Esti hangulat

“There’s a stillness
Between the light and me
Nothing, but dreams and decay
And the angel
whose wounds are my lamentation
Oh, just melt away”

Reklámok

Mint a madár… mégis emberként

Érdekes dolog repülni (mint ahogy számomra kézzel írni is), nem is csak maga a repülés tényét illetően, hanem aszerint is, mit jelent ez manapság az embereknek. Vagyis inkább hogy mit nem jelent… már.

Most épp egy kisebbfajta gépen ücsörögve szelem a felhőket New Plymouth felé tartva (immár 4. alkalommal), végre a bal oldalon, az ablak mellett ülve, hogy ne csak a tenger végtelen kékjét lássam, hanem a szárazföld girbe-gurba útjait s az össze-vissza dombocskákat.

Épp végtelen hőmezőkhöz hasonló felhőréteg terül el Aotearoa ezen tája felett, amely engem mindig az általam még soha nem látott, skandináv, hóborította fennsíkokra “emlékeztet”.

Hajdanán, évszázadokkal ezelőtt, mikor a földműves családokban a “szórakozás” egyik fő formája a hideg téli estéken a tűz körül mesélt történetek hallgatása lehetett, egy-egy álmodozó kedvű ifjú minden bizonnyal gondolt arra olykor-olykor, a madarak röptét figyelve, hogy mily furcsa és csodás érzés lehet hozzájuk hasonlóan a szelek szárnyán utazni… aztán elhessegette a “légből kapott” fantáziát, s inkább “maradt a földön”.

Akik megengedhették, hogy pusztán kedvtelésből időt szánjanak holmi regények olvasására (úri sarjak, gazdag polgárok elkényeztetett gyermekei, …) szintén képzelődhettek naphosszat a repülésről, vágyakozva a felhők közé, órákon át ugyanazon az oldalon nyitott könyvvel az ölükben.

… s íme itt vagyok én, a modern (vagyis most annak tűnő) kor egyik hellyel-közzel átlagos embere, aki viszonylag rendszeresen repül egy gépmadár gyomrában. A leszállás/felszállás még érdekes, de aztán sokszor a magammal hozott könyv betűire tapad inkább tekintetem, hisz “oly kevés az időm olvasni”. Általában nem is érzékeljük az ehhez hasonló helyzetekben megbúvó iróniát, hogy mily érdekes fintora a Sorsnak, mindennapossá vált amire anno csak álmodozva, lehetetlenségként gondoltunk, s eközben mégis inkább arra fordítunk időt, ami azok csinálhattak, akik erre vágytak.

Attilával beszélgettünk nemrég, hogy változik a kor, a technika halad (menekül?) előre, de a fejlődés ténye kérdéses. Az ember pedig lépést is tart vele, önmagával, de mintha másfelől nem is nagyon változna. A mozgatórugók nagyjából ugyanazok, leginkább a megvalósítás eszközei (nem is igazán a módszerei) változnak. (Pl. szgépes játékok: az alapelv sokszor ugyanaz, “csak” most 1600×900 képpontban és 16 millió színben látom azt, amit 15 éve 320×200-ban és 256 színben… és nem mondhatnám egyértelműen, hogy akkor, azt (a Tie Fightert) nem élveztem legalább ugyanennyire.)

így halad hát előre(?) a világ, s marad az ember benne – főképp – változatlan. Vagy nem.

Gondolatokat a gondolataimról szívesen olvasok a kedves Olvasóktól!

Sulifeladat – matstat

Erről a témáról eddig nem nagyon írtam, de valamikor ezt is el kell kezdeni. Rebi a héten kezdte meg tanulmányait a Long Bay College-ban, ami eddig a legjobbnak tűnik a számára az eddigiek közül. Természetesen ez csak szubjektív, diákszempontú, és rövid tapasztalaton alapuló vélemény, de én nagyon örülök neki és remélem kitart.

Hogy az oktatás minősége, színvonala milyen NZ-n a magyarhoz viszonyítva, az külön bejegyzést is megér (régóta tervezem, talán egyszer eljutok oda, hogy megírjam), úgyhogy ezen jellegű megjegyzéseim nélkül osztom meg Veletek a tegnapi matekpélda érdekességeit.

Először is itt a 9. évfolyam matek anyagába a statisztika is beletartozik. Lehet szeretni vagy nem szeretni, én úgy vélem nem árt egy kicsi. Pláne, mivel a statisztikai feladatokat nehéz ész nélkül megoldani, ha nem érti a nebuló hogy miről van szó, bizony legkésőbb az eredmények kiértékelésénél elvérzik.

Tegnap a kisasszony a segítségemet kérte a következő feladathoz:

Az alábbi adatok alapján állapítsuk meg, hogy az adott TV csatornán reggel vagy este hosszabbak-e a reklámok.

A mellékelt adatok 35-35 reklám másodpercben mért hosszát jelentik.

Egy kevéssé használható módon más formába átírt számsorozatból kellett kiindulniuk, de ezt már órán elvégezték. A lényeg, hogy a következő módon kellett megoldani a feladatot:

  • kiszámolni az alábbi mutatószámokat mindkét időszakra vonatkozóan: max/min értékek, medián, alsó és felső kvartilis (kellett egy Excel súgó-bepillantás, hogy felelevenítsem a kvartilis fogalmát /netünk épp nem volt szolgáltató-váltás miatt/)
  • a kapott értékek alapján készíteni kellett egy box and whisker grafikont,
  • a grafikon alapján szövegesen megfogalmazni, hogy miért hosszabbak ekkor vagy akkor a reklámok (javasolták még az átlag és a szórás használatát is, mint lehetőséget).

Én jól elvoltam a feladattal, és szerintem ötletes dolog, mert gondolkodni is kell hozzá a megtanult képletek, számítási módszerek alkalmazása mellett.

A következő, kétfős csoportokban megoldandó feladatuk pedig az lesz, hogy kiválasztanak csapatonként egy-egy témát (pl. üdítőitalok cukortartalma) és az alábbi részfeladatokat otthon kidolgozzák:

  • hipotézis felállítása (pl. az üdítőitalok nagy része 10%-nál több cukrot tartalmaz), amelyet a végén cáfolnak vagy igazolnak,
  • adatgyűjtési módszer felvázolása (nem írok kidolgozást, mert annyira azért nem komoly),
  • adatgyűjtés,
  • adattisztítás (majdnem leestem a székről, amikor erről olvastam, hiszen ez az én munkámnak is része! 🙂 az adatminőség (Data Quality) nagyon fontos nálunk is),
  • adatok rendszerezése, elemzése,
  • adatvizualizáció (magyarán szólva a táblázatos formából valami pöpec grafikont érdemes készíteni),
  • következtetések levonása és alátámasztása,
  • az egész cucc ismertetése (hogy a tanárnak vagy az egész osztálynak, az nem derült ki a leírásból).

Nekem ez is tetszik, mert egy kis találékonyságot is kíván, utánajárást, otthoni munkát, valamint talán érdekesebb lehet a diákoknak, pláne hogy párban csinálják.

Egy költözés margójára

Augusztus 1-től Szeptember 19-ig laktunk a Mount Roskillben kanyargó Gilletta Roadon. Ez volt első aucklandi otthonunk, és annak ellenére, hogy látatlanban vettük ki, nagyon jól jártunk vele. Tulajdonképpen két okból mozdultunk tovább, melyek mindegyike elég komoly volt:

  • Barni nem tarthatott velünk ide,
  • a ház eladósorban volt, és eme tény Damoklész kardjaként lebegett fejünk felett.

Előbbi körülményt Helgáék segítségével sikerült áthidalnunk – nagyon-nagy, mi több: hatalmas 😉 köszönet érte ezúton is az egész családnak! –, akik szintén nagyon megszerették a mi kis négylábúnkat, ami kölcsönös volt. Szinte nem is akart eljönni tőlük… persze ehhez biztosan hozzájárult a négy szuka is, akikkel egy kennelben töltötte ezt a bő másfél hónapot (bár eunuchként nem biztos, hogy annyira kellemes volt neki időnként :).

Rövidre zárva a hosszúra nyúlt bevezetőt: a múlt hét vasárnapot megelőző 4-5 napja takarítással, pakolással, készülődéssel telt, melynek betetőzése a vasárnap végrehajtott költözés volt, amely költözés nem jöhetett volna létre ha nincs (nem a Kontrax) a CSalád (teljes vezetékneveket ugye nem írok ki), akik háromszoros segítsége igencsak hathatósan hozzájárult ahhoz, hogy sikeresen lebonyolítsuk a sosem egyszerű áthurcolkodást: köszönet Barbarának, aki Bencével töltötte a nap jelentős részét, hogy a lányok tudjanak takarítani, köszönet Attilának (akit ismeretségünk eddigi rövid ideje alatt nagyon megkedveltem és olyan érzés, mintha már sok éve barátok lennénk) aki rávette a harmadik köszönet címzettjét, Soma fiukat, és ők ketten egész napjukat rászánták, hogy bútort pakoljanak velem, illetve 4 alkalommal megtegyék a Gilletta Road – Torbay útvonalat (összesen 162 km-t autóztunk a 2.5 tonnás kisteherautóval).

Szombaton az összepakolás nagy részét már befejeztük, sokkal jobban álltunk, mint a Wainuiból való kiköltözésnél. Egyrészt mert tanultunk az akkori hibából, másrészt igyekeztünk ettől függetlenül is okosabbak lenni. Hiába, minden újabb alkalom jobban megy, ami azzal is együtt jár, hogy minden előző alkalom több gikszert jelentett. Szóval a szombat estét már inkább pihenéssel és Jóbarátok nézésével töltöttük.

Vasárnap időben keltünk és reggeli után Gabival ketten elmentünk Parnellbe felvenni a furgont. Már előre lefoglaltam, kifizettem, úgyhogy most csak megkaptam a kulcsot, aláírtam a bérleti szerződést és 9:30-ra (pontban) már otthon is voltunk. Negyed órán belül megérkeztek Attiláék és rövid helyzetfelmérés után bele is vetettük magunkat a berakodásba.

Elsőre nagyon jól sikerült megpakolni a rakteret, többminden befért, mint előtte gondoltam volna. Persze maradt még jócskán, de amúgy is tudtam, hogy kettőt kell fordulni. Kb. 11-kor indultunk el Torbay felé. Pakolás és autózás (meg a nap későbbi része) közben folyamatosan váltogatta egymást az eső és a napsütés. Az eső nem volt komoly, legtöbbször enyhe szitálásként jelent csak meg, viszont a hídon többször is éreztem az erős széllökéseket a furgon magas dobozán.

Mikor odaértünk, Angus – a főbérlő – épp befejezte a csap cseréjét, vigyorogva beszélgetett velünk néhány mondatot, majd ment is, hogy tudjunk pakolni (nagyon rokonszenves fickó így másodszorra is). Viszonylag hamar kirámoltuk a cuccokat, ekkor jött a nem várt nehézség. A ház ugyanis nem az út mellett van, hanem 3-4 háznyit le kell jönni egy kocsibejárón és a végén még meredekebben lejt a keskeny utacska. Ezenfelük rákezdett az eső is, ami csak síkosabbá tette a kavicstörmelékes burkolatot. Így adódott hát, hogy mikor az amúgy is oltári szűk helyen próbáltam kitolatni, 4-5 méterrel a meredek rész teteje előtt a kerék elkezdett kipörögni. Többszöri, nekifutásos próbálkozás után cseréltünk: átadtam a helyet a buszsofőri múlttal is rendelkező Attilának, aki szintén néhány sikertelen nekirugaszkodás után egy kellőképp hosszú szakaszt hagyva a hátragyorsulásra sikerrel feljuttatta a verdát. Közben amúgy a szomszéd is kijött, hogy mi ez az éktelen tütütü (a tolatásjelző), és felajánlotta azt is, hogy kivontat minket, ha szükség van rá. Szerencsére nem lett.

Végül negyed kettő tájban érkeztünk vissza Mt. Roskillba, ahol f2-től kezdődött az open home. Az ügynök jött is időben, mi meg a pakolást elhalasztottuk, helyette megebédeltünk. Az egyetlen érdeklődő pár 2 óra előtt 5 perccel érkezett, de ők sem töltöttek sok időt a házban. Amúgy jó kis ház, kicsit öregecske, de részben felújított és nagyon sok napsütést kap. Meg a hangulata kellemes, ami sokat számít. Összességében szerettünk ott lakni.

2-kor nekiláttunk a második adag bepakolásának. Minden befér, de erre a fázisra maradtak a nehezebben egymásra pakolható cuccok (székek, biciklik), amiket azért rövid tanakodások közepette csak bepréseltünk. Az ezt követő North Shore-ra vezető útba beiktattunk egy vargabetűt a magyar klub felé kerülve, ahol a tervek szerint Barni is csatlakozott hozzánk. A klubot túlzottan nem néztem meg, kint a parkolóban vártuk Helgáékat, akik hozták is a várva várt négylábút, aki nagy örömmel ugrált körbe.

A második kipakolás már gyorsabban ment (kevésbé gondosan helyezgettem el bent a cuccokat), valamint az eső sem nehezítette a kiállást, úgyhogy hamarabb indultunk vissza leadni a furgont. Majdnem odaértünk 5-re is, de a tankolás miatt – meg amúgy is – csúsztunk kb. negyed órát. Ami nem gond, legfeljebb a verdát le kellett parkolni a telephely mellett, a kulcsot meg becsúsztatni egy csövön keresztül egy dobozba.

Ezen a helyszínen gyűlt össze mindenki: Barbara kíséretében Bence, aztán Gabi&Rebi, végül pedig mi. Mindent ellenőriztem, hogy ne maradjon semmi a furgonban, a night light-ot is bekapcsoltam, aztán, mint aki jól végezte dolgát, becsusszantottam a slusszkulcsot az említett dobozba. Na, ekkor hívta fel a figyelmemet Attila, hogy ő bizony úgy látja, nem csak a night light ég, hanem a hátsó lámpa is. Visszamentem megnézni az első lámpát: valóban úgyhagytam. Fene a figyelmetlenségemet, Balfék Béla voltam, de ez van. Majd meglátjuk mi lesz (megláttuk azóta: semmit nem szőröztek rajta, levonták a km-díjat, a kaució maradék részét pedig visszautalták). A cég megérdemel egy kis reklámot, mert maga az autó is mind a kétszer (múltkor is tőlük béreltünk) pöpec volt (egy automata váltós Toyota), az ügyintézés is gyors és pontos, valamint nem akadékoskodtak azon, hogy valószínűleg jól lemerítettem az aksit. /Ha valaki tehát 2.5 tonna körüli furgont szeretne bérelni, ajánlom a Usave-et, $85 a napidíja és $0.39 km-enként, a fogyasztása egész jó, mert a 162 km megtétele után kb. 27 dolcsinyi dízel üzemanyagot kellett csak beletenni./

Őszinte hálával a szívünkben búcsúztunk el Attiláéktól, aztán mikor beültem ezután Albertbe (a Nissan Bluebirdünk), olyan furcsa érzés volt, hogy szinte a földön csücsülök. Hazakocsikáztunk, ahol Barnika farát riszálva üdvözölt minket! Nekiláttunk némi kipakolásnak, legalább a feltétlenül szükséges dolgokat elő kellett szedni. Közben átugrottunk Angushoz aláíratni a bond transfer formot, mert az hétfőn kellett a másik ház átadásához.

Még összeraktam az ágyakat, az asztalt, elrendeztük a fotelokat, stb. Bence összevissza szaladgált Barnika után, élvezte nagyon a társaságát, mikor nem éppen Sonicozott (kár, hogy még nem tudja mondani, hogy „szegasztok” – aki érti a poént jelentkezzen! :)). Szuper ez a házikó, majd írok még róla részletesebben, most elég annyi, hogy már az első este oltári jól éreztük magunkat benne (kihasználtuk a két zuhanyfülke adta előnyöket is!) és jóleső fáradtsággal tértünk nyugovóra.

Tartalmas és eredményes nap

Ezen a szerdán sem mondtunk csütörtököt, és még a keddnél is jobb volt! Egyrészt szabin voltam (kedden csak otthon), másrészt sokminden intéznivaló/program volt, amik igencsak elvették a nap nagy részét, de megérte. Lássuk sorban:

Felkelést követően Bencével megreggeliztem és talán még rajzfilmet is néztünk, meg egy kicsit ejtőztünk, összeraktuk hogy mi is vár még ránk a nap folyamán. F10 felé Gabival kettesben elkerekeztünk a könyvtárhoz, ahol kinyomtattam néhány űrlapot, amire szükség lesz majd Barni regisztrálásához. Ez itt úgy megy, hogy rátöltök a pénztárnál x összeget az olvasójegyhez tartozó  accountra (Hogy lehetne ezt szépen és frappánsan magyarul? A “felhasználói fiók” valahogy nem fedi le igazán, vagy csak feleslegesen hosszúnak tűnik nekem.), majd bejelentkezem az olvasójegy vonalkódjával egy gépre és elküldöm a nyomtatóra amire szükségem van és már kész is.

Még a gyógyszertárba is átsétáltunk, ahol gond nélkül kiadta nekünk a hölgy azt, amit egy másik múltkor Gabinak nem, illetve akkor szétbontották a három hónapra szóló adagot és csak egyet adtak oda. Most mind a kettőt, ami azért (is) jó, mert nem kell Torbayből visszajönni a gyógyszertárba.

Otthon még kitöltöttem a kutyás papírokat, aztán lassan indulhattunk is.

Irány a North Shore, ahol először egy kiwiananak számító játékot vettünk át egy TradeMe adásvétel befejezéseképp. Ő a Buzzy Bee:

Éppen időben értünk oda érte, a szintén zsúfolt napirenddel rendelkező Danához.

A következő állomás 12:45-kor a browns bay-i Domino pizzéria, ahol már várt a két friss, ropogós pizza. Jóízűen meg is ettük a napos tengerparton üldögélve, még kicsit túl lazán is múlattuk az időt, mert a Long Bay College beiratkozási interjúról a megbeszélt 1:30 helyett 10 percet késve 1:40-kor érkeztünk meg. Szerencsére a hölgy nem vette zokon, meg amúgy is oltári kedves és segítőkész volt! Sokkal inkább mint a Lynfieldes évfolyamfelelős, aki néhány hete a száját húzva csak azért vette fel Rebit, mert abba a körzetbe tartozunk, de közben hangot adott ebbéli nemtetszésének. Na itt teljesen más volt a helyzet. A beszélgetés után Rebinek szinte kedve támadt suliba járni! Nála pedig ez nagy szó!

Egy jó kis információs füzetet is kaptunk, ami alapján kezdem kapisgálni, mi is az itteni NCEA (érettségi+felvételi meg az ehhez vezető út) rendszer lényege. Egy későbbi bejegyzésben be is számolok róla ha van rá érdeklődés! (?)

Aztán mivel szeptember 20-ig már nem hiszem hogy járunk hétköznap a North Shore-on, egyenruhát is begyűjtöttünk a kisasszonynak, ami kicsit apasztotta a költözködésektől amúgy is lapos bukszát. Ezután vissza Browns Baybe, ahol a szép narancssárga VTNZ-nél leműszakiztattam Albertet, mert lejár(t volna) a WOF-ja. Csont nélkül átment egy égőcserével.

Amíg ez zajlott, elintéztem Barni regisztrációját. Ettől kicsit tartottam, mert elvileg minden kutyát, amely elmúlt 3 hónapos regisztrálni kell, Barni meg már egy ideje az országban van de a sok időbeli bizonytalanság meg költözünk-nem költözünk-mikor költözünk dolog miatt eddig halogattam a regisztrálását. No, ilyen esetre létezik büntetés, amit nem kívántam volna magamnak, mert $300. Emellett nem volt papírom az ivartalanítási műtétről, ami kicsit emel a regisztrációs díjon. Illetve emelt volna, mert az útlevelében benne volt, hogy “ivartalanított”, mi pedig melléírtuk hogy de-sexed, meg az oldalon szereplő többi részt is lefordítottuk (fajta meg ilyenek). A hölgy úgy elfogadta, hogy csak na! Nagyon barátságos volt, ráadásul rögtön mellékeltem neki a MAF-tól kapott, már ránézésre is nagyon hivatalos dokumentumokat! Úgyhogy a végén $71 kifezetésével megúsztam, az egész pedig nem vett többet igénybe, mint 5-10 perc! (Szerencsére nekünk nem egy szökés után kellett megtudnunk, hogy van regisztrációs kötelezettség ebekre!)

Mire ez megvolt, lassan eljött a fél 4, amikor is (Vajda) Orsiékkal volt találkozónk a tengerparti játszótéren. Nincsenek egyszerű helyzetben, de azért vidámat beszélgettünk, amiben nem tudtam 100%-osan részt venni, mert sokat kellett Bencére figyelni, de Peti (legkisebb fiuk) sokszor nagyon lelkiismeretesen átvállalta ezt a feladatot és nagyon jól eljátszott Bencével. Kész ovóbácsi! :o) Meg szeret nagyon beszélgetni, úgyhogy sokat dumáltunk, miközben másztam a kisember után fel-le. Remélem legközelebb több alkalmam lesz résztvenni a társalgásban, majd úgy intézzük hogy otthon legyünk, akkor az emberke jobban elvan kevésbé intenzív felügyelettel is.

5 óra felé indultunk haza, mert ekkorra már hűvös szelek fújtak, a cinegemadárhoz hasonlóan pedig csizmánk nem volt, viszont tőle eltérően autónk igen, tehát bepattantunk. Némi esőfelhőn és zuhén átmenve hn 6 tájban érkeztünk haza. Majdnem rögtön indultunk is tovább utánfutót bérelni és TV-szekrényt átvenni.

A fránya Shell kútnál a lusta fiúk nem akarták már kiadni az utánfutót (n7-kor akartuk 2 órára elvinni a 11-ig nyitva tartó benzinkútról), úgyhogy átmentünk a közeli Caltexhez, ahol nem volt gond. Valami ugyan nem volt teljesen jó, mert az index fénye úgymond nem ment át az utánfutóra.

Kb. 40 perc és némi kavargás után eljutottunk a célállomáshoz Manurewaba, ahol némi rutintalan bénázás és szerencsétlen körülmények miatt eltökörésztünk a TV-állvány felpakolásával. Én nem tudok utánfutóval tolatni. Rutinom és kedvem sincs hozzá általában, ráadásul nagyon belülre kellett menni, egy belső telek leghátsó házához. Azért némi lekapcsolás, tolatgatás, forgatás árán sikerült feltenni a szajrét.

Hazafelé viszonylag egyszerűen majdnem teljesen csak a 20-ason kellett menni. Haza is értünk időben, bár az egyik gumipók engedett és a bútor hátsó része már nem a ketrec mentén volt, hanem becsúszkált középre, de hál’Istennek nem dőlt el!

Lekaptunk hárman, visszavittük az utánfutót (még belül a két órán!), visszakaptuk a $20 kauciót (ma jöttem rá, hogy eme szónak is közös gyökere van egy angol szóval!), aztán visszaérve beemeltük az állványt az előszobáig. Dögnehéz, meg a folyosón nem fért volna be a nappaliig, úgyhogy a kerülőt máskorra hagytuk.

Ehelyett egy Jóbarátok rész megnézését választottuk Bence letevése után. Jó nap volt, de azért nem bántuk, hogy vége. Sok teendővel zsúfolt, mozgalmas órák voltak mögöttünk, kellemesen elfáradtunk és jóleső érzéssel tértünk aludni!

Therion – újra

Azt már pár hete tudom, hogy szeptember 17-én megjelenik az új Therion album, de most végre ráakadtam egy kis ízelítőre: a Nuclear Blast (kiadó) videoklip versenyt hirdet az első dalhoz, így szabadon le lehet tölteni tőlük a Sitra Ahra címadó számot. (Amely természetesen a Youtubera is felkerült valamiképp…)

Gondolom az Olvasók nagy része nemigen hallott a Therionról, szóval dióhéjban annyit, hogy az első (az én szememben máig az egyetlen igazi) szimfonikus/opera metalt játszó zenekar volt a ’90-es évek elején. Na jó, akkor még kissé más stílusban indultak és inkább csak vegyítették valamilyen módon a komolyzenét a meglehetősen pörgős metállal, de azóta nagyon sokat változott a hangzásuk.

Tavalyelőtt a Miskolci Operafesztiválon is részt vettek, méghozzá nagyzenekari kísérettel, amit a szervezők biztosítottak számukra. Ehhez hozzá kell tenni, hogy ez a svéd együttes nem afféle felkapott banda, akik tonnaszámra adják el a CD-ket, noha a saját stílusukon belül meglehetősen elismertek. Ez azonban nem jelenti azt, hogy dúskálnak a pénzben, és saját keretből nem tudtak volna nagyzenekarral együtt fellépni Miskolcon.

Az a koncert viszont szenzációs volt! Youtube-on lehet részleteket találni belőle, illetve ha valakit komolyabban érdekel, szívesen segítek megismerni őket.

Semmi bajom – már – a Metallicaval, de amit Symphonica Metallica égisz alatt kihoztak, szerintem nem állt össze, a két stílus egyben játszva is nagyon elkülönült az én fülemnek, míg a Therion esetében az én megítélésem szerint remekül kiegészítik ezek egymást. Köszönhető ez annak is, hogy a zeneszerző Christopher Johnsson szerzeménye mindkét, korábban homlokegyenest szembenállónak hitt stílusrész is.

Felfedező kedvű zenei érdeklődőknek nagyon ajánlott 🙂