Túranapló – 2014 Január


Noha hamvas szűzlánynak már nem nevezhető a blogom, és esetleg megpróbálhatnám hamvaiból főnixként újjáéleszteni, reálisan nézve a mostani blogírási hajlandóságomat, azt hiszem ennek a lehetősége kizárható. Legalábbis ugyanazon lendülettel nem fog pöfögni a bejegyzések írása, mint a kivándorlásunk idejében.

E mostani – talán rövid életű, talán hosszabb – feltámadás annak köszönhető, hogy sikerült a karácsonyi szünet alatt 3 csodás túrán is résztvettem, melyek képanyagát kissé a saját szájízem szerint átalakítva és zenésítve szeretném a Nagyérdeművel megosztani.

(Annyi kérésem lenne, hogy mivel a videók “unlisted” kategóriájúak, szóval a youtube keresőjében nem jelennek meg, nyilvános oldalakon kérlek ne terjesszétek őket. Barátoknak, ismerősöknek nyugodtan, de én már csak ilyen konzervatív fajta, az online jelenlétet inkább kerülő mintsem kereső ember vagyok. /Még akkor is, ha ez ambivalens viselkedésre utal, merthogy blogot meg írok. Én sem igazodom ki magamon…/ Köszönöm előre is.)

Te Henga

Először tehát a Waitakere Rangesbe mentünk, Aucklandtől nyugatra. Egyik munkatársam mesélt még régebben egy útvonalról, amiben egy sziklafal megmászása (csak amolyan kiránduló módon, nem biztosítókötelekkel meg hasonló profi dolgokkal) is benne van. Gondoltam megtalálom magamtól is, mert így ünnepek idején a fene sem nézegeti a céges emailfiókot.Ellátogattam hát a beszélgetős minisztérium oldalára (Department Of Conversation Conservation) és félig-meddig találomra kiválasztottam a Te Henga nevű (melynek jelentése maoriból fordítva nemes egyszerűséggel homok), egy irányban alig több, mint 10km-es útvonalat.

Balázs is elégedettnek tűnt a választással, így hát csütörtökön reggel kellemes előérzettel indultunk otthonról. Némi kavargás után megérkeztünk a Constable Rd-i végpontra. Ez a szakasz Muriawai és Piha között található, és az út legnagyobb része kint vezet a tenger mentén, sziklafal oldalában haladva. Csodálatos látványok tárultak elénk, végig nem tudtuk abbahagyni a lenyűgözött bámulást.

O’Neill’s Bay-nél még fürödtünk is egyet a hatalmas hullámokban. Itt már találkoztunk néhány járókelővel, de még csak kellemes mértékben sűrűsödött a nép. Nekem ez az öböl sokkal hangulatosabb volt, mint Piha. Gyakorlatilag olyasmi, de a sok-sok-sok ember nélkül. Élveztük nagyon. Utána átbaktattunk a kb. 200 méterre lévő Bethells Beach-re, ami már jobban emlékeztetett Pihára, és érdekes hogy tényleg csak pár száz méterre volt az előzőtől, de itt már szinte (NZ mércével persze) tömegnyomor volt: hűtőtáskás, hordozató bbq-s, sátras, stb emberek tömkelege. Gyorsan tovább is mentünk hát a Wainamu tó felé.

Ez egy kb. 5km kunkort jelentett, és amitől nagyon érdekes, hogy bár a parttól vagy egy km-es távolságban van, egy nagy homokdűnén kell átvágni hozzá és a nyugati partja homokos, olyan mint egy tengerpart. A víz valószínűleg jócskán melegebb, ide már nem másztunk be, csak a tavat tápláló patakban caplattunk végig és az tényleg már nem is csak langyos, de meleg volt.

Visszafelé utunkat megkezdve úgy éreztük, hogy már akkor is elégedettek volnánk, ha most vége lenne, de nem volt választásunk. Nagyjából du 3 óra körül járt az idő, mikor nekilendültünk az előttünk álló, már ismert 10km-nek. Az útvonal olyan, hogy ezen, általunk másodjára választott irányban van több és nagyobb emelkedő. Azt hittem kevesebbet fogok fényképezni, de az irányváltás révén teljesen más oldaláról mutatkozott meg a táj! Balázs a felfelé vezető szakaszokat több apró pihenővel teljesítette, addig pedig én szinte minden egyes alkalommal találtam fotótémát. A legvégére még jutott 100-150 méternyi szint, jópár lépcsővel megtűzdelve. Amikortól számolni kezdtem, még 86 volt vissza Balázsnak. Nem kimondott jókedvvel fogadta a hírt :o)

Végül csak megérkeztünk este 7 óra után néhány perccel. 25-30 km-nyi, gyönyörű úttal a hátunk mögött, elégedetten és fáradtan tértünk haza. A sok beszéd után pedig jöjjön a képes túranapló is ezen útszakaszról:

További online túrainformációk:

http://regionalparks.aucklandcouncil.govt.nz/tehengabethells

http://regionalparks.aucklandcouncil.govt.nz/articles/hillary-trail – a Te Henga a Hillary része

http://regionalparks.aucklandcouncil.govt.nz/cmsfiles/files/Map%20of%20the%20Hillary%20Trail(1).pdf

Te Whara

Ezen 2. kirándulásunk a messzi északon (persze annyira nem messzi az, mint pl. Európa) történt. Igazából Goat Island volt a megnézendő célpont, de én kitaláltam, hogy akkor már hosszabbítsuk meg az utat és menjünk el Whangareibe, oly régóta szemeztem már a Fejekkel ott a környéken, és most végre lenne hozzá túratársam. Mivel egészséges férfi-döntéshozatal van nálunk :o) demokratikus (lobbizást igénybevevő) döntéshozatallal megszavaztuk ezt. Megnéztük a DOC idevonatkozó oldalait és az alábbi túrára esett a választásunk (nem mintha szám szerint oly sok lenne): Te Whara track – ez egy ősi maori ösvény, és Te Whara az elsődleges felesége volt Manaia maori főnöknek (akiről a Matarikivel szomszédos hegyet nevezték el, ami sziklatűivel messziről úgy néz ki, mintha egy középkori vár csipkés tornyai magasodnának ormain)

7.5km-hez 5 óra kell, amikor a legnagyobb csúcs (Matariki / Mt Lion) sincs magasabban mint 500m? Persze mivel már jópárszor félrevitt az, hogy magyar túrázáshoz szokott beidegződésekkel méricskéltem az itteni útvonalakat, magamra szóltam hogy valószínűleg nem véletlen ez a kiírás, de azért még nem gyógyultam teljesen ki ebből, úgyhogy félig legyintve úgy vélekedtem: “Ez simán menni fog!

Reggel Balázzsal felmálháztunk, be a kocsiba aztán irány a kb. hn órára lévő Ocean Bay (a keleti oldalról érdemes indulni a DOC szerint, mert akkor nem annyira meredek az eleje). Kissé borongós, felhős napnak indult, de hamar kisütött a napocska. Szerencsénkre nem minket zavaróan, mert szinte végig erdőben haladtunk. Már az elején láttuk, hogy ez bizony rövidsége ellenére is kemény lesz, úgy vezetett felfelé a hegyoldalban a “kevésbé meredek” szakasz. Kilátó nem volt az egész út folyamán, egy helyen mi másztunk fel egy sziklára, remélve hogy onnan majd lesz kilátás. Hát volt! Méghozzá oly csodás, hogy ott ücsörögtünk legalább fél órát és töltekeztünk a látvánnyal, de betelni nem sikerült. A fényképeket visszanézve úgy érzem, hogy bár szépek lettek, töredékét sem adják vissza annak, ahogyan ott láthattuk a körülöttünk elterülő vidéket. Hogy miért illetik Whangarei Heads (Fejek) névvel a félsziget csücskét, hamar kiderül majd a képekből!

Összesen szerintem több, mint 1000 (ha nem másfél ezer) lépcsőt kellett felfelé vagy lefelé megtennünk. A Matarikiről lefelé vezető ereszkedés nagyon megterhelt volna, ha arra megyünk felfelé reggel. Sok-sok-sok lépcső és mondjuk 1km-en belül kellett a tengerszintre érnünk. Onnan már csak beflangáltunk Urquharts öbölbe, és mivel a hegyen keresztük nem akaródzott visszamenni, inkább a műúton terveztük megtenni a kocsihoz visszavezető utat. Kb. 1 óra sétára számítottunk a tűző napon, de nem kellett még talán 10 autónál sem stoppolással próbálkozni, és egy helyi hölgy fel is vett minket. Így seperc alatt megtettük ezt az 5-6 km-t aztán indulás vissza Aucklandbe. Azóta is lenyűgözve gondolok vissza a félszigetre, és biztosan visszatérek majd, hogy a Manaia csúcsáról is élvezhessem, amit e hegyek nyújtanak.

Tongariro Crossing

Eme utolsó túránk valóban a legek túrája, de nem feltétlenül abban az értelemben, ahogy elsőre gondolnánk: nem a legszebb, nem a legkimerítőbb, nem a legnagyobb élmény volt, hanem a legmonumentálisabb, legsivárabb, legholdbélibb táj, amit valaha láttam. Nem véletlenül lett e három hegy a Gyűrűk Ura Mordorjának forgatási helyszíne. Tagadhatatlan egyedisége lenyűgöző, de a hagyományos értelemben szerintem nem gyönyörű. Lehet mondani hogy mindennek megvan a maga szépsége, és ez itt is igaz, ámde teljesen más módon, mint a bejegyzés előbbi kettő tájának.

És egy utolsó leg: ez volt életem egyik legzsúfoltabb túrája. A másik még anno egy Kinizsi 100-as első harmada. Nem tudom már, hogy melyiken voltak többen, mert az jópár éve volt. Január 11-én, egy nyári, napsütésesnek ígérkező szombat reggelen 7 óra után nem sokkal értünk oda az útvonal kezdetéhez, 2 vagy 3 turistabusszal együtt. Az első kilómétereket hosszú libasorban tettük meg. Sok-sok ázsiai származású kirándulóval találkoztunk, megkockáztatom, hogy ők voltak többségben.

Néhány km megtétele után értünk a Soda Springshez, illetve az ösvény mellé kitett, rendesen üzemeltetett budikhoz. Hosszabb sorok kígyóztak ezeknél, nagyobb népszerűséget mutatva, mint a néhány 100 méteres kitérővel megközelíthető Soda Springs. Mi persze azért megnéztük azt is, én még másztam is egy kicsit felfelé a sziklás vízmosásban, de aztán a talaj ingatagsága folytán inkább meggondoltam magam.

Ezután következett az első, és legkomolyabb emelkedő, ahol több német szót hallottunk mint angolt, valószínűleg az egyik turistabusz egy nagy német csapatot hozhatott. Sokszor meg-megálltunk, de összességében véve nem volt olyannyira megerőltető a kaptató, mint amennyire tartottam tőle. Így hát nem is volt oly vészes elérkezni a Déli Krátert éppen megelőző mérföldkőhöz, ahonnan a Mt Ngauruhoe kitérő indult. Ez nagyjából 600 méter szintet jelentene gyakorlatilag egyben. Ránézni is fárasztó volt, abból a szögből úgy tűnt, mintha 50-60 fokos meredekségű emelkedőn mennének felfelé a hangyának látszó emberek, ráadásul olyan terepen, hogy bármikor kifordulhat a lábuk alól a talaj.

Mt Ngauruhoe

Ez nem volt igazán betervezve, úgyhogy kihagytuk. Talán legközelebb nekirugaszkodom majd. Innentől a kráteren végighaladva síkban sétáltunk, majd újabb nagy, de már nem akkora kaptató majdnem a Vörös Kráter pereméig. Innen lehetett a Tongariro csúcsára felmenni, ami kb 1.5km. (Érdekesség, hogy eddigre alig láttunk már ázsiait, ők a jelek szerint nem bírták idáig, vagy elvesztették az érdeklődésüket valahol korábban.) Balázs inkább a pihenést választotta, én viszont úgy gondoltam, ha már itt vagyok és majdnem egyszintben azzal a csúccsal, megnézem magamnak.

Megérte, mert lehetett látni róla a havas sipkás Ruapeut. Ő már majd’ 2800 méteres magasságban “tetőzik”, szóval joggal volt havas, mint az Északi Sziget legmagasabb pontja. Visszaérve egy meredek ereszkedés várt a Smaragd Tavakhoz, amik szó szerint üdítő színfoltok a monoton szürkeségben. Szerencsére az innen következő lefelé haladás korántsem bizonyult olyan térdgyilkosnak, mint amilyen lehetett volna. Viszont hosszú volt és kanyargós. A végén pedig az utolsó kilómétert már erdőben tettük meg, ami kellemesen üdítő volt a maga életteliségével.

A célban Gabi várt minket, illetve pont akkor (tényleg pont, még le sem kellett parkolnia) érkezett meg és vett fel minket. Visszaautóztunk a másik kocsihoz a rajtba aztán irány a szállás és a jól megérdemelt vacsora.

Ti pedig élvezzétek a záró képsorokat:

Ha más is kedvet kapna hozzá, ez a hivatalos oldal bőven elegendő infóval szolgál: http://www.tongarirocrossing.org.nz/

A visszajelzéseket, megjegyzéseket továbbra is szívesen fogadom.

Advertisements

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s