Gondolatok az iskolai rendszerről szülői tapasztalat alapján

Már régóta adós vagyok ezzel a bejegyzéssel, de ma reggel sikerült megírnom a vázlatot, aztán “lektoráltatni”, most pedig “leközölni” 🙂 Biztosan felszínre hoz véleménykülönbségeket, szívesen fogadom akár a hasonló, akár a gyökeresen eltérő megfigyeléseket, örömmel ki is egészítem a bejegyzést az építő szándékú hozzászólások tartalmával.

Amit az itteni és a magyar oktatásról leírok, az személyes élményeken, tapasztalatokon alapuló vélemény, s bár igyekszem tárgyilagosságra törekedni, alapvetően szubjektív vélemény lesz belőle. A magyar oktatásról (legalábbis 10 évvel ezelőtti formájáról) első kézből származó tapasztalataim vannak (mind a három fázisról: általános-, közép- és felsőfokú oktatás), illetve Rebi révén közvetettek is, a helyiről pedig már csak az ifjú hölgy helyzetén keresztül vontam le következtetéseket. Ezenkívül az alábbi gondolatmenetre hatással van az életkorom és a szakmám is (utóbbinak főképp az a vonása, hogy igencsak technikai vonalon mozgok és gondolkodom).

Sokan azt mondják – szerintem leginkább félinformációkra, szóbeszédre alapozva – hogy az itteni oktatás ratyi (csúnyább kifejezéseket hallottam inkább, de ez is megteszi most). Az indoklás nem szokott részletekbe menő lenni, a legelterjedtebb kifogások a megtanult anyag mennyiségére, a házi feladatok hiányára és a túlzott szabadságra vonatkoznak.

Mielőtt a részletekbe mennék, néhány tény:

  • Rebi szinte minden délután, gyakran hétvégén is készül a következő iskolai napra, és nem azért mert nincs elég sütnivalója, hanem inkább mert van.
  • Való igaz hogy nem kell statikus adattömeget a fejükbe erőltetni.
  • Gyakorlatiasabb tárgyak is vannak, nem kizárólag elméleti síkon tanítják őket, mint az oly gyakori a magyar gimnáziumokban.

Az én iskolábajárásom idején nagyon nagy mennyiségű adatot kellett kívülről fújnom (legjobb példa erre a történelmi évszámok, de a verseket vagy képleteket is említhetném). Ennek egyfelől volt értelme, másfelől már akkor sem, de most méginkább érvényét vesztette szerintem.

Ha egy konkrét példát nézünk: a Stephenson féle gőzmozdony feltalálása/üzembe állítása az első megnyitott vasútvonalon 1825-ben volt. Tegyük fel hogy elfeledtem a pontos évszámot (mint ahogy a teljes dátumot nem is tudom), és csak azt tudom belőni hogy XIX. század, vagy hogy 1820-as évek. Emellett nagyjából tudom, hogy a gőzgép megépítése utáni században vagyunk, valamint hogy az akkori Angliában egyre nagyobb igény volt a nagy tömegű, viszonylag gyors áruszállításra és az emberek is többet utaztak volna a megfelelő lehetőségek fennállása esetén.

1.       Számítana, ha nem tudnám hogy 1825, hanem csak hogy az 1820-as évek?

2.       Ha szükségem lenne a pontos évszámra, interneten mennyi idő alatt találnám meg? (nekem néhány percre volt most szükségem, és azért ilyen sokra mert noha nem ez volt az első mozdony, de ez közlekedett az első vasútvonalon, rendszeresen)

Ezen gondolatmenet alapján a mai „google-világban” nincs igazán értelme bemagolni az információkat, hiszen ha a mindennapok során van rá szükségünk (nem pedig egy dolgozatírás izolált körülményei között), akkor ott van a lehetőség, hogy gyorsan, egyszerűen és hatékonyan utánanézzünk. Hogy az összefüggéseket látjuk-e a tények között, az szerintem sokkal többet jelent, valamint később is sokkal inkább hasznosítható gondolati folyamatok, módszerek kialakulásához vezet az agyban.

Emlékszem, hogy mikor középsuliban irodalmat és történelmet tanultunk, a legritkább esetben vontunk párhuzamot a kettő között, nemhogy összehangolták volna a leadott anyagot! Pedig sokszor komoly kapcsolatban állt egymással a kettő: a művészeket nem lehet függetleníteni attól a korszaktól, országtól amiben éltek.

(Én napi szinten, nem is tudom hány alkalommal nézek utána online a szakmai dolgoknak, egyrészt mert papír alapú könyvben sokkal nehézkesebb a keresés, másrészt online sokkal nagyobb tömegű információ érhető el az adattárházakról és az SQL Serverről, mint máshogyan. Már a Microsoft is rendszeresen a BooksOnline-ra hivatkozik manualként és pl. az Office help is alapból online…)

Szóval én úgy vélem, hogy a nagy mennyiségű információ agyba töltésének korszaka lejárt (még eljöhet újra, jós nem vagyok), egyszerűen nem hatékony. A rendelkezésre álló információ rendszerezése, annak hasznosítása, a lényeges adatok elkülönítése és a nem fontosak kiszűrése sokkal nagyobb jelentőségű, mint valaha. (Ha meggondoljuk hogy egy átlagos email fiókban pár év alatt simán összegyűlik jópár ezer levél, már ezt is nehéz kezelni, és ez a mindennapoknak csak kicsiny része.)

Egy barátom felesége Budapesten tanít középiskolában, és érettségiket is szokott javítani (magyar-töri szakos), az ő elmondása alapján úgy tudom, hogy már Magyarországon is inkább az összefüggések felismerésére, a rendelkezésre bocsátott adathalmaz megértésére, rendszerezésére fektetik a hangsúly… kevés sikerrel. Lehet vitatkozni hogy ez jó-e vagy sem, mindenesetre arra a tényezőre már nem nagyon érdemes hivatkozni, hogy ennyivel meg annyival jobb a hagyományos magyar iskolarendszer, mert az eltűnőfélben van, és a jelenlegi hibrid egyáltalán nem biztos, hogy hatékonyabb vagy eredményesebb lenne a diákok számára.

Egy másik érdekes és gyakorlatiasabb vetülete az angolszász oktatásnak, hogy sokkal inkább előtérbe kerül a nebulók közösségbe való beilleszkedése. Mivel Rebi eléggé visszahúzódó fajta, erről inkább csak sejtéseim vannak, de megfigyelésem alapján nagy teret engednek annak, hogy a diákok minél többféle módon megismerkedjenek, együtt dolgozzanak és sok sikerélményük legyen ebből fakadóan, előkészítendő őket arra, hogy majd a mindennapi munka során is kamatoztatni tudják ezen szociális képességeket.

Ezenkívül vannak gyakorlatias tárgyak is, aminek eredményét már én magam is élvezhettem: pl. Rebi food technology órán megtanult csokis kekszet sütni, amit már otthon is kamatoztatott, és bár elsőre túl sok cukrot tett bele, a második alkalomtól már igazán finomak lettek a sütikék. Varrógépet használni is tud, hogy milyen szinten azt én meg nem állapítom, de lett neki egy otthon is, a suliban pedig rendszeresen varrnak félig-meddig saját tervezésű ruhát!

A Long Bay College (LBC) eléggé puccos sulinak számíthat, Magyarországon ez simán gimnázium lenne, sok-sok elméleti oktatással. Itt van arra lehetőség, hogy szakmát tanuljanak a diákok, és évente egyszer van egy-egy „állásbörze” jellegű rendezvény, amikor különböző cégek képviseltetik magukat, akikhez lehet jelentkezni gyakornoknak (pl. autószerelő), közben pedig ahhoz passzoló elméleti és gyakorlati tárgyakat felvenni, és ha az illető nem kíván továbbtanulni, akkor jó esélye van az adott pályán elhelyezkedni, hiszen van elméleti háttere és szakmai gyakorlata, illetve utóbbiból fakadóan már némi ismeretsége is.

Rebi mostanság sok jó eredményt hoz haza (4-5-ösöket magyar osztályzás szerint), olyan tárgyakból is, amelyek korábban nem feküdtek neki, sőt még matek versenyre is jár, pedig a természettudományos tárgyaktól nagyon irtózott korábban. Azt a nézetet én is osztom azonban, hogy itteni iskolával magyar egyetemre nem nagyon lehetne bejutni, de ez nem az említett felsőoktatási rendszert dicséri, hanem inkább a követelmények ésszerűtlenségét /hangsúlyozom, hogy ez simán lehet elavult információ, ami a saját felvételim emlékein alapul, akkor elég sok, szerintem felesleges dolgot kellett tudni a bekerüléshez/.

Más országok egyetemeire viszont lehet esélye bejutni, bár őszintén szólva ezt a kérdést még nem jártam teljesen körbe. Majd jövőre.

Tudom, hogy a bejegyzés tartalma meglehetősen szubjektív, de szerintem azt a következtetést simán levonhatom, hogy az általános vélekedés, miszerint “az új-zélandi oktatás rossz, a magyar sokkal jobb” ma egyáltalán nem állja meg a helyét általánosan, és én abban sem vagyok biztos, hogy korábban ez így volt. A kép ennél sokkal árnyaltabb, valamint minden diák esetében más a végeredmény aszerint, hogy ki-ki mennyire tudja hasznosítani amit itt vagy ott tanult.

Reklámok

Együnk bio-t itt is!

Magyarországon az elmúlt 4-5 évben alaposan rászoktunk a biozöldségek és -gyümölcsökre, legfőképp két okból. Egy okból meg nem … szoktunk volna rá. Az áruk önmagában akár elrettentő is tud lenni. Legalábbis az első kipróbálástól el tudja venni az ember kedvét.

Én viszont abban a szerencsés helyzetben voltam, hogy egy jóbarátom biodinamikus termesztő volt. Sajnos már elhunyt (azt hiszem 2 évvel ezelőtt), de igazán becsültem és becsülöm most is a kitartását, elszántságát, lelkiismeretességét, amivel az élet dolgaihoz hozzáállt, nem csak a biodinamikus gazdálkodáshoz.

Ennek a momentumnak az volt a szerepe, hogy mivel előtte nem nagyon fontolgattam a bio dolgok vásárlását, nem volt negatív előítéletem irántunk, hanem Piroska révén hitelt adtam nekik. Ez pedig meg is hálálta önmagát, mert soha olyan zöldségeket (köztük Pegó Zsuzsa mennyei paradicsomát) nem ízleltem azelőtt. (Mielőtt a részrehajlás lehetősége vetődne fel, elmondom azt is, hogy a bio termények között is volt olyan, amit soha többet nem (v)ennék, de miután az ember megtalálta a neki rokonszenves, megbízható termelőket és leginkább tőlük vásárol, akkor azért nagyon nagyrészt minőségi árut kaphat. Én jobb szerettem közvetlenül az őstermelőktől vásárolni, nem a boltokban, pláne nem az import, fóliázott, méregdrágára beárazott árut. Ennek főképp két oka volt: az egyik a hazai mezőgazdaság támogatása, illetve sok ilyen termék az én ízlésem szerint túlzottan meglovagolta az egészséges élelmiszerek iránti igényt, és szemtelenül magas árstratégiát képviseltek.)

Szóval ezen előzmények után hiányoltuk itt NZ-n a bio terményeket, amíg nem találtunk egy átmeneti, majd egy tartósnak tűnő megoldást:

1) a Commonsense biobolt (több boltjuk is van Wellingtonban) finom, de sokmindent csak drágán lehet beszerezni náluk, ezért nem is jártunk oda rendszeresen, de pl. a zöld kiwi jó áron van és oltári finom 🙂

2) Györgyi segedelmével tudomást szereztem a Direct Organicsról (a bio jelzőnek itt az organic felel meg).

Direct Organics

Az úgynevezett vege box rendelésekor 3 méret közül lehet választani, melyek közül mi a legkisebbet szoktuk, ez 10-12 kg szokott lenni, $42 dollár ellenében. A tartalmát nem a vevő állítja össze, hanem az éppen rendelkezésre álló terményekből kapunk. 3 dolgot lehet változtatni egy-egy rendelés alkalmával. Ezenkívül előre meghatározott ciklusban lehet csak rendelni (első alkalommal kérhetsz egy próbát, ami után természetesen nem kötelező újból kérni, de amúgy heti, kétheti (vagy egyéb) rendszerességet fenn kell tartani. Ezen dolgok hátterében az áll, hogy jobban tudják érvényesíteni a méretgazdaságosságot, és az általuk összefogott őstermelők jobban meg tudják tervezni a tevékenységüket.

Van aki nem szereti, hogy nem válogathat, nekünk megfelel. Eddig minden alkalommal finom zöldséget/gyümölcsöt kaptunk, a legtöbb termény tekintetében a sima bolti minőség felett (próbálgattunk előtte nagyboltokat, zöldségeseket, de egyik sem volt ennyire fincsi).

Ezenkívül ingyen házhozszállítás van az északi szigeten (a délire sem vészes az ár, kb. $5 lehet), pontosak, megbízhatóak. Én hetente szoktam utalni (hétfőn) a doboz árát, csütörtökön (vagy már szerdán) jön is a doboz.

Mindig örömmel nyitjuk ki, befalunk egy-két fincsi gyümölcsöt, majd szortírozzuk a termést, bepakoljuk a szekrénybe és eltervezzük a következő heti menüt 🙂

/Ha valaki szeretne további részleteket, kérdezzen nyugodtan./

Blogírás, szubjektivitás

A minap egy blog hozzászólásai között olvastam egy olvasó köszönetét aziránt, hogy a szerző nem csak a pozitívumokat mutatja be Új-Zélandról, mert a Magyarhonban élő olvasók emiatt egy rózsaszínebb képet kapnak az itteni életről, nem pedig reálisat.

A megjegyzés írója teljesen korrekt hangnemben közölte ezt (noha a “mézes-mázos, mint ami sok bevándorló tollából sikeredik, amely csak a happy érzést közvetíti, és az ember hideg zuhanyként éli meg, ha mégsem úgy tapasztalja kint” megfogalmazás érzésem szerint kis csúsztatás azért a valósághoz képest, de mivel nem tudom, hogy mely blogokat olvassa és melyeket nem, ez teljesen helytálló kijelentés is lehet), szóval én is elgondolkodtam rajta. Egyrészt a jelenségen, hogy tényleg úgy adjuk-e közre gondolatainkat, amelyből azt a következtetést lehet levonni, miszerint itt kolbászból van-e a kerítés (vagy inkább szalmakrumpliból és halszálkából, ha már kolbász nincsen), vagy hogy mennyire ez a helyzet és mennyire árnyalják különböző jellegű problémák a mindennapi életet (viszonyítási alapul természetesen a korábbi, Magyarországon folytatott életvitelt véve, hiszen én nem is tudok máshoz viszonyítani).

Való igaz, hogy az általam olvasott (és az egy szem írt) naplók nagyobbrészt a kellemes élményeket örökítik meg, de ez akár nagyon egyszerűen magyarázható:

  • aki megpróbálja a kivándorlást és sikerül neki, az általában jól érzi magát az új környezetben is, kellemes élményként él meg olyan dolgokat is, amit mások esetleg kellemetlennek,
  • akinek valamilyen okból nem tetszik meg az általa kiválasztott ország (ebben hatalmas szerepe lehet annak, hogy nem talál munkát, vagy valamilyen más okból meghiúsul maga a megtelepedés), az általában nem is marad itt, de legalábbis blogot nem nagyon kezd el róla írni, a fene akarja újra meg újra átélni azt, amit egyszer is soknak tartott.

Ezenkívül, ahogy azt Pukke számomra nagyon tetszetősen megfogalmazta az Ausztrál-Kiwi közös fórumon: “Elég sokan fordultak már meg Új-Zélandon ahhoz, hogy a személyes élményeik összessége lefedje a teljes megélhető érzelmi skálát, ellenben gyaníthatóan nincs egyetlen olyan ember, aki Új-Zéland összes településén lakott, összes cégével kapcsolatban állt, s találkozott az összes emberrel, aki itt valaha is megfordult. Ebből adódóan ha mások véleményét egyenként nézed, azok nem fedik le a valóság töredékét sem…”

Minden blog szubjektív, és szerintem a hivatalosabb források sem tudnak teljes mértékben tárgyilagosak lenni, egy irományt mindig átszínez a szerző személyisége, egyéni tapasztalatai. Egy blog esetében viszont nem is nagyon lehet elvárás az objektivitás szerintem.

Továbbá a bevándorló blogok legalább annyira kivándorló blogok is (nem írom ki minden egyes alkalommal, hogy szerintem, de tessék odaérteni, és számításba venni, hogy főként saját tapasztalat alapján írom, amit leírok), amely alatt azt értem, hogy legalább (de még inkább jobban) annyira szólnak az otthon maradt családtagoknak, barátoknak, mint azoknak, akik ugyanazt az országot tűzték ki célul maguk elé, mint a szerző.

Én is még otthonról kezdtem el írni ezt a naplót, ezáltal közelebb éreztem magamhoz a kitűzött célt, összeszedtem a gondolataimat a teendőkről, a magunk számára megörökítettem a készülődés eseményeit. De a fő az első ok volt, mert a blog által úgy éreztem, hogy ha fél lábbal még nem is, de egy kisujj-körömnyivel már ott (itt) vagyok, és mivel ez az egész legalább annyira múlik a lelkierőn mint a tényleges tényezőkön, bizony sokat tud jelenteni.

Mikor megérkeztem ide, és elkezdődött a munkahely-keresés keserves folyamata, akkor főképp saját magam biztatása végett igyekeztem a pozitívumokat kicsemegzéni az új élet történéseiből, és naná hogy inkább azokat tettem közzé ebben a naplóban is. Nem mintha nehéz lett volna ilyeneket találni! Persze – főként magával a munkakereséssel kapcsolatban – voltak olyan élmények is, amelyek nem éppen abban erősítettek meg, hogy milyen barátságos itt minden munkaadó, de azért ez nem ért meglepetésként (az egy kicsit igen, hogy még “otthonról” az nem látszott, hogy az álláshirdetések nagy része inkább csak látens, nincs még mögötte konkrét pozíció, illetve nagyon sok az átfedés).

A mindennapi élet tapasztalatai pedig összességében nagyon kellemesek voltak az 1 évvel ezelőtti életemmel összehasonlítva. Félreértés ne essék, szerettem Magyarországon is élni, de ahogyan a hangsúly is mutatja, nem főképp Magyarországon, hanem úgy élni, ahogyan azt helyesnek tartom. Erre megvolt a lehetőség ott is (vagy legalábbis nekünk sikerült), de azért a jövő nem sok jóval kecsegtet.

Mióta pedig sikerült túllendülni az első fázison és kicsit megvetettük itt a lábunkat, Barnikán kívül már mindenki itt van, a vízumdolgok is előrehaladott állapotban, azóta a blog maga egyfajta kapcsolatot jelent az otthon maradottakkal szemben, akikkel az alkalmankénti skype-beszélgetéseket leszámítva főképp ez a kapcsolattartási eszköz. Emailben ennyi mindent nem írnék le, és nem küldeném el mindenkinek másolás-beillesztés módszerrel. Egyrészt mert tolakodó, másrészt mert nem érdemes a levelesládát teleszemetelni, ha már van egy ilyen dolog, amit pont erre találtak ki.

Én egyetlen igazi kivételt ismerek ez alól, mert Pappito tényleg olyan témákat (is) választ és úgy ír, hogy az szerintem bőven meghaladja egy átlag blogger írni tudását, szóval az ő blogja teljesen más stílus, mint pl. az enyém, sokkal szélesebb közönségnek szól, és ehhez mérten színvonalasabb is, illetve sokkal jobban megfelel olyan követelményeknek, amik az enyémmel szemben fenn sem állnak.

Én megmaradok azon célnál, hogy minél több élményt osszak meg szüleimmel, rokonaimmal, barátaimmal (azokkal is, akiket már a blogírás elkezdését követően ismertem meg), és azt hiszem ez teljesíthető, és ilyen szinten szeretem is írni.

Köszönöm ha elolvastátok!

Hirdetés magyar módra

Nem tudom magamban tartani az Expressz hirdetooldallal kapcsolatos ma esti elmenyemet, kozlom a levelvaltast kommentar nelkul:

“Kedves Karoly! A ket dedikalt Omega lemez erdekelne, pontosabban hogy megvannak-e meg, szepen lathato-e a dedikalas, jo allapotban vannak-e meg hallgatas szempontjabol, mennyi lenne a postakoltseg Budapestre? Koszonom!”

—————————————————————————————–

Kedves Martin Isti!

Megvannak még a lemezek, és csak arra várnak, hogy valaki kiszemezgesse belőle a két dedikált Omega lemezt. Természetesen mindezt darabja 300 Ft.-ért. De így is csak akkor, ha szépen látható a dedikálás, ha olcsó a postaköltség, stb. Pont ilyen érdeklődőre vártam. Ugyanis 300 Ft. darabjáért az Omega zenekar tagjai személyesen fogják elvinni Önnek a két lemezüket, és ha esetleg nem jól látszik a dedikálás, akkor az Ön jelenlétében mindent dedikálnak, amit csak akar. Sőt, el is éneklik Önnek a – Hirdető vagyok, nem hülye – című legújabb dalukat.

Üdvözlettel: K. Károlyné.

—————————————————————————————–

Ha helytelenul emeltem ki a prioritasokat, akkor most pontositanam ezt az elkovetett hibamat, miszerint a legfontosabb kitetel, hogy latszon a lemezeken, hogy dedikaltak. Meg talan az sem baj, ha a hallgathatosagon es a lemez feluleten az ido vasfoga nemi csorbat is ejtett, mert az ok, amiert meg szeretnem venni oket, a kovetkezo (tenyleg csak a Sors erdekes jateka miatt emlitem meg, nem az idejet szeretnem rabolni): Uj-Zeland fovarosaban, kiberelheto haz keresese kozben akadtam ra egy cseh fiatalemberre, aki a jelek szerint a foberlom lesz, es az o kedvenc zenekara az Omega (amikor ez kiderult, akkor meg nem tudtam, hogy az illeto cseh szarmazasu), neki szeretnek egy kedves, egyedi ajandekot adni. (A postakoltseg nem szukseges nemzetkozi viszonylatban, a felesegem nemsokara csatlakozik hozzam, o hozna ki a lemezt szemelyesen.)
Emiatt fontos a dedikaltsag, remelem megerti.
Ha meg egy pici oszinteseget megenged, a levele hangvetelet elso olvasatra hirtelenjeben nem tudtam mire velni, de tobbszor attekintest kovetoen es a valasz fogalmazasa kozben atgondolva kellemesen ude szinfoltot jelentett, a tomeny ironia nemelyek szamara sertonek is velheto felhangja ellenere.
Varom valaszat es oszinte kivancsisaggal probalom megtippelni, hogy szandekaban all-e – termeszetesen 30 nap visszavasarlasi garanciaval – a reszemre ertekesiteni a szoban forgo lemezeket.
Udvozlettel:
Martinka Istvan

Kedves K. Karolyne!

Valamifele “finom” ironiat erzek a leveleben, mindezzel egyutt nagyon koszonom a lehetoseget, hogy az Omega tagok ujra alairjak nekem, akar a lakasomon is (meg talan a lemez sem kell hozza?). Sajnos nem tudnek jelen lenni eme emlekezetes esemenyen, mert kulfoldon vagyok, es maradok is jodarabig.

A postakoltseg olcsosagara nem volt semmifele feltetelem, es a 300 Ft-ot sem dragallottam, sot igazabol olcsonak tartom, bar erre valoban nem tertem ki a rovid erdeklodo uzenetben.

Ha helytelenul emeltem ki a prioritasokat, akkor most pontositanam ezt az elkovetett hibamat, miszerint a legfontosabb kitetel, hogy latszon a lemezeken, hogy dedikaltak. Meg talan az sem baj, ha a hallgathatosagon es a lemez feluleten az ido vasfoga nemi csorbat is ejtett, mert az ok, amiert meg szeretnem venni oket, a kovetkezo (tenyleg csak a Sors erdekes jateka miatt emlitem meg, nem az idejet szeretnem rabolni): Uj-Zeland fovarosaban, kiberelheto haz keresese kozben akadtam ra egy cseh fiatalemberre, aki a jelek szerint a foberlom lesz, es az o kedvenc zenekara az Omega (amikor ez kiderult, akkor meg nem tudtam, hogy az illeto cseh szarmazasu), neki szeretnek egy kedves, egyedi ajandekot adni. (A postakoltseg nem szukseges nemzetkozi viszonylatban, a felesegem nemsokara csatlakozik hozzam, o hozna ki a lemezt szemelyesen.)

Emiatt fontos a dedikaltsag, remelem megerti.

Ha meg egy pici oszinteseget megenged, a levele hangvetelet elso olvasatra hirtelenjeben nem tudtam mire velni, de tobbszor attekintest kovetoen es a valasz fogalmazasa kozben atgondolva kellemesen ude szinfoltot jelentett, a tomeny ironia nemelyek szamara sertonek is velheto felhangja ellenere.

Varom valaszat es oszinte kivancsisaggal probalom megtippelni, hogy szandekaban all-e – termeszetesen 30 nap visszavasarlasi garanciaval – a reszemre ertekesiteni a szoban forgo lemezeket.

Udvozlettel:

Martinka Istvan

MunKapcsolatok NZ modra

John-nak irtam egy sms-t meg tegnap este, mert nem tudtam szo nelkul hagyni a szerdat 🙂

/ekezetek nem lesznek, ezen a gepen nincs magyar bill-kiosztas/

Text:

“Hi John, I still feel the surprise I felt on Wednesday when we talked 🙂 Things like that show me that friendliness, tolerance and fairness are a lot more essential part of human relationships here, than anywhere else where I’ve been. Now I really see that it was a good decision to choose NZ! Thank you again, and though we won’t be colleagues (at least now), it’s really a pleasure to know you. Have a nice weekend (and more sunshine ;))! Istvan”

Magyaran szolva:
… Meg mindig meglepett vagyok a szerdai beszelgetes ota 🙂 Az ilyen dolgok mutatjak meg, hogy a baratsag, a turelem es a tisztesseg sokkal alapvetobb reszei az emberi kapcsolatoknak itt, mint barhol mashol, ahol en jartam. Most mar tenyleg latom, hogy jo dontes volt NZ! Koszi megegyszer, es bar (most) nem leszunk kollegak, tenyleg jo volt megismerni teged…

Valasz:

“Thanks mate. I’m sure you’re going to enjoy nz, I have for the past 10 years. Good luck with your new position. Look after yourself and your family when get over. You know where we are. Cheers for now.”

… Biztos vagyok benne, hogy elvezni fogod NZ-t, ahogyan en is mar 10 eve. Sok szerencset az uj allashoz. Vigyazz magadra es a csaladodra, mikor mar itt lesznek. Tudod hol talalsz meg…

Szoval letezik ilyen a vilagban, megha magyarhonban ezt nehezen is tudtam elkepzelni. Persze azert itt sem csak Rozsaszin Parducok szinezik az eletet, de azert sokkal vilagosabb van 🙂

Döntés az új állásról

A repülést követően 22-én este f10-re értem a szobámba, 10 körül kezdtem csevegni Gabival és Robival, aztán Kedvesemmel beszéltünk is. Nem egyszerű a dolog, de azt hiszem, a döntés már egy ideje megszületett, most már csak fel kell vállalnom. Azért persze beszélgetni jólesett róla, magamnak is letisztázódott, mit is gondolok.

Hajnali 3-kor mentem alukálni ház- és repjegyvadászat  után.

————————————————————————————

Reggel töprengve keltem, beszéltem Hajnalkával, aztán igent mondtam a Datacomnak. Most már csak fel kellett mondanom a hivatalosan még nem is létező munkaviszonyomat 🙂

(Elnézést az éppen az álláskeresés hatalmas lelki nyűgjét nyögő olvasóimtól, tudom milyen örömteli volna akár 1 lehetőség is, nemhogy 2! De én nagyon szorítok nekik ismerősen/ismeretlenül egyaránt!)

————————————————————————————

Na, ez a hely tényleg nem Magyarország! (Tényleg? :P) Kicsit tartottam a bejelentéstől, mert az óhazában nem mindig viselik jól, ha az ember felmond, némely vezető személyes sértésként fogja fel. Na itt nem! Legalábbis John nem. Meghívott egy kávéra, még ő köszönte meg, hogy szóltam! Elcsevegtünk Wellingtonról, az odaútról kocsival, stb. Még ő nyugtatott, hogy ne legyen lelkifurdalásom a visszamondás miatt, van ez így. A végén úgy váltunk el, hogy kíváncsi a sorsom alakulására,  szóval “stay in touch”.

Szeretem ezt az országot,  jó ilyen emberek között, ilyen hangulatban, ilyen életmódban élni. Persze lehet, hogy nem mindenkinek ilyen, de én csak az alapján tudok véleményt alkotni az életemről, ami történik benne.

Ismeretlen ismerősök

Először is szeretném megköszönni szeretett Olvasóimnak a biztatató és lelkesítő hozzászólásokat. Jó olvasni őket és jó érezni, hogy ilyen sok embernek “rajtam a szeme” 🙂

A blogolás mint olyan révén, egyre több érdekes apróságot fedezek fel, ahogy halad előre az idő. Főképp régi (értsd web előtti) magyar szólások, szófordulatok fedik fel számomra eddig rejtett jelentésüket:

  • “Nem mondhatom el senkinek, elmondom hát mindenkinek.” – jó, az igaz, hogy nem nagyon van olyan dolgom, amit ne tudnék valakivel megbeszélni, de vannak olyanok, amiket azért nem kötnék néhány emberen kívül mások orrára. Azáltal viszont, hogy itt ország-világ olvashatja (még akkor is, ha a nyelv miatt eme közönség pusztán tízmilliós nagyságrendűre szűkül le :)), valahogy kevésbé szégyenlős az ember. Most biztosan példákat is szeretnétek, úgyhogy két címkét (tag-et) említek: szellem és gyagya. Az ezen bejegyzésekben leírt dolgaimat tutira nem osztottam volna meg mindenkivel más módon, így viszont valahogy jobban belefér. Nehéz ezt úgy megérteni, ha az ember nem írt még blogot (vagy nem folytatott ebből a szempontból ehhez hasonló tevékenységet), de talán bloggertársaim tudják mire gondolok. Tudjátok?
  • Ismeretlen ismerős” – na, ez már biztosan könnyebben érthető 🙂 Megbízható statisztikák nélkül nem tudom ugyan pontosan, hány Olvasóm is van, de azt tudom, hogy szép számmal (nekem a 3 a 8 meg a 22 is pl. szép számok 🙂 – ezzel csak arra szeretnék utalni, hogy ha nem is sokan, de biztosan) vannak, akikkel korábban, NZ tervezgetés előtt nem találkoztam még virtuálisan sem, azóta viszont a weben keresztül mégis ismerősök lettünk. Ez főképp azokra igaz, akiknek szintén van blogjuk, mert ebben az esetben kétirányú a kapcsolat: én is megtudtam egyet s mást róluk az olvasgatás során és vica versa. Szóval vannak a webnek jócskán előnyei is szociológiai szempontból is, nem az elidegenedés a domináló tényező, mint ahogy néhány éve még sokan ezzel példálóztak.

Összefoglalva a mondandómat:

jó érzéssel tölt el, hogy vannak, akik olvasnak engem, kíváncsiak a sorsunk alakulására, és időről-időre szentelnek nekem egy-egy kedves gondolatot. Akár ismertem őket a blog előtt, akár ennek révén sikerült, örülök nekik, Nektek!

Rózsaszín Párduc benéz

Rózsaszín Párduc benéz