1 év Aucklandben

Nos, augusztus 1-jén lesz 1 éve, hogy Wellingtonból Aucklandbe költöztünk. Mivel más blogokon még nem nagyon olvastam első kézből való összehasonlítást a két városról – aminek legvalószínűbb, prózai oka az, hogy a blogolók nagy többsége csak az egyikben lakott huzamosabb ideig -, úgy gondoltam e jeles fordulónap alkalmából egy rövid, szubjektív szösszenettel jelentkezem.

Előre ismétlem, hogy szerintem a tárgyilagostól messze lesz az értékelés, vagy legalábbis nem értelmezhető átlagosan a két városra, köszönhetően annak, hogy lenn délen nem bent Wellingtonban, hanem Wainuiomataban laktunk, ami bár nagyon szép tud lenni, nem igazán lett a szívem csücske, itt északon pedig Torbayben, a North Shore egyik nagyon kellemes részén találtunk egy nagyon jó házikót. Előbbi negatív, utóbbi pozitív irányba mozdítja el a személyes benyomások kijelzőjét.

  • Időjárás
    • Azt hiszem ezen nem sokmindent kell részleteznem, az biztos hogy az egyik legkomolyabb különbség ebben rejlik a két hely között. Wellington a tények alapján kb. 3-6 fokkal hidegebb átlagosan, de ez sokszor sokkal többnek érződik. Ehhez persze nagyban hozzájárul, hogy mi egy völgyben laktunk, ahol minden reggel köd fedte a falut, és csak 9 óra felé kezdett el a napocska besütni oda, valamint elég hamar elfedte orcáját az este közeledtével. Mielőtt Aucklandbe jöttünk, sokan riogattak, hogy majd annyi esőt kapunk (amiből ott már kezdett elegünk lenni), hogy visszakívánjuk a múltat. Nos, ez nem igaz. Sokat esik, ezt aláírom, de nem kívánkozunk vissza, mégpedig azért sem, mert egyrészt nagyon gyakran a napi csapadék éjszaka jön le, másrészt pedig nem is tudom volt-e olyan, hogy napokig borult égre nézhettünk fel, a napsütés halovány reménye nélkül. Itt negyed óránként is tud váltakozni az eső, derült ég, eső+derült ég (szivárvány kombóval esetenként), szóval mindig lehet reménykedni egy kis jobbkedvre derítő derült égben. Ezzel szemben Wellington környékén a depressziót okozó, felhőborította ég különösen gyakori télvíz idején. Egyik ottani barátommal csevegtem nemrég, és ő következő találó kijelentést írta: “We have to keep our spirit high in those rainy days” (magyarán szólva kb. annyit tesz, hogy “Őriznünk kell magunkban a reményt ezeken az esős napokon”). Idén januárban jártunk Johnsonvilleben (ami korántsem annyira kieső helyen van, mint Wainui), és este bizony kellemes volt begyújtani a gázkályhát minimális fokozaton, hogy kellemes legyen a benti hőmérséklet.
    • Sokan a széllel is példálóznak, én nem jutottam el odáig, hogy az probléma legyen. Egyrészt mert akkor még nem motoroztam, másrészt pedig sokkal jobban zavart a hideg, az eső, a napsütés hiánya, hogysem a szél zavarjon, ami ellen viszonylagos védelmet nyújtottak a házak.
  • Csodaszép partok/öblök – a North Shore keleti partján található öblök oltári szépek, imádjuk őket. Anno még Wainuiból leginkább a Petone Seaview felé jártunk sokat, de pl. Long Bay sokkal inkább az én ízlésemnek való. Ráadásul az sem utolsó szempont, hogy utóbbiban nyáron (bátrabbak tavasszal/ősszel, esetleg lábmártózás télen) simán lehet fürdeni. Wellington környékén mindössze két helyen fürödtem (az egyik kategória): uszodákban és a blueberry farm tavacskájában. Utóbbi is elég hideg volt, de az élmény miatt simán megérte!
  • Auckland nagy, mi több, nekem hatalmas, ehhez képest Wellington egész kompakt. Ugyan nekem ott is meg most is kb. 25 km-t kell utaznom a munkahelyemig, de ha itt tovább akarnék menni, még a városban gurulhatnék 30-40 km-en át, míg Wellington belvárosától a Cook szoros már nincs messze. Amikor Gled Edenbe megyünk “haverkodni”, az sem olyan, mint Wainui-Lower Hutt, noha a felfogásunk már kezd átalakulni és a 10-15km-en belüli barátok már “itt vannak a szomszédban”, míg a 35-40-re lévőkhöz “egy kicsit autózni kell”.
  • Nekem a házak jobban tetszenek errefelé, sokkal több fantáziadús, vagy egyszerűen csak lakályos épületet látok. Persze ismét nem lehet figyelmen kívül hagyni a tényt, hogy a North Shore-on lakunk. Wellingtonban kb. a Churton Park nyújtott hasonló hangulatot számomra.
  • Közösségi közlekedés tekintetében egyik hely sincs igazán eleresztve, csak máshogy nem jó a kettő.
  • Külföldi üdülés kapcsán sokkal egyszerűbb Aucklandből indulni, mert ha innen nem megy járat valahová, akkor NZ-ről szinte sehonnan sem (szinte, mert van 1-2 kivétel). Tavaly Rebi megjárta, hogy késett a gépe mikor Mo-ról hazafelé jött, aminek következtében lett egy kis eltöltenivaló ideje Aucklandben, kényszerpihenő formájában. Most ez a veszély nem fenyegeti. Anno Gabi nem volt túl lelkes ezt illetően, szóval ez hiába csak egyszeri eset, nekünk fontos (volt).
  • Aucklandben nincs Shop&Go a pekiben (amikor a vásárló saját maga húzogatja le a vonalkódleolvasóval az árukat menet közben, a végén pedig a szép szeméért elhiszik neki, hogy nincs a kocsiban olyan, amit nem olvasott le), bár állítólag tervezik. Én örülnék neki nagyon. Ellenben az önkiszolgáló kasszák mindenütt nagyon terjednek.
  • Az emberek itt is javarészt kedvesek és segítőkészek, de az igaz, hogy sokkal több az ázsiai származású, Wellingtonban azért ennyi kínai(nak látszó) feliratot úton-útfélen közel sem láttam.
  • Immigration ügyintézésben egy nagy-nagy plusz Wellingtonnak: anno a work permitem elintézéséhez kb. másfél óra kellett (ebből 1 az várakozás volt), mert személyesen meg lehetett oldani. A családnak is, mikor megérkeztek. Ezzel szemben Aucklandben csak kivételes esetekben lehet személyesen intézni bármit is, ha meg beadja az ember, akkor általában legalább hetekben lehet számolni a feldolgozási időt. Ez szintén egyszer (esetleg kétszer) megtörténő eset az egyszeri bevándorló életében, de attól még jelentőségteljes.
Szóval, ahogyan az sejthető volt, főképp az időjárás és a szubjektív tényezők (értem ezalatt az ottani és itteni lakhelyünk környékét, ingatlan-minőségét) billentik Auckland javára a mérleg nyelvét, összességében tehát boldog vagyok az ittléttel, még akkor is ha JAFA-ként éldegélünk 🙂
Reklámok

Motorral a munkába!

Mivel a múltkor sikerült a “motoros jogosítvány” nevű gyűjtögető játékban elérnem az első szintet, már csak (rövid) idő kérdése volt, hogy a gyakorlatban is kipróbáljam a piros kétkerekűt (nem összetévesztendő Bence kétkerekűjével!), ami hamar meg is történt: még azon a szombaton mentem egy próbakört vele Waitakere kevéssé forgalmas útjain. Fantasztikus élmény, teljesen más, mint azt előre el tudtam volna gondolni. Mind a biciklizétől, mind az autóvezetéstől teljesen távol áll, nem is igazán tudom leírni az élményt magát. Mindenesetre nagyon élveztem, ez a lényeg.

Ezt követően némi szünet állt be, mert noha a rendelt sisakom megérkezett a Coleman Suzuki boltba (ahol a kuponom mellett még egy kis kedvezményt sikerült kialkudnom a csizma-kesztyű-sisak trióra), de a hét második felét New Plymouthban és Wellingtonban töltöttük. Ez külön bejegyzést megér, remélem lesz alkalmam nyélbe ütni. Ami még ehhez a témához tartozik: Taranakiban van a 1tonne nevű motoros bolt, ahol nagyon jó ár/érték arányban megvettem a dzseki+nadrág duót, úgyhogy teljes a felszerelés!

Visszaérkezést követően már nagyon izgett-mozgott bennem a sajtkukac, úgyhogy március 1-én, egy szép keddi napon hamarabb elszabadultam a munkából és kibuszoztam Attiláékhoz, ahol Gabiék már vártak rám a hacukámmal. /A buszozás maga is érdekes volt, arrafelé, iskolaidőt követő fél órában teljesen más az utazóközönség, mint amit amúgy tapasztaltam az ingázás során, élveztem nagyon, amolyan igazi, intenzív tapasztalás volt./

Beöltöztem, memorizáltam az útvonalat, aztán a csizmát visszacseréltem a cipőre, mert nem tudtam még benne rendesen váltani és irány hazafelé! Mivel szerettem volna elkerülni a csúcsforgalmat és főképp azt, hogy felfelé kelljen elindulnom bármilyen kereszteződésnél/lámpánál, ezért kissé hosszabbra vettem az útvonaltervet, ami végül hozta is a várakozásoknak megfelelő eredményt:

Azért meglehetősen elfáradtam a végére, de sikerrel vettem az akadályt és a forgalomban való elnavigálás is jól ment.

A héten még gyakoroltam majd’ minden nap (kivéve péntek-szombat az eső miatt), illetve a buszokból is elegem lett, úgyhogy gondoltam jövő kedden már kétkeréken indulok dolgozni.

Elérkezett a március 8-a, én pedig a már szokásos, reggel 5-kor való felkelés és Barniséta után behámoztam magam a motoros szerkóba, vettem egy nagy levegőt, lelkiekben felkészültem az útra és 6:16-kor, mindenféle nehézség nélkül kigördültem az udvarunkból, az oltári meredek feljárón.

Nem gondoltam volna, hogy ez már késő lesz, mert már az Oteha Valley felhajtónál rátérve az autópályára dugóba keveredtem. Némileg elkeseredtem, hogy ha még ez sem elég, akkor mikor induljak? Aztán nem volt időm gondolkodni, mert figyelni kellett a forgalomra. Miután néhány motoros (meg egy robogó) elsöpört mellettem, beálltam mögéjük és mentem egy kicsit a sorok között. Nem is tűnt olyan vészesnek így elsőre, de aztán mikor egy motorosrendőrt észrevettem, inkább maradtam annál a megoldásnál, amiről biztosan tudom, hogy teljesen szabályos. Szerencsére ekkor már 40-50 körüli sebességgel haladtunk, ami már megfelel. Én hivatalosan amúgy is csak 70-nel mehetek (80-ig fel-felmegyek, ha nagyon jönnek mögöttem és csak kétsávos a sztráda), meg első nap nem is nagyon rohantam mindenáron.

A mélygarázs bejáratánál még szöszöltem kicsit, mert elgémberedett ujjaimmal nem tudtam kihalászni a zsebemből a kapunyitót, illetve ha leveszem a kesztyűt, akkor hová rakom, miközben a motort is tartani kell a meredek lejtőn, fékezem a hátsóval és navigálok a nyitóval. Szerencsémre egy kollegina is épp akkor érkezett, aki kinyitottam helyettem a kaput. Ezután a belső kapu nyitásával is elbénáztam, majd az is sikerült külső segítséggel.

Leparkoltam a motort, kifújtam magam és dokumentáltam az időt/távot. Kereken 1 óra volt, amit elsőre elfogadhatónak tekintettem, “Lesz ez még jobb is!” jeligével.

Bizony lett is, mert hazafelé már csak 40 perc volt, aztán fél óra körül állandósult, mert ha nem n7-kor, hanem 6-kor indulok reggel, akkor még végig tudok teperni gubanc nélkül. A legrövidebb hazautam csütörtökön volt, amikor mindössze 27 perc kellett a 23,5 km megtételéhez! Azért ez már sokkal kedvezőbb, mint az 1 óra (már csak azt kell megtanulni, hogyan használjam ki az így nyert fél-fél órát :)) és nem mellékel, hogy élvezem! Ez segít abban is, hogy reggel 5-kor könnyebben pattanjak ki az ágyikóból.

Készítettem is egy naplót meg szép ábrát, ha valaki statisztikára kíváncsi, itt megnézheti.

 

Az útvonalam nem mindig ugyanaz, mert volt hogy Gabiékkal Browns Bayben találkoztunk, illetve hasonló tényezők torzíthatják némileg a dolgot, de alapvetően látszik belőle, hogy mennyi időbe telik bejutnom az irodához. (A vízszintes tengelyen látható sorszámok csak a megtett útjaim sorszámai, nincs külön jelentésük.)

1 év a Datacomnál

Napra pontosan 1 évvel ezelőtt léptem be először a wellingtoni Datacom irodába, mint ott dolgozó fejlesztő. Hosszú egy év volt, de összességében nagyon jó. Persze nem lehet különválasztani a munkahelyen tapasztaltakat a bevándorlás egyéb vetületeitől, valamint az idő úgyis tompít a kellemetlenségeken, nem utolsósorban pedig úgyis igazi derűlátó fajta vagyok.

Szóval ez már azt hiszem a második leghosszabb munkahelyem (igen, eléggé sajtkukac fajta vagyok, de ez gondolom nem újdonság), de legalábbis nagyon közel áll hozzá. Csak a MÁV-nál dolgoztam (izé, voltam állományban) többet. Az előző cégnél június 23-án mondtam fel, nagyjából 1 év munkaviszonyt követően.

A wellingtoni hónapok közül az első néhány (gyakorlatilag a 2009-esek) volt igazán jó, akkor volt sok tennivaló, távlatok, lehetőségek. Aztán Clive (ex-ex-főnök) bejelentette hogy másik céghez megy. Innentől pangás, amíg nem érkezett valaki (Mike) a helyére. Nagyon jófej fickó lett az utódja, de szakmai szempontból nem jártam jól vele, mert a fő irányvonalaktól annyira eltérő módon szemlélte ezt az egész adattárházasdit, hogy az egyfelől zseniális volt ugyan, másfelől azonban nem nagyon volt szükség hozzá az én szakértelmemhez, illetve más helyen nehéz lett volna hasznosítani ezt a tudást. Emberileg jól összehaverkodtunk, de az hamar világossá vált, hogy minél hamarabb Aucklandbe kéne átnyergelnem a cégen belül.

Mint tudjátok, próbálkoztam – főképp kíváncsiságból – cégen kívül is, de komolytalan volt, amit az adott IT fejvadász cég művelt. Nem mintha bánnám.

Az aucklandi Datacomnál augusztus 3-án volt az első napom. Itt két dél-afrikai fazonnal vagyok egy irodában (Stuart a főnök, Darryl egy tanácsadó-fejlesztő), illetve van egy negyedik, orosz srác – Ivan – is, de ő állandóan ügyfélnél van (korábban ott dolgozott, onnan szerezte meg Stuart), úgyhogy nem sokszor találkozom vele.

Főképp Stuart az, aki hozzám hasonlóan jó sok időt tölt bent az irodában. Jól elvagyunk, általában magunkba temetkezve dolgozunk, néha el-elbeszélgetünk a bevándorlásról, könyvekről, nyelvtudományról, társadalmi kapcsolatokról, stb. Zenei ízlése némi átfedést mutat az enyémmel, a szgépes játékok nem ismeretlenek számára, anno még részt is vett egynek a megírásában (persze nem kell valami nagyon különlegesre gondolni, egy hagyományos ugrálós-lövöldözős platform játékról van szó: Cyril Cyberpunk (Jenő: olyasmi, mint a Dangerous Dave!)).

Szóval jólérzem magam.

Kicsit a szakmáról is (itt érdemes abbahagyni a kevésbé elvetemülteknek :))

Darryl-t tanácsadó-fejlesztőnek neveztem, ebből a szempontból én fejlesztő-tanácsadó vagyok. A Datacom egyik ügyfele a Powerco nevű áramtermelő cég New Plymouthban, akikhez 2-3 hetente járok, alkalmanként 2 napra. Itt főképp SSIS területen segítek, az ETL fejlesztőjüknek más eszközzel van tapasztalata. Már lecseréltük az egész addigi rendszert, lassan élesben is beüzemeljük az újat, ami közben persze folyamatosan bővül az új források feldolgozásával.

Ezzel nagyjából párhuzamosan az általam még Wellingtonban kigondolt SSIS keretet finomítjuk, csinosítjuk, új funkciókkal bővítjük ki. Jelenleg még gyakorlatilag egy üres keret, amibe szabadon helyezhető bármi, a naplózás és a gyerek-csomagok irányítása működik szépen (ez amilyen egyszerűen hangzik, annyira nem az, illetve az egyszerűség és a fejlesztési bonyolultság sokszor fordítottan arányos egymással: minél egyszerűbben célszerű megtervezni és kivitelezni a működést, kizárva ezzel a hibalehetőségeket és hatékonnyá téve a folyamatot, ehhez viszont több idő kell). Meglehetősen dinamikusan lehet felhasználni különböző paraméterek megadásával. Plusz funkciók is várhatóak bele (SSAS QueryLog Dataset oszlopának dekódolása – a 001,100,00001,0111010,0001 pl. nem túl informatív, adatprofilozás, fuzzy lookup a címek “tisztításához”, 1-click-deployment GUI, meg ilyenek), ötlet van jócskán, már csak ki kell dolgozni (ami persze viszonylag nehezen számolható el, tehát főképp egy-két üres órában foglalkozom vele.

Úgyhogy az életem kellemesen zajlik itt a SkyTower lábától nem messze, szeretek itt lenni és jelenleg nem is áll szándékomban továbbállni, helyette viszont szakmailag továbblépni, amire pedig van bőven lehetőség!

Egy költözés margójára

Augusztus 1-től Szeptember 19-ig laktunk a Mount Roskillben kanyargó Gilletta Roadon. Ez volt első aucklandi otthonunk, és annak ellenére, hogy látatlanban vettük ki, nagyon jól jártunk vele. Tulajdonképpen két okból mozdultunk tovább, melyek mindegyike elég komoly volt:

  • Barni nem tarthatott velünk ide,
  • a ház eladósorban volt, és eme tény Damoklész kardjaként lebegett fejünk felett.

Előbbi körülményt Helgáék segítségével sikerült áthidalnunk – nagyon-nagy, mi több: hatalmas 😉 köszönet érte ezúton is az egész családnak! –, akik szintén nagyon megszerették a mi kis négylábúnkat, ami kölcsönös volt. Szinte nem is akart eljönni tőlük… persze ehhez biztosan hozzájárult a négy szuka is, akikkel egy kennelben töltötte ezt a bő másfél hónapot (bár eunuchként nem biztos, hogy annyira kellemes volt neki időnként :).

Rövidre zárva a hosszúra nyúlt bevezetőt: a múlt hét vasárnapot megelőző 4-5 napja takarítással, pakolással, készülődéssel telt, melynek betetőzése a vasárnap végrehajtott költözés volt, amely költözés nem jöhetett volna létre ha nincs (nem a Kontrax) a CSalád (teljes vezetékneveket ugye nem írok ki), akik háromszoros segítsége igencsak hathatósan hozzájárult ahhoz, hogy sikeresen lebonyolítsuk a sosem egyszerű áthurcolkodást: köszönet Barbarának, aki Bencével töltötte a nap jelentős részét, hogy a lányok tudjanak takarítani, köszönet Attilának (akit ismeretségünk eddigi rövid ideje alatt nagyon megkedveltem és olyan érzés, mintha már sok éve barátok lennénk) aki rávette a harmadik köszönet címzettjét, Soma fiukat, és ők ketten egész napjukat rászánták, hogy bútort pakoljanak velem, illetve 4 alkalommal megtegyék a Gilletta Road – Torbay útvonalat (összesen 162 km-t autóztunk a 2.5 tonnás kisteherautóval).

Szombaton az összepakolás nagy részét már befejeztük, sokkal jobban álltunk, mint a Wainuiból való kiköltözésnél. Egyrészt mert tanultunk az akkori hibából, másrészt igyekeztünk ettől függetlenül is okosabbak lenni. Hiába, minden újabb alkalom jobban megy, ami azzal is együtt jár, hogy minden előző alkalom több gikszert jelentett. Szóval a szombat estét már inkább pihenéssel és Jóbarátok nézésével töltöttük.

Vasárnap időben keltünk és reggeli után Gabival ketten elmentünk Parnellbe felvenni a furgont. Már előre lefoglaltam, kifizettem, úgyhogy most csak megkaptam a kulcsot, aláírtam a bérleti szerződést és 9:30-ra (pontban) már otthon is voltunk. Negyed órán belül megérkeztek Attiláék és rövid helyzetfelmérés után bele is vetettük magunkat a berakodásba.

Elsőre nagyon jól sikerült megpakolni a rakteret, többminden befért, mint előtte gondoltam volna. Persze maradt még jócskán, de amúgy is tudtam, hogy kettőt kell fordulni. Kb. 11-kor indultunk el Torbay felé. Pakolás és autózás (meg a nap későbbi része) közben folyamatosan váltogatta egymást az eső és a napsütés. Az eső nem volt komoly, legtöbbször enyhe szitálásként jelent csak meg, viszont a hídon többször is éreztem az erős széllökéseket a furgon magas dobozán.

Mikor odaértünk, Angus – a főbérlő – épp befejezte a csap cseréjét, vigyorogva beszélgetett velünk néhány mondatot, majd ment is, hogy tudjunk pakolni (nagyon rokonszenves fickó így másodszorra is). Viszonylag hamar kirámoltuk a cuccokat, ekkor jött a nem várt nehézség. A ház ugyanis nem az út mellett van, hanem 3-4 háznyit le kell jönni egy kocsibejárón és a végén még meredekebben lejt a keskeny utacska. Ezenfelük rákezdett az eső is, ami csak síkosabbá tette a kavicstörmelékes burkolatot. Így adódott hát, hogy mikor az amúgy is oltári szűk helyen próbáltam kitolatni, 4-5 méterrel a meredek rész teteje előtt a kerék elkezdett kipörögni. Többszöri, nekifutásos próbálkozás után cseréltünk: átadtam a helyet a buszsofőri múlttal is rendelkező Attilának, aki szintén néhány sikertelen nekirugaszkodás után egy kellőképp hosszú szakaszt hagyva a hátragyorsulásra sikerrel feljuttatta a verdát. Közben amúgy a szomszéd is kijött, hogy mi ez az éktelen tütütü (a tolatásjelző), és felajánlotta azt is, hogy kivontat minket, ha szükség van rá. Szerencsére nem lett.

Végül negyed kettő tájban érkeztünk vissza Mt. Roskillba, ahol f2-től kezdődött az open home. Az ügynök jött is időben, mi meg a pakolást elhalasztottuk, helyette megebédeltünk. Az egyetlen érdeklődő pár 2 óra előtt 5 perccel érkezett, de ők sem töltöttek sok időt a házban. Amúgy jó kis ház, kicsit öregecske, de részben felújított és nagyon sok napsütést kap. Meg a hangulata kellemes, ami sokat számít. Összességében szerettünk ott lakni.

2-kor nekiláttunk a második adag bepakolásának. Minden befér, de erre a fázisra maradtak a nehezebben egymásra pakolható cuccok (székek, biciklik), amiket azért rövid tanakodások közepette csak bepréseltünk. Az ezt követő North Shore-ra vezető útba beiktattunk egy vargabetűt a magyar klub felé kerülve, ahol a tervek szerint Barni is csatlakozott hozzánk. A klubot túlzottan nem néztem meg, kint a parkolóban vártuk Helgáékat, akik hozták is a várva várt négylábút, aki nagy örömmel ugrált körbe.

A második kipakolás már gyorsabban ment (kevésbé gondosan helyezgettem el bent a cuccokat), valamint az eső sem nehezítette a kiállást, úgyhogy hamarabb indultunk vissza leadni a furgont. Majdnem odaértünk 5-re is, de a tankolás miatt – meg amúgy is – csúsztunk kb. negyed órát. Ami nem gond, legfeljebb a verdát le kellett parkolni a telephely mellett, a kulcsot meg becsúsztatni egy csövön keresztül egy dobozba.

Ezen a helyszínen gyűlt össze mindenki: Barbara kíséretében Bence, aztán Gabi&Rebi, végül pedig mi. Mindent ellenőriztem, hogy ne maradjon semmi a furgonban, a night light-ot is bekapcsoltam, aztán, mint aki jól végezte dolgát, becsusszantottam a slusszkulcsot az említett dobozba. Na, ekkor hívta fel a figyelmemet Attila, hogy ő bizony úgy látja, nem csak a night light ég, hanem a hátsó lámpa is. Visszamentem megnézni az első lámpát: valóban úgyhagytam. Fene a figyelmetlenségemet, Balfék Béla voltam, de ez van. Majd meglátjuk mi lesz (megláttuk azóta: semmit nem szőröztek rajta, levonták a km-díjat, a kaució maradék részét pedig visszautalták). A cég megérdemel egy kis reklámot, mert maga az autó is mind a kétszer (múltkor is tőlük béreltünk) pöpec volt (egy automata váltós Toyota), az ügyintézés is gyors és pontos, valamint nem akadékoskodtak azon, hogy valószínűleg jól lemerítettem az aksit. /Ha valaki tehát 2.5 tonna körüli furgont szeretne bérelni, ajánlom a Usave-et, $85 a napidíja és $0.39 km-enként, a fogyasztása egész jó, mert a 162 km megtétele után kb. 27 dolcsinyi dízel üzemanyagot kellett csak beletenni./

Őszinte hálával a szívünkben búcsúztunk el Attiláéktól, aztán mikor beültem ezután Albertbe (a Nissan Bluebirdünk), olyan furcsa érzés volt, hogy szinte a földön csücsülök. Hazakocsikáztunk, ahol Barnika farát riszálva üdvözölt minket! Nekiláttunk némi kipakolásnak, legalább a feltétlenül szükséges dolgokat elő kellett szedni. Közben átugrottunk Angushoz aláíratni a bond transfer formot, mert az hétfőn kellett a másik ház átadásához.

Még összeraktam az ágyakat, az asztalt, elrendeztük a fotelokat, stb. Bence összevissza szaladgált Barnika után, élvezte nagyon a társaságát, mikor nem éppen Sonicozott (kár, hogy még nem tudja mondani, hogy „szegasztok” – aki érti a poént jelentkezzen! :)). Szuper ez a házikó, majd írok még róla részletesebben, most elég annyi, hogy már az első este oltári jól éreztük magunkat benne (kihasználtuk a két zuhanyfülke adta előnyöket is!) és jóleső fáradtsággal tértünk nyugovóra.

Tartalmas és eredményes nap

Ezen a szerdán sem mondtunk csütörtököt, és még a keddnél is jobb volt! Egyrészt szabin voltam (kedden csak otthon), másrészt sokminden intéznivaló/program volt, amik igencsak elvették a nap nagy részét, de megérte. Lássuk sorban:

Felkelést követően Bencével megreggeliztem és talán még rajzfilmet is néztünk, meg egy kicsit ejtőztünk, összeraktuk hogy mi is vár még ránk a nap folyamán. F10 felé Gabival kettesben elkerekeztünk a könyvtárhoz, ahol kinyomtattam néhány űrlapot, amire szükség lesz majd Barni regisztrálásához. Ez itt úgy megy, hogy rátöltök a pénztárnál x összeget az olvasójegyhez tartozó  accountra (Hogy lehetne ezt szépen és frappánsan magyarul? A “felhasználói fiók” valahogy nem fedi le igazán, vagy csak feleslegesen hosszúnak tűnik nekem.), majd bejelentkezem az olvasójegy vonalkódjával egy gépre és elküldöm a nyomtatóra amire szükségem van és már kész is.

Még a gyógyszertárba is átsétáltunk, ahol gond nélkül kiadta nekünk a hölgy azt, amit egy másik múltkor Gabinak nem, illetve akkor szétbontották a három hónapra szóló adagot és csak egyet adtak oda. Most mind a kettőt, ami azért (is) jó, mert nem kell Torbayből visszajönni a gyógyszertárba.

Otthon még kitöltöttem a kutyás papírokat, aztán lassan indulhattunk is.

Irány a North Shore, ahol először egy kiwiananak számító játékot vettünk át egy TradeMe adásvétel befejezéseképp. Ő a Buzzy Bee:

Éppen időben értünk oda érte, a szintén zsúfolt napirenddel rendelkező Danához.

A következő állomás 12:45-kor a browns bay-i Domino pizzéria, ahol már várt a két friss, ropogós pizza. Jóízűen meg is ettük a napos tengerparton üldögélve, még kicsit túl lazán is múlattuk az időt, mert a Long Bay College beiratkozási interjúról a megbeszélt 1:30 helyett 10 percet késve 1:40-kor érkeztünk meg. Szerencsére a hölgy nem vette zokon, meg amúgy is oltári kedves és segítőkész volt! Sokkal inkább mint a Lynfieldes évfolyamfelelős, aki néhány hete a száját húzva csak azért vette fel Rebit, mert abba a körzetbe tartozunk, de közben hangot adott ebbéli nemtetszésének. Na itt teljesen más volt a helyzet. A beszélgetés után Rebinek szinte kedve támadt suliba járni! Nála pedig ez nagy szó!

Egy jó kis információs füzetet is kaptunk, ami alapján kezdem kapisgálni, mi is az itteni NCEA (érettségi+felvételi meg az ehhez vezető út) rendszer lényege. Egy későbbi bejegyzésben be is számolok róla ha van rá érdeklődés! (?)

Aztán mivel szeptember 20-ig már nem hiszem hogy járunk hétköznap a North Shore-on, egyenruhát is begyűjtöttünk a kisasszonynak, ami kicsit apasztotta a költözködésektől amúgy is lapos bukszát. Ezután vissza Browns Baybe, ahol a szép narancssárga VTNZ-nél leműszakiztattam Albertet, mert lejár(t volna) a WOF-ja. Csont nélkül átment egy égőcserével.

Amíg ez zajlott, elintéztem Barni regisztrációját. Ettől kicsit tartottam, mert elvileg minden kutyát, amely elmúlt 3 hónapos regisztrálni kell, Barni meg már egy ideje az országban van de a sok időbeli bizonytalanság meg költözünk-nem költözünk-mikor költözünk dolog miatt eddig halogattam a regisztrálását. No, ilyen esetre létezik büntetés, amit nem kívántam volna magamnak, mert $300. Emellett nem volt papírom az ivartalanítási műtétről, ami kicsit emel a regisztrációs díjon. Illetve emelt volna, mert az útlevelében benne volt, hogy “ivartalanított”, mi pedig melléírtuk hogy de-sexed, meg az oldalon szereplő többi részt is lefordítottuk (fajta meg ilyenek). A hölgy úgy elfogadta, hogy csak na! Nagyon barátságos volt, ráadásul rögtön mellékeltem neki a MAF-tól kapott, már ránézésre is nagyon hivatalos dokumentumokat! Úgyhogy a végén $71 kifezetésével megúsztam, az egész pedig nem vett többet igénybe, mint 5-10 perc! (Szerencsére nekünk nem egy szökés után kellett megtudnunk, hogy van regisztrációs kötelezettség ebekre!)

Mire ez megvolt, lassan eljött a fél 4, amikor is (Vajda) Orsiékkal volt találkozónk a tengerparti játszótéren. Nincsenek egyszerű helyzetben, de azért vidámat beszélgettünk, amiben nem tudtam 100%-osan részt venni, mert sokat kellett Bencére figyelni, de Peti (legkisebb fiuk) sokszor nagyon lelkiismeretesen átvállalta ezt a feladatot és nagyon jól eljátszott Bencével. Kész ovóbácsi! :o) Meg szeret nagyon beszélgetni, úgyhogy sokat dumáltunk, miközben másztam a kisember után fel-le. Remélem legközelebb több alkalmam lesz résztvenni a társalgásban, majd úgy intézzük hogy otthon legyünk, akkor az emberke jobban elvan kevésbé intenzív felügyelettel is.

5 óra felé indultunk haza, mert ekkorra már hűvös szelek fújtak, a cinegemadárhoz hasonlóan pedig csizmánk nem volt, viszont tőle eltérően autónk igen, tehát bepattantunk. Némi esőfelhőn és zuhén átmenve hn 6 tájban érkeztünk haza. Majdnem rögtön indultunk is tovább utánfutót bérelni és TV-szekrényt átvenni.

A fránya Shell kútnál a lusta fiúk nem akarták már kiadni az utánfutót (n7-kor akartuk 2 órára elvinni a 11-ig nyitva tartó benzinkútról), úgyhogy átmentünk a közeli Caltexhez, ahol nem volt gond. Valami ugyan nem volt teljesen jó, mert az index fénye úgymond nem ment át az utánfutóra.

Kb. 40 perc és némi kavargás után eljutottunk a célállomáshoz Manurewaba, ahol némi rutintalan bénázás és szerencsétlen körülmények miatt eltökörésztünk a TV-állvány felpakolásával. Én nem tudok utánfutóval tolatni. Rutinom és kedvem sincs hozzá általában, ráadásul nagyon belülre kellett menni, egy belső telek leghátsó házához. Azért némi lekapcsolás, tolatgatás, forgatás árán sikerült feltenni a szajrét.

Hazafelé viszonylag egyszerűen majdnem teljesen csak a 20-ason kellett menni. Haza is értünk időben, bár az egyik gumipók engedett és a bútor hátsó része már nem a ketrec mentén volt, hanem becsúszkált középre, de hál’Istennek nem dőlt el!

Lekaptunk hárman, visszavittük az utánfutót (még belül a két órán!), visszakaptuk a $20 kauciót (ma jöttem rá, hogy eme szónak is közös gyökere van egy angol szóval!), aztán visszaérve beemeltük az állványt az előszobáig. Dögnehéz, meg a folyosón nem fért volna be a nappaliig, úgyhogy a kerülőt máskorra hagytuk.

Ehelyett egy Jóbarátok rész megnézését választottuk Bence letevése után. Jó nap volt, de azért nem bántuk, hogy vége. Sok teendővel zsúfolt, mozgalmas órák voltak mögöttünk, kellemesen elfáradtunk és jóleső érzéssel tértünk aludni!

Házak-házak – megvan a ház!

Sok utánajárás, kocsikázás, small talk (magyarán jópofizásnak mondanám, de talán a negatív felhang nélkül) az ügynökökkel, TradeMe-böngészés, izgulás (sőt szorongás), emailváltás után végre sikerült!

A házkeresésünk aktív szakasza (a TradeMe-n való kutakodást már év elején megkezdtük kíváncsiságból, amikor még csak kósza ötlet volt, hogy egyszercsak menni szeretnénk Aucklandbe) akkor kezdődött, mikor béreltünk a Budgettól autót és elkocsikáztunk az ország legnagyobb városába 6 héttel ezelőtt.

Az első házat illetően csalódásban volt részünk, viszont a másik kettő jó volt. Persze ez már a múlté, de 3 házat akkor is megnéztünk, majd kivettünk egyet látatlanban, ahol azóta is élünk, most éppen hétágra süt a nap a konyhába, ebédlőbe, nappaliba és az egyik hálószobába, én is sütkérezem blogírás közben!

Augusztus 1-jei költözésünket követő első hétvégén bútorokat szedtünk össze a város elszórt pontjairól, majd elmentem New Plymouthba munkaügyben hétfőtől-péntekig. Közben Gabiék megnéztek további 3 házat (ha nem többet), illetve hétvégén nekiláttunk a nagyon intenzív nézelődésnek. Szerintem átlagban 5 ház jutott egy hétvégére, főképp Waitakere és North Shore City környékén, meg egy-kettő a közelben (Mt Roskill, New Windsor).

Nagyon sok volt, amiről első pillantásra látszott, hogy ide bizony még ingyen sem boldogan költöznénk be. Aztán azért voltak jók is, végeredményben emlékeim szerint 6-ot pályáztunk meg. Ebből a hatodikat meg is kaptuk kutyával. A többi 5-öt kutya nélkül mi kaptuk volna (kisgyerekkel is).

  • Capatin Scott Road – a tulajdonos 15 perc alatt minket választott (ennyit arról, hogy referencia nélkül nem lehet megszerezni valamit, mert nem ellenőriztek ők semmit, pusztán a kölcsönös rokonszenv alapján döntöttek), csak aztán a kutya dolog meggátolta
  • Mangere Bridge – egy csudajó ház, 10 évesnél fiatalabb, csudijó környezetben (tengerpart, nemzeti park a közelben), rokonszenves fiatal pár a tulajdonos, mikor ott voltunk azt mondták nem gond Barni, de aztán a végén két jelentező maradt fenn a rostán, és a nem kutyásat választották
  • Sartors Ave – a pets ok ellenére a tulajdonos nem járult hozzá a kutyához, de lehet hogy azóta sem adták ki, bár azért ez kevéssé valószínű
  • Mistletoe Place – itt ugyanazzal az ügynökkel kerültem kapcsolatba, akivel tavaly Wellingtonban egy ház kapcsán, csak azóta ő is Aucklandbe költözött. Ez azonban nem sokban befolyásolta az eredményt, mert a tulaj csak akkor választott volna minket, ha nincs az eb.
  • Marshall Laing Ave – ez itt van a mostani helyünknek szinte a szomszédjában, a tulaj lakik még ott, van egy kutyája, zárt udvar, az ügynök közvetítésével néhány plusz kérdést is feltett nekünk, de szerintem csak valamiért nem akart rögtön nemet mondani, mivel pont azután utasított el, hogy megtudta: Barnabás 4 éves múlt. A válasz erre az volt, hogy ilyen korú kutyát nem akar a házban, meg úgy egyáltalán semmilyen kutyát. Ezt már közölhette volna az elején.
  • Stredwick Drive – ez Torbay felső részén van, ide múlt vasárnap (augusztus 22-én) jutottunk el, gyakorlatilag ez volt az első ház, ahová mind a négyen bementünk. Faborítású falak, kellemes szobaméretek, rokonszenves tulaj és lakó, két kisméretű kutya, gyakorlatilag megszerettük első körbenézésre! Rebinek szülinapja is volt, kitöltöttem a jelentkezési űrlapot, este küldtem egy textet még, hogy legyenek szívesek figyelembe venni eme tényt, és hogy a kisasszony ezt a házat szeretné ajándéknak kérni (mármint hogy mi lakhassunk ott) 🙂 Azért utána hozzátettem, hogy a viccet félretéve nagyon tetszett a ház és oltári szívesen laknánk ott. Ezután várakozás, mert péntekre ígérték a döntést. Közben azért én úgy éreztem, erre vártunk, meg is kapjuk. Persze ott volt bennem a félsz is, hogy mi van ha mégsem. Csütörtök délután, 2:22-kor rácsörögtem Angusra, aki jókedvűen újságolta, hogy a felesége elégedett a referenciákkal és miénk a ház! Tadamm! Ja, meg tetszett neki a text is 😉 Nagy kő gurult le a szívemről, hívtam is Gabit azon nyomban, de 2 napig még mindig nehezen hittem el. Aztán ma kaptunk levélben egy ajánlatot (még nem bérleti szerződés, csak arra vonatkozó ajánlat), hogy szeptember 19-én (majdnem Gabi szülinapján) költözhetünk (pont van alkalom a 3 hét felmondási időt kitölteni a mostani házban), Barnival semmi gondjuk. Most már el merem hinni. Azóta nyugodtak és még jobb kedvűek vagyunk…

Ha minden jól megy, itt leszünk jó sokáig és a következő költözés már saját házba lesz, de ennyire ne szaladjunk előre, hiszen addig még sokminden fog történni.

Buszsofőrök – rövidhír

Amikor elkezdtem augusztus 2-án munkábajárni Mount Roskillből a CBD-be, hirtelen eléggé idegen volt maga a buszozás, a zsúfolt város (a sok esőzés sem javított a hangulaton), második nap hazafelé kicsit kedvtelen is voltam. Egészen a leszállásig, mert a sofőr “bácsi” végig jókedélyű volt, aztán még tovább is vitt, mint a végállomás, mert ahonnan következő járatként indult, ahhoz útba esett az én megállóm. Biztatott is, hogy hamar megszokom majd az itteni közlekedést, ráadásul a jókedve is ragadós volt!

Szerencsére ez azóta is sűrűn előfordul, márminthogy a buszvezetők vigyorognak, jókedvűen udvariasak.

Ma reggel csak huszasom volt a $4.40-es jegyhez és nem is tudott visszaadni a sofőr, mikor felszálltam. No, a végeredmény az lett, hogy mosolyogva intett hátrafelé, hogy csüccsenjek le, aztán majd a végén rendezzük, akkor már lesz aprója valószínűleg.

Útközben simán leszállhattam volna bárhol ha akarok, úgysem tudta volna annyira figyelni, de teljesen megbízott bennem, az utasban. A belvárosba érkezéskor becsületesen oda is mentem hozzá, ahol egy másik hölgyhöz hasonlóan utólag szépen megvettem a jegyet, majd szép napot kívánva elköszöntünk egymástól.

Kicsit más itt a bliccelés, illetve annak hiánya, mint a “nem lyukasztok menő vagyok” budapesti módi. Ami alól időnként nehéz volt kibújni akkortájt. Itt pedig olyan jó érzés, hogy nem egyedül vagyok az ilyen magatartással, hanem ez az alaphelyzet!