Egy hétköznap(i) délután


Egy, a szokott módon némileg undok hétfői munkanapot követően a „hagyományos”, 60 perc körüli buszozásom következett, aminek végeztével kellemes pihenésnek néztem elébe otthon. Gondoltam játszom egyet a kölökkel, ő szinte mindig jókedvű, úgyhogy élvezetes időtöltésben reménykedtem. Ezzel együtt viszont olyan szépen sütött kint a nap, hogy a Glamorgan Roadon lefelé haladva (kb itt – nem olyan mint egy saját fénykép, de egész jó kis streetview), az elém táruló kilátás egy sétára csábított, de leginkább Gabival édeskettesben tettem volna ezt meg. No, bár mindkettő nem teljesen lehet, ahhoz túl hamar elröppen egy hétköznap este, Bence megoldotta nekem a dilemmát: olyan nyűgös volt, hogy mikor hazaértem és üdvözölni próbáltam, miközben a fotelból nézte a Magyar Népmeséket, nyavajogva eltolt magától. Innentől adott volt a másik megoldás.

Aztán mégis kicsit módosítottunk rajta, mert megpillantottam a bringámat kint, kerekek nélkül árválkodni. Vasárnap hoztuk haza Whangaparaoa, ahol Kori vette kezelésbe és szakértésének hála egyrészt kiderült, hogy „nagyműtétre” nem volt szükség, csak egy hozzáértő kéz „gyógyító érintésére”. Miközben megköszöntem Korinak (ezúton is ezer köszi!) és elmesélte mi volt a gond, nézegettem a kerékpárt és újra megtetszett. Nem tudom, mi lesz a pedálos jövőm, de az biztos, hogy akkor szívesen rápattantam volna, de már későre járt, indultunk hazafelé.

Szóval kerekek nélkül ott álldogált – a csomagtartóba így fért be, Gabi pedig csak kivette, de az összerakását okosan rámhagyta –, én pedig hirtelen úgy döntöttem, le kéne gurulni a Long Bay partra. Nosza, az elhatározást – az asszony általi kedvező fogadtatás után – tett követte, és néhány perc múlva már nyeregben voltunk!

Első utunk egy benzinkúthoz vezetett, mert Gabi járművére bizony ráfért egy kis levegőfújás. Torbay egyik sajátossága, hogy nem nagyon létezik sík része, tehát mindig vagy felfelé, vagy lefelé megy az ember. Ez főképp bringával okoz nehézségeket, amíg nem elég edzett hozzá az ember – mi nem vagyunk azok – de kellemes meglepetésként tapasztaltuk, hogy a dombok nem olyan vészesen magasak, és az előző lejtőn összegyűjtött lendület bizony majdnem a következő domb tetejéig felvisz! Secperc alatt a benzinkúthoz értünk, onnan pedig csak lefelé kellett gurulni Long Bayig.

Én kevésbé húzom a féket lejtőn, úgyhogy tetemes előnnyel érkeztem a park bejáratához, de mentem egy kört a buszfordulóban és Gabi is megérkezett (aranyosan feszített a lányos színvilágú sisakjában :)) A park területén már csak nézelődve, alapsebességen gurulászva haladtunk, majd egy tetszetős pontnál lekanyarodtunk a part felé, odatámasztottuk a bringákat egy fához, mezítlábasra váltottunk és irány a homokos, hullámok nyaldosta partszakasz.

Belegázoltunk bokáig-térdig a vízbe, sütött a nap, morajlott a tenger, a hullámok lankadatlan törekedtek a kagylók szárazra hordására… séta közben jót beszélgettünk, kiélveztük a környezetet, és ismételten rácsodálkoztam, milyen helyen lakunk: az ember egy hétfői, fárasztó munkanapot követően hazaérve gondol egyet, bringára ül és 10 percen belül elérkezik egy olyan helyre, ami korábban csak gondosan megszervezett nyaralások alkalmával vált elérhetővé. Most meg egy hirtelen ötlettől vezérelve már ott csámborogtunk a vízben, csodáltuk a Rantitoto lemenő nap fényében fürdő erdeit és élveztük hogy ott lehetünk.

Igaz, nem minden rózsaszín Új-Zélandon sem – a tenger kék, a fák mélyzöldek, a fű is zöld és élettől duzzad (és mindig lenyírják, ugye Péter? 😉) –, de az biztos, hogy nagy élmény itt élni, a maga nehézségeivel együtt is, melyekhez sok öröm és kellemes élmény párosulhat, ha az ember hajlandó ezeket élvezni, és nem arra vágyik amit maga mögött hagyott vagy amit máshol találhat meg.

 

Reklámok

2 thoughts on “Egy hétköznap(i) délután

  1. Szia MartinIsti!
    Az utolsó pár sor nem kerülhette el a figyelmemet. Neked most komoly problémáid merültek fel azzal kapcsolatosan, hogy ott laktok, vagy esetleg valahol belefutottál negatív hozzáállással, esetleg más? Mert nekem most úgy tűnik, mintha…. Nem szeretnék a magán szférádba tolakodni, csak elgondolkodtat amit leírtál. Lehet vannak negatív élmények, másoktól, de nyilván nem kerek mindenkinek a világ. És ez így helyes. És persze a ” Rangitoto ” látványát sem utolsó dolog nézni! Mondjuk ott meg lehet tenni, mert mindenhol ott a tengerpart.

    • Inkább csak azon tévhitet szeretném eloszlatni, hogy itt MINDEN szép és jó. Itt is megvannak az ember életének kellemes és kevésbé kellemes pillanatai. Ennyi.
      Amúgy eléggé sokat szeretnél belelátni valami mögé, ami nincs is ott.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s