Emlékek, messzomorú

/A bejegyzés olvasásához az itt meghallgatható dal nyújt megfelelő hangulatot./

Ma nézegettem néhány fényképet. Nem régiek, legalábbis abból a szempontból, hogy Apu tavaly készítette őket. Hanem amit ábrázolnak, az olyan húrokat pendít meg bennem, amiktől bizony könnybe lábad a szemem (ami itt az irodában ülve elég furán veszi ki magát, de amíg csak gombóc van a torkomban és nagyokat nyelek, a könnyek pedig nem peregnek, addig minden oké). A gyermekként engem körülvett család miatti és az önmagamból fakadó szomorúság egyaránt fojtogat egy kicsit.

Egy képzeletbeli alak mondta egyszer, hogy “Barátoktól elválni, az szomorúság. De egy hely, az csak egy hely.”* Viszont vannak helyek, melyek nem önmagukban hiányoznak, hanem a hozzájuk kötődő emlékek miatt, melyek szeretett családtagokhoz, barátokhoz kapcsolódnak. Ám azon helyeket felidézve, melyek szerepe az ember életében lezárult, és már szinte csak az emlékek révén formálják az életet, én valahogy még jobban elérzékenyülök.

image

Gyerekkorom első éveit szinte teljes egészében itt töltöttem, Véménden, Papámék házában laktunk 3-4 évig. Mennyi móka, kacagás és kaland érzete tapad e helyhez, és mindez egy-egy könnycseppet jelent visszanézve, hogy újra tudatosul bennem: ez a szakasz végleg lezárult. Ezért is furcsa Bencét ott látni, ahol én is álltam, hasonló kíváncsisággal szemlélve a körülvevő világ megannyi csodáját.

Persze voltam azóta is sokszor ott, de kamaszként már teljesen más volt, ráadásul abban a mentális és érzelmi állapotban az ember nem igazán a nosztalgiára érzékeny, hanem még teljességgel előrefelé tekint, a jövő felé csörtet.

2004-ben azonban Papám halála végleg pontot tett ezen fejezet végére. Azt hiszem ezen esemény volt az a választóvonal, ami véglegesen tudatosította bennem, hogy a gyermekkoromnak vége. Újraélni a hangulatát bármikor tudom, de megélni többé nem.

Illetve még egyszer lesz lehetőségem megélni, de egy másik szemszögből: nem a gyermek leszek én, hanem aki akkor Papám volt nekem. Ez a gondolat egyszerre tölt el boldog várakozással és bűntudatos szomorúsággal.

Hogy miért, azt hiszem mindenki sejti, a következő kép pedig ékesebben érzékelteti, mint ahogyan az önmagukban álló puszta szavak tehetnék:

image

Kitelepülés előtt nem éreztem ennyire az egymást kizáró lehetőségek közötti pengeéles határvonalat. Akkor leginkább előrefelé tekintettem, a jövő irányába áramlottak gondolataim, és talán tudatalatt féltem is felhozni magamban a dolog mindenre kiterjedő hatását? Nem azt mondom, hogy nem merült fel, inkább úgy fogalmaznék hogy az eszem tudta, eldöntötte, de a szívem/lelkem bizony még nem volt tisztában vele. Talán nem is lehetett, hiszen érzéseket nem lehet előre megélni… ezért is kerget haza oly sokakat a honvágy.

Egy év ittlét után (jövő péntek lesz a forduló) már jobban érzem mit nyújtott és mit vett el a döntésünk. Akkor sem volt egyszerű meglépni, a dolog pedig korántsem vált egyértelművé. A helyzet egyéb tényezőit félretéve nézzük csak Bencét és az ő kis lénye által felvetődő kérdéseket (egy részét) nagyon leegyszerűsítve: a hatalmas földrajzi távolság oltári nehézkessé teszi a nagyszülőkkel való találkozást, pedig imádják mindannyian. Persze a kiskölök tudatosan még szerintem nem képes különbséget tenni ebben, de a másik oldal annál inkább.

Másfelől viszont továbbra is szívvel-lélekkel hiszem, hogy itt jobb, helyesebb életet élhet majd, mint Budapesten.

Természetesen a kettő között (úgy értem Budapest és NZ) vannak lépcsőfokok, és noha jelenleg nem tervezem NZ itthagyását, bármi megtörténhet. Aki egyszer kivándorolt, annak ezt újra megtenni már sokkal kevésbé megterhelő lelkileg. Ráadásul én nagyon izgága fajta vagyok, a világ is irgalmatlanul változékony szóval ki tudja, hol leszünk 5 éve múlva…

Nem egyszerű ez a helyzet, komoly érzelmi viharok várnak szerintem minden hasonló cipőben járó emberre az évek során, de a ki nem választott utakról csak elképzeléseink lehetnek, tudatosan egyszerre nem élhetünk át több alternatív valóságot. Marad tehát ez az egy, ebben kell viselni a tettek következményeit és kinek-kinek életszemlélete szerint kezdenie vele valamit. Én szeretném emberileg és erkölcsileg a legjobbakat kihozni az életemből, és tudom hogy sok hibával, de törekszem efelé. Néha egy-egy vargabetű hosszabbá teszi az utat, de azt hiszem hogy a tenger felé csordogáló patakhoz hasonlóan én is a megfelelő végső cél felé tartok…

* Mely regényből származik a mondat?

Gondolatok a folytonosságról

Pénteken fejeztem be Peter F. Hamilton The Dreaming Void (kb. Az álmodó Üresség) c. könyvét.

image

Alapvetően nem könyvismertetőt tervezek róla, úgyhogy magáról a regényről és a történetről annyit, hogy kellemesen szövevényes, gyakorlatilag két történet van benne, az egyik SCI-FI, a másik Fantasy. Mindkettő jó – bár szerintem nem kiemelkedő –, élmény olvasni őket, ha az ember túljutott az első 100 oldalon. Amennyiben valaki ismeri az ugyanezen világban játszódó korábbi regényeket, annak lehet, hogy ez a 100 oldal is élvezetesebb, de azért nagyon nem bánom, hogy nem adtam fel. Ennek az oka a következő:

A regény világa kb. a XXXVI. századra tehető, amely korban a technológiai fejlődés elért egy olyan szintet, hogy a halhatatlanság megvalósulhatott különböző módokon. Pont ezek a különböző módok azok, amik elgondolkodtattak, illetve hogy mennyire halhatatlanság az, amiről szó van.

Hogy ne csigázzam tovább a kíváncsiságot, íme a két mód, ahogyan a mai emberiség távoli utódai legyőzték (inkább kicselezték?) a Kaszást (nem újkeletű az ötlet, nem is arról van szó):

  • A biológiai szempontból hagyományos módon élő emberek időnként másolatokat hoz(at)nak létre a memóriájukról, személyiségükről (amolyan agy-pillanatképet), és ha valaki meghal, semmi gond, egy ugyanolyan (vagy feljavított) testben újraélesztik (re-life), aztán így tovább, korlát nélkül.
  • A hagyományos fizikai életet megunt egyéniségek úgymond “letöltik” magukat az ANA (Advanced Neural Activity) elnevezésű virtuális világba, és kibővített intellektuális funkciókkal élnek amíg meg nem… ja, itt ilyen nincs. Szóval élnek pont
  • Ez nem a harmadik pont, de meg kell említenem, hogy post-physical, azaz a fizikai korlátoktól teljesen megszabadult létezési formákat is megemlít az író, mely hosszú (már maga az addig hátralévő idő hosszát jelölő melléknév is bőven átértékelődhet egy ilyen világban) távon az emberiség következő nagy evolúciós lépése is lehet ezen világban

A kérdés, ami felvetődött ezzel kapcsolatban bennem: jelenleg a halált materialista szempontból úgy vesszük, mint a tudatos tevékenységek.teljes megszűnését, magyarul számunkra megszűnik létezni a világ, s vele önnön lényünk, azaz megszakad a folytonos létezés.

Ha egy korábbi mentési pontra visszaállítjuk azt a személyiséget, ami megszűnt létezni az adott testben, hogy folytathassa ugyanazt az életét, mintha csak egy kis amnézia volna, ez mennyiben ugyanaz az ember? Mennyire ugyanaz a személy? Hiszen a digitális világban lehetséges teljes értékű másolatokat létrehozni az eredeti teljes megmaradásával (ez ugye jelenleg egy komoly érv a netes kalózkodást illető vitákban), és a másolat semmiben sem kevesebb/több mint az eredeti. De így volna-e ez egy komplex személyiség esetében is? Nem azt vitatom, hogy le lehet-e tárolni ez ilyen bonyolult információhalmazt, mert ez manapság már azt hiszem nem kérdés (mégha jelenleg nem is lehetséges, szerintem nem kell sok időt várni rá), hanem hogy valóban ugyanén volnék, ha lelőnének és ilymódon élednék újra? Ha úgy gondoljuk hogy van lelkünk és szellemünk, akkor azok átszállnak az új entitásba? Vagy újat kapnék abból is?

Én személy szerint úgy vélem, hogy a folytonosság megszakad ezáltal, és az az új valami már nem ugyanaz mint a régi, mégha a környezet esetleg semmi különbséget nem is venne észre, illetve az egyén maga sem.

Ahogy ezeket leírom, úgy érzem ez csak egy régi (örök?) kérdés újbóli felvetődése egy másfajta technikai háttér elé vetítésével. Válasz pedig…

Ebéd a parton

Életem egyik leghangulatosabb ebédjét éltem át nem sokkal ezelőtt. Mostanság rászoktam, hogy amit hozok magammal ebédre, azt megmelegítem, majd összepakolva az eledelt, evőeszközt, könyvet kiballagok a vízpartra, letelepszem egy padra és ott ebédelek.

Ma is így tettem, az ég még mindig szikrázóan kék volt, találtam egy olyan ülőhelyet, ahol a fejemet nem sütötte a nap, de egyéb testrészeimet sugarai kellemesen melengették.

Ahogy lecsüccsentem, azonnal megragadott a hangulat: az időjárás, a tenger, a hegyek az öböl túlfelén, az enyhe szél, a sétáló emberek, a zene … egyszerűen valami varázslatos élménnyé fonódtak össze…

Két fiatal srác gitáron játszott kellemes dallamokat, az emberek jöttek-mentek előttem. Kicsit kívülálló érzés is volt, de ezzel együtt része is voltam a kompozíciónak. Pont előttem, a part peremén ülve ketten beszélgettek, közvetlenül mögöttük az Oriental parade közeli utcája húzódott a maga meredek partját benépesítő házakkal, fákkal. Csodaszép.

Elméláztam rajta, hogy milyen keveset kell tennem, hogy az irodából ilyen helyre jussak, mégis mekkora út (és erőfeszítés) áll amögött, hogy ez lehetővé vált. Most már csak sétálok hozzá 150 métert, de ehhez 18 000 km-t kellett megtennem, annak minden (közel sem távolsághoz kötődő) velejárójával.

Megérte.

Buszon, vonaton, otthon

Már régen írtam (a múltkorit nem számolom, mert ott lényegében képeket tettem csak fel), aminek oka több dologban lelhető fel:

  • sok munkám volt (még vasárnap is),
  • még több munkám volt (ilyenkor 9 után értem haza),
  • lefoglalt az Immigration-re való felkészülés is,
  • mikor hazaérek, Benci mindig olyan virgonc, hogy csak na, és nem is tudok, meg nem is akarok olyankor gép elé telepedni, mikor pedig elmegy aludni 9 körül, már én is fáradt vagyok.

Ez nem panasz volt, mert igazából (na jó, a 2. pontot nem annyira) élvezem mindegyiket, mert az élet attól teljes, hogy van benne jó is rossz is, könnyű is nehéz is.

Félre a rizsával (még ha basmati lenne, esetleg maradhatna), más dologgal kapcsolatban zubognak bennem a szavak. Alig bírom visszanyomkodni őket a fejembe, hogy ne csapatostól jöjjenek, hanem csak szépen, sorban, egyesével.

Reggelente mindig (alapvetően) busszal utazom Wainuiból Lower Huttba, ahol vonatra szállok (ezen drágaszágokról is lesz majd szó, mert a vasutas vér nem válik vízzé /bár hosszú évek után az állandó alkoholtartalma igencsak megnőhet) és begurulok Wellington központjába. Az ezt követő séta hangulatát a múltkori képnaplóval már érzékeltettem, most inkább a megelőző fázisok kerülnek terítékre.

Busz

Nem szerettem buszozni régebben, mert olvasni nem tudok (megfájdul a fejem olyankor), ami pedig komoly hátrány a vonattal szemben. Itt viszont két okból mégis simán belefér:

  • gyönyörű a környék (ahogy hazafelé átérünk a gerincen és feltárul a zöldellő fák borította hatalmas hegyek által körülölelt völgy, az minden egyes alkalommal örömmel tölti el szívemet),
  • reggelente pont annyi időt vesz igénybe a szemtornám, amíg beérünk Lower Huttba.

Két busz szokott jönni a 8 előtti pár perces időszakban, igazából a véletlentől függ, hogy melyik ér oda előbb a megállónkba. Az egyik (160-as) nem tesz egy plusz kört (Parkway loop), a másik (165-ös) – általam nemes egyszerűséggel csak falujárónak hívott – bemegy a Parkway nevű részbe, felszedni az ottaniakat is.

Ugyanazt a vonatot érem el mindkettővel, úgyhogy jobb szeretem a falujárót. Ez még a kezdeti időszakból van, amikor a buszon sokkal jobb idő volt, mint kint (időnként még fűtés is! 🙂 ) de most már amúgy is.

A napokban méláztam egyik reggel a bordó/piszkosfehér csíkos ülésen bambulva, az ablak mellett hol lassan, hol gyorsan siklott tova a zöld udvarok szegélyezte takaros porták sora, a nap ragyogva szórta sugarait ránk, egyszerű halandókra, és az élet szép volt (van, lesz, több igeidőt nem tudok).

Nem szokott megtelni a jármű, mindenki kényelmesen elfér, az utasok jelentős részét látásból ismerem is:

  • a terebélyes asszonyság a szomszédból, aki a Wainui High Schoolban dolgozik, és 3 megállót jön a suliig,
  • két 6-7 éves kislány, akik a Parkway loop első megállójában szállnak fel, az anyjuk meg integet utánuk (egyikük – egy kis szőke – nagyon aranyos, amolyan tündéri és gyermeki, Hanah Montana táskájával mindig sietve teper és veti le magát egy ülésre, aztán kapaszkodva az előtte lévő ülés támlájába, mereszti szemét a nagyvilágba, hogy a Rosemary sulinál szálljon le),
  • egy kötött sapkás, 50 körüli nő, aki mindig ott száll le, ahol ránézésre semmi értelme, mert más busz nem jár arra, ő pedig mindig beül a megállóba, miután kiszállt,
  • két, sötétbarna bőrű, általam felsősnek beazonosított lány, fogszabályzóval, görnyedt tartással,
  • a buszból kinézve egy szőke lány bandukol mindig a 170-es megállója felé, akinek a két legjellegzetesebb vonása, hogy mindig mosolyog, és oltári módon piros az arca, szerintem egyszer leégett, aztán azóta mindig 🙂
  • a Parkway loop utáni első megállónál szokott felszállni két ázsiai származású kissrác (egyik tutira alsós, a másik már talán felsős), akik a világoskék-sötétkék egyenruhájukban olyan büszkén feszítenek, ingben-nyakkendőben, mintha dörzsölt üzletemberek lennének. Főként a kisebbiknél figyeltem meg egy nagyon lazának, vagánynak látszó mozzanatot, ahogyan a Snapper kártyáját beteszi a zakója felső zsebébe.
  • ahogy ráfordulunk a gerincre vezető útra, a 170-es busz megállójában 4 középiskolás lány várja mindig a busz, piros felsőben, szürke-fehér kockás szoknyában, úgy ülnek a megállóban, mint fecskék a villanydróton,
  • beérve Lower Huttba egy dagi nő szokott felszállni, szegénynek nehezen megy a két lépcső teljesítése, aztán azt sem irigylem, aki mellé leül, mert az ülések nem teljesen kétszemélyesek, vagy ha igen, akkor ebből ő másfél,
  • a Rosemary sulinál egy göndör hajú, 11-12 év körüli srác szokott felszállni, akinek ritka jó dumája van, meg az egész hanglejtése olyan, mint az igazán jó humoristáknak van, szoktam hallgatni a poénjait, de tényleg főként a beszédstílusán szórakozom 🙂

Vonat

A busz pont az állomásnál tesz ki, csak 10 métert kell mennem a peronig! Mostanság nagyjából középen szoktam felszállni, ahol már látásból szintén sok embert ismerek. Annyira nem jegyzem meg a rájuk jellemző, személyes apróságokat, mert az út nagy részén olvasok. Ha meg nem, akkor az öböl hullámzó vizét nézem, ami a sínektől kb. 5 méterre morajlik. Csudajó!

* * *

Szóval ezeket minden nap tapasztalom, és ahogy ez történik, egyszerűen úgy érzem: Itt a helyem, ide tartozom. Nem csak, vagy nem pont a buszra (de oda is), hanem Új-Zélandra.

Boldog vagyok itt, pláne azóta mióta Bence, Gabi és Rebi megérkeztek (már csak Barnika hiányzik, de ő nagyon-nagyon)

Egy zsufolt-zsufolt het (munka, koltozes, felkeszules)

Nem sokat irtam mostansag a blogra, amit meg megis, az ugymond nelkulozte a komolyabb temakkal valo foglalkozast. Ezt most igyekszem potolni, hiszen vegre van idom: itt ulok Aucklandban a belfoldi terminalnal, ahol ingyen netezesi lehetoseg van (“brought to you by Auckland Airport and Airport Media” – szerintem nagyon rendes toluk) es meg a WordPress is bejon.

Vegyesen, omlesztve irom le, mik tortentek, de legalabb igyekszem idorendben:

Hetfo

Nyomi hetfok itt is vannak, ez nem orszag, hanem emberfuggo. Nem volt kedvem hozza, de legalabb nem szakadtam meg a munkaban. Nem azert, mintha nem lett volna, hanem mert nem volt rendes hozzaferesem egy cucchoz, ugyhogy legalabb intezhettem a kivandorlassal kapcsolatos ugyeket, meg ami a bekoltozeshez kell.

Delutan viszonylag hamar leleptem, mar 4 ora korul. Kenytelen voltam, hiszen a butorboltok itt mar f6-kor bezartam, es Rebinek mindenkepp kellett agyat vennem, aztan ha mar amugy is el kellett latogatnom Wainuiomataba, a lower hutt-i BigSave boltban vettem egy sima, single matracot $300-ert. A hazhozszallitasnal a fifty-t persze hogy fifteen-nek ertettem, szoval meglepodtem, amikor a fizetesre kerult a sor, de mivel en sem tudtam volna olcsobban megoldani, egye fene. Szerdan mar viszik is ki, es mivel Martin meg otthon lesz, takarit, ezert barmikor vihetik.

Ma egesz delutan sutott a nap, de mire kiertem a hazhoz, nem elbujtatta bajos orcajat a felhok moge? Hat de! Igy kicsit mas hangulata volt a haznak, hogy kipakolofelben lattam. Ami viszont kellemes fejlemeny, hogy bonuszban kapjuk a kovetkezoket: huto, mosogep, dupla agy, a butorok egy resze ottmarad, hogy eloveteli jogunk lehessen, mikor Martin el kivanja adni oket. Persze ez neki is jo, mert amugy nem tudna hova tenni oket szerintem. A lenyeg viszont az, hogy butorozott hazhoz jutunk, legalabbis az elso idoszakban, ami azert nagy konnyebseg!

Mar koszontunk el egymastol, amikor eszrevettuk, hogy a jobb elso fenyszoromat betorte valami kavics es szetzuzta az egot (ooo… azota is igy van – csunya, rendetlen autotulajdonos vagyok /es sajnos felelotlen autos is ebben/), hazafele azert meg gondoltam belefer, nem volt olyan sotet. Meg is erkeztem majdnem idoben. Meg egy kis PS2-es focizasra is jutott ido Louis-val!

Kedd

Reggel idoben bertem, Gabival terveztuk az elokeszuleteket, meg fokepp Barnabas ugyeben kaptunk uj informaciokat. Az Airmax Cargo adott egy 1825 euros ajanlatot Bp – Aucklandre, ez kb. 485e Ft, es bar oltari sok, meg mindig a legkedvezobb. (A kontaktszemely iranti erdeklodest megjegyzes utjan varom, ha felmerul az igeny.) Meg mult heten felvetodott, hogy a Lufthansa a poggyaszterben elszallitja 40 EUR/kg egysegaron, ami kb. 300e Ft-ot jelentett volna, csak kisero kell hozza. Na, kiserot is majdnem sikerult talalni, illetve egy kedves es lelkes Olvasom megtette volna nekem ezt a hatalmas szivesseget, de egyreszt ha minden igaz Koreannal jon, azok meg nem engedik, masreszt tul hamar ahhoz, hogy meglegyenek a vizsgalatok. De azert jo tipp volt!

Napkozben torekedtem arra, hogy az SSIS package template-emet tokeletesitsem (mivel ez a teljes Olvasokozonseg igencsak periferikus reszet erdekli, ezert a reszleteket kihagyom), ebed a Great Indiaban, ami egy nagyo jo hely. $10-ert az PQS az Infoparkban nem ad ekkora adagot, es csak fele ilyen minoseget.

Munkaido utan SQL Server Users Group talalkozo, ez amolyan havi egyszeri alkalom, amikor a helyi SQL-esek osszeroffennek, meghivnak valami neves eloadot, es hallgatjak fel oran at, ahogy beszel. Persze ez csak a felszin, a lenyeg az, hogy elvileg 17:30-kor kezdodik, de valojaban akkor csak a pizzak erkeznek meg, a sor meg mar ott var, szoval eves-ivas 6-ig, akkor egy kis szakma, majd irany haza.

Illetve en vissza az irodaba, Gabival csevereszni. Ugyhogy sotetben sikerult hazaerni, pakolas meg elmaradt. Mondjuk kozben kiderult, hogy a szerdai koltozes amugy is tolodott, de annyira nem is baj. Azert Bessnek emlitettem, hogy csutortokon kikoltozom, a masnapi vacsorarol meg mar irtam.

Szerda

Ma kozos reggeli a munkatarsakkal (amit en megeloztem egy reggelivel Bessnel, ha mar Bed&Breakfast, nem hagyom ki), ok ettek en hallgattam. Ez amolyan heti egyszeri megbeszeles, kajalassal egybekotve. Clive nagyjabol kiosztotta a heti teendoket, aztan ment egy kis szocseples, amit biznisz emberek szeretnek, az en eszem meg mason jart.

A munka ma mar kemenyen ereztette, hogy penteken hatarido, es Haidirral (a malaj kollegam) neki is ultunk szorgalmasan. Nem mondom el a reszleteket, de aki ismeri az SSIS-t tudja, hogy arra sosem szabad szamitani, hogy egy SSIS csomag, amirol azt halljuk, hogy “Regen jol ment.” most is rendben lefut. Na, nem is. Ennek eredmenye viszonylag hosszabb munkanap lett, de azert f7 fele elindultam a vacsira.

Csutortok

Nem mondtam csutortokot, de egyre tornyosulnak a felhok, es hiaba jatszanak ossze Damoklesszel, nem sikerult elernem, hogy az a franya kard rest nyisson a felhok kozott. Ebedelni sem volt idom. Dolgoztunk egesz nap ketten egy gepnel, Haidirnak az ugyfelrol van megbizhato tudasa (meg SQL-ben is jo), en meg probaltam kamatoztatni az SSIS eloeletemet.

A koltozes meg egy nappal csuszik, mert Martin autoja bemondta az unalmast, szoval kell neki meg egy nap, de nekem sem gond. A matracot nem vittek ki tegnap, ugyhogy ma rajuk telefonaltam, ki is vittek 2 oran belul.

Munka estig, szerintem 8 utan indultam haza. Beszeltem Kedvesemmel telefonon legalabb egy orat (jo dolog a VOIP! es penztarca- vagy manapsag inkabb ugy kene fogalmaznom, hogy bankszamla-barat). Mar csak 2 nap es indulnak! 😀

Pentek

Reggel hirtelen felindulasbol ugy dontottem, kikoltozom. Nem halasztom ebedszunetre, vagy delutanra, plane nem estere, mert ha ma is ugy alakul, ahogy tegnap, akkor mar a fene akar koltozni. Ugyhogy reggeli utan osszeraktam a cuccaimat, be a kocsiba, 9-kor indulas Wainuiomataba, ott kirakodtam, megbeszeltem Martinnal a reszleteket, majd irany a woburni vasutallomas Park&Ride parkoloja, es a 10:55-os vonattal suhantam vissza Wellingtonba.

A nap hasonloan telt, mint az elozo, de este 6-kor mar azert Haidirral elmentunk ebedelni/vacsorazni, de utana meg legalabb 10:20-ig szivtunk az ETL-lel. Akkor beszeltem 20 percet Gabival, majd szaladtam a 11 orasi vonatra. Utkozben koncentraltam, nehogy elfelejtsek tankolni, mert alig lotyogott nemi benya a tank aljan, de szerencsere meg kibirta a kb. 500 meterre levo benzinkutig.

Elso alvasomat Rebi uj matracan ejtettem meg, de takarom nem volt, csak takarohuzat, a gazkalyhat beizzitottam, de nem akartam egesz ejszaka egetni, ezert tobbszor arra ebredtem, hogy fazom. Nem is tudtam jol aludni, izgultam Gabiek utja es a melo miatt egyarant.

Szombat

F7 korul kidobott az agy, meg vagytam egy kis melegre. Eltekertem a boltba, vettem nehany olyan dolgot, amit evoeszkoz meg tanyer nelkul is lehet fogyasztani, otthon megettem. Kozben nem faztam, mert a deckre sutott a nap fenyesen, kellemesen meleg volt.

10-kor elindultam vasarolni. Pont jokorra sikerult idoziteni ezt a bekoltozest, mert a hetfoi Labour Day miatt ilyenkorr itt HATALMAS learazasok vannak, ugyhogy joval olcsobban jutottam mindenhez, szerintem osszessegeben 40-45%-ot sikerult sporolnom ma. A Queensgateben levo Warehouse, Farmers es a nem sokkal arrebb levo Briscoes kozott ingaztam egy picit, jegyzetelve, szamolgatva. A vege az lett, hogy a dolgok nagy reszet a Briscoesban vettem: dupla takaro, szimpla takaro, 3 parna, evoeszkozkeszlet, 3 edenybol allo keszlet, Benceparna, lepedok nehany dolgot a Warehouseban: kenyervago kes, evoeszkozok, vizforralo, kis takaro, tu a pumpahoz. A Farmersban pedig 2 dolgot szereztem be nagyon olcson: Remington birka(ez en volnek)nyiro es teflonserpenyo.

Mire a vegere jutottam mindennek, 2 ora fele jart az ido. Fogtam magam, irany dolgozni. Az elejen nehezen tudtam ra koncentralni, de aztan Haidirral jol haladtunk. 8 korul elinditottunk egy kocka processt, ami legalabb 1 oraig tart, aztan eljottunk. Innentol majd Haidir atveszi, amit kedd reggelig kell befejezni, en meg mentem Gyorgyiekhez Lower Huttba, aki kolcsonoz nekunk babaagyat. Aztan a babaagy meg jo sok mindennel kiegeszult, meg a delelotti vasarlas eredmenye is a kivulrol nem tul nagynak kinezo Nissan Bluebirdben lapult, nem hittuk volna hogy bele fog ferni minden, de belefert! Eppen csak, de sikerult. Otthon le is fenykepeztem, miutan kipakoltam, hogy mennyi-mennyi cucc is volt ez!

Gyorgyi meg behivott egy teara, aminek az eredmenye az lett, hogy 11-ig beszelgettunk. Sok hasznos tippet is adott, pedig mar a babaagy meg a jatekok meg az etetoszek is mind hatalmas segitseg! Nagyon halas is vagyok neki, emelett pedig nagyon kellemes beszelgetotars, ugy nez ki Gabi nem lesz egyedul mar az elejen sem ilyen szempontbol sem.

Fel 12 korul gordultem be a garazs ele, kipakoltam, zenet hallgattam, enekeltem, megittam egy sort, osszeraktam a kisagyat es sokat-sokat gondoltam Gabiekra, akik mar uton voltak a repterre, es igyekeztem minel otthonosabba varazsolni a hazat a hazaerkezesunkre. Szerintem sikerult is sokat javitani rajta, a kisagy nagyon jol mutat a nappaliban 😉

Ma mar az 500gsm (ez itt valami mertekegyseg arra, hogy mennyire meleg a takaro, ez majdnem a legmelegebb fajta) melegitett, es bizony jo is volt! Meg a futest sem kellett beinditanom, igy sem faztam. Azzal a joleso erzessel merultem alomba, hogy Gabiek mar minden perccel kozelednek es kozelednek hozzam…

Oktatási eszmefuttatás, avagy MI történt

Az NZ-re utazasomat megelozo idoszakban tobbszor felmerult a ket orszag oktatasi modszertana kozotti kulonbseg. Szandekosan nem szinvonalat irtam, mert az itteni helyzetrol legfeljebb masodkezbol kapott infom van, masreszt a kerdes valoszinuleg egyreszt arnyaltabb, hiszen az oktatas sikeressegenek legjobb merceje a diak felnottkori elete.

Masreszt azert foglalkoztat most ismet a kerdes, mert Rebinek jo sulit kell majd talalni, de ez meg odebb van, mikor mar o is itt lesz.

Ehelyett inkabb maskent megkozelitve ontom szavakba a gondolatiaimat, a sajat peldamon szemleltetve. Masen ugysem nagyon tudnam.

“Az elozo resz tartalmabol:” pecsi gyerek voltam vilageletemben (legalabbis igy erzem), csak az egyetemet kovetoen keveredtem el ama szep varosbol. Az altalanos iskolaim altalanosak voltak, a 4 felsos evet a Siklosi Utiban kifejezetten szerettem, tobbszor tudatosan is boldognak ereztem magam akkortajt (a szerepjatekkal valo megismerkedesem is ekkorra teheto a MAGUS reven /mi igy ejtettuk, ahogy irva vagyon, semmi “á” vagy “sz” … bocs Csanád ;-)/)

A kozepiskolak kozul – nemi szuloi rahatasra – a Radnotit valasztottam, a jobb napokat is megelt, akkorra inkabb mar a mult dicsfenyeben sutkerezo kozgaz szakkozepet. Nem bantam meg, hiaba voltak mas, talan jobb (hiru) sulik, ahova jo felvetelivel bekerulhettem volna.

Jo tanulo is voltam, meg nem is. Ha tanultam jo voltam, ha nem akkor (idonkent nagyon) nem: statisztikabol alltam bukasra is, matekbol masodik vegen kettes… es nem a tanarok hibajabol kifolyolag, sot a matektanaromat nagyon becsultem, mert bar tavolsagtarto volt, jol, okosan tanitott. “Csak” figyelni kellett. 3.-4.-re rajottem erre, es ugymond forditottam egy nagyot a dolgok allasan: elkezdtem tanulni, hogy majd bejuthassak a kozgazra. Eredmeny: egy szamomra nem sokat ero (de annal tetszetosebb) erettsegi es egy 13 pontos kozponti matek felveteli (15-bol, nem 100-bol), ami akkortajt nagyon jonak szamitott. Fel is vettek, 74 pontom lett a 71-es ponthatarnal 3-mal tobb.

Ismertem a volt osztalytarsaim kozul olyat, aki puccos gimibe ment, de megsem vettek fel. Hogy mit szeretnek ebbol kihozni? Azt, hogy bar lehet altalanositani az iskolakat illetoen, ha valaki okos es elszant, siman felul tud emelkedni a koztudat diktalta korlatokon. Nem mindenki, de tapasztalatom alapjan az elszantsag+kitartas inkabb hianycikk, mint az esz.

Nem jartam kulontanarhoz (csak matek szakkorre 4.-ben), nem voltak ismeroseink a kozgazon, a szuleim nem voltak diplomasok (tehat nem nehezedett ram az elvaras, hogy nekem is KELL diplomat szereznem) – Papám igen, de o egy mas kategoria, mas miatt, de egy eletre a peldakepem, ahogyan o allt a vilag dolgaihoz, es azt hiszem jocskan ezen az eleten tul is szeretni fogom ot, nagyon.

Az egyetemrol nincs nagy velemenyem, de ez mar tenyleg szubjektiv dolog. Meg nagyon buta evfolyamtarsaim kozul is szep szammal akadtak, akik el tudtak vegezni, az okosabbak kozul meg volt, aki nem, vagy csak eves kesessel. Tehat itt sem elsosorban csak az esz dominalt, hanem a kitartas, szorgalom, vagy epp a kevesse becsuletes megoldasok.

Mielott barkinek a “savanyu a szolo” ugrana be: nem vereztem el, 5 ev alatt siman befejeztem. Sot, meg ket masikat is elkezdtem, de azokat 1-1 ev utan abbahagytam. A kozlekedesmernokinel az volt a vegso indok, amikor egy ottani tanar (akit mashonnan igen jol ismertem) azt mondta: hagyjam, semmi ertelme masoddiplomakent. Az ELTE infot meg azert melloztem, mert bazi sok idobe kerult (Bence is mar megvolt), es csak nagyon sokara, nagyon attetelesen valhatott volna hasznomra a mostani teruletemen, ha egyaltalan…

Szoval oktatasi szempontbol Istike sikeres, szep hatterrel rendelkezik, de nezzuk meg, konkretan mi szerepe van ennek ITT es MOST: 
(meg egyszer hangsulyozom, hogy en nem altalanossag! Lehet vitatkozni, de az en esetem ilyen, maset pedig nem ismerem ennyire behatoan, es hozzateszem, nem voltam csodagyerek, meg kimagasloan okosnak sem mondanam magam, legfeljebb annyit, hogy megvan a magamhoz valo eszem, ami egyes teruleteken elegendo, mas teruleteken meg tudok kerdezni)

2,5 eve csinalom a Microsoft BI-t, mindenfele elokepzettseg nelkul, es szerintem az illeto cegvezetonel (akinek jovoltabol elindulhattam ezen a palyan) a felvetelkor fontosabb volt az angoltudasom es az IT iranti erdeklodesem, mint a diplomam. Az MS vizsgakat tanfolyamok nelkul vegeztem (bar voltam egyen, az tipikusan “aki nem tudja, az tanitja” jellegu volt), a tudasom gerincet a munkatapasztalat adja, melyet nagymertekben kiegeszitenek a szakmai ekonyvek es netes forrasok.

Hogy a monolog vegen (igazabol nem errol akartam most irni, ugyhogy az a tema a kovetkezo bejegyzesek egyikeben kerul majd elo) feltegyem az i-re a pontot: itt NZ-n egy munkaltatot sem erdekelt a diplomam (csak az MS Certificate-ek), sot az Immigrationnel a WP kerelemhez meg a fenymasolatat sem kertek el!
(A PR-nal asszem azert kelleni fog, de fokepp burokratikus okokbol kifolyolag.)

Jellemfejlődes – személyiségváltozás

Visszanezve az eltelt 3 honapra, erdekes valtozasokat vettem eszre magamon. Nem voltam egy “jeg hatan is megel” tipusu ember, most sem tartom magam annak, de azert ketsegtelenul szedtem magamra jo adag onallosagot ebben a kivandorlasi folyamatban.

Soha nem szerettem intezkedni (pl. postan eloszor, egyedul levelet 17 evesen adtam fel), elkenyeztetett gyerek voltam ilyen szempontbol, na! 🙂 Az egyetem soran konnyebb lett volna, ha nemileg tobb kezdemenyezo-keszseggel birok, de igy is vegig lehetett jutni rajta, bar en leginkabb sodrodtam az arral, mindhatni birkakent mentem, amerre a puli terelt, es ide kellett jonnom a sokmillio birka hazajaba, hogy kinojem ezt 🙂
Meg levelben ugy-ahogy, de szemelyesen/telefonon intezni a dolgaimat ki nem allhattam. Ahhoz viszont, hogy az NZ tervunk megvalosulhasson, nagyon jol tudtam, hogy mindezekre szukseg lesz, raadasul angolul, es olyan mertekben, mint eddig soha.
Atbillentettem hat egy kapcsolot a fejemben, felvallaltam, hogy ez bizony ezzel jar, akarhogy is berzenkednek ellene, csak a sajat dolgomat nehezitenem.
Szoval idejottem NZ-re, es tettem, amirol ugy gondoltam, hogy tennem kell: emaileket irtam, telefonaltam (tovabbra sem a szivem csucske ;)), szemelyes talalkozokra jartam. Egyszeruen nem engedhettem meg magamnak, hogy odzkodjak ettol, igy hat egy-egy rovidke perc/ora kivetelevel nem lazitottam a koncentracion.
Mondhatni, hogy mindent egy lapra tettem fel, de a valosagban ez nem igy volt, ugyanis belul en nem szerencsejatekkent vagtam bele: elhataroztam, hogy en ezt megteszem, es ha rajtam mulik, sikerulni fog, kerul amibe kerul, akarmennyi nemszeretem momentummal jar is.
A dontes tehat odahaza megszuletett, miutan pedig labamat eloszor NZ foldjere tettem, mar nem volt mas valasztasom, nem lazithattam, torekednem kellett minden erommel arra, hogy sikeruljon! Ami pedig az egesz mogott megbuvo “titok”, hogy minden percben biztam, szilardan hittem benne, hogy meg lehet tenni es meg is tudom tenni! Ez az onbizalom, derulatas csak neha lanyhult egy-egy maganyos, sotet, kilatastalannak tuno ejszakai oraban. Olyankor ket dolog adott erot: a kontinensnyi tavolsagokat semmibe vevo szerelem es a csaladi szeretet, illetve az isteni nyugalom. A masnap reggel pedig mindig uj remenyekkel indult.
Aikido oktatoim egyiketol hallottam tobbszor a “Teher alatt no a palma” mondast, ami sokszor eszembe jutott mostansag. Nem mindig kellemes folyamat (sot altalaban nem az), de ez van.
Megvaltoztam tehat, mert elinditottam magam egy uton, ami ohatatlanul ezzel jart… vagy a kudarc. Megvolt a valasztas lehetosege itt is, de nem akartam feladni. Talan ez volt a legnehezebb: bizni, hinni minduntalan, akarmi is tortenik, ujra es ujra talpraallni, megprobalni. A tobbi mar ebbol kovetkezett.
(Imma ezt ugy fogalmazta meg, hogy “lelked nincs, projekt van” ami annak ellenere, hogy kemeny, ellenszenves igazsag, sokat segitett, meg ha en pont forditva ontenem is szavakba: amig nem sikerul a projekt, addig a lelek/lelkesedes visz elore.)

———————————————————————

Mindezt talan nagyon enkozpontuan irtam le, de ez fokepp azert volt, mert a sajat szempontombol tudom megirni, hogyan is eltem at ezt az egeszet. De mivel alapvetoen a lélek sikjara helyeztem a folyamatot, bizony nagyon nagy szerepe volt a sikerben annak, hogy Gabi teljes szivvel mellettem allt, es tudtam, hogy van kiert/kikert csinalni. A csalad puszta lete is hatalmas osztonzes. Az elszontyolodas rovid idoszakaiban pedig az a feltoltodes, amit egy-egy vele valo telefonbeszelgetes jelentett, felbecsulhetetlen. Kosznonom Kicsim 🙂

A webkameras beszelgetesek idejen a hatterben felbukkano Bence/Rebi/Barni latvanya is mindig adott egy-egy lokest a lelkesedesemnek. Jo volt latni oket, s ujra meg ujra engedni, hogy tudatosuljon bennem: ertunk kuzdhetek.

Szuleimet illetoen is hasonlot tapasztaltam, mint magamnal: felnottek a helyzethez, pedig amikor ez ev tavasza kornyeken tudatosult bennuk, hogy komoly ez az NZ terv, az hideg zuhany volt szamukra. Onnantol egy darabig szerintem nem is tudtak, mit akarjanak:

  • sikeruljon nekunk meg akkor is, ha ez hatalmas tavolsagot jelent,
  • vagy inkabb ne es maradjunk kozel.

Szoval nekik is fokent lelki sikon zajlott, de nagyon orulok, hogy el tudtak fogadni a helyzetet es melletunk allnak.

Nem lehetett konnyu, de ez az egesz folyamat olyan jellegu, hogy kihozza az igazsagot minden resztvevobol, nincs lehetoseg mismasolni, allast kell foglalni es akar emberileg felulemelkedni korabbi onmagunkon.

Gabinak is hasonloan nehez volt, mert noha neki a megszokott magyar kornyezetben kellett sokmindent elintezni (tudjuk, hogy ez bizony nem egyszeru ;)), en neki ugyanugy hianyoztam en, mint nekem o!

Az itteni baratok meg szinten jol tudjak, egy-egy helyzetet hogyan eltem at, amikor berezelt kiskolyokkent kerdeztem egy-ket se-fule-se-farka vagy epp komoly dolgot 🙂

———————————————————————

Ket idezettel zarnam a gondolatmenet, amelyek jobban osszefoglaljak az egeszet, mint en tudnam:

“Születni kell, minden nappal újra,
álmodni azt, ami nem válhat valóra,
és harcolni kell, meghalni és szeretni
még nem elég.”

“Mondottam ember: Küzdj és bízva bízzál!”