A lényeg

Nem olyan rég ezen bejegyzésben írtam egy ilyen mondatot: “Ezenfelül más változások is érlelődnek, de erről majd később tervezem hogy írok – remélem nem marad el…

Egyszer azóta megkíséreltem leírni, összefoglalni hogy mi is ez, amúgy főképp személyes, életszemléletben beálló változás, de nem lett az igazi, úgyhogy hagytam is. Ma viszont rátaláltam egy frappáns összegzésre Bill Watersontól:

“Ha bármit kívánhatnál, mi volna az?”

“Egy nagy, napsütötte réten lehessek.”

“Egy hülye rét? Nem érted? Gondolkodj nagyban! Gazdagság, hatalom, képzeld hogy BÁRMIT kívánhatsz!”

“Hmm, valóban nehéz vitatkozni valakivel, aki ilyen boldognak tűnik.”

Reklámok

Miért nem buszozom?

Noha jómagam a közösségi közlekedés híve vagyok (régebben még igazán odaadó hívének vallottam magam, de a jelek szerint ez itt némileg változott), a nézőpontom átértékelődni látszik, felborítva az érdekek arányát az egyéniek javára.

Wellingtonban jól elvoltam a busz-vonat párossal, egyrészt mert szeretek vonatozni, másrészt meg akkor még mentes voltam a motorozás iránti lelkesedéstől.

Aucklandben a North Star buszok menetideje és kanyargós, Tolnát-Baranyát bejáró útvonalai nem töltenek el túlzott lelkesedéssel. Ha ugyanis busszal járok (arról már nem is beszélve, hogy az új-zélandi buszsofőrök vezetési tudását illetően vannak kétségeim, néhány saját tapasztalat alapján), akkor pl.

  • 8:05-kor indulok otthonról,
  • a megállóban (ami amúgy nagyon kényelmesen kb. 150 m-re van tőlünk) eltöltök 5-10 percet,
  • erre-arra való kanyargást követően rátérünk a busway-re (ami már jól működik),
  • a hídon átérve ismét belassulunk és kavargunk egy sort
  • kb. 55-65 perc elteltével érkezem az irodába.

Autóval ugyanez (mostanában carpoolozom a közelben lakó munkatársammal), kb. 45 perc szokott lenni, amikor D-t nem támadja meg az Alvás Mumus 🙂 Pedig sokszor az igazi csúcsforgalomban megyünk.

Ma reggel motorral (igaz nagyon korán) 6:09-kor gördültem ki a ház mellől és 6:42-kor már fent voltam az irodában a 3. emeleten és át is vedlettem a benti hacukába. Ezenfelül még oltári mód élveztem is!

Ha lenne vonat (terveznek, de nagyon hosszú távon), habozás nélkül átváltanék rá. Jelenleg motorral kb. $25-30 a heti költség, kocsival ez kb. duplája, busszal 4-szerese lenne (saját verziónál csak benzint számolva, az időnyereséget sem vettem bele). Viszont akkor egy jó kis olvasást talán megérne a dolog. Most ha olvasok (amennyiben még/már világos van), a kanyargós szakasz végére már háborog a gyomrom, amit nem igazán szeretek (komoly civilizációs problémák, mi? ;-))

Hogy a többi viszonylatban milyen napi szinten vonatozni/buszozni Aucklandben, azt nem tudom. Torbayből a központba nem az igazi.

Gondolatok az iskolai rendszerről szülői tapasztalat alapján

Már régóta adós vagyok ezzel a bejegyzéssel, de ma reggel sikerült megírnom a vázlatot, aztán “lektoráltatni”, most pedig “leközölni” 🙂 Biztosan felszínre hoz véleménykülönbségeket, szívesen fogadom akár a hasonló, akár a gyökeresen eltérő megfigyeléseket, örömmel ki is egészítem a bejegyzést az építő szándékú hozzászólások tartalmával.

Amit az itteni és a magyar oktatásról leírok, az személyes élményeken, tapasztalatokon alapuló vélemény, s bár igyekszem tárgyilagosságra törekedni, alapvetően szubjektív vélemény lesz belőle. A magyar oktatásról (legalábbis 10 évvel ezelőtti formájáról) első kézből származó tapasztalataim vannak (mind a három fázisról: általános-, közép- és felsőfokú oktatás), illetve Rebi révén közvetettek is, a helyiről pedig már csak az ifjú hölgy helyzetén keresztül vontam le következtetéseket. Ezenkívül az alábbi gondolatmenetre hatással van az életkorom és a szakmám is (utóbbinak főképp az a vonása, hogy igencsak technikai vonalon mozgok és gondolkodom).

Sokan azt mondják – szerintem leginkább félinformációkra, szóbeszédre alapozva – hogy az itteni oktatás ratyi (csúnyább kifejezéseket hallottam inkább, de ez is megteszi most). Az indoklás nem szokott részletekbe menő lenni, a legelterjedtebb kifogások a megtanult anyag mennyiségére, a házi feladatok hiányára és a túlzott szabadságra vonatkoznak.

Mielőtt a részletekbe mennék, néhány tény:

  • Rebi szinte minden délután, gyakran hétvégén is készül a következő iskolai napra, és nem azért mert nincs elég sütnivalója, hanem inkább mert van.
  • Való igaz hogy nem kell statikus adattömeget a fejükbe erőltetni.
  • Gyakorlatiasabb tárgyak is vannak, nem kizárólag elméleti síkon tanítják őket, mint az oly gyakori a magyar gimnáziumokban.

Az én iskolábajárásom idején nagyon nagy mennyiségű adatot kellett kívülről fújnom (legjobb példa erre a történelmi évszámok, de a verseket vagy képleteket is említhetném). Ennek egyfelől volt értelme, másfelől már akkor sem, de most méginkább érvényét vesztette szerintem.

Ha egy konkrét példát nézünk: a Stephenson féle gőzmozdony feltalálása/üzembe állítása az első megnyitott vasútvonalon 1825-ben volt. Tegyük fel hogy elfeledtem a pontos évszámot (mint ahogy a teljes dátumot nem is tudom), és csak azt tudom belőni hogy XIX. század, vagy hogy 1820-as évek. Emellett nagyjából tudom, hogy a gőzgép megépítése utáni században vagyunk, valamint hogy az akkori Angliában egyre nagyobb igény volt a nagy tömegű, viszonylag gyors áruszállításra és az emberek is többet utaztak volna a megfelelő lehetőségek fennállása esetén.

1.       Számítana, ha nem tudnám hogy 1825, hanem csak hogy az 1820-as évek?

2.       Ha szükségem lenne a pontos évszámra, interneten mennyi idő alatt találnám meg? (nekem néhány percre volt most szükségem, és azért ilyen sokra mert noha nem ez volt az első mozdony, de ez közlekedett az első vasútvonalon, rendszeresen)

Ezen gondolatmenet alapján a mai „google-világban” nincs igazán értelme bemagolni az információkat, hiszen ha a mindennapok során van rá szükségünk (nem pedig egy dolgozatírás izolált körülményei között), akkor ott van a lehetőség, hogy gyorsan, egyszerűen és hatékonyan utánanézzünk. Hogy az összefüggéseket látjuk-e a tények között, az szerintem sokkal többet jelent, valamint később is sokkal inkább hasznosítható gondolati folyamatok, módszerek kialakulásához vezet az agyban.

Emlékszem, hogy mikor középsuliban irodalmat és történelmet tanultunk, a legritkább esetben vontunk párhuzamot a kettő között, nemhogy összehangolták volna a leadott anyagot! Pedig sokszor komoly kapcsolatban állt egymással a kettő: a művészeket nem lehet függetleníteni attól a korszaktól, országtól amiben éltek.

(Én napi szinten, nem is tudom hány alkalommal nézek utána online a szakmai dolgoknak, egyrészt mert papír alapú könyvben sokkal nehézkesebb a keresés, másrészt online sokkal nagyobb tömegű információ érhető el az adattárházakról és az SQL Serverről, mint máshogyan. Már a Microsoft is rendszeresen a BooksOnline-ra hivatkozik manualként és pl. az Office help is alapból online…)

Szóval én úgy vélem, hogy a nagy mennyiségű információ agyba töltésének korszaka lejárt (még eljöhet újra, jós nem vagyok), egyszerűen nem hatékony. A rendelkezésre álló információ rendszerezése, annak hasznosítása, a lényeges adatok elkülönítése és a nem fontosak kiszűrése sokkal nagyobb jelentőségű, mint valaha. (Ha meggondoljuk hogy egy átlagos email fiókban pár év alatt simán összegyűlik jópár ezer levél, már ezt is nehéz kezelni, és ez a mindennapoknak csak kicsiny része.)

Egy barátom felesége Budapesten tanít középiskolában, és érettségiket is szokott javítani (magyar-töri szakos), az ő elmondása alapján úgy tudom, hogy már Magyarországon is inkább az összefüggések felismerésére, a rendelkezésre bocsátott adathalmaz megértésére, rendszerezésére fektetik a hangsúly… kevés sikerrel. Lehet vitatkozni hogy ez jó-e vagy sem, mindenesetre arra a tényezőre már nem nagyon érdemes hivatkozni, hogy ennyivel meg annyival jobb a hagyományos magyar iskolarendszer, mert az eltűnőfélben van, és a jelenlegi hibrid egyáltalán nem biztos, hogy hatékonyabb vagy eredményesebb lenne a diákok számára.

Egy másik érdekes és gyakorlatiasabb vetülete az angolszász oktatásnak, hogy sokkal inkább előtérbe kerül a nebulók közösségbe való beilleszkedése. Mivel Rebi eléggé visszahúzódó fajta, erről inkább csak sejtéseim vannak, de megfigyelésem alapján nagy teret engednek annak, hogy a diákok minél többféle módon megismerkedjenek, együtt dolgozzanak és sok sikerélményük legyen ebből fakadóan, előkészítendő őket arra, hogy majd a mindennapi munka során is kamatoztatni tudják ezen szociális képességeket.

Ezenkívül vannak gyakorlatias tárgyak is, aminek eredményét már én magam is élvezhettem: pl. Rebi food technology órán megtanult csokis kekszet sütni, amit már otthon is kamatoztatott, és bár elsőre túl sok cukrot tett bele, a második alkalomtól már igazán finomak lettek a sütikék. Varrógépet használni is tud, hogy milyen szinten azt én meg nem állapítom, de lett neki egy otthon is, a suliban pedig rendszeresen varrnak félig-meddig saját tervezésű ruhát!

A Long Bay College (LBC) eléggé puccos sulinak számíthat, Magyarországon ez simán gimnázium lenne, sok-sok elméleti oktatással. Itt van arra lehetőség, hogy szakmát tanuljanak a diákok, és évente egyszer van egy-egy „állásbörze” jellegű rendezvény, amikor különböző cégek képviseltetik magukat, akikhez lehet jelentkezni gyakornoknak (pl. autószerelő), közben pedig ahhoz passzoló elméleti és gyakorlati tárgyakat felvenni, és ha az illető nem kíván továbbtanulni, akkor jó esélye van az adott pályán elhelyezkedni, hiszen van elméleti háttere és szakmai gyakorlata, illetve utóbbiból fakadóan már némi ismeretsége is.

Rebi mostanság sok jó eredményt hoz haza (4-5-ösöket magyar osztályzás szerint), olyan tárgyakból is, amelyek korábban nem feküdtek neki, sőt még matek versenyre is jár, pedig a természettudományos tárgyaktól nagyon irtózott korábban. Azt a nézetet én is osztom azonban, hogy itteni iskolával magyar egyetemre nem nagyon lehetne bejutni, de ez nem az említett felsőoktatási rendszert dicséri, hanem inkább a követelmények ésszerűtlenségét /hangsúlyozom, hogy ez simán lehet elavult információ, ami a saját felvételim emlékein alapul, akkor elég sok, szerintem felesleges dolgot kellett tudni a bekerüléshez/.

Más országok egyetemeire viszont lehet esélye bejutni, bár őszintén szólva ezt a kérdést még nem jártam teljesen körbe. Majd jövőre.

Tudom, hogy a bejegyzés tartalma meglehetősen szubjektív, de szerintem azt a következtetést simán levonhatom, hogy az általános vélekedés, miszerint “az új-zélandi oktatás rossz, a magyar sokkal jobb” ma egyáltalán nem állja meg a helyét általánosan, és én abban sem vagyok biztos, hogy korábban ez így volt. A kép ennél sokkal árnyaltabb, valamint minden diák esetében más a végeredmény aszerint, hogy ki-ki mennyire tudja hasznosítani amit itt vagy ott tanult.

Bence apró – Két gyermekkor összeér

A hangzatos címet követően íme ami kiváltotta bennem ennek megírását: szeretnék emlékezni apróságokra, amiket az ember hajlamos elfelejteni az évek folyamán, ahogy a gyermeke felnő, és bár rögzíthetném ezeket más módon is, számomra valahogy ez a legtartósabb. Ha papírra írom elkeverem, ha offline tárolom, valahol biztos lapulna évek múltán is, de lehet hogy sosem akadnék rá… meg ki tudja? Másoknak is okozhat néhány kellemes pillanatot a gyermeki lélek aranyos megnyilvánulásain való mosolygás.

Másodkézből kapott emlékmorzsák felhasználásával összerakott régi képek alapján nagyjából 6 éves koromban esett meg a következő: szüleimmel és nagyszüleimmel vendéglőbe mentünk, én pedig jól eljátszottam a kis matchbox teherautómmal, hangosan kántálva – falun nőttem fel – hogy “Visszük a trágyát! Visszük a trágyát!”

Szóval a parasztgyerek érdeklődés megvolt, és múlt héten szereztem meg a Farming Simulator nevű játékot, aminek a címe noha talán csak traktor szimulátorra enged következtetni, szerencsére nem pusztán ezt fedi, hanem egy egész gazdaság irányítását foglalja magába, de lehet (sőt kell is) a különböző járműveket vezetni: traktorral és ekével a földet szántani, magokat elvetni, pótkocsikat vontatni, kombájnnal aratni, bálázni és így tovább. (Felnőttkorom egyik érdekes felfedezése volt, hogy a régi, falun tanult “szakszavak” esetében simán előfordulhat hogy igazából angol eredetűek, sőt teljességgel angolul is lehetnek, csak magyar kiejtéssel: lásd tractor (talán emiatt is volt nevetséges, mikor StarWarsban először hallottam a tractor beam-ről :)), combine, a márkanévből származó dzsondér (John Deere) stb.)

A dolog apropója, hogy véletlenül keveredtem a játék steam oldalára, mikor Bencével böngésztük a netet, és neki tetszett meg. Hétvégén egy csomót játszott is vele, de nagyon érti már, hogy mikor mit kell csinálni. Bár traktorral leginkább az úton szeret vezetni, de a következőkhöz nagyon ragaszkodik, illetve tisztában van a folyamat lépéseivel:

  • kombájnnal csak úgy megyünk az úton, hogy fel- és összehajtjuk az aratófejet (tudja a billentyűt is ehhez),
  • mikor a traktorra vagy bármelyik munkagépre (ezt a szót is már használja magától) kell a megfelelő csatolmányt ráakasztani, akkor szépen lassan odatolat, megnyomja magától a megfelelő gombot
  • otthonosan váltogat a külső-belső nézetek között, illetve úgy állítja be a kameranézetet, ahogy neki jólesik
  • ki-be kapcsolja a térképet és nagyjából érti hogy mire utalnak rajta a különböző ikonok (eleddig kétfajta volt)
  • ha valami nem megy, szól hogy segítsek, és többnyire szépen megosztozunk az időn: én megyek egy 5 perces kört, aztán ő vezetget 5-10 percet
  • és így tovább…

Érdekes, hogy a dolgok egyszerre változnak és a lényegük mégis megmarad(hat): hiszen ő most ugyanazt csinálja, ugyanazt a játékot játsza, mint évtizedekkel ezelőtt én magam, csak a megnyilvánulási formája más; de a lényeg megmaradt, csak kicsit virtuálisabb irányba tevődött át. Egyre nagyobb élmény egy ilyen kisember a mindennapokban (és nagyobb nyűg is tud lenni, de ezzel együtt fenomenális fickócska)

A komolyabban érdeklődőknek itt egy bemutató videjó a játékról.

Bencekéz

A Carpe Diem, azaz Élj a mának divatos felfogásának megfelelő hozzáállas kétirányú is lehet. Korábban mindig úgy gondoltam, hogy ez leginkább a jövő problémáinak félretételét jelenti, hogy ne gondoljunk a következményekre és élvezzük ki az örömöket most (ami meglehetős felelőtlenségre sarkall, amiből amúgy is jócskán van a világban). Viszont ma az a gondolatom támadt, hogy ez ugyanúgy igaz (lehet) a múltbéli dolgokra is. Az idő három “pillanata” közül ugyanis nem csak az egyiket célozhatja meg. Nemcsak a jövőről nem akarunk tudomást venni, hanem a múltról sem. Ez a kettő az emberi elmében sok ponton kapcsolódik egymással.
Mielőtt nagyon elmennék a teljes érthetetlenség irányába, megosztom az élményt is, ami eme kacifántos gondolatmenetet kiváltotta bennem: van egy kép a házunkban a falon, amely Bence kis tenyerét ábrázolja. Amolyan “belemártom a festékbe és rányomom a rajzlapra” jellegű, hozzá pedig egy felirat (az oviban csinálták, es természetesen nem ő találta ki a szöveget :))
My hand will do a thousand loving things for you
You will remember when I am tall
that once my hand was just this small
Egyik nap, mikor egyedül voltam otthon, megakadt a szemem rajta és valami furcsa szomorúság fogott el az idő kérlelhetetlen múlását illetően. Persze ez nem egyedi eset (sem nálam, sem másnál), viszont nagyon intenzív volt. Az elkerülhetetlent vetítette előre, és abba beletörődni mindig szomorúsággal jár együtt, amit általában kerülni igyekszik az ember. Nem szeretne a múltban élni, a jövőben biztosan megtörténő események jelentős részét nem akarja átélni, marad tehát a jelen felé fordulás, amennyire csak lehet. De ez sem teljesen igaz, mert a “szürke hétköznapok” kifejezés nem véletlen. Sokszor a jelent csak múlatjuk, várunk egy közeljövőbeli alkalomra, ami szinte soha nem úgy jön el, ahogy az elvárásainkban létezik.
Peddig mennyi szépség is rejlik egy-egy szomorúan ünnepélyes pillanatban (hallgassatok csak bele a Forever Autumn dalba), és amennyire szívszaggató tud lenni egy-egy ilyen alkalom, az erőteljes átéléstől mégis teljesebbé válik az élet, az érzelmi élmény valahogy a hétköznapok fölé emel, még akkor is, ha az emlékek felidézése keserédes, és visszahozhatatlanságuk fájdalommal tölthet el.
Ez az apró kezecske is, ahogy benne rejlik a majdani nagyfiú/férfi/öregember, újra rádöbbentett a múlandóságra és bár könnyeket csalt szemembe ennek visszafordíthatatlansága, mégis mosolyognom kellett ezen az áldott kis gyermeken, azon hogy közöttünk van, és ha hagyom, sokkal-sokkal szebbé teszi az életemet a maga bosszúságaival együtt is.
Éljek a mostnak? – felvetődhet a kérdés a nyakatekert gondolatmenet után, és amellett hogy igen a válasz, nem tagadható a tény, hogy ha bátor vagyok, pont az elkerülhetetlennel való szembenézés, annak elfogadása segít abban, hogy a jelenben megtaláljam a sok-sok apró és nagy örömet is.
Kicsit visszatérve a latin kifejezésre és annak ókori jelentésére: a Horáciusz versében megjelent kifejezést latin nyelvtudás hiányában nem tudom hűen értelmezni, azaz nem tudom, ő mit szeretett volna kifejezni vele, mindenesetre két nagyon különböző irányba lehet elindulni csak a szavak magyar jelentése alapján is.
  • A már vázolt út, mely szerint hajszold az élvezeteket, ki tudja lehet-e még részed bennük holnaptól. A következmények kevéssé számítanak, hiszen számodra talán már nem is lesz holnap.
  • A másik ösvény, hogy cselekedj ahogy a helyességérzeted, becsületed diktálja, hiszen lehet, hogy nem lesz több alkalom a tanulásra, jobbá válásra, a hibák kijavítására.
A fentieken felül még a távol-keleti (ami nekem már inkább nyugatra van :)) filozófiák/vallások oldaláról is meg lehet közelíteni a gondolatot, hiszen ezeknek egy kiemelkedően fontos eleme a mostban való teljes jelenlét.
Zárásul egy rövid költemény Je Tsongkhapa-tól:
“This life, you must know
as the tiny splash of a raindrop.
A thing of beauty that disappears as it comes into being.
Therefore, set your goal.
Make use of every day and every night.”
(nem fordítás, inkább újraírás, hogy angolul nem beszélők is kedvüket lelhessék benne)
Ezen élet, tudnod kell
mint egy kicsiny esőcsepp hullása.
Törékeny szépség, mely születése pillanatában elenyész.
Ezért hát tudd, mire törekszel.
A nap minden perce tartalommal legyen teli.

Helyzet

Nem tűntem ám el (de), és zajlik is többminden, a következő időszakban az alábbi dolgokat tervezem képernyőre vinni (az érdekesség kedvéért kis kérdőívet is beiktatok, Rátok bízva, hogy melyik élvezzen prioritást):

Többre is lehet szavazni egyszerre, de persze egy olvasó egy tételre csak egyszer.

Fogyasztói lét morbid mozzanatai

Csak két apróság mára. Nemrég feliratkoztam egy csomó “napi akciós” oldalra (pl. GrabOne vagy a legújabb ilyen dili a TreatMe), amelyek sokszor tényleg jó ajánlatokkal bombáznak, de azért van egy-kettő, ami finoman szólva is “érdekes”, pl. a mai gyöngyszem:

Szóval már ezt is reklámozzák, de hasonló témakörben van egy másik apróság is, amelyet Silverdale felé autózva figyeltem meg.

Ez csak egy árlap:

Elnézést a nagyon gagyi minőségért, google streetview-ról van, nagyítással. Egészen pontosan innen. Ez az Auckland Memorial Park nevű temető bejáratánál látható tábla. Tudom, a képről nem lehet leolvasni az árakat, én sem emlékszem rájuk, de ha az ember arra autózik épp, és úgy gondolja hogy “Hmm… ez az akciós “telek” épp megfelelő áron van nekem! Előlegezzünk le rögtön kettőt! Bár elég csak egy is, ha túl nagyra hízom addigra, majd oldalt fordítva zuttyantanak bele.” – akkor ez esetben érdemes rögtön betérni és foglalni egyet.

Csak nekem irónikus/morbid/furi ez? 🙂