Bence apró – üvegajtó

Ez ugyan már régebben volt, de ma eszembe jutott valamiről. Itt (is) elég sok az üvegajtó, ami pl. a madarakat nagyon meg tudja zavarni (okés, őket az üvegablak is), de mikor a kiskölök először járt nálam az irodában, kifelé menet ő haladt elöl.

A bejáratnál pedig dupla ajtó van (nem tudom miért, biztos nem a hőszigetelés okán), és mindkettő teljesen hagyományos, átlátszó (úgy értem nem mintás) üveg. Az elsőt még kinyitottuk neki, de olyan nagy lendülettel megindult, hogy a másodikat nem észlelte, a kis kobakja csattant is a külsőn, de inkább meglepődött őkelme. Mindenesetre mulatságos volt látni, ahogy megtorpant és nézett csodálkozva :o) /a megilletődöttségen kívül még egy búb se lett a buksiján/

Ausztrália – mehetnénk de nem megyünk

Nemrég írtam az adódott lehetőségről, meg hogy 2 interjún már túlvagyok egy ozzi cégnél, meg hogy fontolgattuk az előnyeit-hátrányait annak, hogy átköltözzünk a szomszédba.

Noha a cím kicsit csalóka, mert még nem volt teljesen biztos hogy mehetünk, de a 2. után pozitív visszajelzés jött, majd a 3. interjú, ami már jobban megizzasztott mert nem a techno szövegre, hanem a tanácsadó/marketinges dumára voltak kíváncsiak, az meg még annyira nem megy, mint amikor szakmai dolgokról kell beszélni. Hiába na, közelebb áll hozzám a “fejlesztő” mint a “tanácsadó” szerepkör.

Sok egymás közti beszélgetés, kérdezősködés, utánajárás, netes búvárkodás után arra a döntésre jutottam, hogy maradunk. Hogy pontosan miért? Ezek főképp szubjektív okok, de azért persze vannak számokban és tényekben kifejezhetőek is (noha összemosódik a két kategória), íme a végeredményünk:

Én jól érzem magam itt Új-Zélandon, pláne tavaly augusztus óta támadt gusztusom az itteni élethez, mikor is elköltöztünk az akkor szelesnek tartott Wellingtonból (ez az Albany Tornádó óta azért kicsit átértékelődött ;)) az ottaniak által esős, kevésbé kellemes élhetést nyújtó Aucklandbe. Röviden szólva szeretek itt lakni. De nagyon.

Továbbá látom az előrelépés lehetőségét itt is, akár a mostani munkahelyemen, akár később másutt, de országon belül. Nem tagadom, hogy anyagi szempontból első olvasatra valószínűleg komolyan ugrott volna a fizum, kb. 30%-ot számértékben, és még pénznemben is változott volna. Ha korrigálunk az árfolyamokkal, akkor ez 70%. Viszont amennyit valójában ér, amit meg tudnánk venni rajta illetve amennyibe „kerülne” (itt főképp a pénzért nem vásárolható szabadidőre és a pénzért feláldozandó szabadidőre gondolok), az már kétesélyessé (vagyis inkább egy, mivel eldöntöttem) teszi a dolgokat. Nézzük, mi árnyalja a képet számunkra:

  • Iskolai költségek: Sydneyben ez gyerekenként $4500 egy évre. Ha beadom a letelepedési kérelmet, vagy elengedik vagy nem. Ha megkérem a céget, vagy kifizetik vagy nem. Persze ez a végső fázisban kiderült volna.
  • Házbérlés: noha emlékeim szerint igazán nem részleteztem a blogomon a házkeresési hullámvasutunkat (Hű de jó ház! Ilyen sokba kerül? Próbáljuk meg, ha jó belefér! Ezért kérnek ennyit? / A pets ok az csak macska? …) de nagyon nehéz volt kutyával olyan házat találni, ahol szívesen lakik az ember (tanulságos sorozat olvasható vargak-nál arról, hogy belvárosi lakást, egyedüli professionalként sem egyszerű fellelni, sőt oltári nehéz – szívesen belinkeltem volna a bejegyzéseit erről, de most rakoncátlankodik a blogger, majd pótolom). Sikerült, de nem kívánom vissza ilyen hamar ismét ezt a dolgot. Pláne hogy addig is lakni kéne valahol, két helyen egyszerre bérelni az pedig igencsak húzós. Arról nem is szólva hogy információim szerint (mennyivel jobban hangzik ez, mint hogy „állítólag” 🙂 Sydneyben jóval magasabbak a bérleti díjak, és mivel még nagyobb területen terül el a város, a mostani Torbay – CBD távolság még rövidnek is tűnhetne az ottani ingázáshoz képest.
  • Költözködési macera és költségek. Ebbe igazából bele sem gondoltam, csak annyiba hogy a hátam közepére sem kívánom.
  • Barnabás – kell ezt részleteznem? 🙂
  • Az ozzi munkatempó inkább az európaira hasonlít, nem a kiwi-féle Pató Pál urasra. Emiatt és mert az elején minden munkahely hajtós, szerintem nemcsak a fizetés lett volna magasabb, hanem ezért cserébe az elvárások is, mind a munkaidő mind a teljesítmény tekintetében (a kettő összefonódhat). Nekem pedig nem az a fő célom az életben, hogy az időm és energiám nagy részét az irodában használjam el. A 8 óra általában legyen elég.
  • Nagyon nem szerettem volna eljátszani az itteni PR lehetőségét, mert újrakezdeni ezt a cécót a szomszédban, az ottani meglehetősen kukacoskodó, némi (?) túlzással (?)  már-már bevándorlóellenesnek tűnő bevándorlási hivatallal nem kecsegtetett jó kilátásokkal (személyes okokból pláne nem).

Ugyan NZ-re úgy jöttünk, hogy személyes tapasztalatunk nem volt róla, de Sydney-t azért megnéztem volna élőben, mielőtt rábólintok, de a kis sóherek nem akartak személyes interjút, még a 4. alkalommal sem 🙂

Mielőtt valaki azt a következtetést vonná le, hogy leszólom Ausztráliát és az ottani lehetőségeket, két tényezőt gondoljon át:

  1. Ha Magyarországról adódott volna ilyen lehetőség, habozás nélkül megyek. Ez ugyanis egy oltári jó ugródeszka lett volna a kivándorláshoz! Akkoriban nem is nagyon gondolkodtam volna rajta, illetve magán a döntésen nem, hanem csak a megvalósítás részletein. Most már azonban mögöttünk van egy kivándorlás komoly, rögös, élményekkel teli útszakasza (ami korántsem ért még véget sem bürokratikus sem személyes nézőpontból), ami átértékeli az emberben az újabb lehetőséget, pláne mikor teljes családról van szó. Ha egyedül lennék, valószínűleg kíváncsiságból (is) kipróbáltam volna, de így már kevésbé hoz lázba. Ezenfelül más változások is érlelődnek, de erről majd később tervezem hogy írok – remélem nem marad el…
  2. Az emberben egy döntés meghozatalát követően működésbe lép az önigazolási hajlam, szóval inkább azt igyekszem tudatosan és tudatalatt is alátámasztani, hogy helyesen választottam. Ez pedig természetesen megnyilvánul ebben a bejegyzésben is.

Apró csavar az ügyben és az életben azonban, hogy maga a lehetőség elültette a fülemben a bogarat, hogy ha nem is vállalom el, talán jó alkupozíciót kínálhat egy újabb fizetési tárgyaláshoz a mostani helyemen. Sokat gondolkodtam ezen, még az egyik munkatársammal is kielemeztük a dolgot egy kávé mellett (bizonyos tényezők miatt teljesen megbíztam abban, hogy ez nem fog visszaütni rám, mármint hogy vele is megbeszélem). A végeredmény az lett, hogy szakítván a magyar szemmel elsőre vonzónak tűnő gondolkodásmóddal nem álltam oda a főnök elé hogy „Figyu, ozziból van ez az ajánlat, ha nem emelsz nekem akkor szevasz, elfogadom!” mert lehet hogy azt mondta volna: „Rendben, menj csak.”

Ehelyett teljesen őszinte voltam, elmondtam hogy szeretnék emelést mert az elmúlt háromnegyed évben sokat hozzátettem a csapat munkájához (ami amúgy igaz is), igyekeztem megfogadni amiket múltkor mondott, amikor nem kaptam emelést, és x fizetést szeretnék magamnak (ami egy kicsit alatta van a HR cégek által belőtt átlagos fejlesztői fizunak, de persze a statisztikák mindig csalókák). Utóbbit azért volt fontos egyrészt jól belőni, másrészt mondani valami konkrétumot, mert egyfelől határozottságot mutat, másfelől az ő szemében az egyik fontos tényező, hogy ha mégis elmegyek, akkor mennyiért tudja pótolni a szakértelmemet a mostani munkaerőpiacról. Ezeken felül jeleztem, hogy szeretnék jobban belefolyni a dolgokba, elkísérni őket az ügyfél-tárgyalásokra, stb.

Szóval jól elbeszélgettem vele erről is, más dolgokról is, aztán abban maradtunk, hogy átgondolja.

Közben még zajlott az interjú-sorozat is, meg a hozzá tartozó tépelődés. Mert noha a 2. után eldöntöttem hogy nem, azért a kisördög nem alszik, ezzel én is tisztában vagyok. Ezen a hétfőn küldtem el végleges válaszomat az ozzi fejvadásznak, némileg vázolva az indokokat, udvariasan megköszönve a lehetőséget. Azóta sem válaszolt, noha váltig bizonygatta még múltkor, hogy „nincs harag ha visszalépsz”, blablabla. Akkor még bevándorlási tanácsadóval való ingyen konzultációt is felajánlott, de Zolinak jobban hittem, mint pártatlannak, és az ügyben teljességgel semlegesnek, ő pedig némileg árnyaltabb képet vázolt fel a „persze, sokan jöttek hozzánk a 457-essel, nincs ezzel gond, biztos megkapod ezt is meg aztán a letelepedésit is ha nincs priuszod meg komoly egészségi problémád” laza mondatánál.

Kedden reggel (Megjön a kedve ha vár a keddre!) pedig Stuartnak már kezében volt a fizuemelést jelentő hivatalos levél, ami jövő héttől kezdődően újabb összeggel javít az anyagi lehetőségeinken.

Érdekesen összecsengenek a dátumok, ugye? 🙂

Bence apró – lötyögő tea

Egyik nap este a kis kópé nagyon elemében volt és szomjazott is meglehetősen a teára, úgyhogy beszlopált néhány pohárral, aminek az lett az eredménye, hogy – bár békával konkrétan nem találkoztunk – hallani lehetett a folyadék bugyogását a hasában, amikor intenzíven mozgott :o) Ő is hallotta, és annyira tetszett neki, hogy vagy fél órán keresztül fel-le ugrándozott, sorban mindannyiunk mellett és hangosan, nevetve kiabálta hogy “Anya/Apa/Rebi tea, lötyög!”

Mi meg nevettünk vele együtt 🙂

Albany tornádó

Beállok a sorba, és tudósítok én is a saját magunk jólétéről, vagyis jól létéről. Legalábbis olyan szempontból, hogy a tegnap (Május 3-án, kedden) délután tomboló tornádó a házunktól kb. 10km-re tépte le a bevásárlóközpont tetejét és aztán dél felé indulva enyészett el. Gabiék felé az esőzésen kívül nem volt komolyabb gond, én meg csak kicsit féltem, hogy miképp fogok hazajutni motorral. A hidat is lezárták egy rövid időre, de aztán megszűnt a veszély.

Sajnos halálos áldozatai is voltak a váratlan eseménynek, meg eléggé hátborzongató nézni a képeket azokról a helyszínekről, ahol hetente járunk, és pont hétfőn délután voltunk pl. a Pekiben vásárolni. Még jó, hogy nem kedd estére időzítettük. Ma meg már verőfény (némi beborulással éppen), nehéz elképzelni hogy 12-18 órája mi volt.