Egy költözés margójára


Augusztus 1-től Szeptember 19-ig laktunk a Mount Roskillben kanyargó Gilletta Roadon. Ez volt első aucklandi otthonunk, és annak ellenére, hogy látatlanban vettük ki, nagyon jól jártunk vele. Tulajdonképpen két okból mozdultunk tovább, melyek mindegyike elég komoly volt:

  • Barni nem tarthatott velünk ide,
  • a ház eladósorban volt, és eme tény Damoklész kardjaként lebegett fejünk felett.

Előbbi körülményt Helgáék segítségével sikerült áthidalnunk – nagyon-nagy, mi több: hatalmas 😉 köszönet érte ezúton is az egész családnak! –, akik szintén nagyon megszerették a mi kis négylábúnkat, ami kölcsönös volt. Szinte nem is akart eljönni tőlük… persze ehhez biztosan hozzájárult a négy szuka is, akikkel egy kennelben töltötte ezt a bő másfél hónapot (bár eunuchként nem biztos, hogy annyira kellemes volt neki időnként :).

Rövidre zárva a hosszúra nyúlt bevezetőt: a múlt hét vasárnapot megelőző 4-5 napja takarítással, pakolással, készülődéssel telt, melynek betetőzése a vasárnap végrehajtott költözés volt, amely költözés nem jöhetett volna létre ha nincs (nem a Kontrax) a CSalád (teljes vezetékneveket ugye nem írok ki), akik háromszoros segítsége igencsak hathatósan hozzájárult ahhoz, hogy sikeresen lebonyolítsuk a sosem egyszerű áthurcolkodást: köszönet Barbarának, aki Bencével töltötte a nap jelentős részét, hogy a lányok tudjanak takarítani, köszönet Attilának (akit ismeretségünk eddigi rövid ideje alatt nagyon megkedveltem és olyan érzés, mintha már sok éve barátok lennénk) aki rávette a harmadik köszönet címzettjét, Soma fiukat, és ők ketten egész napjukat rászánták, hogy bútort pakoljanak velem, illetve 4 alkalommal megtegyék a Gilletta Road – Torbay útvonalat (összesen 162 km-t autóztunk a 2.5 tonnás kisteherautóval).

Szombaton az összepakolás nagy részét már befejeztük, sokkal jobban álltunk, mint a Wainuiból való kiköltözésnél. Egyrészt mert tanultunk az akkori hibából, másrészt igyekeztünk ettől függetlenül is okosabbak lenni. Hiába, minden újabb alkalom jobban megy, ami azzal is együtt jár, hogy minden előző alkalom több gikszert jelentett. Szóval a szombat estét már inkább pihenéssel és Jóbarátok nézésével töltöttük.

Vasárnap időben keltünk és reggeli után Gabival ketten elmentünk Parnellbe felvenni a furgont. Már előre lefoglaltam, kifizettem, úgyhogy most csak megkaptam a kulcsot, aláírtam a bérleti szerződést és 9:30-ra (pontban) már otthon is voltunk. Negyed órán belül megérkeztek Attiláék és rövid helyzetfelmérés után bele is vetettük magunkat a berakodásba.

Elsőre nagyon jól sikerült megpakolni a rakteret, többminden befért, mint előtte gondoltam volna. Persze maradt még jócskán, de amúgy is tudtam, hogy kettőt kell fordulni. Kb. 11-kor indultunk el Torbay felé. Pakolás és autózás (meg a nap későbbi része) közben folyamatosan váltogatta egymást az eső és a napsütés. Az eső nem volt komoly, legtöbbször enyhe szitálásként jelent csak meg, viszont a hídon többször is éreztem az erős széllökéseket a furgon magas dobozán.

Mikor odaértünk, Angus – a főbérlő – épp befejezte a csap cseréjét, vigyorogva beszélgetett velünk néhány mondatot, majd ment is, hogy tudjunk pakolni (nagyon rokonszenves fickó így másodszorra is). Viszonylag hamar kirámoltuk a cuccokat, ekkor jött a nem várt nehézség. A ház ugyanis nem az út mellett van, hanem 3-4 háznyit le kell jönni egy kocsibejárón és a végén még meredekebben lejt a keskeny utacska. Ezenfelük rákezdett az eső is, ami csak síkosabbá tette a kavicstörmelékes burkolatot. Így adódott hát, hogy mikor az amúgy is oltári szűk helyen próbáltam kitolatni, 4-5 méterrel a meredek rész teteje előtt a kerék elkezdett kipörögni. Többszöri, nekifutásos próbálkozás után cseréltünk: átadtam a helyet a buszsofőri múlttal is rendelkező Attilának, aki szintén néhány sikertelen nekirugaszkodás után egy kellőképp hosszú szakaszt hagyva a hátragyorsulásra sikerrel feljuttatta a verdát. Közben amúgy a szomszéd is kijött, hogy mi ez az éktelen tütütü (a tolatásjelző), és felajánlotta azt is, hogy kivontat minket, ha szükség van rá. Szerencsére nem lett.

Végül negyed kettő tájban érkeztünk vissza Mt. Roskillba, ahol f2-től kezdődött az open home. Az ügynök jött is időben, mi meg a pakolást elhalasztottuk, helyette megebédeltünk. Az egyetlen érdeklődő pár 2 óra előtt 5 perccel érkezett, de ők sem töltöttek sok időt a házban. Amúgy jó kis ház, kicsit öregecske, de részben felújított és nagyon sok napsütést kap. Meg a hangulata kellemes, ami sokat számít. Összességében szerettünk ott lakni.

2-kor nekiláttunk a második adag bepakolásának. Minden befér, de erre a fázisra maradtak a nehezebben egymásra pakolható cuccok (székek, biciklik), amiket azért rövid tanakodások közepette csak bepréseltünk. Az ezt követő North Shore-ra vezető útba beiktattunk egy vargabetűt a magyar klub felé kerülve, ahol a tervek szerint Barni is csatlakozott hozzánk. A klubot túlzottan nem néztem meg, kint a parkolóban vártuk Helgáékat, akik hozták is a várva várt négylábút, aki nagy örömmel ugrált körbe.

A második kipakolás már gyorsabban ment (kevésbé gondosan helyezgettem el bent a cuccokat), valamint az eső sem nehezítette a kiállást, úgyhogy hamarabb indultunk vissza leadni a furgont. Majdnem odaértünk 5-re is, de a tankolás miatt – meg amúgy is – csúsztunk kb. negyed órát. Ami nem gond, legfeljebb a verdát le kellett parkolni a telephely mellett, a kulcsot meg becsúsztatni egy csövön keresztül egy dobozba.

Ezen a helyszínen gyűlt össze mindenki: Barbara kíséretében Bence, aztán Gabi&Rebi, végül pedig mi. Mindent ellenőriztem, hogy ne maradjon semmi a furgonban, a night light-ot is bekapcsoltam, aztán, mint aki jól végezte dolgát, becsusszantottam a slusszkulcsot az említett dobozba. Na, ekkor hívta fel a figyelmemet Attila, hogy ő bizony úgy látja, nem csak a night light ég, hanem a hátsó lámpa is. Visszamentem megnézni az első lámpát: valóban úgyhagytam. Fene a figyelmetlenségemet, Balfék Béla voltam, de ez van. Majd meglátjuk mi lesz (megláttuk azóta: semmit nem szőröztek rajta, levonták a km-díjat, a kaució maradék részét pedig visszautalták). A cég megérdemel egy kis reklámot, mert maga az autó is mind a kétszer (múltkor is tőlük béreltünk) pöpec volt (egy automata váltós Toyota), az ügyintézés is gyors és pontos, valamint nem akadékoskodtak azon, hogy valószínűleg jól lemerítettem az aksit. /Ha valaki tehát 2.5 tonna körüli furgont szeretne bérelni, ajánlom a Usave-et, $85 a napidíja és $0.39 km-enként, a fogyasztása egész jó, mert a 162 km megtétele után kb. 27 dolcsinyi dízel üzemanyagot kellett csak beletenni./

Őszinte hálával a szívünkben búcsúztunk el Attiláéktól, aztán mikor beültem ezután Albertbe (a Nissan Bluebirdünk), olyan furcsa érzés volt, hogy szinte a földön csücsülök. Hazakocsikáztunk, ahol Barnika farát riszálva üdvözölt minket! Nekiláttunk némi kipakolásnak, legalább a feltétlenül szükséges dolgokat elő kellett szedni. Közben átugrottunk Angushoz aláíratni a bond transfer formot, mert az hétfőn kellett a másik ház átadásához.

Még összeraktam az ágyakat, az asztalt, elrendeztük a fotelokat, stb. Bence összevissza szaladgált Barnika után, élvezte nagyon a társaságát, mikor nem éppen Sonicozott (kár, hogy még nem tudja mondani, hogy „szegasztok” – aki érti a poént jelentkezzen! :)). Szuper ez a házikó, majd írok még róla részletesebben, most elég annyi, hogy már az első este oltári jól éreztük magunkat benne (kihasználtuk a két zuhanyfülke adta előnyöket is!) és jóleső fáradtsággal tértünk nyugovóra.

Advertisements

4 thoughts on “Egy költözés margójára

  1. Nagyon sok gratuláció!!! Barnit bármikor nagy szeretettel várjuk, ha netalán egyszer elutaztok hosszabb-rövidebb időre, vagy jöttök látogatni hozzánk!!!
    A hárem ajtaja mindig nyitva 🙂

  2. Szegasztok! 😉 Örülünk a beköltözésnek és megnyugtató hallani ilyen segítőkészségről és összefogásról!
    Úgy látom jó közösségbe csöppenhetünk nemsokára.

    • Na, ha értetted a poént, akkor majd ülhetsz egy pár órát Bence mellett, segítve neki és Sonicnak átjutni a nehezebb részeken :o)
      Mindenütt vannak segítőkész és jó emberek, legyen az Magyarország vagy NZ bármely része (meg bizonyára másutt is, csak én ezeket ismerem inkább), függetlenül attól hogy honfitárs-e vagy sem. Persze a könnyebb kommunikáció mindig előny.
      Én már annyi segítséget kaptam itteniektől (magyaroktól, kiwiktől egyaránt), hogy követem példájukat, mert sok esetben közvetlenül nekik viszonozni nem tudom, ellenben hasonlóképp igyekszem segíteni másoknak, akik hozzánk hasonlóan a bevándorlás rögös útjára lépnek.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s