Blenheim rendszeresen vetélkednek a legnaposabb város kitüntető címért. Ez meg is látszik a környékbeli flórán, mert a délre fekvő hegyeket ilyenkor nyáron-ősszel bizony elszáradt, kiégett fű borítja. Szerencsére a Marlborough Sounds környéke ilyenkor is zöldell, illetve a szőlővidék nem szűkölködik öntözésben.

Balázsék háza nagyon jó, barátságos, napfényes és MELEG! Reggel/este/napközben rövidnaciban voltam és egyszer sem fáztam (miután hazaérkeztünk, rögtön az első reggel már dermesztő volt a konyhában 😦 )! Szóval oltári kellemes volt a klíma még eső esetén is.

Érkezés után rögtön hatalmas lakomában részesített minket Éva, megnyaltuk mind a 10 ujjunkat a terülj-terülj asztalkám élménytől.

Bence délutáni szundiját követően besétáltunk a belvárosba, ami nem volt nagy, viszont annál kellemesebben nyugis: kisvárosi, szellős, napos. Néhány szép parkon is áthaladt az utunk, illetve a patak mentén is bandukoltunk. Kellemes hely ez a Blenheim. Amolyan nyugis, álmos kisváros. Pont nekem való lenne a kellemes klímájával! Találtunk a patak mentén egy nagyon szép részt, ahol kanyarodott a folyócska medre. Itt néhány hódszobor is várta az érdeklődő gyerekeket, illetve egy hajó a túloldalon. Annak láttán a régi képregényes élményeim ugrottak be (egészen pontosan egy Mozaik könyvecske, ami egy Mississipin megesett hajóviadalt mesél el, persze csak képzeltet). Hétközben hajózni is lehet rajta, de ez most kimaradt.

Rövid idő alatt bejártuk a város közepét, az estét pedig kellemes melegben töltöttük, amit még a kinti, nyári eső sem hűtött le, csak kellemesen szemerkélve festette alá a hangulatot. A jókedvhez egy kis borocska is hozzájárult (ezen a vidéken szinte kötelező jelleggel ;-)) A lányok csipp-csöpp filmet néztek, mi Balázzsal Heroes of Might and Magic játszmát kezdtünk egymás ellen.

Másnap Nelsonba látogattunk el, amely egy szintén pofás, tengerparti városka.

Nagyobb nyüzsi volt, mint Blenheimben, jót sétáltunk, ebédeltünk, megnézegettük a belváros zegeit-zugait. Bence kapott egy LEGO rendőrmotorost, örült is neki végig! A kendőjét ugyan majdnem elhagytuk (ami gyászos következményekkel járt volna, tekintve hogy már évek óta azzal alszik és még egy napközbeni mosást is nehéz beiktatni úgy, hogy ne legyen kis hiszti benne), de visszamentünk érte, és már-már a reményt feladva, szinte az utolsó pillanat után leltem meg a szél hátán sodortatva a nagy templom egyik oldalsó lépcsőjén.

Visszafelé kicsit jobban megnéztük a Marlborough Sounds-ot kocsival:

– * – *- *- *- *- *- *- *- *- *- *- *- *- *- *- *- *- *- *- *- *- *- *- *- *- *- *- *- *- *- *- *- *- *- *- *- *- *- *- *- *

Vasárnap délelőtt elnéztünk a gyermeknapi hacacáréra, aminek a fénypontja az volt, hogy utazhattunk a helyi kisvasúton. Ez szó szerint KISvasút, amolyan félig modell-félig igazi gőzős, mert a szerelvény kb. 50 cm magas (a mozdony is!), hátul meg csak úgy ráül az ember, mint a biciklire. Gyereknap alkalmából ráadásul ingyen volt, és pont szerencsés időben értünk oda, mert nem volt sor, úgyhogy mindannyian felültünk:

Délután Balázsék borkóstolásra vittek bennünket, ami bizony nagy élmény volt! A társaság, a helyszínek és a kóstolandók szentháromsága révén oltári jól éreztük magunkat. Elsőként a Seresin nevű, biodinamikus borászat itókáit kóstoltuk végig, ahol rögtön a legelső fajtából (2009 Memento Riesling) vettünk is egy palackkal (nem bántuk meg, végig a lista elején maradt!). A biodinamikusság miatt nekem amúgy is rögtön rokonszenves volt, de a kis kóstolószoba hangulata is nagyon elnyerte tetszésemet. A nemes italról nem is beszélve.

A következő hely nevére szégyenszemre nem emlékszem (majd Balázs biztosan tesz egy megjegyzést), annak az udvara volt csodaszép és az általuk kínált Montepulciano (erre rákeresve a pincészet neve is meglett: Framingham) volt a legjobb vörös, amit ezen délután során kóstoltunk.

A harmadik helyen csupa tölgyfa hordóban érlelt nedűt csorgattunk le a torkunkon, ami enyhe karcossága miatt a hölgyeknél alapvetően rontott az ízvilág kiességén, de valamiért nálam sem aratott osztatlan sikert.

A 4. hely egy igazán hatalmas pincészet volt, ahol képeslapokat is vettünk, a boruk pedig igen ízletes volt. Nem kitűnő, de ez csak a magas mércének köszönhető. Az aznapi utolsó látogatás helyszínén pedig már kevéssé éreztem az ízeket, illetve a figyelmem is sokfelé elkalandozott, emiatt részletek kevésbé maradtak meg.

A lényeg, hogy szerencsére az első helyen kóstoltuk a számomra legfinomabb borokat, ahol még tiszta fejjel, finom ízekre éhes nyelvvel voltam képes élvezni a Marlborough Borvidék nyújtotta csodákat.

Hétfőn már javarészt pihentünk, illetve délután 4-kor repültünk egyet (erről külön bejegyzés lesz), ami mindannyiunknak nagy élmény volt. Főképp a kisembernek. Este pedig Picton felé menet találtunk egy csodaszép utat, de személyautóval, szürkületben már nem mertünk végigmenni rajta, nehogy lekéssük a kompot, ami nem lett volna jó. Magyarán szólva nem lettünk volna kompok.

Sokat kellett várakozni, míg felhajthattunk, álmosak voltunk, fáztunk. Bence persze oltárimód felélénkült a hajón, játszott, tv-zett, rohangált, én meg sokszor elbóbiskoltam egy-egy rövid pillanatra, hogy felrezzenés után hirtelen azt se tudjam, hol keressem a kölköt. Éjfél után aludt csak el, akkor végre én is hunyhattam picit. Fél 2 felé kötöttünk ki Wellingtonban, akkor irány haza, hogy végre ágyba kerülhessünk és alhassak másnap reggelig, amikor is hívott a munka…

du jú spík inglis?

Ha igen, hogyan és melyiket? 😉

A nyelvtudás – egészen pontosan angolul tudás – témaköre sokszor előkerült a felkészülésem során is, az itteni blogokon is, meg persze még fokozottabban azóta, hogy gyakorlatilag is NZ-n élek.

Azt hiszem az kijelenthető – pedig nem szeretek abszolút módon közreadni valamit, de úgyis mindjárt homályosítok rajta – hogy senkinek sem olyan a gyakorlati, itt érvényesíthető nyelvtudása, mint amilyennek otthon képzelte. Akármelyik irányban eltérhet és nem is kis mértékben.

Beszélgettem (olvastam) emberekkel, akik azért nem mertek még belevágni a kivándorlásba, mert úgy érzik, nem elég csiszolt az angoljuk, emiatt még egy ilyen nyelvtanfolyam, aztán egy amolyan felkészülés, hangoskönyvek, nyelvtani önképzés… repülnek az évek, aztán a lehetőség már akár oda is lehet.

Van a másik oldal, akiknek képviselői nagy mellénnyel, esetenként eléggé hiányos nyelvtudással döngetik a mellüket, hogy ők ilyen-olyan jól tudják ezt a ‘nagyon egyszerű, még Shakespeare óta is sokat butult’ nyelvet. /Nem vagyok nyelvész, és noha egy picit egyetértek eme kijelentéssel, azért továbbra sem mondanám a mindennapi angol mindennapi szinten való használatát egyszerűnek, mert én pl. a diákok által használt kiejtéssel nagyon hadilábon állok, pedig valószínűleg az általuk használt szókincs még nem oly cizellált./

* – * – * – * – * – * – * –

Ez tehát az érme egyik oldala, mert az általános nyelvtudás még bizony nem sokat jelent önmagában. A másik oldalon az áll, hogy azok a nüansznyi apróságok, melyeket az élet előszeretettel körít életünk nagy folyama mellé, bizony nagyban befolyásolhatják ezt a helyzetet is. Simán előfordulhat, hogy valaki nálam egy nagyságrenddel jobban tud angolul, a gyakorlatban mégis kevésbé tudja ezt kamatoztatni a munkája terén az alábbi lehetséges /és félig-meddig a gyök –1 számra hajazó (imaginárius)/ okokból kifolyólag: 4 indiai kollégával áldotta meg a sors, akik egymással nagyon összetartanak /emiatt esetleg sokszor beszélnek a saját nyelvükön/, az angol kiejtésük pedig oltári nehezen érthető, vagy sokkal több kötetlen csevegés szükséges a feladatköréhez, ami a munkán kívüli életben is később nagyon hasznos, de míg odáig eljut az ember, az küzdelmes lehet.

Az én esetemben pl. van egy egész jó általános nyelvtudás (kiemelkedőnek nem mondanám), viszont a szakmámat illetően szupi a szókincsem, ami a munkahelyi esetek 90%-ában elegendő (tanácsadást nem nagyon csinálok, ahhoz igazán kéne tudni), főképp mert nem sok minden van magyarul a BI világban, illetve mivel a szoftver és a szakkönyvek csakis angolul vannak (de legalábbis magyarul nem), az általam ezen a téren felszedett tudás nem nagyon létezik magyarul a fejemben, csak ha nagyon megerőltetem magam és példákkal megpróbálom barátoknak magyarázni, hogy mi is az én munkám. De pl. az “írj T-SQL-ben egy MERGE SP-t” mondat sok lényeges magyar szót nem tartalmaz.

* – * – * – * – * – * – * –

Szóval talán mindegy is, hogy az ember kivándorlás előtt milyenre értékeli a nyelvtudását, a lényeg hogy legyen egy egészséges önbizalom, hogy “ha törik, ha szakad, én megcsinálom, és ha ezt itt angolul kell, akkor angolul!”, ezenfelül pedig fel kell készülni mindenre nyelvi szempontból is. Nem tudhatod, hogy pl. az első munkahelyed nem telefonos ügyfélszolgálaton lesz-e, körülötted sok-sok indiaival (jellemzően ők kerülnek be ezekre az állásokra, ha jól tudom), a telefonban pedig ízes, rural kiwi és más, a paletta minden “színét” felidéző akcentussal beszélő ügyfelekkel.

Nem azt mondom hogy lehetetlen, azt sem, hogy mindenképp mindenkinek nehéz, de hogy nem pontosan azt kapod ilyen téren sem, amit vártál, az szinte biztos. Viszont akkor szép az élet, ha zajlik, nemde? 😉

Később majd aztán jön a sörözés/kávézás a magyarul nem tudó haverokkal, ahol kapkodod a fejed, mert az a szleng “kicsit” más, meg a zene/TV is sokszor bazi hangosan szól… de ezek már az élvezetes kihívások.

A Cook szoroson áthajózva

Március 5-én, pénteken reggel hajóztunk át Wellingtonból Pictonba. Az Interislander Kaitaki nevű járműve volt a szerencsés, mely becses személyeinket hordozhatta. Menetrend szerint 8:25-kor hajóztunk ki, de már előtte legkésőbb 1 órával ott kellett lenni, ez nekünk már 7:10 körül sikerült. Persze előtte felkelni otthon nem volt kellemes, mert szokás szerint viszonylag későn kerültünk ágyikóba. Bence még fel sem ébredt, mikor kivettük az ágyából közvetlenül indulás előtt. Az SH2-esen még épp nem volt forgalmi dugó, de már érződött, hogy fél órával később bizony jó eséllyel ez megvalósul.

Egy zörgős vasrámpán kellett felhajtani a hajóba, és nagyon közel kellett parkolni a kocsiknak egymáshoz, Bencét fogva alig tudtunk elférni közöttük, miközben elhagytuk Albertet és az utasfedélzet felé tartottunk.

Szerintem nagyon helyre kis hajó ez (a Kaitakival mentünk odafelé), ugyan néhány bútoron látszott, hogy már kicsit ütött-kopott, de összességében oltári jó: kényelmes, sok olyan helyiség van ülésekkel, ahonnan ki lehet látni oldalra, van a hajó orrában is ilyen, vannak kávézók, családi részek ahol kis játszótér szórakoztatja a kicsiket, fekete tábla és hozzá kréta, videójátékok (fizetősök, de az akkora kölkök mint Bence még azzal is elvannak, ahogy a demo megy, pláne ha játszik is valaki), kilátó-fedélzet (sundeck)… és mindenütt kultúrált, barátságos a személyzet, az utasok.

Gyönyörű időnk volt végig, és bár nem tudtam végig nézelődni, mert sokat kellett Bencével ide-oda mászkerálni (egyszer a hajó gyomrában lévő játszóteret is meglátogattuk, ahol ablak egyáltalán nem volt),

de mikor beértünk a szoros déli végén nyíló fjordok – Marlborough Sounds – közé, onnantól igazán gyönyörű volt a vidék. Ekkor mind a 4-en fent voltunk a hajó tetején és csak ámultunk-bámultunk jobbra-balra, azt hiszem az alábbi képek hűen ábrázolják, hogy miért is:

Egyszerűen csodálatos ezek az erdővel borított, vízből kinyúló dombok, szó szerint lélegzetelállító látvány!

Fél 12 táján értünk be Pictonba, ami az építkezési telkek csupaszsága miatt elsőre nem árasztotta magából a Déli Sziget hagyományos szépségét, de mikor kicsit beljebb értünk, már látszott rajta, hogy jó hely ez is.

Blenheimbe tartottunk Balázsékhoz, ami kb. 30 km Pictontól, és szép vidéken vezet keresztül az út, bár a nyári szárazság miatt ezt a környék meglehetősen fakó színvilágot tár az ember elé. Köszönhető ez annak, hogy itt nagyon-nagyon sokat süt a nap. Nelson és Blenheim hagyományosan versenyeznek a “legnaposabb város” címért, kb. 2500 óra napsütés van ezen a két helyen évente.

Sok fenyőerdő is van azonban, amelyek vidáman zöldelltek most is, de erről majd egy másik bejegyzésben lesz szó, mikor Nelsonba tettünk egy kirándulást.

—————————–

Aki több képet is szeretne látni az utunkról (nincs olyan sok, és főleg a tájról, az meg pont olyan, hogy nehezen tudja visszaadni azt a látványt, ami teljesen betölti a látóteret, hogy amerre csak nézel, víz, hegyek és erdő): http://picasaweb.google.com/MartinIsti/Interislander