HaHÓ – egy kiáltás a Lavina Csúcsról

2015. November 13-án, pénteken /éppen 3 hete/ megjártuk Buhera Mesterrel (Ő Bence legjobb barátjának az apja, és mivel builder-ként dolgozik, Bence meg mostanában sokat nézett Tesz-Vesz várost, onnan kapta meg a magyar kódnevét Mr. Fix-It, azaz Buhera Mester révén) az Arthur Hágót szegélyező Avalanche Peak (Lavina Csúcs) oldalát. Nem mentünk fel teljesen, mert az Steve-nek elsőre sok lett volna (már régen túrázott), de azért kb. 1500 méterig eljutottunk.

Arthurs Pass (ezek az angolok rémesen fantáziátlanok ha földrajzi nevekre kerül a sor, a Lavina Csúcs még jó teljesítmény részükről, de a Scott’s Track /Scott Útvonala/ vagy Bealy Spur, szóval nagyon gyakran csak egy oltári gyakori vezeték/keresztnév kerül bele birtokos jelzővel… – próbáltam a Maori neveket megtalálni de eleddig nem sikerült, sok helyen utalnak rá, de a hivatkozások nem élnek) nagyjából 150 km-re van Christchurchtől, ami nincs olyan messze, de azért kell autózni jócskán, pláne hogy elég hamar kanyargóssá válik az út, onnantól meg az ember inkább óvatosan terelgeti a verdát.

No, 10 óra körül indultunk el, már eleve úgy állítottuk be az agyunkat, hogy addig megyünk felfelé, amíg kényelmes, amíg jólesik, tovább nem. Azért 1833m tengerszint feletti magasság az elég sok. Ha a Csomolungmával hasonlítjuk akkor esetleg nem tűnik soknak, de mivel reggel kb. tengerszinten ébredtünk, kocsival meg 730m-ig mentünk fel, onnan még akad jócskán másznivaló. 1100m szint egy túrában nem olyan sok, mondhatnánk, mert Magyarországon a 30km-es teljesítménytúrákban ez az átlag felfelé menetel, a különbség “pusztán annyi“, hogy itt ez kb. 3km alatt van. Szóval – ahogy ez alapján sejthető – igencsak meredeken visz az út felfelé.

Ami szintén mássá teszi a leányzó hegy fekvését, az az a tény, hogy ezek a csúcsok nem amolyan röghegység hangulatú lankák, hanem bizony az ember még ilyen kevés km-et menve is keresztülhalad erdőn => bokros/fás ligeteken => a fák vonala felett bozótoson => végül a sziklás szirtek között lyukadva ki. A fák közül kiérve pedig számolni kell bizony a hirtelen időjárás-változással. Könnyen előfordulhat hogy 10 perc alatt a napocska felhők mögé bújik, az ember azalatt halad felfelé x métert, kiér a nyílt terepre a fák közül és hirtelen 5-10 fokkal hidegebb van! Szerencsére ez velünk most nem esett meg, egész nap verőfényes derült ég tekintett le ránk, de éreztem a levegőben vibráló tettrekészséget, a váratlan változás lehetőségét.

Nagy élmény volt haladni felfelé a hágó nyugati/déli oldalán és időről-időre megállva nézni a másik oldalon a csúcsok felől lefelé rohanó patakokat, melyek némelyike morajló vízeséssé változott a hegyek lábaihoz érve. Az egyik pataknál mi is megálltunk kiönteni a palackunkban hozott csapvizet, és magunkhoz vettünk a frissítő, üde nedűből.

Rég nem látott Misi Jenő Misi unokatesómat is hamar felidéztem, illetve pontosabban szólva egy régi mondásunkat: “A gyöngyöző homlokunkhoz tökéletesen illene egy pohár gyöngyöző sör!” Próbáltam Steve-nek is ékesszólóan lefordítani hogy kijöjjön a szójáték, de így hirtelenjében nem sikerült. Olyan mértékben emelkedett az ösvény, hogy ennyire hamar felmerült ez az emlék 🙂

Néhol más túrázókkal is találkoztunk, voltak akik szembe jöttek már lefelé menet, voltak akik megelőztek minket. Steve a maga kiwi beszélgetős módján mindenkivel szóba elegyedett egy kicsit.

Ahogy feljebb értünk és változott a táj képe, egyre közelebb kerültünk a hóhatárhoz! A szomszédos – és “szintén” fantáziadús elnevezésű Mt Rolleston 2250m körüli magasságában bizony már jócskán volt hó, gyakorlatilag az egészet fehér hólepel borította, amiből előkandikáltak a szürke sziklák csipkéi. Lenyűgöző látvány!

A kirándulás megtervezésekor átolvasgattam a DOC tanácsait is a biztonságot illetően, őszintén szólva felemás gondolatokkal így első alkalommal: nem tudtam hogy a nagy és komoly felkészültségre valóban szükség van-e, vagy hogy az inkább a teljesen felkészületlen turistákra, kirándulókra vonatkozik. Mi azért – biztos ami biztos – igyekeztük okosan átgondolni a dolgokat a terephez, időjáráshoz és saját képességeinkhez igazodva. Mindenképp el akartam kerülni a “magyar turistákat a Piha Rescue mentőcsapata mentette ki a vízből, mert “ki ha én nem!” /Pi Ha én nem/ magatartással azt hitték, a természet bajuszát rángatni jó móka” jelenséget.

Utólagos meglátásaim: nem parasztvakítás amit leírnak és tanácsolnak. Egyáltalán nem. Noha 2000 méter nem hangzik olyan soknak, tekintve hogy mindannyunknak megtanították (legalábbis az én időmben :)) hogy “a Föld legmagasabb csúcsa a Mount Everest vagy Csomolungma a maga 8848 méterével” Ha viszont belegondolunk hogy reggel 7-kor még nagyjából tengerszinten szürcsölgettem a kávét, majd 700-ig autóztunk fel, onnan azért a 2000-ig bizony kell még menni! A Magyarországon szerzett túrázási tapasztalatokra alapozni pedig pl. időjárás tekintetében bizony nagyon félrevezető. Ahogy mentünk egyre feljebb, főképp a fák vonala fölé érve éreztem úgy, hogy már csak ha felhő takarná el a napot negyed órára, elég cidris lenne a levegő. Ha meg jön még hirtelen egy eső is, akkor igencsak szükség lenne a réteges öltözködésre. Persze biztosan öregszem is, és sok ifjú titán a saját legyőzhetetlenségébe vetett hitétől duzzadó mellkassal pökhendien vethetné ide nekem, hogy punnyadt vagyok. Igen, óvatosabb lettem ahogy teltek az évek, hiszen szerencsére várnak otthon, s nem az adrenalin zsongása vagy a veszélyes helyzetek izgalma tesz széppé egy ilyen kirándulást, hanem a Természet lágy – vagy jelen esetben inkább közönyös-könyörtelenül magasztos – ölén eltöltött idő.

Kíváncsi vagyok, vajon Tolkien is ilyennek képzelte-e saját Középföldjét (vagy Középföldéét? ;-)) de az biztos hogy amit az ember a Gyűrűk Ura s Hobbit filmekben láthatott, az hűen tükrözi ennek a tájnak a hangulatát. Ha tetszettek a hegyek magasában készült felvételek, panorámák, akkor érdemes egy kirándulást megejteni szinte bármely vad vidékre a Déli Szigeten (az Északin is persze, de most nem az van terítéken) s nem csak egy képernyőn élvezni a látványt. Mikor az ember itt van, akkor egyrészt 360 fokos a “felvétel” valamint nem csak látvány, hanem mind az 5 (meg az azokon túli) érzékszerv szomjasan issza be a valóságot.

A hatalmas leviatánokként minden irányba elhúzódó hegyhátak látványa lenyűgöző, paránynak érzem magam ahogy ámuló tekintettel nézek a hágó mentén jobbra-balra. Lentről a fák zöldje gyönyörködteti a szemet a megannyi kisebb-nagyobb vízesés robajának háttérzajával, felülről havas csúcsok fehérje hívogat, köröttünk pedig csipkés sziklák cakkozzák az ösvény szélét. Valahogy időtlen hangulata van az egésznek, mintha fikarcnyit sem számítana, ott vagyunk-e vagy sem, a szürke, éles peremek kérlelhetetlen módon hasítják az idő szövedékét, jelenné téve a régmúltat s a jövőt. Ha lezuhannánk, nyom nélkül nyelne el egy könyörtelen hasadék, mintha nem is léteztünk volna. E kegyetlenség a táj sajátja, mégsem bántó, hanem egyszerűen természetes módon itt ez a helyes, a szelídség a hullámok csobogásától kísért, lankás tengerpartok zöldellő mezőihez tartozik.

Fura érzés volt ott állni s e gondolatokat átérezni, egy ideig nem is akaródzott sem feljebb, sem lejjebb indulni, hanem csak elmerülni ebben az időtlenségben.

De közben ott zsibongott bennem a hó ígérete, mert az általunk kiválasztott ösvény tetején magasodó szikla is kecsegtetett ennek reményével. Nem tudtuk hogy mennyire magasan és hogy végül felmegyünk-e odáig, de a lelkesedés csak hajtott felfelé!

Végül siker koronázta reménykedésemet s erőfeszítéseinket, mert hamarosan havat tapodhatott lábam! Kicsit jeges volt ugyan és nem friss, de hamisítatlan hó! Még hógolyót is gyúrtam, aztán megkértem Buhera Mestert hogy fényképezzen le, amint a kezemben tartogatom (az alant futó képsorozatban is könnyen kiszúrható az eredménye!) Ennek hatására újraértékeltem a fehér Karácsonnyal kapcsolatos aggályokat és lehetőségeket: Új-Zélandon is simán van lehetőség a fehér Karácsonyra, a kérdés az hogy meddig hajlandó elmenni az ember (itt most tengerszint feletti magasságra vonatkozik a meddig :o)) Persze hogy December végén milyen lesz a hóhelyzet itt a hágó környékén azt még nem tudom, de talán arra is sor kerül majd! A fát meg ajándékokat ugyan nem fogom ide felcipelni, de legfeljebb kicsit délebbre kell menni ahol akár fenyves is van a hegyoldalban, aztán akkor már csak az ajándékokat kellene (meg a családot magát…)

Viccet félretéve hatalmas élmény volt, egy kis képes ízelítő pedig alant található (még sikerült Szürke Gandalffal is találkozni egy fénykép erejéig, figyelmes Olvasók között ennek megtalálásáért külön nyereményt nem sorsolunk ki, de gazdagodhatnak az összes fénykép végignézésének élményével ;-))

Ehhez a diavetítéshez JavaScript szükséges.

Villamos és gondola

Noha már jópár hete történt, de egyéb elfoglaltságok miatt (amikről szintén lesz majdan szó a terveim szerint) most sikerült eljutnom odáig, hogy írjak is róla. Gabi szüntelen böngészi a lehetőségeket, hogyan lehet kellemesen időt tölteni a városban illetve annak környékén, és a villamos nagyon könnyen adódik, mert sok helyen felbukkan a népszerűsítő kiadványokban.

Most is ebből indultunk ki, illetve összekötöttük két másik dologgal: egyrészt a szomszédból “kölcsönkértük” Lennie-t, Bence barátját (jófej kissrác, attól függetlenül is komálom, hogy Bencével jóban van, bár persze ez önmagában is meghatározó lenne az igazat megvallva -)) másrészt a Cathedral Junction-nél (Székesegyház Pályaudvar-nak lehetne forditani, de mivel a székesegyház (ha ez a katedrális igazi magyar megfelelője) szegény még mindig a létezés határán “lebeg”, mert döntés még nem született a helyreállítás/lebontás ügyében, valamint a fedett villamos-megálló sem igazán mondható pályaudvarnak, ezért a szó szerinti megfelelője erősen sántít) van egy LEGO játszóház, ahol mindennap kiszórnak egy hatalmas adag LEGO-t egy szőnyegre, és lehet látogatni, kizárólag adományozós alapon, tehát belépő nincs.

A kölkök jól eljátszogattak, mi pedig közben felváltva megejtettük a gondola+villamos kombóra vonatkozó éves bérlet vásárlását. A felnőttek fényképes igazolványt kapnak, a gyerekeknek nem kell, tehát gyakorlatilag nem nézik, hogy a velünk együtt lévő “gyereksereg” kifiaborja, amig a csorda népessége 3 vagy azalatti.

A LEGOzást követően habozás nélkül ki is próbáltuk újdonsült bérletünket a villamoson való utazásra. A sok tátongó placc mellett nagyon sok épitkezési telek is volt, némelyek egészen előrehaladottak, azt hiszem a tanács valamelyik épülete jövőre átadásra is kerül a nagyobbak közül. Jó volt villamosozni, jó sokat mentünk rajta, Bencéék hellyel-közzel unatkoztak is.

Majdnem ugyanott szálltunk aztán le, ahol fel, s itt találkoztunk a varázslóval, aki szintén rendszeres ügyfele a villamosnak. Azt hiszem ilyen is csak Új-Zélandon fordul elő: villamoson ücsörgő varázsló. Mókás volt látni ahogy fekete, csúcsos sipkájában ott zötykölődik az 1900-as évek elejét idéző hangulatú fapados járművön ülve. Kérésünkre még álomvarázst is mondott a gyerkőcökre 🙂

Ezt követően ebéd, majd irány a gondola, amely a Cavendish hegyre visz fel. Ez a Port Hills nevű dombvonulat egyik hegye, kb. Cashmere és Mount Pleasant között félúton. Lélegzetelállitó a látvány már felfelé menet is, de fentről egyszerre lehet a városra lepillantani az egyik oldalon, Lyttelton kikötőjére és az Akaroa öbölre pedig a másikon. Most sajna csak rövid időt töltöttünk a hegytetőn, a gondola felső végének közvetlen közelében bóklászva egy rövidet, mert már kezdett hűvösödni az idő, a gyerekek meg már nyűgösködtek a séta említésére is.

Az imént olvasottakat pedig képes-zenés összefoglalónkban az alábbiakban láthatjátok :o) Azért is készült el sokára ez a bejegyzés, mert igencsak sokat elszöszöltem a fényképek összeválogatásával és eme bemutatóba illesztésével!

A közvetlen Youtube webcím: https://www.youtube.com/v/79mgdLffa2E?version=3&vq=hd1080

Tavasz!

A jelek szerint végre itt a tavasz! Tegnap 20 fok felett volt a kinti hőmérséklet és szabályosan meleg szellő fújdogált! Ma reggel mikor Barnival nyargalásztunk az óceán partján a három magamon viselt rétegből a végére csak egyet tartottam magamon. Aztán a motor is indult szinte köhögés nelkül!

A nap is egész korán felkel manapság, a fák is kezdenek levelet bontani (van egy rózsaszín fajta, ami már nagyon szépen, színesen pompázik az utcák mentén), az egész város hangulata kezd tavaszivá varázsolódni!

Igaz, a hétvégén lehet hogy visszavág egy kicsit a tél hűvös keze, de addig még élvezzük az enyhe időt ebben a pár napban 😉

Bence és a szomszéd kiskölök így mulattak a hétvégi szép időben:

Ehhez a diavetítéshez JavaScript szükséges.

Kirándulás Castle Hill-hez

Augusztus 22-ére a Metservice jó időt jósolt, úgyhogy úgy döntöttünk, felkerekedünk és megtesszük első kirándulásunkat a környéken. A nem teljesen szomszédos, de viszonylag azért közeli (100-120km) Castle Hillre esett a választásunk. Reméltük hogy még havat is találunk és nemcsak a hegyek csúcsán.

Íme a térkép:

CastleHill_utvonal

Vannak itt akár Üvöltő Szelek is a térkép tanúsága szerint, de mi voltunk olyan szerencsések hogy a jó időre való tekintettel most még szél is alig volt, nem hogy az még üvöltött volna. Csodaszép, szikrázó napsütés fogadott minket már reggel, amikor a négylábúval nyargalásztunk a parton.

Utána útközben beugrottunk egy dán pékségbe Rebi szülinapi reggelijére. A hangulatunk jó volt, az innivalók finomak, de a péksütemény minőségében erősen tendált az átlagos felé az átlag feletti árszint ellenére. Sebaj, ez legyen a legnagyobb bajunk!

Az útvonalat szegélyező városkák (méretüket tekintve azért falvak, de mint tudjuk itt nem village van hanem inkább a town vagy township elnevezést használják) nevei nekem gyermekkorom vadnyugati filmjeinek hangulatát idézték (Scheffield, Springfield), amin az útmenti legelőkön békésen idejüket múlató marhák és birkák is lendítettek egyet. A messzeségben ugyan a vadnyugati filmek rozsdabarna, sivatagos hegyei helyett hósipkás csúcsok emelkedtek, de ez egyáltalán nem csorbította hangulatomat!

Bence már unta az utazást 50-60km megtétele után, de mi nem tudtunk betelni a mindenfelé magasodó hegyek látványával! (Az esetleges kérdést megelőzve lesznek képek is, a már megszokott színes, mozgó, zenés módon!)

Amikor odaértünk is kiszálltunk, olyan nyugalom vett körül, hogy hiába volt azért ott néhány ember, a tornyosuló hegyhátak között meghúzódó tágas völgy oly mélységes békét árasztott, amit számomra nem tudott megtörni semmi. Csak nézelődtünk minden irányba, próbáltuk befogadni a természet eme sivár, de mégis grandiózusan lenyűgöző látványát.

Mikor végre elindultunk, hamar a sziklákhoz értünk, amelyeket mintha egy elfeledett korszak óriásai dobáltak volna szanaszét. Bencével fel is másztunk az egyik, sziklákkal tarkított domb csúcsán tornyosuló kövek tetejére. Nem szokta ilyen jól bírni, de most nagyon belejött a mászásba őkelme!

Mikor újra csatlakoztunk a lányokhoz, ittunk egy pataknál majd találtunk egy kicsi, fagyott hókupacot. Bence nem volt hajlandó ezt hónak elfogadni, váltig állította hogy az jég. Persze igaza is volt, de a hó meg a jég között bizony nem oly könnyű érdemben leírni a különbséget (a keménységet leszámítva) egy olyan gyerkőcnek, aki nem nagyon látott havat két éves kora óta.

Hamarost ismét női és férfi szakaszra oszlott különítményünk, mi Bencével még elhagyatottabbnak tűnú ösvényeket találtunk, mintha hegyi orkok földjén settenkedtünk volna, olyan volt a táj! A kisember nagyon elfáradt a végére, így már az utazással együtt járó hosszas üldögélést sem bánta! De azért amikor Springfieldben megálltunk egy hamira meg kávé/forrócsoki pocakmelengetőre, újult lendülettel vetette magát a játszótéren magasodó hatalmas fánk közepébe.

Maga a kis zöldellő rét a városka közepén olyan volt, mint egy mesebeli játszótér, a háttérben a porcukorral megszórt hegyekre visszapillantva. Nézzétek meg magatok is! :o)

/Váltsatok át rendes felbontásra már a legelején, különben eléggé pixelesen néz ki. Küszködtem vele hogy rákényszerítsem a HD-t alapból, de a Youtube alapból visszaváltoztatja és olyan minőséget választ, ami szerinte az adott mérethez megfelelő./

A közvetlen Youtube webcím végső menedékképp: https://www.youtube.com/v/V_xTlkJJFOU?version=3&vq=hd1080

Vietnam

2014. Szeptember 11-én indultunk Vietnamba egy 14-15 napos utazásra. Talán a jegy is azért volt kedvező áron, mert azért mégiscsak Szeptember 11. Az utazás, az ottlét részleteit nem ecsetelem, az megvan az útinaplómban, inkább az élményeinket szeretném összefoglalni és azt, hogy miként változtatta ez meg a nézőpontunkat nemcsak Ázsiát, de választott lakhelyünket illetően is.

Röviden, tömören, egyszóval? Ellentmondásos. Számomra ez illik leginkább arra, ahogyan mi megéltük. Oly sok gondolat kavarog a fejemben róla így néhány hét távlatából, hogy biztosan csapongó lesz ahogyan leírom, de magára Vietnamra sem mondható hogy rendezett lenne.

Utcakép

Kezdetként a kultúrsokkon próbáltuk túltenni magunkat, amit az ottani, mindennapi élet miénktől való különbözőségének mértéke okozott. Ebből a szempontból mindegy lett volna, hová megyünk Ázsiában, ez valószínűleg ugyanígy mellbevágó lett volna Thaiföldön, Kambodzsában, Indiában, … talán a nagyon elnyugatiasodott városokban, mint amilyen Szingapúr vagy Kuala Lumpur ott nem, de ez a kérdés biztos nem a közeljövőben kerül megválaszolásra.

A közlekedésről valószínűleg mindenki frászt kap az elején, de tényleg elképzelhetetlen, amíg az ember a saját szemével nem látja, méghozzá testközelből tapasztalva. Kismillió (akár szó szerint, Saigonban 4-5 millió) robogó, a legtöbbön legalább ketten utaznak, de nem ritka a három sem, sőt időnként négyen is előfordulnak egyen: apa vezet, anya mögötte ül, kettejük között a nagyobbik kisgyerek, elöl meg egy sámlin a legkisebb a maga 5-6 évével, a kormányra fektetett párnácskán nyugtatva fejét. És ahogyan minden irányból minden irányba, közlekedési lámpákra, autókra fittyet hányva, az útnak gyakran mindkét oldalán rajzanak… leírhatatlan. Mégsem fordulnak elő balesetek, amit azóta sem értek miképp lehetséges, de valahogyan a jelek szerint működik. Az utcán átmenni valóban hatalmas sikernek érződik az első néhány alkalommal, de csúcsidejű forgalomban később is sokszor megremeg az ember lába egy-egy zsúfolt kereszteződésen való átkelés előtt/után.

Aztán ahogyan az utcák kinéznek: szemét bűzölög és csúfítja el a járda mentét, magán a járdán pedig vagy motorok ezrei állnak, parkolóként használva azokat, vagy a helyiek mindennapi élete zajlik. Ők ugyanis valóban ott élnek. Hideg sosincs igazán, nekünk is 30 fok feletti hőmérsékletek jutottak éjjel-nappal (noha az utazási ügynökünk figyelmeztetett hogy készüljünk a hűvösebb őszre). Az emberek nagy része, akiket láttunk, a mi fogalmainkat tekintve mintha nem dolgozna: mindegyik ház földszintjén valamilyen üzlet van, ahol időnként csak egy üvegvitrinben palackos vizet, sört, cigit, általános bolti cikkeket árulnak, de ezeknél mi sosem láttuk hogy bárki vásárolt volna. Mások turistáknak való csecsebecséket, ruhákat, emléktárgyakat tesznek a kirakatba. Viszont szinte mindannyiukban közös, hogy az üzlet hátulja már lakórész, vagy lépcső vezet a felső részre. Nem egyszer láttunk mosogatókonyhát, fekhelyeket (alvókkal akár nappal is), ülőgarnitúrát és TV-t a háttérben.

Enni kijárnak az utcára, gondolom ott jobban eloszlanak a szagok, könnyebb kilöttyinteni a maradékot, még talán hűvösebb is van egy árnyalatnyival. Alacsony, ránézésre gyerekeknek való piros és kékes-lilás műanyagszéken üldögélnek, az utcán darabolják, szelik, sütik, eszik a húst/zöldségeket/szendvicset… gyakorlatilag mindent.

A mosoly ritka, egymás között sem sok a nevetés, de valahogy mégsem rosszkedv árad belőlük. Az élet nehézségének tudata talán igen, de nem elviselhetetlen nyűgként, hanem inkább elfogadott és megváltoztathatatlan tényként.

Egy más világ.

 

Nemzeti öntudat

Ez ismét egy érdekes kérdéskör, mert a történelem jópár vérzivataros időszaka köthető ezen fogalomhoz. Mik az általános, közszájon forgó tulajdonságok Vietnamról? A legismertebb esemény a jelek szerint maga a Vietnami Háború (amit ők persze a maguk szemszögéből Amerikai Háborúként emlegetnek), a másik pedig szerintem az – legalábbis magyar háttérrel – hogy ha nem is a legvidámabb, de Vietnam is a szocialista tábor egyik barakkja volt, illetve sok tekintetben még mindig az.

Ezen felül még jöhetnek a féligazságok:

  • Úton-útfélen kutyát esznek a nagyvárosokban” – (esznek, de korántsem oly mennyiségben mint egyes útikönyvek vagy utazók azt említik)
  • Az ország jelentős része buddhista és ennélfogva vegetáriánus.” A mindennapi igazság ezzel szemben az, hogy az ország nagy része úgy vallásos, ahogy Európában sokan „vasárnapi templombajárók” – szóval azok, de nem igazán foglalkoznak a buddhista tanok követésével a mindennapokban. Másrészről pedig az ő felfogásukban a buddhizmusnak 5 szintje van, és a hús kizárása az étrendből az csak a 2. vagy a 3. szint. Szóval vannak vegák, de nem köszönnek rá az emberre minden utcasarkon.
  • „Sokan tudnak angolul.” Röviden megcáfoljam? Nem.
  • És így tovább…

Az utazásunk előtt nekem alapvetően nem társult a fejemben Vietnamhoz az ősi kulturális hagyományok mindenütt fellelhető nyomainak bősége. Illetve közvetlenül az utat megelőzően igen, mert az útikönyvek és mindenféle turisztikai parasztvakítás ezt sugallta, de azóta már óvatosan hirdetnék bármi ilyesmit.

Igen, van sok pagoda, ősi emlékek, de – nem egy, hanem több emberrel való beszélgetésre alapozva – ők legalább (sőt sokan talán még jobban) olyan büszkék országuk elmúlt 70 évére, mint az előtte kirajzolódó közel egy évezredre. A kommunista propaganda és agymosás jól működött és működik, mert a Ho Chi Minh mauzóleumot és a szocialista rendszer vívmányait, valamint a hihetetlen léptékű „hazaépítést” sokkal büszkébben mutogatják.

Mikor a My Son (mí szön, nem angol máj szán) nevű templomkomplexum XV. századból származó maradványait néztük, vezetőnk sokszor kihangsúlyozta (talán a lelkiismeretünkre való hatáskeltés szándékával?), hogy a háború során a viet congok (vietnami kommunisták) itt leltek menedékre, ezért bőven hulltak a bombák errefelé, s a 70 templomi építményből mára csak 5 maradt. Mindent félretéve kérdésen felüli hogy az amerikaiak tettei legkevésbé is vitathatóak, de leginkább feleslegesen követeltek megannyi ártatlan életet. Viszont ezeket a romokat a turizmus felpörgetése előtt közel öt évszázadon át senki sem látogatta, mert az építői nem vietek hanem champák (egy feltehetően Indiából erre vetődött népcsoport) voltak, az ő hitükkel pedig a vietek édeskeveset foglalkoznak.

Szóval amíg a turistákról nem lehetett pénzt legombolni a romok mutogatásával, a kutya sem nagyon vetődött erre, annak ellenére hogy gyönyörűszép erdős hegyek vették körül. Gondolhatnánk, hogy talán azért nem, mert Vietnam oly szép, hogy bármerre megyünk, tele van ilyen helyekkel, tehát önmagában ez a természeti környezet nem teszi vonzóbbá. No, ez nem így van. Nagyságrendekkel gyönyörűbb volt, mint a legtöbb hely azok közül, amiket mi meglátogattunk akár átutazva, akár végcélként.

Ellenben amikor arra gondolunk, hogy a legnagyobb városukat Saigonról Ho Chi Minh-re nevezték át, azt feltételezhetnénk, hogy ez egy ráerőszakolt elnevezés és az emberek nem szeretik. Ez a jelek szerint nem így van, sokuk szívvel-lélekkel Ho Chi Minh és az általa képviselt ideológia mellett van. Az más kérdés, hogy a nagy vezér már több mint három évtizede elhunyt, de a köré épített mítosz még mindig kiváló propaganda-alapanyag. Ki is használják. Ez azonban már többeknek visszatetsző. Noha konkrétan csak egy embertől hallottunk a jelenlegi rendszerre vonatkozó kritikát, valószínűleg jelentős számban vannak, akik nem elégedettek a mostani helyzettel. De ez már politika lenne és én sem azt, sem a Vietnamot érintő tudást illetően nem vagyok eléggé felvértezve, hogy ilyen értekezésbe belemenjek. Röviden: azt nagyon gyakran tapasztaltuk, hogy a helyiek büszkék a kommunista Vietnam kommunista eredményeire.

 

Város/falu

Néhány nap nagyvárosi időtöltést követően már nagyon vártuk, hogy kicsit a vidéket is megszemlélhessük, reménykedtünk valami nyugodtabb, kevésbé zsúfolt, csendes-békés hangulatú élményben. No, meg is kaptuk meg nem is. Pedig ha minden igaz, Mátyás király nem járt erre.

Hanoiból kiérni sem egyszerű, de miután ez megtörtént, sem mentünk olyan jellegű tájakon, amihez még Magyarországon, de főképp itt, Új-Zélandon hozzászoktunk: szántóföldek, erdők, zöld mezők – szóval olyan látvány, ami a természet szépségét idézi meg az ember szemében.

Ehelyett mindenütt a sok autó-motor, a zsibvásári jellegű falusi utcák, a fakó-poros növényzet… ekkor jöttem rá, mi hiányzik nekem összességében ahhoz, hogy igazán jól tudjam érezni magam: a harmónia, a környezetbe helyezett tárgyak összhangja. Ha a természettel még nem is sikerülne, legalább egymással… de nem. Gondolom a nagyon-nagy népességszámból fakadóan teljesen máshogy alakultak ki a települések és szinte mindenütt emberek vannak. Persze mi hozzászoktunk Új-Zéland tágas lankáihoz, a végtelenig nyúló víztükörhöz, a távolban ködlő hegyláncokhoz, a zöld szőnyegként fodrozódó dimbes-dombos legelőkhöz…

Nehezen tudom megragadni, de nekem ez az összhang hiányzott, ami itt szinte mindig körülvesz. Részben lehet ezt rendezettségnek is mondani, amikor a dolgok a helyükön vannak (és nem mellékesen én is tisztában vagyok ezen helyekkel) de ennél még több.

Ha Long Bay például gyönyörű volt, de miközben élveztük az ottlétet, nem tudtam elsiklani afelett, hogy ők csak használják (vagy kihasználják) a természetet, de nem szeretik: a sok szemét, a környezetszennyezés mindenféle válfaja, a nemtörődömség… mondatjuk ezt egyféle szempontból „megélhetési bűnözésnek” is, de egy ország szintjén ez szűklátókörű hozzáállásnak bizonyul… ami végülis tán minden országnak sajátja, de Vietnamnak – és jó eséllyel szomszédainak is – különösen.

A turizmus valóban önpusztító iparág, és ez valóban látszik is ott, mert bizony nagyban művelik.

 

Árak, borravalók, árubőség

Most jön talán a meglepő rész. A közönség véleményét kérdezem: olcsó hely Vietnam? Bizonyára, de azért mégsem annyira egyértelműen. Aláírom, a sör olcsó és finom. Még a legtöbb sörözőben is (duhajkodós kocsmákat én nem láttam) 15e dongért (kb 150-200 Ft) lehet venni egy üveg (0.5l) helyi főzésűt, amik egész finomak, boltban pedig ennek harmada.

A puccosabb vega éttermek sem vészesek árban, mert 5-10 NZD között elég jókat lehet kifogni. Viszont azért a minőség erősen változékony, a drágaság ezesetben sem szavatolja a minőséget.

A szállások, hotelek feleannyiba kerülnek, mint NZ-n akár a kis motelek, pedig bőséges reggeli is benne az árban. Igaz, nincs NZ szintű környezet és barátságosság :o)

Meg persze a piacon mindenfélét össze lehet vásárolni. Olcsón. Vagy mégsem annyira? Az itthon lévő 100 Ft-os ($2 shop) boltok illetve a Warehouse és Kmart hasonló árban árul ruhaneműket, mint amennyiért turistaként hozzá tudtunk (volna) jutni. Persze egyiktől sem kell minőséget várni, de azt hiszem ez nem meglepetés.

Az éttermek esetében sem a $40 fejenkénti helyekhez viszonyítunk, hanem ahhoz hogy $10-ből a Masala indiai étteremben kijön egy curry+rizs+naan+üdítő együttes, ami laktató, finom és pl. Browns Bayben tengerre néző kerthelyiség jár hozzá.

Mütyürök kapcsán sem sokkal jobb a helyzet, mint ha az ember kiwi szuvenírt vásárol nem eszementen drága helyen.

Technológiai téren még meglepőbb volt számomra, hogy egyrészt egy generációval le vannak maradva például laptopok terén, de az árak egyáltalán nem jobbak, mint ha itthon akarnám a nagyobb elektronikai boltok akcióit kihasználni.

Az meg hogy mindenért borravalót várnak, akármilyen is a minőség amit szolgáltatnak… persze tisztában vagyok azzal, hogy elkényeztetettek vagyunk mi itt Új-Zélandon, ahol borravaló nélkül is alapból barátságos és jókedélyű az eladók, pincérek nagyobbik része.

A reptéri sofőröknél többször gondolkodtunk hogy adni vagy nem adni. De mivel a csomagot sem nagyon segítettek hozni-vinni (volt egy, aki üdvözölt, aztán telefonált végig, amíg a kocsihoz vezetett minket egy kb 5 perces séta után, ahelyett hogy segített volna Gabinak, vagy esetleg közelebb jött volna a kocsival, miután már megérkeztünk). Félreértés ne essék, szívesen cipelem a csomagomat, sőt inkább fura érzés hogy kiszolgálnak, de ha már valaki borravalót vár, tegyen is érte. Másrészt ezek a sofőrök eléggé kiváltságosak már csak azáltal is, hogy autóval közlekednek (ott ez komoly szintnek számít), ez főképp a kisebb városokban érződött. Szóval a turisták (köztük mi) révén kiváltságos helyzetben vannak, de attól még nekik áll feljebb.

Másik közelítésben pedig úgyis annyira lehúzzák az embert ha nem helybéli, hogy csak na. Ezzel szerintem mindenki tisztában van, vagy érkezés után hamarosan rájön. Ha meg amúgy is jócskán túláraznak mindent, akkor legyen még $1-gyel több és ne szórakozzunk itt a borravalóval. Ez hasonló mint a színházi ruhatár, amikor az 5-10e (azóta meg ki tudja mennyi) Ft-os jegyár ellentételezésébe nem fér bele a ruhatár és ott kell vadászni az embernek érméket, ha meg naggyal fizetsz vagy tudnak visszaadni vagy nem, szerintem az is csak valami sznob utánérzése a régi patinának. Vagy – hogy ottani hasonlattal is éljek – közelít ahhoz, mint amikor némely étteremben a nedves törlőkendőért alapból felszámítanak 2000 dongot. Oltári kicsi összeg számunkra, de mégis zavaró, hogy külön megjelenik a tétel a 200 000 dongos számlán, valamint hogy sima szalvétát nem adnak, nehogy véletlenül ne használd el a fizetős kendőt.

Egy esetben adtunk komoly (200e dong, ez az illetőnek nagyjából 2 napi fizetése) borravalót: a túravezetőnknek az egésznapos falusi élménynap végén. Ő megérdemelte, mert végig kedves, barátságos, segítőkész és közlékeny volt. Becsületessségben sem volt hiány, mert nem akarta elfogadni, mondván hogy az túl sok neki. Ettől még meggyőztük hogy szívesen adjuk, és neki többet jelent, mint nekünk.

A sráccal – Tony Bao – azóta is úgy-ahogy rendszeresen levelezem.

A többiek azonban jócskán elvéreztek a barátságos kiszolgálás pellengérén.

 

Végszó

Azt hiszem nagyjából a végére értem a mondandómnak, és bár valószínűleg nyilvánvalóvá vált, hogy nem életem legkellemesebb nyaralása volt ez a vietnami út, mélységesen tanulságosnak bizonyult. Kitágította a világképemet, tükröt tartott elém, amiben kiválóan megszemlélhettem szülőföldem és mostani otthonom hangsúlyos jellemzőit, valamint azt, hogy én miképp viszonyulok mindehhez.

Félreértés ne essék, sem az országot, sem Ázsiát, sem az ott lakókat ezen utazás eredményeképp nem tartom kevesebbre, de az élesen világossá vált, hogy életvitelük, kultúrájuk, elfogadott normáik nagyon távol állnak az általam megszokottól. Ez önmagában egyáltalán nem gond, ha nem kísérlem meg erőszakosan összhangba hozni a kettőt. Nem fogom, és meglehetősen szűklátókörű volnék, ha az adott helytől várnám, hogy idomuljon hozzám, aki mindössze egy elröppenő időtartamot töltök ott.

Ha Vietnam nem megy Istihez (márpedig nem megy, teljesen jogosan), Isti sem megy Vietnamba (még egyszer).

A legvégén még egy apróságot hadd osszak meg (egyeseknek mókás, másoknak arcpirító lesz, vagy akár a kettő együtt): a nyilvános „megkönnyebbülés” itt egyáltalán nem ritka. Számolatlanul láttuk, ahogy a motorosok az út szélén megállva öntözik a betoncsíkot szegélyező gyér növényzetet. Egyik alkalommal egy közkedvelt (de legalábbis sűrűn látogatott) helyről tartottunk visszafelé Saigonba, a környék legforgalmasabb útjainak egyikén, talán épp a délutáni csúcsidőben (ha van ott külön csúcsidő), valamikor 4-5 óra táján. A busz egy hídon várakozott a forgalomban, mikor a mellettünk lévő bekötőúton egy motor állt meg. Vezetője mögül egy 20 év körüli csaj leugrott, rövid körültekintés után pedig odaszaladt a szomszédos – már bezárt – raktárépület előtt elhelyezkedő téglarakások egyikéhez.

„Biztos nem pisilni akar, azért ez túl látható meg forgalmas rész ahhoz!” – gondoltam. No, őt ilyen aggályok nem zavarták. A vöröslő téglarakás mellett leguggolt, majd még csak nem is a raktár, hanem az út felé villantva popóját habozás nélkül letolta a miniszoknyát és a bugyit, aztán hajrá… közben a buszunk továbbhaladt. Kultúrsokk? Van ám! Új-Zélandra érkezve s éveket töltve ott nem volt. E helyen két hét alatt számtalan alkalommal…

Túranapló – 2014 Január

Noha hamvas szűzlánynak már nem nevezhető a blogom, és esetleg megpróbálhatnám hamvaiból főnixként újjáéleszteni, reálisan nézve a mostani blogírási hajlandóságomat, azt hiszem ennek a lehetősége kizárható. Legalábbis ugyanazon lendülettel nem fog pöfögni a bejegyzések írása, mint a kivándorlásunk idejében.

E mostani – talán rövid életű, talán hosszabb – feltámadás annak köszönhető, hogy sikerült a karácsonyi szünet alatt 3 csodás túrán is résztvettem, melyek képanyagát kissé a saját szájízem szerint átalakítva és zenésítve szeretném a Nagyérdeművel megosztani.

(Annyi kérésem lenne, hogy mivel a videók “unlisted” kategóriájúak, szóval a youtube keresőjében nem jelennek meg, nyilvános oldalakon kérlek ne terjesszétek őket. Barátoknak, ismerősöknek nyugodtan, de én már csak ilyen konzervatív fajta, az online jelenlétet inkább kerülő mintsem kereső ember vagyok. /Még akkor is, ha ez ambivalens viselkedésre utal, merthogy blogot meg írok. Én sem igazodom ki magamon…/ Köszönöm előre is.)

Te Henga

Először tehát a Waitakere Rangesbe mentünk, Aucklandtől nyugatra. Egyik munkatársam mesélt még régebben egy útvonalról, amiben egy sziklafal megmászása (csak amolyan kiránduló módon, nem biztosítókötelekkel meg hasonló profi dolgokkal) is benne van. Gondoltam megtalálom magamtól is, mert így ünnepek idején a fene sem nézegeti a céges emailfiókot.Ellátogattam hát a beszélgetős minisztérium oldalára (Department Of Conversation Conservation) és félig-meddig találomra kiválasztottam a Te Henga nevű (melynek jelentése maoriból fordítva nemes egyszerűséggel homok), egy irányban alig több, mint 10km-es útvonalat.

Balázs is elégedettnek tűnt a választással, így hát csütörtökön reggel kellemes előérzettel indultunk otthonról. Némi kavargás után megérkeztünk a Constable Rd-i végpontra. Ez a szakasz Muriawai és Piha között található, és az út legnagyobb része kint vezet a tenger mentén, sziklafal oldalában haladva. Csodálatos látványok tárultak elénk, végig nem tudtuk abbahagyni a lenyűgözött bámulást.

O’Neill’s Bay-nél még fürödtünk is egyet a hatalmas hullámokban. Itt már találkoztunk néhány járókelővel, de még csak kellemes mértékben sűrűsödött a nép. Nekem ez az öböl sokkal hangulatosabb volt, mint Piha. Gyakorlatilag olyasmi, de a sok-sok-sok ember nélkül. Élveztük nagyon. Utána átbaktattunk a kb. 200 méterre lévő Bethells Beach-re, ami már jobban emlékeztetett Pihára, és érdekes hogy tényleg csak pár száz méterre volt az előzőtől, de itt már szinte (NZ mércével persze) tömegnyomor volt: hűtőtáskás, hordozató bbq-s, sátras, stb emberek tömkelege. Gyorsan tovább is mentünk hát a Wainamu tó felé.

Ez egy kb. 5km kunkort jelentett, és amitől nagyon érdekes, hogy bár a parttól vagy egy km-es távolságban van, egy nagy homokdűnén kell átvágni hozzá és a nyugati partja homokos, olyan mint egy tengerpart. A víz valószínűleg jócskán melegebb, ide már nem másztunk be, csak a tavat tápláló patakban caplattunk végig és az tényleg már nem is csak langyos, de meleg volt.

Visszafelé utunkat megkezdve úgy éreztük, hogy már akkor is elégedettek volnánk, ha most vége lenne, de nem volt választásunk. Nagyjából du 3 óra körül járt az idő, mikor nekilendültünk az előttünk álló, már ismert 10km-nek. Az útvonal olyan, hogy ezen, általunk másodjára választott irányban van több és nagyobb emelkedő. Azt hittem kevesebbet fogok fényképezni, de az irányváltás révén teljesen más oldaláról mutatkozott meg a táj! Balázs a felfelé vezető szakaszokat több apró pihenővel teljesítette, addig pedig én szinte minden egyes alkalommal találtam fotótémát. A legvégére még jutott 100-150 méternyi szint, jópár lépcsővel megtűzdelve. Amikortól számolni kezdtem, még 86 volt vissza Balázsnak. Nem kimondott jókedvvel fogadta a hírt :o)

Végül csak megérkeztünk este 7 óra után néhány perccel. 25-30 km-nyi, gyönyörű úttal a hátunk mögött, elégedetten és fáradtan tértünk haza. A sok beszéd után pedig jöjjön a képes túranapló is ezen útszakaszról:

További online túrainformációk:

http://regionalparks.aucklandcouncil.govt.nz/tehengabethells

http://regionalparks.aucklandcouncil.govt.nz/articles/hillary-trail – a Te Henga a Hillary része

http://regionalparks.aucklandcouncil.govt.nz/cmsfiles/files/Map%20of%20the%20Hillary%20Trail(1).pdf

Te Whara

Ezen 2. kirándulásunk a messzi északon (persze annyira nem messzi az, mint pl. Európa) történt. Igazából Goat Island volt a megnézendő célpont, de én kitaláltam, hogy akkor már hosszabbítsuk meg az utat és menjünk el Whangareibe, oly régóta szemeztem már a Fejekkel ott a környéken, és most végre lenne hozzá túratársam. Mivel egészséges férfi-döntéshozatal van nálunk :o) demokratikus (lobbizást igénybevevő) döntéshozatallal megszavaztuk ezt. Megnéztük a DOC idevonatkozó oldalait és az alábbi túrára esett a választásunk (nem mintha szám szerint oly sok lenne): Te Whara track – ez egy ősi maori ösvény, és Te Whara az elsődleges felesége volt Manaia maori főnöknek (akiről a Matarikivel szomszédos hegyet nevezték el, ami sziklatűivel messziről úgy néz ki, mintha egy középkori vár csipkés tornyai magasodnának ormain)

7.5km-hez 5 óra kell, amikor a legnagyobb csúcs (Matariki / Mt Lion) sincs magasabban mint 500m? Persze mivel már jópárszor félrevitt az, hogy magyar túrázáshoz szokott beidegződésekkel méricskéltem az itteni útvonalakat, magamra szóltam hogy valószínűleg nem véletlen ez a kiírás, de azért még nem gyógyultam teljesen ki ebből, úgyhogy félig legyintve úgy vélekedtem: “Ez simán menni fog!

Reggel Balázzsal felmálháztunk, be a kocsiba aztán irány a kb. hn órára lévő Ocean Bay (a keleti oldalról érdemes indulni a DOC szerint, mert akkor nem annyira meredek az eleje). Kissé borongós, felhős napnak indult, de hamar kisütött a napocska. Szerencsénkre nem minket zavaróan, mert szinte végig erdőben haladtunk. Már az elején láttuk, hogy ez bizony rövidsége ellenére is kemény lesz, úgy vezetett felfelé a hegyoldalban a “kevésbé meredek” szakasz. Kilátó nem volt az egész út folyamán, egy helyen mi másztunk fel egy sziklára, remélve hogy onnan majd lesz kilátás. Hát volt! Méghozzá oly csodás, hogy ott ücsörögtünk legalább fél órát és töltekeztünk a látvánnyal, de betelni nem sikerült. A fényképeket visszanézve úgy érzem, hogy bár szépek lettek, töredékét sem adják vissza annak, ahogyan ott láthattuk a körülöttünk elterülő vidéket. Hogy miért illetik Whangarei Heads (Fejek) névvel a félsziget csücskét, hamar kiderül majd a képekből!

Összesen szerintem több, mint 1000 (ha nem másfél ezer) lépcsőt kellett felfelé vagy lefelé megtennünk. A Matarikiről lefelé vezető ereszkedés nagyon megterhelt volna, ha arra megyünk felfelé reggel. Sok-sok-sok lépcső és mondjuk 1km-en belül kellett a tengerszintre érnünk. Onnan már csak beflangáltunk Urquharts öbölbe, és mivel a hegyen keresztük nem akaródzott visszamenni, inkább a műúton terveztük megtenni a kocsihoz visszavezető utat. Kb. 1 óra sétára számítottunk a tűző napon, de nem kellett még talán 10 autónál sem stoppolással próbálkozni, és egy helyi hölgy fel is vett minket. Így seperc alatt megtettük ezt az 5-6 km-t aztán indulás vissza Aucklandbe. Azóta is lenyűgözve gondolok vissza a félszigetre, és biztosan visszatérek majd, hogy a Manaia csúcsáról is élvezhessem, amit e hegyek nyújtanak.

Tongariro Crossing

Eme utolsó túránk valóban a legek túrája, de nem feltétlenül abban az értelemben, ahogy elsőre gondolnánk: nem a legszebb, nem a legkimerítőbb, nem a legnagyobb élmény volt, hanem a legmonumentálisabb, legsivárabb, legholdbélibb táj, amit valaha láttam. Nem véletlenül lett e három hegy a Gyűrűk Ura Mordorjának forgatási helyszíne. Tagadhatatlan egyedisége lenyűgöző, de a hagyományos értelemben szerintem nem gyönyörű. Lehet mondani hogy mindennek megvan a maga szépsége, és ez itt is igaz, ámde teljesen más módon, mint a bejegyzés előbbi kettő tájának.

És egy utolsó leg: ez volt életem egyik legzsúfoltabb túrája. A másik még anno egy Kinizsi 100-as első harmada. Nem tudom már, hogy melyiken voltak többen, mert az jópár éve volt. Január 11-én, egy nyári, napsütésesnek ígérkező szombat reggelen 7 óra után nem sokkal értünk oda az útvonal kezdetéhez, 2 vagy 3 turistabusszal együtt. Az első kilómétereket hosszú libasorban tettük meg. Sok-sok ázsiai származású kirándulóval találkoztunk, megkockáztatom, hogy ők voltak többségben.

Néhány km megtétele után értünk a Soda Springshez, illetve az ösvény mellé kitett, rendesen üzemeltetett budikhoz. Hosszabb sorok kígyóztak ezeknél, nagyobb népszerűséget mutatva, mint a néhány 100 méteres kitérővel megközelíthető Soda Springs. Mi persze azért megnéztük azt is, én még másztam is egy kicsit felfelé a sziklás vízmosásban, de aztán a talaj ingatagsága folytán inkább meggondoltam magam.

Ezután következett az első, és legkomolyabb emelkedő, ahol több német szót hallottunk mint angolt, valószínűleg az egyik turistabusz egy nagy német csapatot hozhatott. Sokszor meg-megálltunk, de összességében véve nem volt olyannyira megerőltető a kaptató, mint amennyire tartottam tőle. Így hát nem is volt oly vészes elérkezni a Déli Krátert éppen megelőző mérföldkőhöz, ahonnan a Mt Ngauruhoe kitérő indult. Ez nagyjából 600 méter szintet jelentene gyakorlatilag egyben. Ránézni is fárasztó volt, abból a szögből úgy tűnt, mintha 50-60 fokos meredekségű emelkedőn mennének felfelé a hangyának látszó emberek, ráadásul olyan terepen, hogy bármikor kifordulhat a lábuk alól a talaj.

Mt Ngauruhoe

Ez nem volt igazán betervezve, úgyhogy kihagytuk. Talán legközelebb nekirugaszkodom majd. Innentől a kráteren végighaladva síkban sétáltunk, majd újabb nagy, de már nem akkora kaptató majdnem a Vörös Kráter pereméig. Innen lehetett a Tongariro csúcsára felmenni, ami kb 1.5km. (Érdekesség, hogy eddigre alig láttunk már ázsiait, ők a jelek szerint nem bírták idáig, vagy elvesztették az érdeklődésüket valahol korábban.) Balázs inkább a pihenést választotta, én viszont úgy gondoltam, ha már itt vagyok és majdnem egyszintben azzal a csúccsal, megnézem magamnak.

Megérte, mert lehetett látni róla a havas sipkás Ruapeut. Ő már majd’ 2800 méteres magasságban “tetőzik”, szóval joggal volt havas, mint az Északi Sziget legmagasabb pontja. Visszaérve egy meredek ereszkedés várt a Smaragd Tavakhoz, amik szó szerint üdítő színfoltok a monoton szürkeségben. Szerencsére az innen következő lefelé haladás korántsem bizonyult olyan térdgyilkosnak, mint amilyen lehetett volna. Viszont hosszú volt és kanyargós. A végén pedig az utolsó kilómétert már erdőben tettük meg, ami kellemesen üdítő volt a maga életteliségével.

A célban Gabi várt minket, illetve pont akkor (tényleg pont, még le sem kellett parkolnia) érkezett meg és vett fel minket. Visszaautóztunk a másik kocsihoz a rajtba aztán irány a szállás és a jól megérdemelt vacsora.

Ti pedig élvezzétek a záró képsorokat:

Ha más is kedvet kapna hozzá, ez a hivatalos oldal bőven elegendő infóval szolgál: http://www.tongarirocrossing.org.nz/

A visszajelzéseket, megjegyzéseket továbbra is szívesen fogadom.

Bence apró – Bence és a dohányzás

Egy kellemesnek induló, tél első napján felhő nélkül ragyogó nap sugarai által melengető délelőttön észak, pontosabban Hokianga felé vettük az irányt. Okos módon ezúttal nem a hosszú hétvége szombatját választottuk az utazáshoz, hanem szabit vettem ki, hogy egyrészt többet lehessünk ott, másrészt elkerüljük az esetleges csúcsforgalmat, mikor sok-sok ember dönt úgy, hogy kilép egy kicsit a mindennapok forgatagából.

Előre eldöntöttük hogy a napot reggeli nélkül kezdjük, hogy majd Wellsfordban a barátunk által említett marokkói étkezdében falatozzunk. Rá is találtunk könnyedén, nagyjából 50 méterre leparkoltuk Albertet, majd elsétáltunk az épületig.

Bence mostanság örömét leli abban, hogy pl. boltoknál elmondatja velünk hogy melyik tiltó jel mit jelent. Pl. tilos kutyával bemenni, gördeszkázni, dohányozni, stb. Ezúttal is feltűnt neki egy pirossal áthúzott cigarettát ábrázoló ikon, miközben épp az ebédjét „tervezgette”, úgyhogy a következő szándékát nyilvánította ki: „Akarok chipset, sültkrumplit és cigizni akarok!” – nagyot nevettünk, megszeretgettük és végül a sültkrumpli után már nem kapta meg a továbbiakat :)