Helyzetjelentés

Nem tűntem el (de igen), és bár fontolgattam hogy hagyom a blogírást a fenébe jövőbe, rájöttem hogy nekem is jó ha megörökítem magunknak a történéseket, ha meg Nektek is ezt kellemes olvasni, hát még jobb.

Szóval az elmúlt hetek-hónapok történései dióhéjban:

  • Sok a munka, többek között mert telhetetlenek az ügyfelek, illetve benne vagyok a “több felelősség, jaj ez mennyire jó az önbecsülésemnek” mókuskerékben, amiről a jelek szerint tudom ám hogy mókuskerék, mégis csak szaladok benne mint a kék, punk sündisznóval (igen, Bence egyik kedvence mostanság a Sonic Generations) keresztezett mókus. Ennek ellenére, vagy pont ezért a munkával töltött idő jelentős részét élvezem. Amit nem, hogy amikor a North Shore északi csücskéből a város déli részeibe kell járnom, akkor az irodában reggel még nincs senki mikor lerakom a motort és busszal/taxival megyek tovább, illetve délután/estefelé már nincs senki mikor visszaváltok a motorra. Jobban kedvelem a későn kezdek-korán végzek verziót, de az ritkábban jön össze. Viszont már egész jól beszélek MDX-ül (ha nem tudjátok mi ez, ne nézzetek utána, nem érdemes 🙂) és elkezdek a közeljövőben egy ToastMasters kurzust, aminek a végén nem a kenyérpirítói tudásomról kapok majd oklevelet hanem ha minden jól megy, megtanulok nyilvánosság előtt jól beszélni, de legalábbis hozzászokom ahhoz hogy sokan figyelnek miközben szövegelek.
  • Más jellegű időrabló tevékenységem, hogy felelevenítettem ’90-es évekbeli kosárlabda iránti érdeklődésémet (ami akkor is és most is főképp TV közreműködésével nyilvánult meg), és ugyan csak egy csapat meccseit nézegetem (NBA iránt érdeklődőkkel szívesen cseverészek e témáról ;-)), a mostani zsúfolt szezonban ez heti 4-5 meccset jelent, szóval ez az idő nem blogírásra fordítódik. Ami egyfelől nem baj, mert szeretem nézni, másfelől sok időbe tellik.
  • Elkezdtem venni játékokat Steamen keresztül, és ha eljutok odáig hogy esténként beindítok egyet (miközben Gabi a TV-s sorozatok áttekinthetetlen szövevényeibe ássa bele magát), akkor az szintén azzal jár, hogy semmi másra nem szánok időt aznapra. A mostani favorit a Deus Ex – Human Revolutions ami jó. Mármint nem feltételnül az a jó hogy játszom vele, hanem maga a játék. Amúgy pedig a R.U.S.E. az aktuális favorit stratégiai téren.
  • A hétvégék elröppennek könnyen, tekintve hogy lusta vagyok korán felkelni (pedig ha a hétköznapokhoz hasonlóan 5-6 felé kipattannék az ágyból, mennyivel több időt tudnék hasznos dolgokra fordítani! – de mivel tudom hogy nem azokra fordítanám, miért is erőltessem ;-)) aztán meg nagy körre viszem Barnit, majd szép idő esetén elmegyünk valahova családostul élvezni a napsütést, tengert, akármit, rossz időben pedig benti játszótéren nyomulunk a kisemberrel.
  • A motorozás megy, már több mint egy éve gördülök 2 keréken dolgozni és nagyon megszerettem. Eljutottam addig az érzékeny pontig, amikor az ember rutinból azt gondolná hogy már mindenre képes, de ilyenkor kell önfegyelmet gyakorolni (ha már eljut idáig az ember hogy ennek tudatában van, szerintem már egy komoly lépés a biztonságos(abb) motorozás felé). Viszont akik azt híresztelik hogy “ne lakj a ‘Shore-on mert a híd az halálos”, nos eme véleményük nem feltétlenül a valóságot tükrözi. Noha nagyjából igazuk van, az állítás ki nem mondott része mintha arra utalna hogy más helyekről bejutni a városba egyszerűbb. No, Ellersliebe meg Manukauba sokat járva én azt mondom hogy az SH1-nek a hídtól/belvárostól délre eső szakasza motorral sokkal keményebb mint a híd és a North Shore. Egyrészt mert keskenyebbek a sávok, a forgalom mindig nagy, valamint az autósok kevésbé együttműködőek, talán még némelyik be is kíván tartani mikor látja a tükörben hogy indexelve kerülgetem a kocsikat. Az északi részen már végigmegyek az Oteha Valley felhajtótól egészen a hídig a sorok között viszonylag zökkenőmentesen, de másutt ezt nem mindig sikerül megjátszani még délidőben sem. A motorosok egymással egész előzékenyek, csak nagyon ritkán fordul elő hogy nem húzodom udvarisasan félre a mögöttem, a sorok között gyorsabban szambázó “sporttárs” elől (ha neki nem elég az 50-60 kmh hadd menjen), meg fordítva sem szokott gond lenni, bár múlt héten volt egy figura aki 20-30-cal totyogott, ami önmagában nem baj, csak egyrészt össze-vissza lassított-gyorsított illetve nem volt benne annyi hogy elengedjen még akkor sem, mikor már jóideje ott mentem mögötte, kíváncsian hogy mit lép. Nem lépett semmit, úgyhogy átmentem másik két sáv közé és úgy előztem meg.)
  • A Coromandel félszigetet is meglátogattuk 4 gyönyörű nap idejére (abban az időszakban szerintem hetek (hónapok?) óta az volt egy egyetlen 4-napos periódus, amikor végig sütött a nap), és azt kell hogy mondjam: Coromandel gyönyörű, még a mi Új-Zélandon csodás tájaihoz szokott szemünknek is. Néhány kép ízelítőül Cathedral Cove környékéről alant (ami engem még jobban megragadott mint a forróvizes partszakasz, ami viszont a klassz hullámzással nyújt maradandó fürdési élményt):
  • képek
  • Bence cseperedik felfelé, október környékén iskolás lesz, most meg az oviban tanítják okosságokra: számolás, betűzés, játék kifulladásig a friss levegőn, szocializálódás a többi gyerkőccel (ez az, amit nem lehet otthon sehogyan sem), és viszonylag elégedettek vagyunk az ovónőkkel illetve magával az intézménnyel. Most már heti 5 napot jár, időnként nem szereti de olyan azt hiszem csak egyszer volt, mikor megkérdeztem délután hogy “Jó volt az oviban?” – és nem a szokásos igent kaptam válaszul.
  • Bence mostanában boldog, múltkor újrakezdte a LEGO Star Wars III-at, és szerette volna ha Boba meg Jango Fett illetve Darth Vader is játszhatóak lennének, amit általában kódokkal oldottunk meg korábban is. No, elintézem neki hogy Darth Vaderrel is lehessen, utána közölte velünk hogy boldog lett ettől 🙂 Azóta boldog mikor játszótérre megyünk, mikor beszerzek neki egy új rajzfilmet, kap valami finomat, stb. Tegnap azért is boldog volt, mert mi vagyunk a szülei! Mikor keresztkérdésként rákérdeztem hogy mi lenne ha nem mi lennénk a szülei, rögtön lefelé görbült a szája és nem akarta, szóval jól értette mindkét kérdést!
  • Rebi is jól elvan, nagyon szépen fest és rajzol, gondoltam hogy egyszer rászabadítom a motoromra hogy fessen rá valami jót. Az itteni suliját egész megszerette, és bár küzd a kamaszkor szokásos nyűgjeivel (pl. hogy az elképzelési és a gyakorlat az én megítélésem szerint nem feltétlenül fedi egymást, de ez az amit nem lehet megmagyarázni egy tizenévesnek, hanem a saját bőrén kell a horzsolásokat megtapasztalni – ki nem emlékszik erre a saját életéből? ;-)), de azért összességében szeretem ahogy áll a dolgokhoz.
  • Reggelente futok, ami jólesik, bár fél 6-kor még bazi sötét tud lenni a fák között és főképp Barni fehéren villogó fara mutatja hogy merre kell menni hogy ne essek be a bokrok közé.

És akkor a beígért képek:

Ehhez a diavetítéshez JavaScript szükséges.

Esetleg érdemes megkérdeznem, hogy melyik témakör vált ki nagyobb érdeklődést az Olvasóközönségből a fentiek közül?

/Azt hiszem merném borítékolni hogy a PC-s gammák meg a kosárlabda nem sok szavazatot fog kapni szemben pl. Coromandellel, de ezen az volna a csodálkoznivaló ha csodálkoznék!/

Blenheim újra – érkezés Christchurch érintésével

A Déli Szigetre tett utazásunk részletei (repülőút, esős christchurchi kódorgás, kocsival hazafelé) kevésbé izgalmasak és látványosak, ezért azokról viszonylag kevés szót ejtek.

Pakoláskor a jelek szerint Bence úgy gondolta, ha törik ha szakad ő velünk jön:

Reggel 9-kor indult a repülőnk (Air NZ, nem más, a Jetstar járata már az indulásnál késett…), f11 körül már a Chch terminál lila ülésein olvasgattunk. 11 tájban érkeztek Balázsék egy sikeres Microsoft vizsgát követően. Sajnos az eső alaposan rákezdett, úgyhogy némi kavargás után inkább felhagytunk a városnézés reményével és irány Blenheim!

Idő- és útközben a napocska is le-lemosolygott ránk, pl. Kaikoura környékén lementünk a partra és a közeli-távoli hegyek délnyugati lankái már verőfényben fürödtek. A közeli fókáknak még nem volt ilyen szerencséjük:

Aztán még egy vízeséshez is elsétáltunk, ahol én jó magasra felmásztam, a végén már szó szerint. Felfelé nem volt gond, lefelé már nehezen találtam a kapaszkodókat és a lendületet sem engedhettem szabadon. De nagyon élveztem. Innentől már viszonylag hamar Blenheimbe érkeztünk, dupla szivárvány kíséretében. Noha a másodpéldány elég fakó volt, a fő verziót szépen sikerült lencsevégre kapni:

Másnap szerencsére jó idő ígérkezett, úgyhogy kirándulást terveztünk, ennek részleteiről a következő bejegyzésben olvashattok!

Égbe vesző torony

Na, a múltkorjában, GrabOne-on vett, kedvező árú családi SkyTower belépőnket vasárnap felhasználtuk. Bár az idő a délelőtt folyamán hol felhős hol napsütéses volt, gondoltuk majd sokat leszünk fent, ha felhők takarják az eget, hátha elvonulnak.

No, nem lett rá szükség, mert 4 óra felé, mire odaértünk, már hétágra sütött a napsugár mindenfelé. Leparkoltunk a cégnél (ez már Wellingtonban jó szokásunkká vált), majd átsétáltunk. Közben Bencének mutogattam a torony oldalán lógó Mercit, amit ezek után legalább 10-szer mutogatott “autó, torony” szavak kíséretében.

A SkyCitybe belépve kissé a fejünket vakargatva keresgéltük, hogy merre is van a lejárat a feljárathoz. Illetve akkor még nem tudtuk hogy lejárat, csak nézegettünk körbe, mint falusiak a nagyvárosban. Miután lementünk, egy kérdést követően sikerült eljutnunk végre a bejáratig. Beengedtek mind az ötünket a családi jeggyel (Gabi, Gabi anyuja, Rebeka, Bence meg én), nem szóltak semmit hogy eggyel több a felnőtt, mint hivatalosan lehetne.

Már a lift is szuper volt, nagyon jól megcsinálták egyrészt az aljába süllyesztett átlátszó betétet, valamint nagyon sima mozgással, ám meglehetősen gyorsan haladt felfelé. Az első állomás az 51-ik emelet volt. Ahogy kinéztünk a lifttel szemben lévő ablakon, hamar ottragadtunk, bambulva kifelé. Nagyon érdekes, és szó szerint lélegzet-elállító látvány fogadja az embert, mikor először látogat ide fel.

Lecsüccsentünk az egyik padra és csak néztünk kifelé, főképp az öböl és az Északi Part felé, pedig a többi irány is hasonlóan szép látvánnyal kecsegtetett. A korong alapú kilátó szélső peremén a liftben látotthoz hasonló, átlátszó betétek vannak kb. 10 méterenként, összesen talán 6 vagy 8. Furcsa érzés rámenni, mert hiába tudja az ember, hogy amúgy is olyanon lépked, csak a sima beton nem látszik át, de mégis más látni a mélységet, az ember talpa alatt repkedő madarakat.

Amikor az első ilyenhez értünk, Bence hirtelen meg is torpant, de néhány másodperces tétovázást követően átsétáltunk rajta. A lányoknak több idő kellett, mire ezt megtették. Mielőtt feljöttünk, gondolkodtam egy ugráson, de eddigre elment tőle a kedvem (vagy inkább a bátorságom? ;-))

Többször körbejártunk, felmentünk a SkyDeckre is, ami kb. 9 emelettel van magasabban, de az már annyit nem jelent. A kávézóban megittunk 1-1 kávét, kifelé bambulás közben, majd visszamentünk az elsőként megjárt szintre. Mindannyiunknak az tetszett a leginkább, nekem főképp a talpalávaló ablakok miatt. Azt is elhatároztam, hogy mikor meglesz a PR, ugrom egyet lefelé! (Persze innen lentről vagy több hónapos időbeli távolságból az ember még simán nagylegény…)

Néhány utolsó körözés után a lift felé vettük utunkat. Nekem annyira tetszett és annyira közel dolgozom, hogy a $85-os éves bérleten is gondolkodom. Lent a kisboltban vettünk akciós NZ pólókat, hogy ilyen is legyen.

Még a belvárosban is sétáltunk egyet, vacsiztunk, majd irány haza! Majdnem az oszlop is jött velünk…

Este, még elalvás előtt többször eszembe jutott a kiugrás gondolata, de akkor épp nem bántam, hogy “földszinten” lakunk 🙂 Félálomban egyszer annyira beleéltem magam a nagy magasság gondolatába, mintha ott lettem volna!

Taranaki kirándulás – II.

2. nap – park, történelem és magyar zászló

Egy igazán pihentető alvást követően megreggeliztünk, aztán Gabi elvitt az irodához (ahol nem én voltam 9 tájban az utolsó érkező, ami elég ritka, sőt 3.-ként toppantam be az ajtón), ahol némi reggeli olvasgatást követően azért csak belelendültem az SQL Server rejtelmeibe.

Dél után röviddel tegnapihoz hasonló ebéd, majd folytatódott a munka. 4 óra után már csak egy srác volt rajtam kívül, de ő is már 5 előtt el szeretett volna menni, úgyhogy nekem is abba kellett hagynom amit csináltam épp, mert külön zárják az iroda ajtaját.

Gabi percre pontosan 5:15-kor fordult be a parkolóba és nagy örömmel újságolta, milyen csodaszép és hatalmas parkot talált a városnak szinte a közepén!

Egzotikus neve Pukekura park, brit beütésűek nevezhetik Brooklandsnek is.

DSCF8488

Mivel szállásadóink 6 előtt nem lesznek otthon, benéztünk együtt is az erdőbe (ahol Gabi már vagy 3 órát sétálgatott a délután folyamán). Mindent nem sikerült megtekintenem, mert pl. a kis állatkert az ugrálómajmokkal (taramakik Smile) meg a teaház 5-kor bezártak. A színpadot (ahol nem olyan rég Slash is játszott, illetve Whitney Houstonnak is beígért koncertje lett volna) megnézni önmagában is élmény volt.

DSCF8503

A színpadról képet sajna nem készítettünk, de azért volt még szépség bőven a parkban:

DSCF8535

DSCF8519

Rengeteg (de szó szerint: több tucatnyi) kacsa kószált a környékén, voltak All Brownsok, lilák meg tarkák. De ami igazán lenyűgözött az a következő élőlény volt:

2,000 Year Old Puriri Tree

Ő egy kétezer (igen, 2 000!) év körüli Puriri matuzsálem. Még most is belebizsereg a lábujjam, ahogy rágondolok, hát még ott, akkor, mikor körbejártam és áhítattal tekintettem fel rá, csodálva az ő, emberi korszakokon átívelő létét… egyszerűen felejthetetlen élmény számomra. Tudni hogy majdnem minden, amiről én hallottam, olvastam /oké, oké, tanultam én is ókori történelmet meg némi geológiát a földrajz kapcsán/ az az ő életében történt. Sokan mondják hogy itt nincs történelem. Pedig ő az volt: élő történelem.

Ezenkívül érdekes módon még meglepően jó állapotban álldogált ott. Nem mondom, hogy nem látszott meg rajta a kora, de úgy ránézésre pár száz (akár ezer?) évet simán letagadhatott volna Smile Át is suhant a fejemen egy abszurd gondolat: “Vajon vannak fák, amelyek örökké élnének, ha nem történik velük valamilyen természeti vagy emberi katasztrófa?”

A lefényképezése kapcsán pedig az az ironikus gondolatom támadt, hogy milyen fonák dolog azt mondani a fotózása kapcsán, hogy “megörökítem”, hiszen simán elképzelhető, hogy nemcsak én nem leszek testben már távol, amikor ő még simán itt álldogál majd, hanem az a digitális jelhalmaz is, ami az őt ábrázoló fényképet jelenti. Szóval neki valószínűleg jobban megy önmaga megörökítése, mint az nekem sikerülne.

DSCF8507

Közben lassan leereszkedett a szürkület, úgyhogy nem is szerettük volna tovább várakoztatni vendéglátóinkat, meg már éhesek is voltunk egy picit, úgyhogy Vogeltown felé vettük az irányt.

A szállást a Couchsurfing oldal révén találtuk. Megvolt a cím, egy házikó az utcától jóval lejjebb vezető kocsibejáró végénél. Ahogy befordultunk a garázs előtt lévő parkolóba, a következő látvány fogadott, amiből rögtön tudtuk, itt tényleg várnak minket:

DSCF8648

Azóta is sokat emlegetjük ezt a kedves gesztust.

Trish és David pedig annyira kedvesek, közvetlenek és adakozóak voltak, mintha mostanáig nem is idegenek lettünk volna, hanem már jó ideje ismernénk egymást. A házuk is szuper volt, a szoba amiben alhattunk szintén, úgyhogy nagyon örültünk neki, hogy őket sikerült kiválasztani.

Taranaki kirándulás – I.

Immáron hetedik alkalommal jött el a New Plymouthba utazás ideje. A helyzet annyiban – gyökeresen – különbözött az előzőektől, hogy most édeskettesben indultunk neki. Gabi anyukája (Erika) ugyanis októberben Új-Zéland földjére érkezett, és most már néhány napra simán a gondjaira tudjuk bízni a kölköket.

Szóval felkészültünk az útra (béreltem autót, foglaltam szállást meg hasonló teendőket ideértve), aztán szerda este össze is pakolásztunk. Szerettem volna korán ágyba kerülni, hogy kialudjam magam (oké, ez eleve hiú ábránd volt, mert ha már 9-kor elalszom, f3-ig akkor sincs teljes alvásidő), de ez nem sikerült. 11 körül vágtam be a szunyát, 2:30-kor pedig már csörgött a vekker.

Nem sikerült azon nyomban felpattannom, hanem 10 perc lustálkodás még megelőzte az ilyenkor (nem) szokásos teendőket. Végezetül 3:25-kor gördültünk ki a parkolóhelyről.

Az autó amit béreltem igazából egy vicc volt. Pontosabban egy Toyota Vitz, és amíg nem szoktunk hozzá, tényleg furcsa volt hogy ezt a kis kasztnit autónak nevezik. De aztán már egészen megkedveltünk, úgysem az volt a terv, hogy mindenáron gyorsulni kell dombnak fölfelé 100 fölé.

A sötétben utazás nem volt túl látványos, azt hiszem ezt senkinek sem kell külön ecsetelnem. Te Kuiti környékén azt hiszem már világos volt, onnantól bambulásztunk is, de igazán a 3-as út (Highway) kanyargós szakaszán voltak szép néznivalók.

DSCF8438

DSCF8442

A terveim szerint legkésőbb 9-re már odaértem volna az irodához, de ez nem sikerült, mert egy helyen megálltunk reggelizni, ebből végül 20 perc késés adódott. Ez még belefér.

DSCF8454

Az aznapi meló szerencsére nem volt igazán megerőltető, mert mindenki az esti – karácsonyi! – BBQ partira készült lélekben. Pont jókor jöttünk Gabival Smile Ugyan csodálkoztunk, hogy nem korai ez még a karácsonyhoz, de aztán kiderült, hogy mindössze 3 délután volt december végéig olyan, amikor mindenki el tudott volna jönni a helyiek közül, a másik kettő pedig hétfő és kedd lett volna, úgyhogy a választás a csütörtökre esett.

Azért én nem siettem el az ebédidőmet, mert most nyílt először alkalmam kipróbálni a Loving Hut nevet viselő vegán éttermet (csak du. 3-ig vannak nyitva, és kocsi nélkül nem lehet az irodától eljutni idáig), hogy Gabi el tudott fuvarozni. Érdemes volt (ezt követően pénteken és szombaton is ettünk ott!), jóllakottan ültem neki a délutáni melónak.

DSCF8470

Hamar eljött az 5 óra, akkor Gabi felvett, a már megszokottnak számító Lockwood Manor motelben (az idelátogatóknak előszeretettel ajánlom, elsőrangú szobák, megfizethető ár /$115 két főre/, barátságos tulajdonos és nagyon kellemes hangulat) egy frissítő zuhanyt vettem, majd sétáltunk egyet a városban, kihasználva a jóidőt.

DSCF8461

7 körül értünk Paul házához (ő az egyik manager), ahol talán az első, igazán multikulturális esténket töltöttük, amiben egész tevékenyen (beszélgetés szempontjából) részt vettünk. Volt ott kiwi, zimbabwei, brit, vietnami, indiai, kínai és persze két magyar is!

A nagyon korai kelés miatt 9 körül eljöttünk (meg addigra elég is volt, annyira azért nem szoros a kötelék), az ágyikóban megnéztük még a Killers c. filmet, aztán 11 felé álomba szenderedtünk. Már ideje volt!

New Plymouth “airbus”

A múlt héten a már szokásossá vált módon New Plymouthba vezetett utam – a repülőgép ülésében való elmélázásról meséltem is néhány napja – ami ez alkalommal nem a legszebb orcáját mutatta felém: zajosan kopogó eső az irodabódé tetején, ködbe burkolózó Taranaki, borongós hangulatú ég. De mivel hideg nem volt egyáltalán, igazából nem zavart egyik sem. Másnap – csütörtökön – a helyzet hasonló volt, aminek főképp az esti hazautam kapcsán tudtam kevésébé örülni. Előző este ugyanis egy kolléga nem tudott Wellingtonba visszarepülni, én pedig nem akartam hasonlóan járni Aucklandet illetően.

5:10-kor vett fel a taxi, f6-ra már a reptéren voltunk. Már a bejelentkezésnél sanszos volt, hogy a 6:05-ös gép ma nem száll fel, mert a hölgy nem is nyomtatott beszállókártyát senkinek, mondván hogy az a járat valószínűleg nem indul az időjárás miatt. Mivel ez egy 20-személyes gépmadaracska lett volna, reménykedtem abban, hogy a későbbi, f8-as, nagyobb gép már esélyesebben induljon. Kb. 1 órás várakozás előzte meg a bejelentést, hogy ma már semmi nem száll fel itt. “No, akkor itt maradok még egy éjszakát, remélhetőleg fizeti a cég .”- gondoltam.

Az Air NZ két lehetőséget ajánlott fel a hoppon maradt utasoknak: indítanak egy kb. 50 személyes buszt, amire mindenki azért nem fér fel, illetve másnapra át lehet iratni a jegyet (díjmentesen). Igazából az utóbbit részesítettem volna előnyben, de mikor kiderült, hogy a legkorábbi gép, amin hely van pénteken, az du. 1-kor indul, akkor inkább meggondoltam magam és a buszosok listájára iratkoztam fel. Most már azt hiszem, a másik megoldást választanám, de akkor nagyon igyekeztem volna Haza. Persze az ezután is fontos lenne, de felborította az ébrenléti ritmust.

Az “airbus” (mert ez igazán az volt :D) f8 tájban gördült ki a reptérről. A mellettem ülő hölgy próbált olvasni, de mivel a reptér fényeit magunk mögött hagyva erre nem igazán volt lehetőség (az ülés feletti kislámpák nem működtek), inkább abbahagyta. Én felajánlottam neki, hogy mozizhat velem, de sem az Ace Ventura sem az Apocalypto nem keltette fel az érdeklődését (előbbit meg tudom érteni ;-)) Én azért jókedvűen elröhögcséltem magamban Jim Carrey állatságain (szerencsére 80% feletti volt az aksi töltöttsége a “felszálláskor”), majd próbáltam kicsit játszani a Jewel Quest nevű logikai aprósággal, de buszon olvasni sem tudok fejfájás nélkül, úgyhogy ez sem ment. Nem beszélve arról, hogy oltári kanyargós utakon haladtunk, tele 35-40-es sebességkorlátozásokkal, ami a busznál akár majdnem állóra lassulást is jelentett.

Én már épp az Apocalyptot néztem, mikor megálltunk egy McCafe-nál, hogy kicsit ki tudjuk nyújtóztatni tagjainkat, illetve akinek szüksége van rá, el tudjon menni WC-re (no meg hogy szaporodjon a meki bevétele). Ekkor f11-11 felé járhatott. 10 perc várakozás után indultunk tovább. Ez egészen pontosan Te Kuitiben volt. No nem mintha annyira figyeltem volna a táblákat a sötétben, de megkérdeztem a mellettem ülőt. Ő pedig tudta, sőt ettől kezdve elég sokat beszélgettünk (a fránya légkondi folyamatosan nyomta a szememre a kellemetlen szelet, ami a fáradtsággal együtt kellemetlenül kiszárította, úgyhogy inkább csukott szemmel üldögéltem nagyrészt). Ő a férjével Christchurchből költözött Aucklandbe kb. 3 évvel ezelőtt, HR-es (seniorokat szokott interjúztatni), úgyhogy ez a téma sűrűn szóba került, örültem hogy beszélhetek valakivel a “helyzet másik oldaláról”. Fantasy könyveket is szereti, erről is egy darabig ment a téma. A végén már nagyobb szünetekkel társalogtunk, mert egyikünk sem egy éjszakai típus (én az voltam, de mostanság már nem esik jól).

Éjfél körül már Auckland külvárosain gördültünk keresztül, és egy rádióadó révén “örülhettünk” neki, hogy élőben, valós időben éljük át a GST emelést! Hurrá! Persze ezért nem igazán érte meg fennmaradni. Pláne, hogy emiatt a taxim a reptértől hazáig még drágább lett. (Amúgy sem olcsó, a 4 páfrányos éjszakai szállásom NP-ban alig drágább pár dolcsival.)

0:20-kor indultam el taxira vadászni. No nem önmagában a taxitalálás a nehéz a nemzetközi reptéren, de szerettem volna olyat találni, amiben nem indiai vagy arab a sofőr. Nem azért, mert bajom van a bevándorló népek ezen csoportjával, de taxisofőrként eléggé sivár a társaságuk. NP-ban mindig kiwi/európai sofőröm volt, illetve szerdán a reptérre is egy ex-brit fickó vitt ki, velük kellemesen el lehet beszélgetni (alapból is beszédesebbek, illetve én is könnyen értem amit mondanak meg fordítva is). Az indiaiak némelyikénél azt is nehezén hámozom ki, hogy mit kérdeznek.

Fél 2 tájban értem haza, a lányok még ébren vártak, rövid élménybeszámolók után tértünk 2 után aludni, úgyhogy előre sejtettem, reggel nem fogok f7-kor felkelni, és a munkát is inkább itthonról végzem majd… (így is lett ;-))

Háznézőben Aucklandben

Mint azt már vagy jó egy hónapja ígértem – még az aucklandi autózásunk kapcsán -, most végre beszámolok arról, milyen fázisokon keresztül sikerült eljutnunk odáig, hogy most már Aucklandben lakunk, noha jelenleg egy olyan házban, amelyet a tulajdonos el szeretne adni, tehát bármikor jöhet a felszólítás, hogy költözzünk ki. De ne szaladjunk ennyire előre.

Azon a hétvégén 3 házat sikerült személyesen megtekintenünk (legalábbis kiadóakat, mert azért láttunk sok egyéb házat is). Ebből az első a Te Atatu félszigeten. Kértünk előtte plusz fényképeket is a tulajdonostól, küldött bőven. Lelkesedtünk is, bár sejtettük, hogy csalókák lehetnek, mint ahogy minden bérelhető ingatlan esetében, valamiért mégis volt egy olyan érzésem, hogy érdemes megnézni élőben. Legfeljebb nem olyan, mint gondoltuk, de legalább az ember nem idegesíti magát azon, hogy “biztos tuti ház volt, és lehet hogy elszalasztottuk” – nohát nem. A fényképekhez sok köze nem volt a valós állapotnak (azok egy ingatlanügynökség felturbózott fotói voltak, melyek ráadásul legalább 1 évvel ezelőtt készültek, mielőtt a mostani tulajokhoz került az ingatlan). A “pretty much the same condition” meg vagy igaz vagy nem. Vagy akkor hazudtak nagyot a képek, vagy azóta puttyant le a ház. A fazon (nyugdíjas pár férfitagja) a fürdőajtónál bizergálta az ajtó zárját, és véletlenül sem állt volna félre, hogy azt a helyiséget jobban megnézhessük.

Még ideiglenesen sem szívesen költöztünk volna be. Annak ellenére, hogy a környék fenomenális, csodaszép ez a Te Atatu, legalábbis amit láttunk belőle. De hát ez önmagában nem elég. Persze már azon a hétvégén mégis kivette valaki.

Bence nagyon jól elvolt, össze-vissza szaladgált a házban.

A következő állomás Mount Wellingtonban egy kisebb alapterületű ház volt. Ezt ügynökség mutogatta, és rögtön le kellett venni a cipellőt, valamint egyszerre csak 1 csapat lehetett benn, illetve kint az udvarban egy kutyus is volt (a ház amúgy PETS OK), nekünk pedig mindeme 3 tényező nagyon rokonszenves volt. Kb. 5 percet tudtunk bent tölteni, ami után rögtön eldöntöttük, hogy ezt megpályázzuk! Pedig úgy jöttünk ide, hogy csak tapasztalatszerzés miatt nézzük meg.

A 3. ház Hendersonban egy eladófélben lévő három hálószobás ingatlan, amely nagyon jó állapotban volt, csak hideg volt benn. Az eladás miatt $300 lett volna egy hétre, én pedig kíváncsiságból megkérdeztem az ügynököt, hogy hosszú távra kb. mennyi lenne, és a válaszként kapott $370-et sem találtam soknak.

Végeredmény: hétfőn beadtunk a Mt. Wellingtonhoz kapcsolódó kérelmet, amire a választ hamar ígérték. Végül kicsit el is húzódott a dolog, és bár eljutottunk a 2. körig, azaz az ügynökség továbbengedett minket, a tulajdonosnak másra esett a választása.

Közben a hendersoni házról kiderült hogy még a hétvégén eladták egy ázsiai hölgynek, akivel találkoztunk is, amikor megnéztük. Ez nem is az ár miatt lett volna gond, hanem hogy kiadták volna nekünk, de fél évet szeretett volna az új tulaj. Én javasoltam 2 hónapot, a kompromisszumos ajánlat 3 hónap lett. Ez amúgy ésszerű volt a részükről, de nekünk ott van Barnika is, aki miatt úgy szerettünk volna házat bérelni, hogy vagy jöhet ő is, vagy határozatlan időre, a szabvány 21 napos felmondási idővel.

Mikor ezt őszintén elmondtam az ügynöknek, szerintem túlzott vehemenciával válaszolta, hogy kutyáról nem volt szó, ez mindent megváltoztat! Az igazsághoz hozzátartozik, hogy Barnika nem költözött volna oda velünk, mert Kopukun sikerült 4 szuka között ideiglenesen jó helyet találni őkelmének, szóval szerintem inkább az változtatott meg mindent, hogy ilyen hamar eladták a házat.

Még ugyanattól az ügynöktől megpróbálkoztunk egy másik eladó házzal, hogy látatlanban is kivennénk, mert a tapasztalatunk szerint az eladó házak egy fokkal legalább jobb állapotban vannak. Sajnos azonban azt is már eladták, meg az ügynök sem volt már igazán segítőkész eddigre.

Aztán az utolsó pillanatban – a költözést kb. 1 héttel megelőzően – béreltünk ki Mount Roskillban egy szintén eladó házat ideiglenesen, határozatlan időre. Nekünk 21 nappal kell előrejelezni a kiköltözést, viszont elköltözni 42 napunk van, ha a másik fél dönt a felmondás mellett. Ezt sem tudtuk megnézni előtte, de bizakodtunk. Bár sajna nem olcsóbb annak ellenére sem, hogy árulják, viszont még mindig kedvezőbb árú, mintha egy belvárosi apartmanba költöztünk volna, ahol a minimum amit találtam az heti $490 lett volna, de az valószínűleg olyan is, reálisan inkább $600-$700 lett volna. /Van Magyar család, akik hetente egy ezrest pengetnek ki a négyük által bérelt apartmanra!/

No, meglepődve a szokatlan megkeresésen, az ügynökség mégis úgy döntött, hogy kivehetjük a házat látatlanban is, cask akkor ezt belevesszük a szerződésbe. Engem ez nem zavart, úgyhogy elküldték, aláírtam, beszkenneltem, visszaküldtem, és augusztus 1-jén már volt hová mennünk!

A ház maga szerintem egész jó, bár az asszony nem igazán rajong érte. Oké, nem egy kacsalábon forgó palota, de azért kellemes ott lenni. Főképp persze amiatt, hogy a sok eső ellenére is a benti 13-15 fokos reggeli/esti hőmérsékletet már csak enyhének érezzük. Mennyi lehetett vajon Wainuiban? Talán jobb is, hogy ott nem volt hőmérőnk! 🙂

A költözésről a következő bejegyzésben mesélek, mert az sem volt egyszerű, dehát mikor az?