Motorozás belülről – kiwi sufniműhely

Az egész úgy kezdődött… hogy visszaütött. No nem verekedésbe bonyolódtam, csak egy ideje mikor motorral robogtam hazafelé (vajon ilyen alapon meg lehet robogóval motorozni?), főképp az újonnan megépített zajfogó fal környékén 5. és 6. sebességi fokozatban kellemetlenül nyavajgós hangot adott ki magából kedvenc kétkerekűm, ami ezen a részen igencsak visszaverődött (no mégsem ütött), és kezdett aggasztóvá válni már egy idő után.

Nagyszerű szerelő barátom, Zsolesz szóbeli diagnosztizálása alapján valószínűsítettük hogy a váltószerkezetben lévő fogaskerekek, csapágyak valamelyike fáradt el és ereszkedett meg egy kissé. Ezzel ugyan együtt lehet élni, de hosszú távon azért cserére vagy valamilyen javításra szorul.

No, néhány hét még eltelt, mire eljött az idő arra, hogy megejtsük a beavatkozást, ami aztán egy esős napon történt, Zsoleszék dekkjén (már oda felvinni a motort is eléggé faramuci volt, azért mégiscsak 150 kiló körül van, de két meglett férfiember meg én /én a meglett miatt nem fértem bele a kategóriába, a félreértések elkerülése végett :)/ egy ajtó segítségével feljuttattuk).

Szétszedni nem volt egyszerű, noha az összerakáskor újragondoltam ezt a véleményemet. Nagyjából délelőttől koraestig buheráltuk a szerkezetet (jómagam csak a lelkes segéd szerepét töltöttem be, amit Zsolesz mondott, azt csináltam, feladva önállóságomat). Érdekes élmény volt, eddig még kicsit sem igazán láttam a motoromat (vagy akár másikat) belülről, most meg aztán igazán a mélyére “ástunk”. Az égésteret meg a dugattyúkat nem piszkáltuk, kb. ez volt az egyetlen, ami kimaradt arról a részről.

Számomra ami a leginkább felkeltette az érdeklődésemet az két apróság volt:

  • miután lebontottuk a motorblokk külső részeit, amik egy “tisztességes” járgányhoz és előzetes vélekedésemhez illően olajosak és menetkosszal terítettek voltak, eljutottunk egy meglepően tiszta, szinte steril részhez,
  • a motorblokk és a hátsó, hajtott kerék közötti kapcsolatot (magyarán ahol minden energia áthalad) egy kb. mutatóujjnyi vastagságú henger jelenti. Ezen áramlik keresztül mind a 38 lóerő (ami azért egy 250 köbcentis kétkerekűnél egy kezdő motorosnak bizony bőven elegendő méretű ménes), ez hajt engem előre 100-120km/h-val az úton.
No, miután “kigyönyörködtem” magam ezekben a részekben és végeztünk a szétszedéssel, már “csak” fel kellett kutatni a csere-alkatrészt elérhető áron.
Először az itteni Suzukival vettem fel a kapcsolatot, illetve egy motorosbolttal (amit amúgy a Suzuki maga is ajánlott a válaszlevélben). A fejlemények nem voltak túl biztatóak. Három fogaskerékre lett volna szükségem, ezek közül kettőt kb. $260-ért tudták volna adni, a harmadik viszont már nem elérhető (“no longer available”). No, el lehet képzelni mennyire repestem ezt olvasván.
Azért maradtak még lehetőségek, pl. egy profi műhellyel legyártatni az alkatrészt a meglévő alapján, de valószínűleg nem lett volna sem olcsó, sem gyors. Gyorsan regeltem a kiwibiker fórumra (a legnépszerűbb ilyen téren itt az országban – kb. mint ahogy az online piactér is gyakorlatilag a trademe-vel egyenlő) tanácsokért.
A végeredményt az Action Bike Wreckers nevű bontó szolgáltatta. Egy szép napos péntek délutánon Zsolesszal meglátogattuk a műhely/garázs/bolt sufnit. Hangulatra mintha visszacsöppentem volna az 1990-es évek előtti Magyarországra, mikor Aput kísérve láttam hasonló helyet (vagy ha nem is, de mégis olyan érzés 🙂) A cigifüst is megvolt, de a bögyös macák (fél)meztelen naptárképeinek elképesztő mennyisége azért hiányzott a falakról.
Richard (így hívják a tulajt/boltost/mindenest) már előkészítette eddigre a váltótengelyt a fogaskerekekkel, mert pár nappal korábban hívtam telefonon, hogy megtudjam érdemes-e meglátogatni. Volt neki “készleten”, Zsolesz is rábólintott hogy valóban ez kell nekünk, úgyhogy $200 dolcsiért az egész cucc (nem csak a 3 fogaskerék) tulajdonjoga átszállt énreám.
Ennek örömére meg is beszéltünk a szerelő úrral másnapra egy legózós napot (aminek már azért is ideje volt, mert Alíz nem rajongott kimondottan a szép piros teraszdíszért egy idő után, ami azért ironikus, mert én meg örültem volna neki, ha már az én dekkemen díszeleghet :o) – no de nem is kellett sokáig várnom már).
Másnap délelőtt Gabi átvitt kocsival, neki is ugrottunk az összeszerelésnek izibe. Őszintén bevallom én hamar elvesztettem (volna) a fonalat egymagamban, hogy mikor melyik alkatrészt melyik csavarral és hogyan tegyük össze. Persze ránézésre lehet egyszerű, de azért higgyétek el, nem az (oké, motorszerelőknek lehet az).
A legkomolyabb probléma igencsak hamar felütötte rút fejét: az általunk megvett alkatrész fogaskerekei másik fogorvoshoz jártak a jelek szerint, mert több foghúzáson eshettek át, mint a másik: röviden szólva eltérő számú fogak díszelegtek rajtuk, ami pedig ahhoz vezetett, hogy nem paszoltak össze. (Azt hiszem eljött az idő hogy képpel is szemléltessem a helyzetet, különben nagyon terjengős és senkit sem érdeklő magyarázat kerekedne belőle.)
Nekem eredetileg a 4, 5, 7 kellett volna, ebből a 7-est már nem gyártják, a bontóban pedig kb. 1-12-ig megkaptam mindent, egyben. Ami csak most derült ki, hogy a kép felső részén látható elemek közül a fogaskerekek nem passzolnak össze az új alkatrészen lévőkkel az eltérő fogszám miatt. No, puff neki.
A költségkeret kimerülőben (pláne miután olaj- és gyertyacseréhez is megvettem a dolgokat), a fene se tudja tudunk-e olyat is szerezni hozzá, úgyhogy némileg elkeseredve arra gondoltam visszatesszük az eredetit, valahogy visszakérem a pénzt az új alkatrészért (ami nehézkes lenne ha az eredetit meg beszereljük, mert akkor miként hasonlítom össze Richardnak?) aztán sír a motor ameddig sír.
Gyorsan rácsörögtem Richardra (du. 1 felé járt az idő), és bár bezárt már aznapra, mondta hogy ugorjunk át nyugodtan, meglátja mit tehet. No, át is furikáztunk és itt jön a kiwiélmény!
Mire megérkeztünk (egyrészt kint parkoltak motorok, egy fickó épp vásárolt is – ennyit a szigorúan betartott nyitvatartási időről :)) Richard már várt minket a váltóberendezés másik felével (henger+fogaskerekek, képen kb. 16-33), ami már pontosan illeszkedett az általam előző nap vett alkatrésszel. Nagyon szépen, ígéretesen nézett ki, csak a pénztárcámban már idegesen remegett az EFTPOS kártyám, nem akaródzott egyikünknek sem újabb dollárokkal megterhelni a családi költségvetést. No, itt jött a meglepetés!
Zsolesz: Hogyan tudnánk megbizniszelni ezt?
Richard: Vigyétek.
Zsolesz meg én: ???
Zsolesz: Biztos?
Richard: Persze, a Tiétek.
Zsolesz: De ez így Neked nem igazán nagy üzlet.
Richard: Ha most ezt nem kéritek, akkor nekem vissza kell adnom az árát, Ti meg nem vagytok előrébb a szerelésben. A lényeg hogy azt a motor mihamarabb újra az utakon legyen meg hogy legyen adásvétel. Szóval vigyétek, benne van az előző árában.
Zsolesz meg én: Hú, köszi szépen!
És öröm látni, hogy az ilyen szakik és pici műhelyek megélnek itt, Richard is már lassan 30 éve csinálja kis üzletét és megél belőle. Biztosan nem gazdagodik meg, és valahol szomorú hogy az ilyen, nem annyira haszon-orientált boltocskák napja lefelé áldoz, de talán pont ezen műhely léte bizonyítja, hogy iménti megállapításom nem kivétel nélkül igaz.
No, visszatérve a motorhoz a dekkre, folytattuk a szerelést. Magát a motorblokkot viszonylag “hamar” összeraktuk, de legalábbis nem szenvedtünk vele, csak tekerni kellett a csavarokat (Zsolesz mutatta mit hova, én magamtól biztos felcseréltem volna egy-két fontos dolgot…), de amikor az a rész következett, hogy magát a motorblokkot visszahelyezzük a váz megfelelő részére, no akkor kezdődtek a nehézségek, és bár nem hosszú de annál megerőltetőbb szerelési szakaszban lett részünk.
A részletek:
  • 60 kilós motorblokk
  • 2 munkásember
  • ferdén álló motor (nincs középső kitámasztóm, csak oldalsó)
  • és irtózatosan kevés mozgástér a váz kialakításának köszönhetően
No, alaposan megszenvedtük a visszatevést, mert 4 helyen (2 elöl, 2 hátul) kell rögzíteni a blokkot 4 dungi csavarral, de nem ám úgy, hogy ha kettő már bent van, akkor szépen bejátszhatja az ember a másik kettőt! Nem, gyakorlatilag először beemeli az ember elöl, hogy magasabban legyen a csavarok helye a blokkon mint a vázon és közben a hátsó csavarokat kell a helyére tenni, majd ha ez megvan, akkor lehet kicsit visszaengedni elöl és beszúrni azokat a csavarokat. Leírva is meglehetősen idiótán hangzik, de élőben még faramucibb volt, ráadásul ugye nehezen is fértünk hozzá meg dögnehéz is volt, a végén már kezdtem feladni, a kezeim már nehezen bírták, mikor egy váratlan fordulat révén sikerrel jártunk!
Ekkor Alíz behívott minket egy pihire, Zsolesz meg szegény nagyon elfáradt eddigre és nem volt hangulata folytatni már aznap (amit teljességgel meg is értek), úgyhogy másnap folytattuk.
Íme néhány kép az utolsó szerelőnap elejéről:
Akkor már csak pár órányi munka volt vele, illetve karbantartási feladatok mint olajcsere, fékfolyadék-csere és gyertyákat is vettem újat. 4 kell a Banditba, és elsőre nem sikerült megfelelő leosztásban rádugni a fedő műanyag részeket, de némi kombinálás után kevés vesződést követően beindult őkelme! Juhéj!
Hazafelé elsőre furcsak volt, mert a kuplung fogantyúja is új, most már nem ferde és én annyira megszoktam a meglévő, eldeformálódottat, hogy most elfáradt a kezem a hirtelenjében idegen beütésű váltásokkor. De azért nagyon jólesett újra kétkeréken közlekedni, élveztem nagyon, főképp a második szakaszt, amit egy bevásárlás előzőtt meg.
Zsolesznak ezúton is örök hála, nagyon sokat segített ezzel, és most már van fogalmam miképp néz ki belülről egy motorblokk, még akkor is ha nem 100%-osan szedtük szét 🙂
Reklámok

Miért nem buszozom?

Noha jómagam a közösségi közlekedés híve vagyok (régebben még igazán odaadó hívének vallottam magam, de a jelek szerint ez itt némileg változott), a nézőpontom átértékelődni látszik, felborítva az érdekek arányát az egyéniek javára.

Wellingtonban jól elvoltam a busz-vonat párossal, egyrészt mert szeretek vonatozni, másrészt meg akkor még mentes voltam a motorozás iránti lelkesedéstől.

Aucklandben a North Star buszok menetideje és kanyargós, Tolnát-Baranyát bejáró útvonalai nem töltenek el túlzott lelkesedéssel. Ha ugyanis busszal járok (arról már nem is beszélve, hogy az új-zélandi buszsofőrök vezetési tudását illetően vannak kétségeim, néhány saját tapasztalat alapján), akkor pl.

  • 8:05-kor indulok otthonról,
  • a megállóban (ami amúgy nagyon kényelmesen kb. 150 m-re van tőlünk) eltöltök 5-10 percet,
  • erre-arra való kanyargást követően rátérünk a busway-re (ami már jól működik),
  • a hídon átérve ismét belassulunk és kavargunk egy sort
  • kb. 55-65 perc elteltével érkezem az irodába.

Autóval ugyanez (mostanában carpoolozom a közelben lakó munkatársammal), kb. 45 perc szokott lenni, amikor D-t nem támadja meg az Alvás Mumus 🙂 Pedig sokszor az igazi csúcsforgalomban megyünk.

Ma reggel motorral (igaz nagyon korán) 6:09-kor gördültem ki a ház mellől és 6:42-kor már fent voltam az irodában a 3. emeleten és át is vedlettem a benti hacukába. Ezenfelül még oltári mód élveztem is!

Ha lenne vonat (terveznek, de nagyon hosszú távon), habozás nélkül átváltanék rá. Jelenleg motorral kb. $25-30 a heti költség, kocsival ez kb. duplája, busszal 4-szerese lenne (saját verziónál csak benzint számolva, az időnyereséget sem vettem bele). Viszont akkor egy jó kis olvasást talán megérne a dolog. Most ha olvasok (amennyiben még/már világos van), a kanyargós szakasz végére már háborog a gyomrom, amit nem igazán szeretek (komoly civilizációs problémák, mi? ;-))

Hogy a többi viszonylatban milyen napi szinten vonatozni/buszozni Aucklandben, azt nem tudom. Torbayből a központba nem az igazi.

Motorral a munkába!

Mivel a múltkor sikerült a “motoros jogosítvány” nevű gyűjtögető játékban elérnem az első szintet, már csak (rövid) idő kérdése volt, hogy a gyakorlatban is kipróbáljam a piros kétkerekűt (nem összetévesztendő Bence kétkerekűjével!), ami hamar meg is történt: még azon a szombaton mentem egy próbakört vele Waitakere kevéssé forgalmas útjain. Fantasztikus élmény, teljesen más, mint azt előre el tudtam volna gondolni. Mind a biciklizétől, mind az autóvezetéstől teljesen távol áll, nem is igazán tudom leírni az élményt magát. Mindenesetre nagyon élveztem, ez a lényeg.

Ezt követően némi szünet állt be, mert noha a rendelt sisakom megérkezett a Coleman Suzuki boltba (ahol a kuponom mellett még egy kis kedvezményt sikerült kialkudnom a csizma-kesztyű-sisak trióra), de a hét második felét New Plymouthban és Wellingtonban töltöttük. Ez külön bejegyzést megér, remélem lesz alkalmam nyélbe ütni. Ami még ehhez a témához tartozik: Taranakiban van a 1tonne nevű motoros bolt, ahol nagyon jó ár/érték arányban megvettem a dzseki+nadrág duót, úgyhogy teljes a felszerelés!

Visszaérkezést követően már nagyon izgett-mozgott bennem a sajtkukac, úgyhogy március 1-én, egy szép keddi napon hamarabb elszabadultam a munkából és kibuszoztam Attiláékhoz, ahol Gabiék már vártak rám a hacukámmal. /A buszozás maga is érdekes volt, arrafelé, iskolaidőt követő fél órában teljesen más az utazóközönség, mint amit amúgy tapasztaltam az ingázás során, élveztem nagyon, amolyan igazi, intenzív tapasztalás volt./

Beöltöztem, memorizáltam az útvonalat, aztán a csizmát visszacseréltem a cipőre, mert nem tudtam még benne rendesen váltani és irány hazafelé! Mivel szerettem volna elkerülni a csúcsforgalmat és főképp azt, hogy felfelé kelljen elindulnom bármilyen kereszteződésnél/lámpánál, ezért kissé hosszabbra vettem az útvonaltervet, ami végül hozta is a várakozásoknak megfelelő eredményt:

Azért meglehetősen elfáradtam a végére, de sikerrel vettem az akadályt és a forgalomban való elnavigálás is jól ment.

A héten még gyakoroltam majd’ minden nap (kivéve péntek-szombat az eső miatt), illetve a buszokból is elegem lett, úgyhogy gondoltam jövő kedden már kétkeréken indulok dolgozni.

Elérkezett a március 8-a, én pedig a már szokásos, reggel 5-kor való felkelés és Barniséta után behámoztam magam a motoros szerkóba, vettem egy nagy levegőt, lelkiekben felkészültem az útra és 6:16-kor, mindenféle nehézség nélkül kigördültem az udvarunkból, az oltári meredek feljárón.

Nem gondoltam volna, hogy ez már késő lesz, mert már az Oteha Valley felhajtónál rátérve az autópályára dugóba keveredtem. Némileg elkeseredtem, hogy ha még ez sem elég, akkor mikor induljak? Aztán nem volt időm gondolkodni, mert figyelni kellett a forgalomra. Miután néhány motoros (meg egy robogó) elsöpört mellettem, beálltam mögéjük és mentem egy kicsit a sorok között. Nem is tűnt olyan vészesnek így elsőre, de aztán mikor egy motorosrendőrt észrevettem, inkább maradtam annál a megoldásnál, amiről biztosan tudom, hogy teljesen szabályos. Szerencsére ekkor már 40-50 körüli sebességgel haladtunk, ami már megfelel. Én hivatalosan amúgy is csak 70-nel mehetek (80-ig fel-felmegyek, ha nagyon jönnek mögöttem és csak kétsávos a sztráda), meg első nap nem is nagyon rohantam mindenáron.

A mélygarázs bejáratánál még szöszöltem kicsit, mert elgémberedett ujjaimmal nem tudtam kihalászni a zsebemből a kapunyitót, illetve ha leveszem a kesztyűt, akkor hová rakom, miközben a motort is tartani kell a meredek lejtőn, fékezem a hátsóval és navigálok a nyitóval. Szerencsémre egy kollegina is épp akkor érkezett, aki kinyitottam helyettem a kaput. Ezután a belső kapu nyitásával is elbénáztam, majd az is sikerült külső segítséggel.

Leparkoltam a motort, kifújtam magam és dokumentáltam az időt/távot. Kereken 1 óra volt, amit elsőre elfogadhatónak tekintettem, “Lesz ez még jobb is!” jeligével.

Bizony lett is, mert hazafelé már csak 40 perc volt, aztán fél óra körül állandósult, mert ha nem n7-kor, hanem 6-kor indulok reggel, akkor még végig tudok teperni gubanc nélkül. A legrövidebb hazautam csütörtökön volt, amikor mindössze 27 perc kellett a 23,5 km megtételéhez! Azért ez már sokkal kedvezőbb, mint az 1 óra (már csak azt kell megtanulni, hogyan használjam ki az így nyert fél-fél órát :)) és nem mellékel, hogy élvezem! Ez segít abban is, hogy reggel 5-kor könnyebben pattanjak ki az ágyikóból.

Készítettem is egy naplót meg szép ábrát, ha valaki statisztikára kíváncsi, itt megnézheti.

 

Az útvonalam nem mindig ugyanaz, mert volt hogy Gabiékkal Browns Bayben találkoztunk, illetve hasonló tényezők torzíthatják némileg a dolgot, de alapvetően látszik belőle, hogy mennyi időbe telik bejutnom az irodához. (A vízszintes tengelyen látható sorszámok csak a megtett útjaim sorszámai, nincs külön jelentésük.)

Motoros jogsi

A hivatalos dolgok meggyorsítása végett – mert már nagyon akartam motorozni és nem csak úgymond a hátsó udvarban – úgy döntöttem, veszek egy órát a basic handling test elvégzéséhez. Aki nem ismeri még az itteni motoros jogsi megszerzésének folyamatát, viszont érdeklődik iránta, annak röviden összefoglalom a lényeget:

Az ember először úgynevezett tanuló jogsit szerezhet (learner’s licence), amivel 70km a max sebesség, este 10 és reggel 5 között nem lehet közlekedni és utas sem szállítható, valamint legfeljebb 250 köbcentis lehet a motorizált kétkerekű, amire ráül.

Ennek megszerzéséhez szükséges egy basic handling test (kb. mint autók esetében a rutinpálya), illetve egy elméleti totó kitöltése. Utóbbi ugyanúgy 35 kérdés, mint az autós teszt, csak ebből 10 külön motorra szabott kérdés (az egyik kedvencem: Miért jó, ha kicsit szorítod a comboddal az üzemanyagtankot? A) biztosabban egyensúlyozod a motort B) így hatékonyabb a fogyasztás C) melegíti a lábadat)

No, mivel korábban voltak bizonytalan érzéseim az elindulást illetően egy hibából adódóan, szerettem volna gyakorolni egyet, mielőtt a rutintesztet elvégzem. Meg is találtam a RiderTraining honlapot, ahol adnak egy másfél órás oktatást 160 dolcsiért, amiben benne van a teszt 80 dolláros díja is.

Kezdetben még esélyes volt hogy Gabi is velem tart, de aztán visszakozott a lelkem, inkább majd gyakorol egy kicsit robogóval meg az enyémmel egy parkolóban.

A végeredmény az lett, hogy egy esőbe hajló szerdai délutánon (tegnap, előtte-utána napsütés napok hosszú sora) f6-kor találkoztunk az oktatást tartó testvérpárral a Massey Egyetem egyik parkolójában, Albany közepén.

Steve és Dawn először elmagyarázta az alapokat (amiket már amúgy is tudtam, de azért figyeltem, nagyon kezdőként az ember nem tudhatja, mikor hall valami jó ötletet – ki is derült, hogy a lábtartásomra ráfért némi csiszolás), aztán egyenesen kellett mennem lassan, gyorsabban, egy kijelölt négyzeten belül megállni, kanyarodni, kanyarodás közben megállni, vészfékezni, szlalomozni.

A legnehezebb szerintem a helyes, határozott megállás, amikor az ember mind a két féket használja, megáll, majd egy pillanattal később teszi le a lábait oldalt, méghozzá anélkül hogy a motor bármelyik irányba is meginogna. Sokszor sikerült, de voltak alkalmak, amikor nem 100%-osan. Ezt majd még gyakorlom, de anélkül úgysem nagyon lehet motorozni, hogy az ember ezzel ne kerülne szembe sűrűn.

A szlalom érdekes módon elsőre sikerült mindenféle hiba nélkül. Dawn is meglepődött, hát még én! Másodszorra azért becsúszott egy hiba, de utána már teljesen ráéreztem. Nem is tökörésztünk tovább, engedett kicsit gyakorolni, aztán vizsga. Persze élesben jönnek a nem tökéletes megállások, de azért egyik sem volt olyan, hogy ne fogadta volna el, úgyhogy sikeresen teljesítettem a basic handling test.

Ezután a váltást próbálhattam ki, meg a dombnak felfelé indulást (ez utóbbi nagyon kell, mert egy oltári meredek kocsilejáró végén lakunk, szóval mielőtt bármi mást akarok, ezzel dűlőre kell jutnom, különben az utcára sem jutok ki :)). Egyik sem egy ördöngősség, legalábbis maga a módszer, de majd a technikámon még folyamatosan csiszolgatni kell.

Miközben ezeket gyakoroltam, a másik tanulósrác bukott is egyet. Nem tudom pontosan mi volt az oka, de valószínűleg megállásnál a fék mellett a gázkart is megrángatta. Nekem sokat segített, hogy elméletben eléggé felkészültem már.

A tanóra végeztével begyűjtöttem a teljesítést igazoló papírt, illetve a kedvezményre jogosító kuponokat (erre vártam a sisakvásárlással ;-)), majd irány haza, jóleső érzéssel a kellemes másfél óra után.

Este otthon egy kicsit átnézegettem a tesztkérdéseket (76 motoros kérdés van, ezek 90%-a egyszerű józan ésszel és minimális hozzáértéssel megfejthető), de őszintén szólva nem túloztam el. Másnap, azaz ma, csütörtökön az AA-nél ott voltam már nyitásra, mindent papírmunkát lerendeztünk és kaptam időpontot du. 1:15-re.

snitt

1:10-re már ott is voltam, negyedkor indult a vizsga, végigzongoráztam a kérdéseken (egy volt, amit még nem láttam előtte és nem ismertem a fő szót a kérdésben), 10 perc alatt helyesen válaszoltam mind a 35 kérdésre, úgyhogy bevonták a régi jogsimat, kaptam egy ideigleneset papíron, az újat meg majd postán!

Úgyhogy hivatalosan már tudok motorozni, ezután jön az, hogy a gyakorlatban is megtanuljak!

Állok elébe, és készülök a szombatra, amikor végre közúton is kipróbálom a Banditot.

 

Két kerék III. rész – nálunk a motor!

Az előző részben folytatott motoros történet újabb folytatása következik, avagy hogyan szállítsunk motort és hogyan is néz ki az enyém.

A megvételt követő este hazaérve Aucklandbe Gabival jó sokat beszéltünk a dologról, az alvás megint nehezen talált meg (pénteken már simán ment), mivel a szállítást próbáltam megszervezni nagy erőkkel. Annak okán, hogy még sohasem csináltam ilyet, ráadásul az idő is sürgetett (szombaton kell erre sort keríteni), némileg túlaggodalmaskodtam a helyzetet. Attilának ugyan van egy furgonja, amibe térfogatra belefér, de mivel az személyszállító kiadás, nem igazán alkalmas arra, hogy rögzítsük benne. Szóval az kiesett, ezért próbáltam bérelhető, motorszállító utánfutót szerválni neten. No, ilyeneket nem igazán lehet bérelni (azóta tudom, hogy nem is nagyon érdemes, mert a sima utánfutó teljesen alkalmas rá). A buszozás 1 órája intenzív texteléssel (SMS-írás) telt, aminek a végén már tudtam, hogy Pappitotól (hatalmas köszönet ezúton is) kapok kölcsön 4 rögzítőhevedert meg egy pallót, plusz néhány tanácsot a mikéntre vonatozóan, illetve rutinos Roytól szintén javaslatokat. Az meg, hogy anno vonóhorgos autót sikerült vennem, ismét meghálálja magát (4-edszerre is)!

No, megnyugodva vetettem bele magam a munkába, délután elhoztuk a hevedereket, egy pihentető éjszakát követően pedig reggel bezsuppoltuk magunkat és Bencét (“Apa, pi’o moto’ “) a kocsiba, aztán irány Attiláék (először ott lesz az újonc), ott felvettük Zsoltot, béreltünk a közelben egy ketreces utánfutót, aztán a forgalmon átverekedve magunkat irány East Tamaki. A tárolónál ott várt Attila, majd kicsit időztünk amíg Luke (az eladó srác) is odaért és közben azt is megtudtam, hogy Zsolt anno Svájcból szállított pótkocsin motorokat Mo-ra, Luke meg szintén járatos ebben.

Közben ki így, ki úgy múlatta az időt:

5-10 percnél többet nem kellett várnunk, valamint a garázsok között nem kellett beszlalomozni az utánfutóval, Luke kihozta a motort (ekkor láttuk először rendesen mozgásban). A srácok secperc alatt feltették az utánfutóra és rögzítették a hevederekkel, kifizettem az árát és gyakorlatilag negyed óra elteltével már indulhattunk is. Kis motorom tücsök-lámpái ott ágaskodtak felfelé az utánfutóból kifelé:

Szerencsére ezen második alkalommal még jobban tetszett, úgyhogy eddig egyáltalán nem bántam meg a vételt (majd véglegesen a WOF és rego elintézése után nyilatkozom erről), íme a talán legjobban sikeredett kép aznapról /a design alapján az ember nem nagyon mondaná meg, hogy ez egy 15 éves motor, nekem még a mostaniak között is megállja a helyét küllem tekintetében, illetve az sem látszik igazán, hogy csak 250-es/:

És most már nekem is van egy Suzukim, nemcsak apámnak!

A visszaút szerencsére eseménytelenül telt, lepakoltuk, leadtuk az utánfutót, majd kicsit ízlelgettem, milyen is rajta ülni. Kellemes, nagyon tetszik! Be is indítottuk, pörgettem a motort, mutogattam Bencének, aki nagy lelkesen közeledett, és amíg csak alapjáraton pöfögött, szívesen fel is ült elém, aztán kicsit felpörgettem 3-4ezerre, akkor már húzta el a kezemet meg tiltakozott a kis motorrajongó 🙂

Gabi is ráült, hogy kipróbálja, milyen érzés, neki is tetszik az új jószág – még valami ráillő nevet kéne kitalálni hozzá -, olyannyira hogy kedvet kapott a kétkereken közlekedéshez, úgyhogy még az is lehet, hogy mindkettőnk tanuló motorja ez a Bandit lesz!

Jelenleg kb. itt tartunk, mert azóta a Déli Szigetre jöttünk nyaralni, pihenni egy kicsit. A következő lépés a sisak és felszerelés megvásárlása/rendelése lesz, aztán párhuzamosan a basic handling test-re való felkészülés, valamint a jogsi megszerzése. Ahogy haladnak a dolgok, terveim szerint írok ezekről is. Szóval:

–- * * * –  –  –  **  **  **  —  rövidesen újabb folyt. köv.!

Ezúton is köszönöm az Attila-Zsolt páros pótolhatatlan segítségét az eddigiekben mind a biztatás mind a tényleges teendők terén!

Két kerék II. rész – TradeMe-n

Az előző részben megkezdett motoros történet folytatása következik, avagy hogyan jutottam hozzá életem első motorjához.

Az első megnézendő kétkerekűt addigra eladta a fazon (Kawasaki Eliminator) mire odaértünk, de egy magyar barátokkal való véletlen csevegés közepette felmerült a Suzuki Bandit (Laci egy 1995-ös verziót használt az elmúlt 5-6 évben, ha jól emlékszem), úgyhogy rákerestem TradeMe-n és volt is egy 1996-os, 250cc-s példány kevés km-rel (12e alatt), néhány karcolással (felületi hiba, ha úgymond újjá akarná varászolni az ember, többe kerülne mint maga a jármű, de ettől még ugyanúgy megy – ha valaki ismeri a karosszérialakatos árakat, az könnyen el tudja képzelni, hogy miként állhat fenn ez a faramuci helyzet). Éppen $800 körül állt és következő szerdán járt le. A képek alapján tetszetős volt, de így utólag nem mondanám, hogy akkor annyira lenyűgözött.

Megpróbáltam minél hamarabbra egy találkozót leszervezni az eladóval, de végül keddre (Január 11.) sikerült. Dél körülre beszéltük meg az eladóval. Attilával és Zsolttal (utóbbi autószerelő, akinek jelenléte nagyot lendített a komfortérzetemen a megnézéskor) a Sylvia Parknál találkoztunk volna f12-kor. No, először busszal próbáltam menni (gondolván hogy ha már van bérletem, hadd használjam), aztán vonatra váltottam, mert az meg 20 perc alatt ott van az 50 helyett. No, a menetrend megtekintése után 11:08-ra lecaplattam a Britomarthoz, ahol kiderült, a vonat helyett vonatpótló busz megy… épp el is értem. No, de az meg ahelyett hogy minél rövidebb úton menjen, először eldöcögött Orakeibe a vasúti megállóhoz (eddig oké), aztán ahelyett hogy így

ment volna (12 km és kavargás nélkül), bejárta Tolnát-Baranyát és így ment (17 km és lassú-lassú):

No, de azért csak sikerült megérkezni 12:10 körül. Egy tároló komplexumban volt Luke-nak egy garázsa, amiben kb. 8-10 motor lakott. Mikor odaértünk, elkezdte rendezgetni őket, és amikor már a Banditot hozta, én nem is gondoltam, hogy az az oltári jól kinéző jószág az az általunk megnézendő lesz! Körbejártuk, vizslattuk, “megkopogtattuk a fogát”, én sokat sejtetően hümmögtem, próbálván nem 100%-os amatőrnek kinézni, közben pedig kérdezgettem Zsoltot és Attilát, hogy mire kell figyelni és amire kell, arra hogyan.

A végén – noha menni nem mentünk vele, csak a motort bőgettük egy kicsit – rá is ültem, hát elég komoly érzés volt ott feszíteni, és tudom hogy “csak” egy “kis” 250-es, de újoncként bizony más érzés egy ilyen ülésébe huppani, mint korábban a bringa nyergébe.

Összességében motorikusan teljesen jó állapotban volt Zsolt szerint, úgyhogy azt kellett még eldönteni, erre van-e szükségem (ez kicsit több is mint tanulómotor olyan szempontból, hogy nem feltétlen akarnék majd 1 év múlva nagyobbra váltalni, mert valószínűleg lesz még benne tartalék az én tudásomhoz képest), vagy maradok a kicsivel gyengébb, túramotor jellegű 250-eseknél. /Ez amolyan sportos beütésű hagyományos motor./

Aznap és másnap sokat töprengtem ezen, jópár emailt váltottam Lacival, bújtam a leírásokat, teszteket, beszámolókat, majd szerdán este, 9 óra tájban (9:15 volt a lejárat ideje) becsüccsentem a gép elé New Plymouthban a licitre készülve. Ekkor még csak $1160 volt az ár. Úgy voltam vele – házastársi jóváhagyással – hogy $2200 körülig mehetek el. /Viszonyításképp: még kell a motorra költeni kb. $800-at, mert nincs WOF meg regisztráció, de amúgy az ilyen évjáratú Banditok $4000 körül vannak, szóval ha a formaságok elsőre lemennek és tényleg jó állapotú a jármű, akkor nekem $3000-ból meglehetne./ 9:10-kor beindult a licitálás, új versenyzők léptek be, régiek estek ki majd jöttek vissza, izgalmas félóra volt, íme a végeredmény:

Az utolsó, nyerő, $2260-as tét előtt már nagyon vaciláltam, de valamiért még rányomtam, és íme: nyertem! :o) Az első örömködés után jött a szokásos kételkedés, hogy valóban van-e erre most szükségem/pénzem, fogom-e tudni használni… illetve hogy milyen jó is lesz ez. No, a “hadakozás” folytatódott egész éjjel, sokszor felébredtem, nehezen aludtam el, de a reggeli napfényben mindjárt derűsebbnek láttam a dolgokat. Egy séta és egy mokaccsínó meg egészen felpezsdített!

– – – * * * —  —  —  **  **  **  —   —   —   folytatás következik:  Két kerék III. rész – nálam a motor!

Két kerék I. rész – Új érdeklődés

Bandi barátom kérdezte még az indulás előtt, hogy nem gondolkodom-e abban, hogy majd itt vegyek egy motort. Habozás nélkül rávágtam, hogy nem! Akkor ez még tényleg határozottan így is volt. Aztán eltelt közel egy év, mikor tavaly Royt megismerve ismét előkerült a kérdés. Az ő lelkesedése és ösztönzése kapcsán elkezdtem töprengeni azon, hogy belevágjak-e. Ez meg is maradt a töprengés és a hajlandóság szintjén. Talán továbbfejlődhetett volna a szándék, ha nem költözünk el Wellingtonból Aucklandbe 2009 Augusztusában. De elköltöztünk, majd úgy tűnt az ötlet betljesületlen marad.

Nem sokkal később azonban megismerkedtünk Attiláékkal, ahol az egész család nagyszerű társaság, de a jelen történet szempontjából az fontos, hogy Attila autóvezetést oktat és motor rajongó. Van is neki egy jóvágású 250 köbcentis túramotorja. Arra nem emlékszem pontosan, hogy már az első alkalommal felmerült-e a motorozás, vagy csak másodszorra, de az biztos, hogy elég hamar. No, bennem is újra előjött kicsit a lelkesedés, így hát megkezdődött a tervezgetés. Attila nagyon bele tud mélyedni a dolgokba, olyankor aztán órákig megy a diskurzus a részletekről. Ilyenkor inkább kicsit távolabb húzódtunk a családok többi tagjától, lévén őket közel sem érdekelte ennyire a téma.

Szóval Szeptember környékén újra napirendre került a motorozás ténye nálam. Ez ugyan javarészt kimerült a beszélgetésekben, a tervezgetésben és TradeMe böngészésben. Mondjuk az is igaz, hogy ezek nagyjából állandóra beépültek az életembe, de még csak egy viszonylag passzív módon. A jogsihoz leteendő vizsga kérdésein többször átfutottam, nem egy komoly nehézség, ha valakinek az autós Road Code Test megvan. Volt szó arról, hogy elmegyünk egy-két jószágot megnézni, illetve hogy a Waitakere Ranges kisforgalmú útjain megyünk egyet kétkeréken (én csak robogóval, mert még az is hiányzik az élmények közül, illetve ad egy kis ízelítőt abból, hogy milyen motorizáltan kétkeréken közlekedni – tudom, valószínűleg teljesen más robogón és motoron közlekedni, de a menetszél fütyülését már azon is lehet hallani ;-))

Aztán valamiképp parkolópályára került a dolog (akkortájt még nem is éreztem, hogy nekem hamarosan lenne motorom), aztán a nyári időszak kezdetével újból előjött. Ennek egyik oka a buszközlekedés színvonalának romlása. Egyrészt a 18 és annál alacsonyabb hőmérsékletért télen sem rajongok, nemhogy nyáron (arról nem is beszélve, hogy a szemem érzékeny az erőteljesen fújó légkondira), másrészt megbízhatatlan. Legtöbbször azért elfogadható időben jön (vagy inkább mondjuk úgy, hogy az 5-10 percen belüli késéshez már hozzászoktam), de amikor nem, akkor nagyon nem. Vártam már megállóban 40 percet munkába menet!

Egyszer megkérdeztem az ázsiai sofőrt – akkor épp egyedül voltam utasként -, hogy lejjebb tudná-e venni a légkondit, hogy ne hűtsön annyira. Azt válaszolta, hogy nincs olyan gomb, amivel ezt szabályozni tudná, mert a műhelyben állítják be, de ha fázom üljek előre, közel az ő helyéhez, mert nála megy a fűtés…

No, a karácsonyi szünetben az ismételt Attilás találkozásokat és beszélgetéseket követően tettlegességig fajult a dolog: elmentünk egy körre a “vidéki” utakra, és robogtam 50-60-nal a kanyargós aszfaltcsíkon, ülve a robogón mint majom a köszörűkövön :o) Nagyon tetszett, úgyhogy az első kóstolgatás eredményes volt. A végén még egy parkolóban a nagymotort is kipróbáltam, kezdve az alapleckékből való ízelítővel: kuplung kienged – lassan elindul – határozottan megáll – újra és újra. Ez már egész jól ment 15-20 perc után, úgyhogy az apró sikerélmény meglétével be is fejeztük aznapra, mert Attilának később dolga volt, illetve én is igyekeztem vissza.

Az elhatározás viszont megszületett – volt már ez így korábban is, úgyhogy önmagában ez nem hírértékű, ámde most már jött az érzés, hogy hamarosan (1-2 hónapon belül) lesz saját kétkerekűm (amit nem én hajtok). No, most már a TradeMe-n félretett hirdetések közül el is kezdtem hívogatni néhányat, hogy mikor lehet megnézni.

— ** — * * folytatása következik — ** — * *