Felhővilág

Aotearoa, felhők játéka,
álom-hómezők képzelt hava,
csalafinta formák,
szemet bűvölő lankák.

Angyalok szőtte tünemény,
napsugarakat csapdába ejtő,
ég áltat ihletett, bút száműző.

Az ember csak néz, néz felülről,
elvarázsolja e titokzatos világ,
mely oly igazinak tűnik,
nem képlékeny illónak csupán.

Tekintetem rajta soká időz(ik),
elmém belefeledkezik,
s értem, érzem az ősi nevet,
mellyel ez ország büszkélkedik.

2011. Február 2. – útban (út felett) New Plymouth felé

Reklámok

Panaszláda – vitanet

Mint azt a gyakorlatias emberek amúgy is sejtik, a különböző szolgáltatók szíve itt sem aranyból van és nem is a fogyasztókért dobog. Persze akkor a legjobb, ha a fogyasztónak is jó, de azért ez inkább kellemes mellékkörülmény, nem pedig kiváltó ok. Hogy mire ez a furcsak bevezető? Nos, a továbbiakban 2+1, nemzeti szinten is igen jelentős céggel folytatott, hosszúra nyúlt panasz-eljárásomat osztom meg az érdeklődőkkel.

Október 29-én épp a Bar Africaba indultunk, mikor egy – belső szóhasználattal élve – „street fighter”, azaz házaló Telecom ügynök kopogtatott az ajtón. Ugyan majdnem késésben voltunk, de gondoltam néhány percet szánok rá, hátha jó ajánlatot mond.

Némi háttérinformáció, hogy akkortájt kb. 105 dollárt fizettünk havonta a vonalasért + 25 GB adatforgalmú netcsomagért. Ezenfelül a hajnali 2 és reggel 8 közötti forgalom nem számított bele, cserébe jó lassú is volt (sokszor amúgy is, főképp mikor F1-et töltöttem le). No, az indiai fazon összehordott hetet-havat (mint utólag kiderült), de amit kihámoztam belőle az annyi, hogy 3 hónapig ha $83-at fizetek, utána meg $93-at, akkor átveszik a Slingshottól a „legkedvesebb ügyfelet” (engem), elintéznek mindent, sőt még kapok $100 jóváírást, hogy fedezze a felmondási költséget (amit akkor nem tudtam, hogy $175) meg ingyen wireless modemet.

Rövid tanakodás után elfogadtam a „csak most” érvényes ajánlatot és kitöltöttünk, aláírtunk egy szolgáltatási szerződést (ami nagyon-nagyon jól jött később!), majd azzal köszöntünk el egymástól, hogy a figura felhív jövő héten egy-két részlet ügyében és elindítja a szolgáltató-váltást.

Hát nem hívott. Mikor két hét eltelt, rácsörögtem a Telecomra, hogy mivanmá! Szabadkoztak így meg úgy, hogy a fickókám azt hitte (nem tudom hogy álmodhatott-e valamit?), mégsem akarom a Telecomot /utólag belegondolva lehet, hogy észrevette a hibáját, de erről majd később/, holott az egyetlen lehetőség a szerződés aláírása után, ha 7 napon belül írásban benyújtom a mellékelt nyomtatványon, hogy köszönöm szépen, de meggondoltam magam. Én pedig ezt nem tettem. Eszem ágában sem volt.

A hívást követően lassan kezdtek beindulni a dolgok, én pedig azt is letárgyaltam, hogy ne adjanak modemet (júniusban kaptam egyet a Telecomtól, ami nálunk maradhatott), inkább adjanak helyette még $50 jóváírást. Következő héten érkezik a modem… rögtön telefonálok, hogy „hékás, én többször világosan megmondtam, NEM KELL a modem, mert van nekem” – egy értelmes technikusig eljutva meg is tudtunk egyezni, hogy visszaküldöm és megkapom az 50 dolcsit.

December 2-ától pedig már a Telecom szolgáltatta a telefont és a netet is nálunk.

Eddig voltak a bonyodalmak, ekkor kezdődtek a problémák. Szerencsére nem magával a technikai résszel, a net gyors, megbízható, a torrentek is jönnek ha van seed 7-800K-val, aminél több nekem nem is kell.

Viszont a Slingshot úgy gondolta, hogy valami furcsa módon csak a telefont vittem át a vetélytársához, de a netet még náluk használom, úgyhogy kiszámlázott nekem plusz 1 havi díjat decemberre. Jeleztem nekik, hogy kicsit furcsa, miszerint 1) ugyanaz a referencia szám van a telefon és az internet lemondásához, 2) hogy a fenébe használhattam ugyanazon a vonalon mindkettejük hálózatát… úgyhogy ha valami gond van, meccseljék le a Telecommal, akinek már fizettem az adott hónapért (a héten, február második felében jutottak el odáig, hogy elhitték végre, nem jár nekik az a pénz).

Közben azonban a Telecommal is zajlott a meccs: a második havi számla $20-ral magasabb volt, mint kellett volna. Ezt jeleztem is nekik, mire azt a választ kaptam, hogy 40 gigát nem adnak ennyiért, ahhoz ezt ki kell fizetni. Beszkenneltem hát a szerződést és elküldtem, azon pedig rajta van, hogy mi jár nekem. Néhány levélváltást követően rendeztük a dolgot, jó szájbarágósan visszakérdeztem az utolsó levelemben, hogy marad-e a $83 és a 40 GB. Marad.

Megnyugodva dőltem hátra, lerendezettnek tekintve a kérdést…

Mígnem január 24-én, hétfőn, a déli szigeten nyaralva valamiért rápillantottam az online fiókra, és látom hogy nem 40, nem 20, hanem 10 giga jut egy hónapra!

Kezdett elegem lenni, a már szokásos módon írtam nekik a levelet rögvest, hogy kezdünk nagyon távolodni az eredeti felállástól:

  • $83 – 40GB
  • $83 – 20GB
  • $83 – 10GB
  • $103 – 10GB (lásd később)

Azért baromira nem mindegy, pláne hogy a fene váltott volna ilyen körülmények között szolgáltatót: többért kevesebbet. Ez a jelmondat nem sok hívet toborozna.

Gondoltam, hogy ha ennyire szabadon értelmezik az általuk aláírt szerződést, akkor én is kicsit rugalmasan állok hozzá, és ha ez így megy tovább, nagyvonalúan elengedem magamnak a szerződésbontás díját és átmegyek a Telstrahoz vagy valahová.

Előtte felkutattam, hogy miként lehet panaszt tenni, van-e itt fogyasztóvédelem. Ráakadtam a Telecommunication Dispute Resolution-re, ami direkt telekommunikációs cégekkel való vitás ügyekben segít. Egy telefonos beszélgetést követően elküldtem a tényállást a hölgynek, majd a javaslatára hivatalosan panaszt tettem a Telecomnál. Innentől számítva 20 napjuk van ennek a kezelésére, és ha nem vagyok elégedett a végeredménnyel, akkor jön a TDR.

Közben kaptunk egy levelet, hogy lejár a 3 hónapos kedvezményes összegű előfizetés, és $103 lesz ezután a 10 giga, de a használati grafikonból úgy látják hogy 40 GB körüli a havi forgalmunk, úgyhogy ha szeretnénk ezt továbbra is, nem gond, csak +$30. Na, ekkor igazán kezdtem bepöccenni, pláne hogy a honlapjukot $105-ért 40GB-t hirdetnek!

Nem húzom a dolgot még jobban, mint a rétestésztát, a lényeg az, hogy panasz benyújtását követő hosszú hallgatás után (az értesítési határidőből ki is csúsztak) egy segítőkész nővel megbeszéltem a következőt:

  • Elismerte, hogy a kopogtatós ügynök nem jól tájékoztatott (ha jól tájékoztatott volna, meg sem fordul a fejemben a váltás).
  • Nincs olyan csomagjuk, hogy $83-ért 40 giga járjon, úgyhogy ezt $103-ért megkapom, de
  • A kellemetlenségek és a félretájékoztatás (valamint az aláírt szerződés ;-)) eredményeképp 12 hónapra kapok havi $20 jóváírást, ami $240, egyösszegben, most.
  • Visszaállítják az eredeti forgalmi csomagot.

Meg kell hogy mondjam ez a végeredmény kedvemre van, és annak is fenemód örülök, hogy lezárult végre a dolog…sokáig tartott, mint ahogy a bejegyzés is elég bőre sikeredett.

Az AirNZ a 3., akinek „áldozata” vagyok, de velük még tart a vita és igazából a mindennapokat nem befolyásolja, és nem is teljesen a saját pénzemre megy a dolog, de kíváncsi vagyok, ők mit fognak lépni. Arról az esetről azonban majd máskor írok. Ha írok. Bár a „repülőgép-pótló busz” kifejezés tán elég érdekes lehet ahhoz, részletezzem majd J Magyarországon csak vonat- meg villamos-pótlók vannak, itt viszont ilyen is! És sokkal tovább lehet “élvezni” ezt a kiegészítő szolgáltatást…

 

Egy hétköznap(i) délután

Egy, a szokott módon némileg undok hétfői munkanapot követően a „hagyományos”, 60 perc körüli buszozásom következett, aminek végeztével kellemes pihenésnek néztem elébe otthon. Gondoltam játszom egyet a kölökkel, ő szinte mindig jókedvű, úgyhogy élvezetes időtöltésben reménykedtem. Ezzel együtt viszont olyan szépen sütött kint a nap, hogy a Glamorgan Roadon lefelé haladva (kb itt – nem olyan mint egy saját fénykép, de egész jó kis streetview), az elém táruló kilátás egy sétára csábított, de leginkább Gabival édeskettesben tettem volna ezt meg. No, bár mindkettő nem teljesen lehet, ahhoz túl hamar elröppen egy hétköznap este, Bence megoldotta nekem a dilemmát: olyan nyűgös volt, hogy mikor hazaértem és üdvözölni próbáltam, miközben a fotelból nézte a Magyar Népmeséket, nyavajogva eltolt magától. Innentől adott volt a másik megoldás.

Aztán mégis kicsit módosítottunk rajta, mert megpillantottam a bringámat kint, kerekek nélkül árválkodni. Vasárnap hoztuk haza Whangaparaoa, ahol Kori vette kezelésbe és szakértésének hála egyrészt kiderült, hogy „nagyműtétre” nem volt szükség, csak egy hozzáértő kéz „gyógyító érintésére”. Miközben megköszöntem Korinak (ezúton is ezer köszi!) és elmesélte mi volt a gond, nézegettem a kerékpárt és újra megtetszett. Nem tudom, mi lesz a pedálos jövőm, de az biztos, hogy akkor szívesen rápattantam volna, de már későre járt, indultunk hazafelé.

Szóval kerekek nélkül ott álldogált – a csomagtartóba így fért be, Gabi pedig csak kivette, de az összerakását okosan rámhagyta –, én pedig hirtelen úgy döntöttem, le kéne gurulni a Long Bay partra. Nosza, az elhatározást – az asszony általi kedvező fogadtatás után – tett követte, és néhány perc múlva már nyeregben voltunk!

Első utunk egy benzinkúthoz vezetett, mert Gabi járművére bizony ráfért egy kis levegőfújás. Torbay egyik sajátossága, hogy nem nagyon létezik sík része, tehát mindig vagy felfelé, vagy lefelé megy az ember. Ez főképp bringával okoz nehézségeket, amíg nem elég edzett hozzá az ember – mi nem vagyunk azok – de kellemes meglepetésként tapasztaltuk, hogy a dombok nem olyan vészesen magasak, és az előző lejtőn összegyűjtött lendület bizony majdnem a következő domb tetejéig felvisz! Secperc alatt a benzinkúthoz értünk, onnan pedig csak lefelé kellett gurulni Long Bayig.

Én kevésbé húzom a féket lejtőn, úgyhogy tetemes előnnyel érkeztem a park bejáratához, de mentem egy kört a buszfordulóban és Gabi is megérkezett (aranyosan feszített a lányos színvilágú sisakjában :)) A park területén már csak nézelődve, alapsebességen gurulászva haladtunk, majd egy tetszetős pontnál lekanyarodtunk a part felé, odatámasztottuk a bringákat egy fához, mezítlábasra váltottunk és irány a homokos, hullámok nyaldosta partszakasz.

Belegázoltunk bokáig-térdig a vízbe, sütött a nap, morajlott a tenger, a hullámok lankadatlan törekedtek a kagylók szárazra hordására… séta közben jót beszélgettünk, kiélveztük a környezetet, és ismételten rácsodálkoztam, milyen helyen lakunk: az ember egy hétfői, fárasztó munkanapot követően hazaérve gondol egyet, bringára ül és 10 percen belül elérkezik egy olyan helyre, ami korábban csak gondosan megszervezett nyaralások alkalmával vált elérhetővé. Most meg egy hirtelen ötlettől vezérelve már ott csámborogtunk a vízben, csodáltuk a Rantitoto lemenő nap fényében fürdő erdeit és élveztük hogy ott lehetünk.

Igaz, nem minden rózsaszín Új-Zélandon sem – a tenger kék, a fák mélyzöldek, a fű is zöld és élettől duzzad (és mindig lenyírják, ugye Péter? 😉) –, de az biztos, hogy nagy élmény itt élni, a maga nehézségeivel együtt is, melyekhez sok öröm és kellemes élmény párosulhat, ha az ember hajlandó ezeket élvezni, és nem arra vágyik amit maga mögött hagyott vagy amit máshol találhat meg.

 

Egy bejegyzés bejegyzésének hozzászólásairól

Egy iróniával telített vicc jutott eszembe arról a szódobálásról (eszmecserének eleddig nem nevezném), ami Csanád eme bejegyzése alatt terebélyesedik.

A pokolban ellenőrző körutat tart a főördög.
Látja, hogy mindenfelé főnek az üstben az emberek, találomra kiválaszt párat az üstök közül, hogy leellenőrizze a segédeit, hogyan akadályozzak meg az emberek elszökdösését.

Az első üstnél a következő választ kapja:
– Ebben németek vannak, kiírtuk nekik egy táblára, hogy tilos kiugrálni, ezért benne maradnak.

A második üstnél géppuskás őrök állnak:
– Ebben oroszok vannak, ha valaki ki akar mászni, azt géppuskával visszakényszerítjük.

A harmadik üstnél sehol senki, tábla sincs a környéken.
Nagy nehezen talál egy segédet és megkérdezi, hogy ezt az üstöt miért nem őrzik?
– Hjah? Ebben a magyarok vannak, ha valaki kimászna a többiek úgyis visszahúzzák.

Mint a madár… mégis emberként

Érdekes dolog repülni (mint ahogy számomra kézzel írni is), nem is csak maga a repülés tényét illetően, hanem aszerint is, mit jelent ez manapság az embereknek. Vagyis inkább hogy mit nem jelent… már.

Most épp egy kisebbfajta gépen ücsörögve szelem a felhőket New Plymouth felé tartva (immár 4. alkalommal), végre a bal oldalon, az ablak mellett ülve, hogy ne csak a tenger végtelen kékjét lássam, hanem a szárazföld girbe-gurba útjait s az össze-vissza dombocskákat.

Épp végtelen hőmezőkhöz hasonló felhőréteg terül el Aotearoa ezen tája felett, amely engem mindig az általam még soha nem látott, skandináv, hóborította fennsíkokra “emlékeztet”.

Hajdanán, évszázadokkal ezelőtt, mikor a földműves családokban a “szórakozás” egyik fő formája a hideg téli estéken a tűz körül mesélt történetek hallgatása lehetett, egy-egy álmodozó kedvű ifjú minden bizonnyal gondolt arra olykor-olykor, a madarak röptét figyelve, hogy mily furcsa és csodás érzés lehet hozzájuk hasonlóan a szelek szárnyán utazni… aztán elhessegette a “légből kapott” fantáziát, s inkább “maradt a földön”.

Akik megengedhették, hogy pusztán kedvtelésből időt szánjanak holmi regények olvasására (úri sarjak, gazdag polgárok elkényeztetett gyermekei, …) szintén képzelődhettek naphosszat a repülésről, vágyakozva a felhők közé, órákon át ugyanazon az oldalon nyitott könyvvel az ölükben.

… s íme itt vagyok én, a modern (vagyis most annak tűnő) kor egyik hellyel-közzel átlagos embere, aki viszonylag rendszeresen repül egy gépmadár gyomrában. A leszállás/felszállás még érdekes, de aztán sokszor a magammal hozott könyv betűire tapad inkább tekintetem, hisz “oly kevés az időm olvasni”. Általában nem is érzékeljük az ehhez hasonló helyzetekben megbúvó iróniát, hogy mily érdekes fintora a Sorsnak, mindennapossá vált amire anno csak álmodozva, lehetetlenségként gondoltunk, s eközben mégis inkább arra fordítunk időt, ami azok csinálhattak, akik erre vágytak.

Attilával beszélgettünk nemrég, hogy változik a kor, a technika halad (menekül?) előre, de a fejlődés ténye kérdéses. Az ember pedig lépést is tart vele, önmagával, de mintha másfelől nem is nagyon változna. A mozgatórugók nagyjából ugyanazok, leginkább a megvalósítás eszközei (nem is igazán a módszerei) változnak. (Pl. szgépes játékok: az alapelv sokszor ugyanaz, “csak” most 1600×900 képpontban és 16 millió színben látom azt, amit 15 éve 320×200-ban és 256 színben… és nem mondhatnám egyértelműen, hogy akkor, azt (a Tie Fightert) nem élveztem legalább ugyanennyire.)

így halad hát előre(?) a világ, s marad az ember benne – főképp – változatlan. Vagy nem.

Gondolatokat a gondolataimról szívesen olvasok a kedves Olvasóktól!

Buszsofőrök – rövidhír

Amikor elkezdtem augusztus 2-án munkábajárni Mount Roskillből a CBD-be, hirtelen eléggé idegen volt maga a buszozás, a zsúfolt város (a sok esőzés sem javított a hangulaton), második nap hazafelé kicsit kedvtelen is voltam. Egészen a leszállásig, mert a sofőr “bácsi” végig jókedélyű volt, aztán még tovább is vitt, mint a végállomás, mert ahonnan következő járatként indult, ahhoz útba esett az én megállóm. Biztatott is, hogy hamar megszokom majd az itteni közlekedést, ráadásul a jókedve is ragadós volt!

Szerencsére ez azóta is sűrűn előfordul, márminthogy a buszvezetők vigyorognak, jókedvűen udvariasak.

Ma reggel csak huszasom volt a $4.40-es jegyhez és nem is tudott visszaadni a sofőr, mikor felszálltam. No, a végeredmény az lett, hogy mosolyogva intett hátrafelé, hogy csüccsenjek le, aztán majd a végén rendezzük, akkor már lesz aprója valószínűleg.

Útközben simán leszállhattam volna bárhol ha akarok, úgysem tudta volna annyira figyelni, de teljesen megbízott bennem, az utasban. A belvárosba érkezéskor becsületesen oda is mentem hozzá, ahol egy másik hölgyhöz hasonlóan utólag szépen megvettem a jegyet, majd szép napot kívánva elköszöntünk egymástól.

Kicsit más itt a bliccelés, illetve annak hiánya, mint a “nem lyukasztok menő vagyok” budapesti módi. Ami alól időnként nehéz volt kibújni akkortájt. Itt pedig olyan jó érzés, hogy nem egyedül vagyok az ilyen magatartással, hanem ez az alaphelyzet!

Házak házak …

Mások számára jó híreim is vannak, magunk számára sajnos ez még nem bizonyult elegendőnek.

A házkeresés tevékenysége szerintem minden itteni sorstársban kalandos emlékeket ébreszt, ők nosztalgiázhatnak egyet ezt felemlegetve, az ezután érkezők számára pedig egy kis biztatással tudok tán szolgálni.

Tömören: a házkeresés nehéz dolog itt NZ-n. Pláne magyar szemmel, magyar háttérrel. Kutyával meg aztán…

Most hétvégén fogjuk szerintem a 20. házat megnézni, és ez még csak a harmadik hétvége, amit itt töltünk, ráadásul az első során bútorokat vettünk, aztán én egy hetet New Plymouthban töltöttem munka címén. Közben Gabit küldtem nézelődni, én csak lebeszéltem az időpontokat a személyes találkozókhoz.

Először úgy gondoltuk, legyen a North Shore. A közlekedési helyzet (konkrétan a híd) ugyan némileg elrettentett, de a különböző tapasztalatokat meghallgatva úgy döntöttünk, ez önmagában nem lesz kizáró ok. Azóta nem ragaszkodunk hozzá, főképp amiatt, mert elsősorban a ház számít, aztán a környezete (beleértve a környező iskolát), illetve ezzel egy szinten a központba való bejutás lehetősége.

$400 környékén (+-$50) kutattunk a TradeMe-n, de $400 alatt még esély sem nagyon van megfelelőre (minőség és PETS OK tekintetében – érdekes módon a hirdetések alapján is lepukkantnak tűnő házakba kevésbé jöhet szóba állat, mint a jobbakba), de $430-$450 körül simán lehet találni olyat, ahol nemcsak kompromisszumokkal, hanem egyenesen szívesen ellaknánk. Ez ugyan sok pénz, de mivel az OTTHON fontos, ott töltődik fel az ember, mégha nem is a legtöbb időt tölti ott, érdemes elgondolkodni és mérlegelni. Vannak érvek a takarékosság mellett is jócskán, mi úgy döntöttünk, hogy a felső határt $400 helyett $450-re toljuk ki, ennyit még megengedhetünk magunknak a jelen körülmények között.

Volt egy ház, kb. 10 perc sétára egy vasútállomástól, ahonnan kb. fél óra alatt a Britomarthoz ér a vonat, amit simán megkaptunk volna ott helyben, noha legalább 10 érdeklődő volt, a házat $380-ért kínálták (szigetelt, új parketta, heat-pump, jó állapot, kellemes hangulat), de kölcsönös rokonszenv alakult ki a tulajdonosok és köztünk, csak aztán a kutyadolog megtorpedózta a dolgot. El is hajtottunk, és hazafelé jutott eszembe, hogy ha Barnit kinti kutyának “képeznénk át” (most is kint lakik Helgáéknál a négy labrador szukával), hátha akkor megengednék. Vissza is tepertünk, de elkéstünk…pedig meg tudtuk volna beszélni velük, csak addigra már felhívták a második számú jelöltet. Azóta nem bánjuk, mert nem érdemes. Mármint bánni, mert azzal nem megyünk semmire.

Még két ház esetében jártunk hasonlóan, de nem adjuk fel! A keresés közepette egy csomó környéket megismertünk (első benyomások szintjén), és az biztos, hogy pl. Browns Bay gyönyörű! Talán az tetszik mindkettőnknek leginkább. A tény, hogy NZ/X Ritáék egy Barninál megtermettebb kutyussal szintén tudtak házat találni, ráadásul Torbayben (a másik gyönyörű rész), mindig kicsit megnyugtat.

Bence minden esetben – amikor ő is jön és ez majdnem mindig így van – élvezi az ismeretlen házakat, rohangál, kiabálgat, játszik, egyszerűen majd kicsattan a jókedvtől! A legtöbben jól is szórakoznak a kis energiagombócon 🙂 Egy helyen ugyan esés közben lefejelt egy kisasztalt, aminek nagy sírás lett a vége, de 10 perc is alig telt el és már újrakezdte a játékot. Elnyűhetetlen példány!

Szóval akik még csak készülnek ide, szerintem úgy készüljenek, hogy lehet jó házat/apartmant találni, bár – különösen monstanság – megkérik az árát. Azt kell mérlegelni, hogy meg tudják-e engedni maguknak, de pl. ahhoz képest hogy frissen érkezők esetenként $1000-os apartmanban laknak (hetente, nem havonta!), ahhoz képest egy $450-es ház még nagyon olcsónak is számít. Hosszú távon persze árnyalódik a kérdés.

Eddigi tapasztalataim alapján Aucklandben másak a bérelhető házak, én úgy vettem észre szélesebb a kínálat nemcsak mennyiségben, hanem minőség, stílus és típus tekintetében is. Szerintem több olyan van, ami európai szemmel nézve kedvező (de ez tényleg csak szubjektvív).

Kutyásoknak nem adok tanácsot, majd ha már sikerült nekünk is találni, meg úgyis ők (mi) vannak kisebbségben, valamint aki ebbe kutyával vág bele, az amúgy is felkészült a nehézségekre. Persze ha konkrét kérdés van ezügyben, szívesen segítek, amiben tudok.