Hogyan lesz a kevés is sok

Morgolódással és bosszúsággal vegyes hangulatban telt az április számomra a mindennapi munkahelyi életben. Volt egyszer egy teljesítményértékelés, ami kapcsán rájöttem hogy a Mátyás király jelenség nem csak kis hazánkban ismert, hanem másutt is előszeretettel alkalmazzák.

Elvileg ugyanis minden nagyon jól ment az elmúlt egy évben, kiválóan fejlődtem mindenben de amikor a hangzatos (noha évente egyszer elhangzó, emiatt kissé üresnek érzett) szavak tettekre váltása következett volna (korábbi megállapodás alapján is), akkor kaptam is meg nem is. Valamit kaptam, ami kb arra jó, hogy ne mondhassam “nem kaptam semmit“.

Ez nem önmagában lett volna baj, hanem a főnök által magasra beállított elvárások miatt. Mint amikor az ígérgető politikus tervei nem válnak valóra, nagyobb csalódottságot eredményeznek, mintha ígéret sem lett volna. No én is így jártam. Közben némi ferdítés is volt néhány információ-morzsában mit elibém hintettek – ezeket utólag tudtam meg – és ez sem segített túlzottan lelkesedésem tüzének magasan lobogtatásában.

Aztán következő lépésként életem leggagyibb melójára tettek be nyíltan vállalt vonakodásom ellenére, illetve hogy nem passzolt a hátteremhez az egész. Vagyis elvileg igen, de valójában mindenki tudta hogy nem. Ez egy több éves elfoglaltságnak indult aminek én nem nagyon (vagy inkább nagyon nem) örültem. Mikor elkezdtem, akkor méginkább nem, mert láttam hogyan évülne el szakértelmem egy jelentős része ezalatt az idő alatt. Noha egy bankról van szó, magyar állami céghez hasonló szervezettség és munkatempó uralkodott az agile-nak kikiáltott, de nagyon döcögősen haladó csapatban.

No, eme fejlemények elegendőnek bizonyultak ahhoz, hogy a havonta néhányszori meló-megkeresésekre érdeklődve reagáljak (külön keresnem nem is kellett, hála a fejvadászok prémium LinkedIn előfizetésének és szorgalmának /mohóságának?/) illetve a már régóta kallódó lehetőségeket felelevenítsem.

A túlzott részletezés okozta ujjgörcs elkerülése végett legyen elég annyi hogy amikor már folyamatban volt két helyen is a felvételi folyamat (ekkor még végeredmény nélkül), kaptam egy teljesen meglepetésszerű, egyáltalán nem várt telefonhívást egy napfényes csütörtöki reggelen egy szakmai baráttól, aki kb. másfél évvel ezelőtt költözött a családjával a Déli Sziget közepébe. Azóta is időnként váltunk emaileket, többször kérdeztem mi a helyzet, hogy áll a melóval (szabadúszó BI tanácsadóként tevékenykedett a délvidéken). Ő ezt úgy (is) értelmezte, hogy talán engem is érdekel ha valami kellemes adódik ott lenn (ami lehet hogy így volt, lehet hogy nem, tudatos szinten biztos nem összpontosítottam rá). Ez alapján rögtön a közepébe vágva megkérdezte, érdekel-e egy jónak ígérkező meló “valahol messze délen” (örökös napsütés és szerelem tengere nélkül).

Hogy miért gondoltam át amikor a másik kettő már előrehaladottabb állapotban volt?

  • mert egyikben sem volt még végleges eredmény
  • a barátom is tanácsadó volt sok évig és most mégis elment belsősnek egy céghez alapos átgondolás után, ez pedig nagyon esélyessé teszi hogy nem úgy keveredem bele valamibe, mint anno a BNZ-nél
  • vonz a Déli Sziget, még akkor is ha az Északi is gyönyörű és korántsem láttunk még mindent itt sem

Persze képzelhetitek, mekkora töprengés adódott ebből kis családunkban. Mindenféle módon próbáltuk értekelni a különböző lehetőségeket, de meg kell mondjam őszintén, a hétvégénk inkább sokkban telt mintsem értelmes átgondolásban.

Összefoglalva a következő helyzetbe kerültünk:

  • meló egy tanácsadó cégnél az eddigi folytatásaként csak remélhetőleg jobb légkörben és jobban profilba vágó projektekkel
  • egy globális nagyvállalati környezet jó pénzzel de még több politikával (csupa indiaival a csapatban, ami önmagában nem gond, vannak indiai haverjaim, de saját és másodkézből kapott tapasztalat alapján közösségben eléggé hajlamosak a rossz értelemben vett politizálásra, fúrásra, stb.)
  • irány a Déli Sziget nem annyira magas fizuval de ígéretes mindennapokkal valamint felfedezős hétvégékkel, ezzel azonban együtt jár kis családunk nagy költözése.

A hármas (3) szám soknak hangzik? Egyáltalán nem, de ebben az esetben bizony sok töprengenivalót adott.

Reklámok

Bence apró – Bence és a dohányzás

Egy kellemesnek induló, tél első napján felhő nélkül ragyogó nap sugarai által melengető délelőttön észak, pontosabban Hokianga felé vettük az irányt. Okos módon ezúttal nem a hosszú hétvége szombatját választottuk az utazáshoz, hanem szabit vettem ki, hogy egyrészt többet lehessünk ott, másrészt elkerüljük az esetleges csúcsforgalmat, mikor sok-sok ember dönt úgy, hogy kilép egy kicsit a mindennapok forgatagából.

Előre eldöntöttük hogy a napot reggeli nélkül kezdjük, hogy majd Wellsfordban a barátunk által említett marokkói étkezdében falatozzunk. Rá is találtunk könnyedén, nagyjából 50 méterre leparkoltuk Albertet, majd elsétáltunk az épületig.

Bence mostanság örömét leli abban, hogy pl. boltoknál elmondatja velünk hogy melyik tiltó jel mit jelent. Pl. tilos kutyával bemenni, gördeszkázni, dohányozni, stb. Ezúttal is feltűnt neki egy pirossal áthúzott cigarettát ábrázoló ikon, miközben épp az ebédjét „tervezgette”, úgyhogy a következő szándékát nyilvánította ki: „Akarok chipset, sültkrumplit és cigizni akarok!” – nagyot nevettünk, megszeretgettük és végül a sültkrumpli után már nem kapta meg a továbbiakat :)

Letelepedésünk bürokráciája

Új-Zélandra érkezésem 2. évfordulóján jutottunk el odáig, hogy most már elindítjuk a letelepedés kérelmezését. No, ez egy szombati nap volt, és kora délután, míg Bence szundított, neki is álltam. Persze ez nem megy fél óra alatt, viszont késő délutántól vasárnap estig az Immigration honlapja nem üzemelt, úgyhogy jól elhúzódott a kitöltögetés, de a lényeg, hogy pontosan két héttel később (ez lett a névnapom estéje), augusztus 20-án sikerült eljutni a SUBMIT (elküld) gomb megnyomásáig.

A következő szerdán épp volt sorsolás is, ahol szerencsére jelentősen nagyobb esélyekkel indultunk, mint a lottón. Tulajdonképp előtte nem ellenőrzik a pontokat, és mivel 140 lett, ezért automatikusan kiválasztottak, a többi meg ezután jön.

2011. Augusztus 6. – napra két évvel ezelőtt érkeztem Új-Zélandra, és ekkor kezdtük el érdemben kitölteni az online EOI-t

2011. Augusztus 20. – sikerült beküldeni az EOI-t és kiperkálni az árát, mellesleg névnapom is volt

2011. Augusztus 24. – a szerdai sorsoláson kihúzták a nevemet a “kalapból”

2011. Szeptember 16. – először az otthoni vonalason, majd Gabi átirányításával a munkahelyi számomon keresett az Immigrationtől egy ügyintéző, a végzettségemet illetően további részleteket kérdezve.

2011. Október 5. – Datacomos állásom 2. évfordulóján (napra pontosan) postázták az ITA-t

2011. Október 6. – megérkezett az ITA

2011. Október 20. – Bandi (illetve Vali) postára adta a MÁV-os referencia-levelemet

2011. Október 25. – a Bandi-féle levél megérkezett a postaládánkba, egész gyors volt a posta!

2011. December 1. – az orvosi vizsgálat eredményei megérkeztek az Immigration rendszerébe

2011. December 18. – Justice of Peace meglátogatása (2x is, mert délelőtt nem volt otthon a megbeszélt időpont ellenére, de a jelentős mennyiségű papírral is meglepően hamar végeztünk!)

2011. December 23. – bedobtam a borítékot az Bevándorlási Hivatal Királynő utcában lévő irodájának ládájába. A héten hamarabb szerettem volna, de a reptéri melózás miatt nem jött össze, ez a péntek volt az első nap, amikor a belvárosban dolgoztam.

2012. Január 5. – értesítő levél feladásra került, amelyből 7-én (szombaton) megtudtuk hogy köszönettel megszabadítottak minket az 1550 dolláros eljárási díjtól

2012. Január 6. – automatikus értesítő email hogy a kérelem beérkezett hozzájuk December 23-án

2012. Január 9. – email értesítés hogy Gabi orvosi eredményei további vizsgálatra továbbküldésre kerültek

2012. Január 12. – újabb értesítés hogy az egészségügyi felülvizsgálat befejeződött

2012. Február 21. – megkaptuk a case officer-t (magyarán szólva hozzárendeltek a kérelemhez egy ügyintézőt, aki majd érdemben intézi a dolgokat), aki fel is hívott aznap meg emaileket is küldött (főképp Rebi meg a munkaköri leírásom ügyében)

2012. Február 22. – az ügyintéző a manageremmel is felvette emailben a kapcsolatot

2012. Március 7. – a levélváltások folyományaképp viszonylag letisztult a helyzet azügyben, hogy mi van hátra és miben kell döntenünk:

  • kell job description (ami nekem nem volt, mert a cégnél tudatosan nem részletezik ezt túl, lévén előbb-utóbb szinte mindenki mozog a különböző területek között, így pedig nem kell azt mindig módosítani), ami ha jól értelmezem az Immigration folyamatait, annak megállapításához szükséges, hogy megfelelek annak a szakmai területnek, aminek alapján a kérelmet skilled migrant-ként beadtam
  • nevelt gyermek ügyében a következő lehetőségek és döntéshelyzet állt elő:
    • 16 éves korig kell a külföldön élő szülő hozzájárulása (erre kevés esély volt), de utána a gyermek szabadon dönthet / ez enyhébb korfeltétel, mint a Magyarországon elterjedt, majdnem mindenben 18
    • az ügyintéző rugalmas volt, mert kérdésem alapján 3 lehetőséget vázolt fel:
      • ha Rebivel kívánunk haladéktalanul folyamodni továbbra is a letelepedésért, de az apja nem járul hozzá akkor ugrik az egész
      • megvárhatjuk az augusztus végét, amikor a kisasszony betölti a 16. életévét, csak kérni kell a halasztást, mindenféle többletköltség nélkül
      • Rebit kivehetjük a családi kérelemből

2012. Március 12. – a Mike által meg- és aláírt munkaköri leírást, valamint Rebit illető döntésünket emailben közöltem az ügyintézővel.

2012. Március 26. – egy nem túl ígéretes hétfő reggelen a munkahelyre beérve megnéztem a postafiókomat és látom hogy kaptam emailt az Immitől vasárnap du. 2:31-kor, hogy változás állt be a kérelem ügyében. Nosza, léptem is azonnal be az online felületre, ahol az alábbi kép fogadott:

Úgyhogy most jó kedvünk van és jelentősen megkönnyebültük.

2012. Április 2. – megjött a hivatalos email-értesítés meg hogy be kell fizetnünk a migrant levy-t (felnőtteknek $310, gyerekeknek $155)

2012. Április 3. – kitöltöttem a befizetési formanyomtatványt és az útlevelekkel együtt a belvárosi Immigrationnél a dobozba pottyantottam

2012. Április 5. – a bankszámlakivonaton megjelent, hogy levonták a zsozsót

Hosszúnak érzett várakozás, ami közben naponta néztem az online felületet, hogy történik-e már valami, Gabi meg a postaládát hogy mikor hozzák már vissza az útlevelet 🙂

2012. Április 18. – újabb email az Immigrationtől, most már az aktív vízumunk sor is átváltott:

Most már biztosan hamar a kezünkben lesz 🙂

2012. Április 19. – megérkeztek az útlevelek a futárral!

Azóta meg örülünk és mást is csinálunk, de ez már tényleg egy másik történet.

Összesítés:

257 nap (ez egyéni

$440 + $1550 + $250/fő (medical, ez életkortól függően lehet olcsóbb is) + $310/fő (migrant levy)

Ifjú pároknak: $3110, gyerekek esetén +$500-700

Lost in translation

Noha nem az adott című filmről szól a bejegyzés, de nagyon találó erre a szösszenetre. Közben elgondolkodtam hogyan is lehetne ezt magyarul mondani, azt hiszem a helyzetre amire most vonatkozik, nagyjából a következő lenne találó: “fordítás közben összekeveredett betűk” – fordítás alatt most nem a nyelvek közötti váltást kell érteni, hanem hogy az agy miként fordítja le magának a hallottakat. Nos, aki esetleg a bevezető alapján tudományos gondolatmenetet vár, ki kell hogy ábrándítsam, mindössze Bence egy aranyos szófordulatáról van szó: nála a Húsvéti Nyuszi kifejezés valahogy elkallódott az agyba vezető út folyamán, tett egy vargabetűt és Sülthéti Nyusziként érkezett meg 🙂 Igen, nyugodtan tessék visszaolvasni, valóban azt mondta/írtam hogy sülthéti!

Gyerek (és főképp Bence) kedvelőknek még belezsuppantom a bejegyzésbe az alábbi előadóművészeti élményvideót. Talán rajtam kívül más is ismeri a régi Denver Dinó rajzfilmsorozatot, amit nemrég találtam meg a kisembernek, azóta nagyon szereti a zenéjét, sokszor énekelgeti is. Én is szeretem, Vikidál Gyula jól zúz benne 🙂

Helyzetjelentés

Nem tűntem el (de igen), és bár fontolgattam hogy hagyom a blogírást a fenébe jövőbe, rájöttem hogy nekem is jó ha megörökítem magunknak a történéseket, ha meg Nektek is ezt kellemes olvasni, hát még jobb.

Szóval az elmúlt hetek-hónapok történései dióhéjban:

  • Sok a munka, többek között mert telhetetlenek az ügyfelek, illetve benne vagyok a “több felelősség, jaj ez mennyire jó az önbecsülésemnek” mókuskerékben, amiről a jelek szerint tudom ám hogy mókuskerék, mégis csak szaladok benne mint a kék, punk sündisznóval (igen, Bence egyik kedvence mostanság a Sonic Generations) keresztezett mókus. Ennek ellenére, vagy pont ezért a munkával töltött idő jelentős részét élvezem. Amit nem, hogy amikor a North Shore északi csücskéből a város déli részeibe kell járnom, akkor az irodában reggel még nincs senki mikor lerakom a motort és busszal/taxival megyek tovább, illetve délután/estefelé már nincs senki mikor visszaváltok a motorra. Jobban kedvelem a későn kezdek-korán végzek verziót, de az ritkábban jön össze. Viszont már egész jól beszélek MDX-ül (ha nem tudjátok mi ez, ne nézzetek utána, nem érdemes 🙂) és elkezdek a közeljövőben egy ToastMasters kurzust, aminek a végén nem a kenyérpirítói tudásomról kapok majd oklevelet hanem ha minden jól megy, megtanulok nyilvánosság előtt jól beszélni, de legalábbis hozzászokom ahhoz hogy sokan figyelnek miközben szövegelek.
  • Más jellegű időrabló tevékenységem, hogy felelevenítettem ’90-es évekbeli kosárlabda iránti érdeklődésémet (ami akkor is és most is főképp TV közreműködésével nyilvánult meg), és ugyan csak egy csapat meccseit nézegetem (NBA iránt érdeklődőkkel szívesen cseverészek e témáról ;-)), a mostani zsúfolt szezonban ez heti 4-5 meccset jelent, szóval ez az idő nem blogírásra fordítódik. Ami egyfelől nem baj, mert szeretem nézni, másfelől sok időbe tellik.
  • Elkezdtem venni játékokat Steamen keresztül, és ha eljutok odáig hogy esténként beindítok egyet (miközben Gabi a TV-s sorozatok áttekinthetetlen szövevényeibe ássa bele magát), akkor az szintén azzal jár, hogy semmi másra nem szánok időt aznapra. A mostani favorit a Deus Ex – Human Revolutions ami jó. Mármint nem feltételnül az a jó hogy játszom vele, hanem maga a játék. Amúgy pedig a R.U.S.E. az aktuális favorit stratégiai téren.
  • A hétvégék elröppennek könnyen, tekintve hogy lusta vagyok korán felkelni (pedig ha a hétköznapokhoz hasonlóan 5-6 felé kipattannék az ágyból, mennyivel több időt tudnék hasznos dolgokra fordítani! – de mivel tudom hogy nem azokra fordítanám, miért is erőltessem ;-)) aztán meg nagy körre viszem Barnit, majd szép idő esetén elmegyünk valahova családostul élvezni a napsütést, tengert, akármit, rossz időben pedig benti játszótéren nyomulunk a kisemberrel.
  • A motorozás megy, már több mint egy éve gördülök 2 keréken dolgozni és nagyon megszerettem. Eljutottam addig az érzékeny pontig, amikor az ember rutinból azt gondolná hogy már mindenre képes, de ilyenkor kell önfegyelmet gyakorolni (ha már eljut idáig az ember hogy ennek tudatában van, szerintem már egy komoly lépés a biztonságos(abb) motorozás felé). Viszont akik azt híresztelik hogy “ne lakj a ‘Shore-on mert a híd az halálos”, nos eme véleményük nem feltétlenül a valóságot tükrözi. Noha nagyjából igazuk van, az állítás ki nem mondott része mintha arra utalna hogy más helyekről bejutni a városba egyszerűbb. No, Ellersliebe meg Manukauba sokat járva én azt mondom hogy az SH1-nek a hídtól/belvárostól délre eső szakasza motorral sokkal keményebb mint a híd és a North Shore. Egyrészt mert keskenyebbek a sávok, a forgalom mindig nagy, valamint az autósok kevésbé együttműködőek, talán még némelyik be is kíván tartani mikor látja a tükörben hogy indexelve kerülgetem a kocsikat. Az északi részen már végigmegyek az Oteha Valley felhajtótól egészen a hídig a sorok között viszonylag zökkenőmentesen, de másutt ezt nem mindig sikerül megjátszani még délidőben sem. A motorosok egymással egész előzékenyek, csak nagyon ritkán fordul elő hogy nem húzodom udvarisasan félre a mögöttem, a sorok között gyorsabban szambázó “sporttárs” elől (ha neki nem elég az 50-60 kmh hadd menjen), meg fordítva sem szokott gond lenni, bár múlt héten volt egy figura aki 20-30-cal totyogott, ami önmagában nem baj, csak egyrészt össze-vissza lassított-gyorsított illetve nem volt benne annyi hogy elengedjen még akkor sem, mikor már jóideje ott mentem mögötte, kíváncsian hogy mit lép. Nem lépett semmit, úgyhogy átmentem másik két sáv közé és úgy előztem meg.)
  • A Coromandel félszigetet is meglátogattuk 4 gyönyörű nap idejére (abban az időszakban szerintem hetek (hónapok?) óta az volt egy egyetlen 4-napos periódus, amikor végig sütött a nap), és azt kell hogy mondjam: Coromandel gyönyörű, még a mi Új-Zélandon csodás tájaihoz szokott szemünknek is. Néhány kép ízelítőül Cathedral Cove környékéről alant (ami engem még jobban megragadott mint a forróvizes partszakasz, ami viszont a klassz hullámzással nyújt maradandó fürdési élményt):
  • képek
  • Bence cseperedik felfelé, október környékén iskolás lesz, most meg az oviban tanítják okosságokra: számolás, betűzés, játék kifulladásig a friss levegőn, szocializálódás a többi gyerkőccel (ez az, amit nem lehet otthon sehogyan sem), és viszonylag elégedettek vagyunk az ovónőkkel illetve magával az intézménnyel. Most már heti 5 napot jár, időnként nem szereti de olyan azt hiszem csak egyszer volt, mikor megkérdeztem délután hogy “Jó volt az oviban?” – és nem a szokásos igent kaptam válaszul.
  • Bence mostanában boldog, múltkor újrakezdte a LEGO Star Wars III-at, és szerette volna ha Boba meg Jango Fett illetve Darth Vader is játszhatóak lennének, amit általában kódokkal oldottunk meg korábban is. No, elintézem neki hogy Darth Vaderrel is lehessen, utána közölte velünk hogy boldog lett ettől 🙂 Azóta boldog mikor játszótérre megyünk, mikor beszerzek neki egy új rajzfilmet, kap valami finomat, stb. Tegnap azért is boldog volt, mert mi vagyunk a szülei! Mikor keresztkérdésként rákérdeztem hogy mi lenne ha nem mi lennénk a szülei, rögtön lefelé görbült a szája és nem akarta, szóval jól értette mindkét kérdést!
  • Rebi is jól elvan, nagyon szépen fest és rajzol, gondoltam hogy egyszer rászabadítom a motoromra hogy fessen rá valami jót. Az itteni suliját egész megszerette, és bár küzd a kamaszkor szokásos nyűgjeivel (pl. hogy az elképzelési és a gyakorlat az én megítélésem szerint nem feltétlenül fedi egymást, de ez az amit nem lehet megmagyarázni egy tizenévesnek, hanem a saját bőrén kell a horzsolásokat megtapasztalni – ki nem emlékszik erre a saját életéből? ;-)), de azért összességében szeretem ahogy áll a dolgokhoz.
  • Reggelente futok, ami jólesik, bár fél 6-kor még bazi sötét tud lenni a fák között és főképp Barni fehéren villogó fara mutatja hogy merre kell menni hogy ne essek be a bokrok közé.

És akkor a beígért képek:

Ehhez a diavetítéshez JavaScript szükséges.

Esetleg érdemes megkérdeznem, hogy melyik témakör vált ki nagyobb érdeklődést az Olvasóközönségből a fentiek közül?

/Azt hiszem merném borítékolni hogy a PC-s gammák meg a kosárlabda nem sok szavazatot fog kapni szemben pl. Coromandellel, de ezen az volna a csodálkoznivaló ha csodálkoznék!/

Bence énekelget

A kiskölök mostanság már szépen elvan magyarul és angolul is. A kiejtése a kettő között tétovázik úgymond, mert amikor megérkezett Új-Zélandra akkor kezdett volna beszélni és a váltás valószínűleg megzavarta, angolul meg ugye még nem tudott. Most már sok angolt felszedett az oviban meg itt-ott ahol gyerkőcökkel találkozik, a kiejtése pedig erősen arrafelé tolódik. Szóval jelenleg távolról sem szép a kiejtése egyik nyelven sem, viszont oltári aranyos! 🙂

Nem tudom megkülönbözteti-e magában hogy amit ő használ az két külön nyelv (szerintem tudatosan még nem), de érzi/tudja kivel melyiket kell használnia. Oviban, játszótéren megy a “come on”, nekünk legfeljebb tévedésből mondja így.

Mondókákat, gyerekdalokat is éneklünk neki mindkét forrásból, amiket igyekszik szépen visszaadni. Néha egy-egy szóval megakad, pl. a Kiskarácsony-Nagykarácsonyt jól tudja, de mikor bezavartam és poénból a “kisült-e már a kalácsom” helyett “kifőtt-e a mokaccsínóm”, valamint a dalocska végén “jaj de szép a mokaccsínó” hangzott el, abból nála “mukicsizma” lett 🙂

Első mondóka, amit kívülről megtanult a Humpty Dumpty volt, azóta jócskán bővült a repertoár mind a tartalmat, mind az előadásmódot (felváltva éneklés velem, torkaszakadtából kiabálás, csendes-félénk alias silento, stb.) tekintve. De azért érdemes meghallgatni őkelme előadásában az alábbiakat:

Bence apró – DartMaul és hálózsák

Noha a kettőnek nem egymához van köze és még csak nem is egy napon történt, de ha már úgyis most blogolok és egy téma, én is egyben örökítem meg.

Mi a közös Darth Maulban és az eperben?

Eme rövidke történet úgy indult, hogy volt otthon sok gyümölcs (eper, kiwi, narancs, alma), amit Gabi szépen meghámozott, felkockázott és tányérra rakott, majd mindannyian leültünk az asztalhoz (duplán) egészséges családi életet élni. Természetesen a gyümölcsökkel és zöldségekkel szemben átlagban erős ellenállást (zöldségeket NEM, gyümölcsöket hol így hol úgy) mutató legkisebb ugrifüles is ott ólálkodott a környéken. Mivel mostanság is nagy a rajongás a LEGO Star Wars iránt (már a 3. részénél tartunk a PC-s játéknak), gondoltam újra megpróbálkozom kaja-marketintggel (legfeljebb akinek nem inge nem veszi magára).

Mondom a kölöknek: – Gyere egyél epret, akkor Neked is olyan piros fejed lesz mint a Darth Maulnak!

Elgondolkodik – de nagyon ám! – majd rövidesen jön oda és kéri az epret, illetve minden szem elfogyasztását megelőzően elismétli a következőket, amit újra és újra meg kell erősíteni: “Ha sok eperet eszek Darth Maul leszek!?” Nagyon aranyosan mondogatta, sokkal inkább, mint amennyire írásban átadható ez, de aki ismeri a hasonló élményeket, biztosan van képe a dologról 🙂

Felkelési nehézségek

Bence hétvégén mindig előbb kel fel mint mi, azaz pontosabban szólva mi általában megvárjuk amíg felkel magától, addig lustálkodunk. Sok lehetőségünk azért nincs az eltunyulásra, mert átlagban 8-kor jön a kis megtestesült kakukkosóra. Mire a mi szobánkba érkezik már csak pizsi van rajta, a hálózsákból addigra kibújik. Egyik vasárnap reggel neheztelő morranásokat hallunk a szomszéd szobából, csemeténknek valamivel meggyűlt a baja, ami felidegesítette (hajlamos ilyenre a kis kópé!), halk dühöngésén mi meg jót szórakoztunk. Fogalmunk sem volt mi a baja, míg kb. az 5-6-dik morgást egy hangos: “Te BUTA HÁLÓZSÁK!” kifakadás követte. Kitört belőlünk a nevetés, pláne ahogy elképzeltük a kis golyó fejét (most rövid frizkóval pláne az!), amint csépeli a hálózsákot hogy az engedje már el 🙂 Aztán meg már ott is volt, úgyhogy birkóztunk vele egy jót (Bencével, nem a hálózsákkal)…