Emlékek, messzomorú


/A bejegyzés olvasásához az itt meghallgatható dal nyújt megfelelő hangulatot./

Ma nézegettem néhány fényképet. Nem régiek, legalábbis abból a szempontból, hogy Apu tavaly készítette őket. Hanem amit ábrázolnak, az olyan húrokat pendít meg bennem, amiktől bizony könnybe lábad a szemem (ami itt az irodában ülve elég furán veszi ki magát, de amíg csak gombóc van a torkomban és nagyokat nyelek, a könnyek pedig nem peregnek, addig minden oké). A gyermekként engem körülvett család miatti és az önmagamból fakadó szomorúság egyaránt fojtogat egy kicsit.

Egy képzeletbeli alak mondta egyszer, hogy “Barátoktól elválni, az szomorúság. De egy hely, az csak egy hely.”* Viszont vannak helyek, melyek nem önmagukban hiányoznak, hanem a hozzájuk kötődő emlékek miatt, melyek szeretett családtagokhoz, barátokhoz kapcsolódnak. Ám azon helyeket felidézve, melyek szerepe az ember életében lezárult, és már szinte csak az emlékek révén formálják az életet, én valahogy még jobban elérzékenyülök.

image

Gyerekkorom első éveit szinte teljes egészében itt töltöttem, Véménden, Papámék házában laktunk 3-4 évig. Mennyi móka, kacagás és kaland érzete tapad e helyhez, és mindez egy-egy könnycseppet jelent visszanézve, hogy újra tudatosul bennem: ez a szakasz végleg lezárult. Ezért is furcsa Bencét ott látni, ahol én is álltam, hasonló kíváncsisággal szemlélve a körülvevő világ megannyi csodáját.

Persze voltam azóta is sokszor ott, de kamaszként már teljesen más volt, ráadásul abban a mentális és érzelmi állapotban az ember nem igazán a nosztalgiára érzékeny, hanem még teljességgel előrefelé tekint, a jövő felé csörtet.

2004-ben azonban Papám halála végleg pontot tett ezen fejezet végére. Azt hiszem ezen esemény volt az a választóvonal, ami véglegesen tudatosította bennem, hogy a gyermekkoromnak vége. Újraélni a hangulatát bármikor tudom, de megélni többé nem.

Illetve még egyszer lesz lehetőségem megélni, de egy másik szemszögből: nem a gyermek leszek én, hanem aki akkor Papám volt nekem. Ez a gondolat egyszerre tölt el boldog várakozással és bűntudatos szomorúsággal.

Hogy miért, azt hiszem mindenki sejti, a következő kép pedig ékesebben érzékelteti, mint ahogyan az önmagukban álló puszta szavak tehetnék:

image

Kitelepülés előtt nem éreztem ennyire az egymást kizáró lehetőségek közötti pengeéles határvonalat. Akkor leginkább előrefelé tekintettem, a jövő irányába áramlottak gondolataim, és talán tudatalatt féltem is felhozni magamban a dolog mindenre kiterjedő hatását? Nem azt mondom, hogy nem merült fel, inkább úgy fogalmaznék hogy az eszem tudta, eldöntötte, de a szívem/lelkem bizony még nem volt tisztában vele. Talán nem is lehetett, hiszen érzéseket nem lehet előre megélni… ezért is kerget haza oly sokakat a honvágy.

Egy év ittlét után (jövő péntek lesz a forduló) már jobban érzem mit nyújtott és mit vett el a döntésünk. Akkor sem volt egyszerű meglépni, a dolog pedig korántsem vált egyértelművé. A helyzet egyéb tényezőit félretéve nézzük csak Bencét és az ő kis lénye által felvetődő kérdéseket (egy részét) nagyon leegyszerűsítve: a hatalmas földrajzi távolság oltári nehézkessé teszi a nagyszülőkkel való találkozást, pedig imádják mindannyian. Persze a kiskölök tudatosan még szerintem nem képes különbséget tenni ebben, de a másik oldal annál inkább.

Másfelől viszont továbbra is szívvel-lélekkel hiszem, hogy itt jobb, helyesebb életet élhet majd, mint Budapesten.

Természetesen a kettő között (úgy értem Budapest és NZ) vannak lépcsőfokok, és noha jelenleg nem tervezem NZ itthagyását, bármi megtörténhet. Aki egyszer kivándorolt, annak ezt újra megtenni már sokkal kevésbé megterhelő lelkileg. Ráadásul én nagyon izgága fajta vagyok, a világ is irgalmatlanul változékony szóval ki tudja, hol leszünk 5 éve múlva…

Nem egyszerű ez a helyzet, komoly érzelmi viharok várnak szerintem minden hasonló cipőben járó emberre az évek során, de a ki nem választott utakról csak elképzeléseink lehetnek, tudatosan egyszerre nem élhetünk át több alternatív valóságot. Marad tehát ez az egy, ebben kell viselni a tettek következményeit és kinek-kinek életszemlélete szerint kezdenie vele valamit. Én szeretném emberileg és erkölcsileg a legjobbakat kihozni az életemből, és tudom hogy sok hibával, de törekszem efelé. Néha egy-egy vargabetű hosszabbá teszi az utat, de azt hiszem hogy a tenger felé csordogáló patakhoz hasonlóan én is a megfelelő végső cél felé tartok…

* Mely regényből származik a mondat?

Advertisements

4 thoughts on “Emlékek, messzomorú

  1. Én még ugyan csak a másik oldalon állok, de már most nem egyszerű a helyzet, amit nehezít az is, hogy a szülők nem akarnak elengedni. Pont azt mondták egyszer: “Hogyan fogunk akkor unokázni? Nem lesznek nagyszülei a gyereknek?” Egyrészt igazuk van, másrészt kicsit lelki zsarolásnak is tartom az ilyen megnyilvánulást, viszont gondolom ösztönös is az ilyen hozzászólás egy szülő részéről. Valahol álmaimban úgy képzelem, hogy majd ha nyugdíjasok lesznek, akkor akár fél évre is jöhetnek látogatóba és nem lesz ilyen gond. De ehhez még sok víznek kell lefolynia a Dunán, meg a Waikato-n :).
    Ezt a hosszú bevezetést nem azért írtam, hogy sajnáltassam magamat, csak hogy nagyobb súlya legyen ennek: meg tudom érteni, hogy ez mekkora teher lehet. Hogy elveszed-e a gyerekedtől azt az élményt, amit Te kaptál gyerekkorodban. És elveszed-e az élményt a szüleidtől, amivel talán ilyenkor tartozik is az ember nekik. Nekünk még nincs gyerekünk, de ez olyan súlyú kérdés, amit azért át tudok érezni.
    Viszont erre a kérdésre nincs olyan válasz, ami megoldást is jelent. Ha visszemennétek, akkor másnak csorbulna a lelki világa. Mindenki nem lesz elégedett. A gyerek meg hihetetlen lény, ő bármihez tud alkalmazkodni amibe beleszületik és neki az lesz a normális.
    Én is nagyon sokat köszönhetek a nagyszüleimnek és szerencsére még háromnak személyesen is meg tudom köszönni, el sem tudom képzelni, hogy nélkülük olyan ember lennék, mint amilyen most vagyok. De ez nem jelenti, hogy rosszabb lennék, ha ők nem lettek volna.
    Na kicsit már túlbonyolítom, a lényeg, hogy be happy, ilyen az élet, ezt kell elfogadnia mindenkinek, a legfontosabb dolgok úgyis belül dőlnek el.

    Azt hiszem ezzel nem sokat tudtam segíteni :()

  2. Egyet értek az előttem szólóval és fel a fejjel MartinIsti. A honvágynak engedni az a komfort zónába való visszatérést jelentené. A személyiséged attól fejlődik, és válsz egyre jobb és jobb emberré, ha kilépsz a megszokott dolgok kerekéből és véghez is viszed a korábban hideg fejjel meghozott döntéseid (itt a kitelepülést értem).
    A szülőkkel, nagyszülőkel kapcsolatban nekem az a véleményem, (és lehet, hogy önzően hangzik) de én a gyerekeimnek teremtek egy jobb jövőt azzal, hogy kitelepülök, hiszen nem a szüleimnek, hanem a gyermekeimnek a felnevelése az életem legfontosabb feladata. Természetesen a lehetőségekhez képest így is segítek a szüleimnek, de nem határozhatja meg gyermekeim életét hogy én milyen helyre születtem.
    Végül, ahogy egy rokonom mondta: “Arra vigyázatok, hogy soha ne akarjatok hazajönni. A honvágy az hülyeség…” 😉
    Egyébként meg nemsokára október és visszük a felmentő sereget! 😉

  3. Az a helyzet, hogy maga a honvágy nem kimondottan a család hiánya, inkább a megszokott dolgok hiánya, amiben felnőttél, megszoktad.
    Az az utca, és az a bolt, és az a régi ház ami előtt minden nap elmentél. Nem nagyon lehet erre felkészülni, és persze mindenkinek egyedi, hogy mikor tör rá, de egyben biztos vagyok mindenki eljut idáig, nincs mese.
    Alattomos érzés….lassan szivárog a lelkedbe amíg egy nap eluralkodik rajtad. Nem tudod mi a bajod, csak irtózatos hiányérzeted van. Én ezt az érzést ahhoz hasonlítom amikor az ember a szerelmétől távol van, és a hiánya fáj. Szó szerint ez az érzés fáj. Persze ha már megérkezett lehet vele élni, feldolgozni, hiszen intelligens emberek vagyunk ha már tudjuk mi a bajunk tehetünk is ellene. Sőt kell is tenni, mert pánik lehet a vége ha ezzel nem foglalkozunk, vagy lekicsinylően legyintünk egyet.
    Szerintem a legjobb terápia ha kibeszéli magából az ember, hiszen a legközelebbi szeretteink Velünk vannak, segítenek, és ez oda-vissza is igaz. Nem szabad ezt az érzést szégyellni, mert VAN, és nem kis kockázata van, hiszen amit érzünk azon ritkán tud úrrá lenni az agyunk. Veszélyes dolog!
    Hidd el, ez nem hülyeség 🙂

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s