Bilipisi

Na, múlt héten megtörtént az áttörés! Persze a gát nem szakadt át a mennyiségtől, de Bence – ha kissé később is, mint szerettük volna – megtette végre az első komoly lépést a nagyfiús módon való WC-zés irányába. A már a megvétel idejétől szinte teljesen mellőzőtt WC-szűkítő kudarcát felismerve befektettünk egy “komoly” összeget egy teknőcös bili megvásárlásába, ami az elején hasonló sikerességi mutatót tudott felmutatni, mint a megelőző eszköz, annyi különbséggel, hogy most már szóban mindenki alkalmazza (Bencét is beleértve) a “boron teknőc” kifejezést, noha szinte kizárólag nekem van tudomásom róla, hogy mit is takar ez.

/Érdeklődők kedvéért: egy időszakban az Egosoft X3 játékából származó háttérkép uralta a munkahelyi gépem háttérkép-birodalmát. Már nem tudom melyik, de van esély rá, hogy egy boron űrhajó volt. A boron az egyik X-univerzumban honos faj neve. No, Bence természetesen az űrhajókért is odavan, szóval hamar kiszúrta és a “e’ mi e’?” szókapcsolat ismételgetésével csikarta ki az “űrhajó” választ. A boron pedig egy vízben élő fajta, kicsit talán teknőcös is. Ezt pedig a későbbi bilivel összekapcsolva adódott a boron teknős kifejezés. Azóta többször mutogatom neki az X3 űrhajókat, gyorsan tanul! Az Orca kifejezetten jól megy neki, de a kapu/jumpgate elnevezések sem idegenek immár tőle! – kitérő vége./

Szóval 2010. december 10-én, pénteken a kisember rendeltetésszerűen használta a teknősét, amit megfelelő dicséretekkel és örömmel honoráltunk neki, azóta fülig ér a szája egy-egy sikeres vizelés után.

/Fénykép nem készült az említett esetről, mert egyrészt váratlan volt hogy nemcsak ül rajta, másrészt a végeredmény nem igazán a “látványos” kategóriába sorolható :)/

— ** — *** — Most kaptam a hírt helyszíni tudósítómtól, hogy emberkénk “nagy” dolgokra is hivatott (lett)! 😀 — *** — ** —

Reklámok

23-as és kinek mi a nyomasztó

A héten egyik este közösen megnéztük a 23-as szám c. filmet. Műfaját tekintve thriller, azaz amolyan borzongató nyomozós történet (nem akaródzott a krimi szót használni, nekem az Agatha Christie-t és Derricket jelenti). Leginkább egy modern Lovecraft-történetnek mondanám, amit eljátszani főképp nem lenne utolsó élmény (talán Kevinnel is összeveszne a helyezésért, ha esetleg olvasod Attila :))!

Nem filmismertetőt szeretnék írni, de pár szóban azért annyit elmondok róla, hogy nyomasztó. A képi világa is, a történet is, de emellett elég csavaros hozzá, hogy engem a végéig lekössön. Nem voltak benne elcsépelt klisék, mindössze egy logikátlansággal találkoztam, de ezt leszámítva hatékonyan ötvözte a különböző hangulati elemeket a rendező/író/stb.

Még az “elborult” lehet egy ráillő szó, ami miatt pl. Gabi nem is nézte végig, Rebinek meg nem igazán tetszett. Elismerem, valóban jócskán volt ilyen felhangja a filmnek, de ez a történet ezt kívánta meg. A főszereplő időnként tényleg az őrület határán imbolygott, de érdekes módon ez adta meg a film “egészségességét”. Tudom, furcsa szóhasználat ez épp most, de igyekszem is rögvest magyarázattal szolgálni, hogyan is értem ezt.

Ehhez azonban el kell kanyarodnom a filmtől, és kitérni arra, hogy mostanában Gabi a Született feleségek c. sorozatot szokta esténként nézni, miközben én játszom az X3-mal. Mivel egy szobában tartózkodunk ilyenkor és én szemben ülök a TV-vel az asztalnál, óhatatlanul elkapok egy-két jelenetet abból is. A 3. évad van jelenleg soron, és az én véleményem szerint bővelkedik olyan jelenetekben és jellemekben, amelyek nekem zavaróak ha belegondolok vagy beleélem magam. Igazából olyan mint egy latin-amerikai szappanopera modernebb és szövevényesebb (amerikai) történettel, jócskán beoltva jellembéli torzulásokkal.

A szereplők közötti konfliktusok nem főképp az igazság félve elhallgatásából adódnak, hanem szándékosan, aljas módon eltervezett tettek élesítik ki őket. Nem beszélve a különböző családokon belüli, kifelé elhallgatott, beteges viselkedésekről.

Tudom, valószínűleg ez nem véletlen, hanem szándékos vonása a filmnek, az Amerikai szépséget sem azért szerettük (már aki), mert annyira szép és romlatlan világot fedett fel. Az a film viszont mindössze 2 órás volt, ez a sorozat pedig 6-7 évadon keresztül mérgez, csöpögtet egy-egy illékony csöppnyi torzságot a mindennapokba.

Természetesen tisztában vagyok vele, hogy ez enyhén szólva is túlzó álláspont a sorozatot illetően :o) de jól példázza, hogy mily abnormalitások rejlhetnek a normális élet álcája mögött, és hogy miként lehet fekete-fehéren értelmezhető egy csavaros/csavarodott őrületbe hajló elmének a külvilág káosza, ha a mélyére tud/mer járni.

/A bejegyzés hangulatának feketébe hajló sötétliláját nagy valószínűséggel az Alternative 4 aláfestése is színezte némiképp./

Égbe vesző torony

Na, a múltkorjában, GrabOne-on vett, kedvező árú családi SkyTower belépőnket vasárnap felhasználtuk. Bár az idő a délelőtt folyamán hol felhős hol napsütéses volt, gondoltuk majd sokat leszünk fent, ha felhők takarják az eget, hátha elvonulnak.

No, nem lett rá szükség, mert 4 óra felé, mire odaértünk, már hétágra sütött a napsugár mindenfelé. Leparkoltunk a cégnél (ez már Wellingtonban jó szokásunkká vált), majd átsétáltunk. Közben Bencének mutogattam a torony oldalán lógó Mercit, amit ezek után legalább 10-szer mutogatott “autó, torony” szavak kíséretében.

A SkyCitybe belépve kissé a fejünket vakargatva keresgéltük, hogy merre is van a lejárat a feljárathoz. Illetve akkor még nem tudtuk hogy lejárat, csak nézegettünk körbe, mint falusiak a nagyvárosban. Miután lementünk, egy kérdést követően sikerült eljutnunk végre a bejáratig. Beengedtek mind az ötünket a családi jeggyel (Gabi, Gabi anyuja, Rebeka, Bence meg én), nem szóltak semmit hogy eggyel több a felnőtt, mint hivatalosan lehetne.

Már a lift is szuper volt, nagyon jól megcsinálták egyrészt az aljába süllyesztett átlátszó betétet, valamint nagyon sima mozgással, ám meglehetősen gyorsan haladt felfelé. Az első állomás az 51-ik emelet volt. Ahogy kinéztünk a lifttel szemben lévő ablakon, hamar ottragadtunk, bambulva kifelé. Nagyon érdekes, és szó szerint lélegzet-elállító látvány fogadja az embert, mikor először látogat ide fel.

Lecsüccsentünk az egyik padra és csak néztünk kifelé, főképp az öböl és az Északi Part felé, pedig a többi irány is hasonlóan szép látvánnyal kecsegtetett. A korong alapú kilátó szélső peremén a liftben látotthoz hasonló, átlátszó betétek vannak kb. 10 méterenként, összesen talán 6 vagy 8. Furcsa érzés rámenni, mert hiába tudja az ember, hogy amúgy is olyanon lépked, csak a sima beton nem látszik át, de mégis más látni a mélységet, az ember talpa alatt repkedő madarakat.

Amikor az első ilyenhez értünk, Bence hirtelen meg is torpant, de néhány másodperces tétovázást követően átsétáltunk rajta. A lányoknak több idő kellett, mire ezt megtették. Mielőtt feljöttünk, gondolkodtam egy ugráson, de eddigre elment tőle a kedvem (vagy inkább a bátorságom? ;-))

Többször körbejártunk, felmentünk a SkyDeckre is, ami kb. 9 emelettel van magasabban, de az már annyit nem jelent. A kávézóban megittunk 1-1 kávét, kifelé bambulás közben, majd visszamentünk az elsőként megjárt szintre. Mindannyiunknak az tetszett a leginkább, nekem főképp a talpalávaló ablakok miatt. Azt is elhatároztam, hogy mikor meglesz a PR, ugrom egyet lefelé! (Persze innen lentről vagy több hónapos időbeli távolságból az ember még simán nagylegény…)

Néhány utolsó körözés után a lift felé vettük utunkat. Nekem annyira tetszett és annyira közel dolgozom, hogy a $85-os éves bérleten is gondolkodom. Lent a kisboltban vettünk akciós NZ pólókat, hogy ilyen is legyen.

Még a belvárosban is sétáltunk egyet, vacsiztunk, majd irány haza! Majdnem az oszlop is jött velünk…

Este, még elalvás előtt többször eszembe jutott a kiugrás gondolata, de akkor épp nem bántam, hogy “földszinten” lakunk 🙂 Félálomban egyszer annyira beleéltem magam a nagy magasság gondolatába, mintha ott lettem volna!