6 év

6 hosszú évvel ezelőtt érkeztem Új-Zéland földjére. Még mindig emlékszem az első autóutamra a reptérről déli irányba haladva: verőfényes napsütés volt, zöldellő dombok mellett vezetett az 1-es út, hamar kiértünk a nagyvárosi környezetből és ízelítőt kaptam az itteni vidéki hangulatból. Rögtön megtetszett. Amikor arra járunk, ez minden egyes alkalommal újra és újra eszembe jut és élvezettel idézem fel azon első alkalmat.

Azóta megfordultunk az országban sok helyen, laktunk Wellington környékén Wainuiomatában közel háromnegyed évet, majd Aucklandbe hurcolkodtunk 5 évre, most pedig Christchurch friss levegőjét élvezzük. Néhol ki-kihagyó lélegzettel, mert eléggé hideg van így korán reggel.

Érdekes módon eleddig a költözés és munkahely-váltás számunkra leginkább erre az időszakra esett:

  • 2010-ben Augusztus 1-jén költöztünk Aucklandbe
  • 2012-ben Június 15-én költöztünk át egy másik házba és nagyjából ekkor váltottam munkahelyet is
  • 2013-ban Augusztus 1-jén kezdtem a BNZ-nél
  • 2015-ben Augusztus 1-jén érkeztünk Christchurchbe (noha két nappal korábban indultunk el, de ez némileg nagyobb távolság volt, mint az előző esetekben :)) és én 3-án álltam munkába az új helyen
  • 2016 – ? ez még kérdéses, kíváncsi vagyok történik-e majd valami 🙂 Remélem várost nem váltunk!

Tarthatnék valamiféle számvetést eme 6 évről, de igazából túl sok komolyabb fejlemény nem történt azon tekintetben, hogy Új-Zéland már az elején megtetszett, jól érezzük magunkat itt, szeretjük a helyi életstílust. Magyarország maga nem igazán hiányzik, a kíváncsiság bennem van hogy az elmúlt hat év tükrében vajon milyennek látnám szülőhazámat, de ennyi. Emberek hiányoznak: család és közeli barátok és ennek kapcsán szívesen venném ha közelebb lennénk és könnyebb volna látogatóba menni. Ez viszont nem újdonság, az elmúlt 6 év nem változtatott rajta sem ilyen, sem olyan irányba :o)

Szóval szeretünk itt lenni, annak ellenére hogy ez nem az ígéret földje, nem kolbászból van a kerítés (vega létemre nem is sokat érnék vele) és vannak bőven nehézségek is, valamint az itteni életstílus nem való mindenkinek. Nekünk igen, és most igyekszünk ismerkedni azzal az Új-Zélanddal, ami sok helyi ismerősünk szerint 10-20 évvel ezelőtt Aucklandben is jelen volt, de mára már azon kívül maradt csak meg.

Hogy milyen Christchurchben élni? Még nagyon korai napok ezek ahhoz, hogy eldöntsük, az biztos hogy teljesen más. Alapvetően nem a városért költöztünk ide, hanem mert oltári jó helyszín ahhoz, hogy nekiálljunk felfedezni a Déli Sziget csodáit. A városon még keményen megmutatkoznak a földrengés jelei minden téren, de látszik a helyreállítás iránti lelkesedés is! A munkahelyem jó, ez legalább bejött. A ház ahol épp lakunk – rövid távon – az már kevésbé, de aktívan keresünk másikat, már vannak városrészek amik jó esélyesek, házak amelyek ígéretesek a hirdetés alapján, de még csak felfedező módban vagyunk.

Az utazásról is írok majd a hétvégén, ami kellőképp fárasztó és hosszú volt!

Hogyan lesz a kevés is sok

Morgolódással és bosszúsággal vegyes hangulatban telt az április számomra a mindennapi munkahelyi életben. Volt egyszer egy teljesítményértékelés, ami kapcsán rájöttem hogy a Mátyás király jelenség nem csak kis hazánkban ismert, hanem másutt is előszeretettel alkalmazzák.

Elvileg ugyanis minden nagyon jól ment az elmúlt egy évben, kiválóan fejlődtem mindenben de amikor a hangzatos (noha évente egyszer elhangzó, emiatt kissé üresnek érzett) szavak tettekre váltása következett volna (korábbi megállapodás alapján is), akkor kaptam is meg nem is. Valamit kaptam, ami kb arra jó, hogy ne mondhassam “nem kaptam semmit“.

Ez nem önmagában lett volna baj, hanem a főnök által magasra beállított elvárások miatt. Mint amikor az ígérgető politikus tervei nem válnak valóra, nagyobb csalódottságot eredményeznek, mintha ígéret sem lett volna. No én is így jártam. Közben némi ferdítés is volt néhány információ-morzsában mit elibém hintettek – ezeket utólag tudtam meg – és ez sem segített túlzottan lelkesedésem tüzének magasan lobogtatásában.

Aztán következő lépésként életem leggagyibb melójára tettek be nyíltan vállalt vonakodásom ellenére, illetve hogy nem passzolt a hátteremhez az egész. Vagyis elvileg igen, de valójában mindenki tudta hogy nem. Ez egy több éves elfoglaltságnak indult aminek én nem nagyon (vagy inkább nagyon nem) örültem. Mikor elkezdtem, akkor méginkább nem, mert láttam hogyan évülne el szakértelmem egy jelentős része ezalatt az idő alatt. Noha egy bankról van szó, magyar állami céghez hasonló szervezettség és munkatempó uralkodott az agile-nak kikiáltott, de nagyon döcögősen haladó csapatban.

No, eme fejlemények elegendőnek bizonyultak ahhoz, hogy a havonta néhányszori meló-megkeresésekre érdeklődve reagáljak (külön keresnem nem is kellett, hála a fejvadászok prémium LinkedIn előfizetésének és szorgalmának /mohóságának?/) illetve a már régóta kallódó lehetőségeket felelevenítsem.

A túlzott részletezés okozta ujjgörcs elkerülése végett legyen elég annyi hogy amikor már folyamatban volt két helyen is a felvételi folyamat (ekkor még végeredmény nélkül), kaptam egy teljesen meglepetésszerű, egyáltalán nem várt telefonhívást egy napfényes csütörtöki reggelen egy szakmai baráttól, aki kb. másfél évvel ezelőtt költözött a családjával a Déli Sziget közepébe. Azóta is időnként váltunk emaileket, többször kérdeztem mi a helyzet, hogy áll a melóval (szabadúszó BI tanácsadóként tevékenykedett a délvidéken). Ő ezt úgy (is) értelmezte, hogy talán engem is érdekel ha valami kellemes adódik ott lenn (ami lehet hogy így volt, lehet hogy nem, tudatos szinten biztos nem összpontosítottam rá). Ez alapján rögtön a közepébe vágva megkérdezte, érdekel-e egy jónak ígérkező meló “valahol messze délen” (örökös napsütés és szerelem tengere nélkül).

Hogy miért gondoltam át amikor a másik kettő már előrehaladottabb állapotban volt?

  • mert egyikben sem volt még végleges eredmény
  • a barátom is tanácsadó volt sok évig és most mégis elment belsősnek egy céghez alapos átgondolás után, ez pedig nagyon esélyessé teszi hogy nem úgy keveredem bele valamibe, mint anno a BNZ-nél
  • vonz a Déli Sziget, még akkor is ha az Északi is gyönyörű és korántsem láttunk még mindent itt sem

Persze képzelhetitek, mekkora töprengés adódott ebből kis családunkban. Mindenféle módon próbáltuk értekelni a különböző lehetőségeket, de meg kell mondjam őszintén, a hétvégénk inkább sokkban telt mintsem értelmes átgondolásban.

Összefoglalva a következő helyzetbe kerültünk:

  • meló egy tanácsadó cégnél az eddigi folytatásaként csak remélhetőleg jobb légkörben és jobban profilba vágó projektekkel
  • egy globális nagyvállalati környezet jó pénzzel de még több politikával (csupa indiaival a csapatban, ami önmagában nem gond, vannak indiai haverjaim, de saját és másodkézből kapott tapasztalat alapján közösségben eléggé hajlamosak a rossz értelemben vett politizálásra, fúrásra, stb.)
  • irány a Déli Sziget nem annyira magas fizuval de ígéretes mindennapokkal valamint felfedezős hétvégékkel, ezzel azonban együtt jár kis családunk nagy költözése.

A hármas (3) szám soknak hangzik? Egyáltalán nem, de ebben az esetben bizony sok töprengenivalót adott.

Új kilátások

Ha vannak még rendszeres és kitartóan hűséges olvasóim, köszönöm nekik a kitartást és a jelek szerint van rá esély, hogy a közeljövőben új fejleményekkel gazdagodik életünk, amelyet az 5-6 évvel ezelőtti eseményekhez hasonlóan talán érdeklődéssel fogad majd az olvasóközönség.

A dolgok még nem forrták ki magukat, ha ez majd megtörtént, akkor újra jelentkezem, már több érdemi tartalommal.

Addig meg ez a kis bejegyzés arra csak jó lesz, hogy kíváncsiságot keltsen 🙂

Ha ez valóban megtörténik, akkor azt hiszem némi változtatást is eszközölök a napló külcsínyét tekintve, illetve azt hiszem a Bevándorlási KisKT is lekerül onnan jobb oldalról, szerintem már eléggé elavulttá vált az elmúlt években, mióta egyáltalán nem követem a bevándorlási szabályozás alakulását.

Túranapló – 2014 Január

Noha hamvas szűzlánynak már nem nevezhető a blogom, és esetleg megpróbálhatnám hamvaiból főnixként újjáéleszteni, reálisan nézve a mostani blogírási hajlandóságomat, azt hiszem ennek a lehetősége kizárható. Legalábbis ugyanazon lendülettel nem fog pöfögni a bejegyzések írása, mint a kivándorlásunk idejében.

E mostani – talán rövid életű, talán hosszabb – feltámadás annak köszönhető, hogy sikerült a karácsonyi szünet alatt 3 csodás túrán is résztvettem, melyek képanyagát kissé a saját szájízem szerint átalakítva és zenésítve szeretném a Nagyérdeművel megosztani.

(Annyi kérésem lenne, hogy mivel a videók “unlisted” kategóriájúak, szóval a youtube keresőjében nem jelennek meg, nyilvános oldalakon kérlek ne terjesszétek őket. Barátoknak, ismerősöknek nyugodtan, de én már csak ilyen konzervatív fajta, az online jelenlétet inkább kerülő mintsem kereső ember vagyok. /Még akkor is, ha ez ambivalens viselkedésre utal, merthogy blogot meg írok. Én sem igazodom ki magamon…/ Köszönöm előre is.)

Te Henga

Először tehát a Waitakere Rangesbe mentünk, Aucklandtől nyugatra. Egyik munkatársam mesélt még régebben egy útvonalról, amiben egy sziklafal megmászása (csak amolyan kiránduló módon, nem biztosítókötelekkel meg hasonló profi dolgokkal) is benne van. Gondoltam megtalálom magamtól is, mert így ünnepek idején a fene sem nézegeti a céges emailfiókot.Ellátogattam hát a beszélgetős minisztérium oldalára (Department Of Conversation Conservation) és félig-meddig találomra kiválasztottam a Te Henga nevű (melynek jelentése maoriból fordítva nemes egyszerűséggel homok), egy irányban alig több, mint 10km-es útvonalat.

Balázs is elégedettnek tűnt a választással, így hát csütörtökön reggel kellemes előérzettel indultunk otthonról. Némi kavargás után megérkeztünk a Constable Rd-i végpontra. Ez a szakasz Muriawai és Piha között található, és az út legnagyobb része kint vezet a tenger mentén, sziklafal oldalában haladva. Csodálatos látványok tárultak elénk, végig nem tudtuk abbahagyni a lenyűgözött bámulást.

O’Neill’s Bay-nél még fürödtünk is egyet a hatalmas hullámokban. Itt már találkoztunk néhány járókelővel, de még csak kellemes mértékben sűrűsödött a nép. Nekem ez az öböl sokkal hangulatosabb volt, mint Piha. Gyakorlatilag olyasmi, de a sok-sok-sok ember nélkül. Élveztük nagyon. Utána átbaktattunk a kb. 200 méterre lévő Bethells Beach-re, ami már jobban emlékeztetett Pihára, és érdekes hogy tényleg csak pár száz méterre volt az előzőtől, de itt már szinte (NZ mércével persze) tömegnyomor volt: hűtőtáskás, hordozató bbq-s, sátras, stb emberek tömkelege. Gyorsan tovább is mentünk hát a Wainamu tó felé.

Ez egy kb. 5km kunkort jelentett, és amitől nagyon érdekes, hogy bár a parttól vagy egy km-es távolságban van, egy nagy homokdűnén kell átvágni hozzá és a nyugati partja homokos, olyan mint egy tengerpart. A víz valószínűleg jócskán melegebb, ide már nem másztunk be, csak a tavat tápláló patakban caplattunk végig és az tényleg már nem is csak langyos, de meleg volt.

Visszafelé utunkat megkezdve úgy éreztük, hogy már akkor is elégedettek volnánk, ha most vége lenne, de nem volt választásunk. Nagyjából du 3 óra körül járt az idő, mikor nekilendültünk az előttünk álló, már ismert 10km-nek. Az útvonal olyan, hogy ezen, általunk másodjára választott irányban van több és nagyobb emelkedő. Azt hittem kevesebbet fogok fényképezni, de az irányváltás révén teljesen más oldaláról mutatkozott meg a táj! Balázs a felfelé vezető szakaszokat több apró pihenővel teljesítette, addig pedig én szinte minden egyes alkalommal találtam fotótémát. A legvégére még jutott 100-150 méternyi szint, jópár lépcsővel megtűzdelve. Amikortól számolni kezdtem, még 86 volt vissza Balázsnak. Nem kimondott jókedvvel fogadta a hírt :o)

Végül csak megérkeztünk este 7 óra után néhány perccel. 25-30 km-nyi, gyönyörű úttal a hátunk mögött, elégedetten és fáradtan tértünk haza. A sok beszéd után pedig jöjjön a képes túranapló is ezen útszakaszról:

További online túrainformációk:

http://regionalparks.aucklandcouncil.govt.nz/tehengabethells

http://regionalparks.aucklandcouncil.govt.nz/articles/hillary-trail – a Te Henga a Hillary része

Click to access Map%20of%20the%20Hillary%20Trail(1).pdf

Te Whara

Ezen 2. kirándulásunk a messzi északon (persze annyira nem messzi az, mint pl. Európa) történt. Igazából Goat Island volt a megnézendő célpont, de én kitaláltam, hogy akkor már hosszabbítsuk meg az utat és menjünk el Whangareibe, oly régóta szemeztem már a Fejekkel ott a környéken, és most végre lenne hozzá túratársam. Mivel egészséges férfi-döntéshozatal van nálunk :o) demokratikus (lobbizást igénybevevő) döntéshozatallal megszavaztuk ezt. Megnéztük a DOC idevonatkozó oldalait és az alábbi túrára esett a választásunk (nem mintha szám szerint oly sok lenne): Te Whara track – ez egy ősi maori ösvény, és Te Whara az elsődleges felesége volt Manaia maori főnöknek (akiről a Matarikivel szomszédos hegyet nevezték el, ami sziklatűivel messziről úgy néz ki, mintha egy középkori vár csipkés tornyai magasodnának ormain)

7.5km-hez 5 óra kell, amikor a legnagyobb csúcs (Matariki / Mt Lion) sincs magasabban mint 500m? Persze mivel már jópárszor félrevitt az, hogy magyar túrázáshoz szokott beidegződésekkel méricskéltem az itteni útvonalakat, magamra szóltam hogy valószínűleg nem véletlen ez a kiírás, de azért még nem gyógyultam teljesen ki ebből, úgyhogy félig legyintve úgy vélekedtem: “Ez simán menni fog!

Reggel Balázzsal felmálháztunk, be a kocsiba aztán irány a kb. hn órára lévő Ocean Bay (a keleti oldalról érdemes indulni a DOC szerint, mert akkor nem annyira meredek az eleje). Kissé borongós, felhős napnak indult, de hamar kisütött a napocska. Szerencsénkre nem minket zavaróan, mert szinte végig erdőben haladtunk. Már az elején láttuk, hogy ez bizony rövidsége ellenére is kemény lesz, úgy vezetett felfelé a hegyoldalban a “kevésbé meredek” szakasz. Kilátó nem volt az egész út folyamán, egy helyen mi másztunk fel egy sziklára, remélve hogy onnan majd lesz kilátás. Hát volt! Méghozzá oly csodás, hogy ott ücsörögtünk legalább fél órát és töltekeztünk a látvánnyal, de betelni nem sikerült. A fényképeket visszanézve úgy érzem, hogy bár szépek lettek, töredékét sem adják vissza annak, ahogyan ott láthattuk a körülöttünk elterülő vidéket. Hogy miért illetik Whangarei Heads (Fejek) névvel a félsziget csücskét, hamar kiderül majd a képekből!

Összesen szerintem több, mint 1000 (ha nem másfél ezer) lépcsőt kellett felfelé vagy lefelé megtennünk. A Matarikiről lefelé vezető ereszkedés nagyon megterhelt volna, ha arra megyünk felfelé reggel. Sok-sok-sok lépcső és mondjuk 1km-en belül kellett a tengerszintre érnünk. Onnan már csak beflangáltunk Urquharts öbölbe, és mivel a hegyen keresztük nem akaródzott visszamenni, inkább a műúton terveztük megtenni a kocsihoz visszavezető utat. Kb. 1 óra sétára számítottunk a tűző napon, de nem kellett még talán 10 autónál sem stoppolással próbálkozni, és egy helyi hölgy fel is vett minket. Így seperc alatt megtettük ezt az 5-6 km-t aztán indulás vissza Aucklandbe. Azóta is lenyűgözve gondolok vissza a félszigetre, és biztosan visszatérek majd, hogy a Manaia csúcsáról is élvezhessem, amit e hegyek nyújtanak.

Tongariro Crossing

Eme utolsó túránk valóban a legek túrája, de nem feltétlenül abban az értelemben, ahogy elsőre gondolnánk: nem a legszebb, nem a legkimerítőbb, nem a legnagyobb élmény volt, hanem a legmonumentálisabb, legsivárabb, legholdbélibb táj, amit valaha láttam. Nem véletlenül lett e három hegy a Gyűrűk Ura Mordorjának forgatási helyszíne. Tagadhatatlan egyedisége lenyűgöző, de a hagyományos értelemben szerintem nem gyönyörű. Lehet mondani hogy mindennek megvan a maga szépsége, és ez itt is igaz, ámde teljesen más módon, mint a bejegyzés előbbi kettő tájának.

És egy utolsó leg: ez volt életem egyik legzsúfoltabb túrája. A másik még anno egy Kinizsi 100-as első harmada. Nem tudom már, hogy melyiken voltak többen, mert az jópár éve volt. Január 11-én, egy nyári, napsütésesnek ígérkező szombat reggelen 7 óra után nem sokkal értünk oda az útvonal kezdetéhez, 2 vagy 3 turistabusszal együtt. Az első kilómétereket hosszú libasorban tettük meg. Sok-sok ázsiai származású kirándulóval találkoztunk, megkockáztatom, hogy ők voltak többségben.

Néhány km megtétele után értünk a Soda Springshez, illetve az ösvény mellé kitett, rendesen üzemeltetett budikhoz. Hosszabb sorok kígyóztak ezeknél, nagyobb népszerűséget mutatva, mint a néhány 100 méteres kitérővel megközelíthető Soda Springs. Mi persze azért megnéztük azt is, én még másztam is egy kicsit felfelé a sziklás vízmosásban, de aztán a talaj ingatagsága folytán inkább meggondoltam magam.

Ezután következett az első, és legkomolyabb emelkedő, ahol több német szót hallottunk mint angolt, valószínűleg az egyik turistabusz egy nagy német csapatot hozhatott. Sokszor meg-megálltunk, de összességében véve nem volt olyannyira megerőltető a kaptató, mint amennyire tartottam tőle. Így hát nem is volt oly vészes elérkezni a Déli Krátert éppen megelőző mérföldkőhöz, ahonnan a Mt Ngauruhoe kitérő indult. Ez nagyjából 600 méter szintet jelentene gyakorlatilag egyben. Ránézni is fárasztó volt, abból a szögből úgy tűnt, mintha 50-60 fokos meredekségű emelkedőn mennének felfelé a hangyának látszó emberek, ráadásul olyan terepen, hogy bármikor kifordulhat a lábuk alól a talaj.

Mt Ngauruhoe

Ez nem volt igazán betervezve, úgyhogy kihagytuk. Talán legközelebb nekirugaszkodom majd. Innentől a kráteren végighaladva síkban sétáltunk, majd újabb nagy, de már nem akkora kaptató majdnem a Vörös Kráter pereméig. Innen lehetett a Tongariro csúcsára felmenni, ami kb 1.5km. (Érdekesség, hogy eddigre alig láttunk már ázsiait, ők a jelek szerint nem bírták idáig, vagy elvesztették az érdeklődésüket valahol korábban.) Balázs inkább a pihenést választotta, én viszont úgy gondoltam, ha már itt vagyok és majdnem egyszintben azzal a csúccsal, megnézem magamnak.

Megérte, mert lehetett látni róla a havas sipkás Ruapeut. Ő már majd’ 2800 méteres magasságban “tetőzik”, szóval joggal volt havas, mint az Északi Sziget legmagasabb pontja. Visszaérve egy meredek ereszkedés várt a Smaragd Tavakhoz, amik szó szerint üdítő színfoltok a monoton szürkeségben. Szerencsére az innen következő lefelé haladás korántsem bizonyult olyan térdgyilkosnak, mint amilyen lehetett volna. Viszont hosszú volt és kanyargós. A végén pedig az utolsó kilómétert már erdőben tettük meg, ami kellemesen üdítő volt a maga életteliségével.

A célban Gabi várt minket, illetve pont akkor (tényleg pont, még le sem kellett parkolnia) érkezett meg és vett fel minket. Visszaautóztunk a másik kocsihoz a rajtba aztán irány a szállás és a jól megérdemelt vacsora.

Ti pedig élvezzétek a záró képsorokat:

Ha más is kedvet kapna hozzá, ez a hivatalos oldal bőven elegendő infóval szolgál: http://www.tongarirocrossing.org.nz/

A visszajelzéseket, megjegyzéseket továbbra is szívesen fogadom.

“Jó okkal zárva”

Szeptember 4-én, egy borongós szerdai napon érdekes élményben volt részem. Ez ugyan munkanap, én mégsem az irodába indultam reggel, hanem buszra szálltam és Smales Farmig utaztam, ahol egy barátom felvett és együtt reggeliztünk Milford egy kellemes, francia hangulatú kávézójában, a La Tropezienne-ben. Keith-szel most találkoztam először, mióta bankos vagyok, volt tehát mit mesélnem.
Az érdekesség viszont ezután kezdődik, mert kávézóban reggelizni azért nem egy nagy ördöngősség, ráadásul a szokatlan jelző sem igen illik rá.

Hn 9-kor a St Paul templom és opshop (Van erre jó magyar szó? Talán a vöröskeresztes bolt ami legközelebb áll hozzá, ilyen téren meglehetősen szűkös magyar élményeim alapján.) parkolójában találkoztam egy bankos társammal. Ezen a napon ugyanis a teljes bank bezár az egész országban (Closed for Good jeligére, ezt próbáltam a címben is jelezni, de angolul jobban kijön a szójáték), csak nagyon minimális személyzettel működnek a bankfiókok meg a telefonos központok, de az irodisták egyáltalán nem dolgoznak. Ehelyett közösségi programokon vettünk részt, ami magában foglalt a tengerpart és parktakarítástól kezdve az iskolákban való ügyes-bajos dolgokba besegítésen át az irodai segédmunkákig mindenfélét.

Én – két társammal egyetemben – az opshopot takarítottam, majd dobozokat hordtunk, könyvespolcot szereltünk, tetőt mostunk, ablakot pucoltunk stb. Mindent, amire épp szükség volt, a templom gondnokainak irányításával. 5-6 idős néni/bácsi volt még ott, kivétel nélkül teljesen más világban élnek mint én, de nagyon aranyosak, barátságosak, segítőkészek voltak.

A közös hangot nem találtam meg, de egy élmény volt segíteni nekik illetve nem a gép mögött ülni hanem munkaidő keretében llyen tevékenységet végezni. Kaptunk 10 óraira teát, kávét, sütikét, ebédre finom tökkrémlevest készített az egyik bácsi, nagy szerencsémre teljesen vegetarianus módra. Nagyon ízletesre sikeredett neki.

Bár nem sokat szóltam a nap folyamán, jól éreztem magam közöttük. Szerintem mindegyikük nyugdíjas volt már és a templom karbantartását teljesen önkéntes alapon végzik. Szeretnek ott dolgozgatni, társaságban lenni, kellemesen elfáradni. Egyszóval szép életet élnek. Mint ahogy anno Papám-Mamám a csirketartással, kerti veteményessel foglalták el magukat. Nem azért mert annyira szükségük volt pl a házi tojásra, hanem maga a csirkékkel való munka volt sokkal kellemesebb, mint tétlenségben tengetni a napokat.

Már negyedik alkalommal került sor erre a napra, minden évben egyszer. Értékelendő kezdeményezés, mert közel 5000 ember ha a világot megváltani nem is tudja egy nap alatt, szerintem nagy segítséget tud nyújtani a kis közösségeknek.
Vajon szülőhazámban miként vélekednének egy bank ügyfeleli ha bezárna egy normál hétköznapon, és folyó banki ügyeiket leegfeljebb online tudnák intézni? Itt a mérleg a jó irányába billen, az emberek értékelik és átsiklanak az esetleges kellemetlenségek felett.

Másnap az élet megy tovább a normál mederben, mindenki visszatér a szokásos munkájához, de új, másfajta élményekkel gazdagodva, megőrizve szívünkben egy kellemes, rendhagyó nap emlékeit.

Letelepedésünk bürokráciája

Új-Zélandra érkezésem 2. évfordulóján jutottunk el odáig, hogy most már elindítjuk a letelepedés kérelmezését. No, ez egy szombati nap volt, és kora délután, míg Bence szundított, neki is álltam. Persze ez nem megy fél óra alatt, viszont késő délutántól vasárnap estig az Immigration honlapja nem üzemelt, úgyhogy jól elhúzódott a kitöltögetés, de a lényeg, hogy pontosan két héttel később (ez lett a névnapom estéje), augusztus 20-án sikerült eljutni a SUBMIT (elküld) gomb megnyomásáig.

A következő szerdán épp volt sorsolás is, ahol szerencsére jelentősen nagyobb esélyekkel indultunk, mint a lottón. Tulajdonképp előtte nem ellenőrzik a pontokat, és mivel 140 lett, ezért automatikusan kiválasztottak, a többi meg ezután jön.

2011. Augusztus 6. – napra két évvel ezelőtt érkeztem Új-Zélandra, és ekkor kezdtük el érdemben kitölteni az online EOI-t

2011. Augusztus 20. – sikerült beküldeni az EOI-t és kiperkálni az árát, mellesleg névnapom is volt

2011. Augusztus 24. – a szerdai sorsoláson kihúzták a nevemet a “kalapból”

2011. Szeptember 16. – először az otthoni vonalason, majd Gabi átirányításával a munkahelyi számomon keresett az Immigrationtől egy ügyintéző, a végzettségemet illetően további részleteket kérdezve.

2011. Október 5. – Datacomos állásom 2. évfordulóján (napra pontosan) postázták az ITA-t

2011. Október 6. – megérkezett az ITA

2011. Október 20. – Bandi (illetve Vali) postára adta a MÁV-os referencia-levelemet

2011. Október 25. – a Bandi-féle levél megérkezett a postaládánkba, egész gyors volt a posta!

2011. December 1. – az orvosi vizsgálat eredményei megérkeztek az Immigration rendszerébe

2011. December 18. – Justice of Peace meglátogatása (2x is, mert délelőtt nem volt otthon a megbeszélt időpont ellenére, de a jelentős mennyiségű papírral is meglepően hamar végeztünk!)

2011. December 23. – bedobtam a borítékot az Bevándorlási Hivatal Királynő utcában lévő irodájának ládájába. A héten hamarabb szerettem volna, de a reptéri melózás miatt nem jött össze, ez a péntek volt az első nap, amikor a belvárosban dolgoztam.

2012. Január 5. – értesítő levél feladásra került, amelyből 7-én (szombaton) megtudtuk hogy köszönettel megszabadítottak minket az 1550 dolláros eljárási díjtól

2012. Január 6. – automatikus értesítő email hogy a kérelem beérkezett hozzájuk December 23-án

2012. Január 9. – email értesítés hogy Gabi orvosi eredményei további vizsgálatra továbbküldésre kerültek

2012. Január 12. – újabb értesítés hogy az egészségügyi felülvizsgálat befejeződött

2012. Február 21. – megkaptuk a case officer-t (magyarán szólva hozzárendeltek a kérelemhez egy ügyintézőt, aki majd érdemben intézi a dolgokat), aki fel is hívott aznap meg emaileket is küldött (főképp Rebi meg a munkaköri leírásom ügyében)

2012. Február 22. – az ügyintéző a manageremmel is felvette emailben a kapcsolatot

2012. Március 7. – a levélváltások folyományaképp viszonylag letisztult a helyzet azügyben, hogy mi van hátra és miben kell döntenünk:

  • kell job description (ami nekem nem volt, mert a cégnél tudatosan nem részletezik ezt túl, lévén előbb-utóbb szinte mindenki mozog a különböző területek között, így pedig nem kell azt mindig módosítani), ami ha jól értelmezem az Immigration folyamatait, annak megállapításához szükséges, hogy megfelelek annak a szakmai területnek, aminek alapján a kérelmet skilled migrant-ként beadtam
  • nevelt gyermek ügyében a következő lehetőségek és döntéshelyzet állt elő:
    • 16 éves korig kell a külföldön élő szülő hozzájárulása (erre kevés esély volt), de utána a gyermek szabadon dönthet / ez enyhébb korfeltétel, mint a Magyarországon elterjedt, majdnem mindenben 18
    • az ügyintéző rugalmas volt, mert kérdésem alapján 3 lehetőséget vázolt fel:
      • ha Rebivel kívánunk haladéktalanul folyamodni továbbra is a letelepedésért, de az apja nem járul hozzá akkor ugrik az egész
      • megvárhatjuk az augusztus végét, amikor a kisasszony betölti a 16. életévét, csak kérni kell a halasztást, mindenféle többletköltség nélkül
      • Rebit kivehetjük a családi kérelemből

2012. Március 12. – a Mike által meg- és aláírt munkaköri leírást, valamint Rebit illető döntésünket emailben közöltem az ügyintézővel.

2012. Március 26. – egy nem túl ígéretes hétfő reggelen a munkahelyre beérve megnéztem a postafiókomat és látom hogy kaptam emailt az Immitől vasárnap du. 2:31-kor, hogy változás állt be a kérelem ügyében. Nosza, léptem is azonnal be az online felületre, ahol az alábbi kép fogadott:

Úgyhogy most jó kedvünk van és jelentősen megkönnyebültük.

2012. Április 2. – megjött a hivatalos email-értesítés meg hogy be kell fizetnünk a migrant levy-t (felnőtteknek $310, gyerekeknek $155)

2012. Április 3. – kitöltöttem a befizetési formanyomtatványt és az útlevelekkel együtt a belvárosi Immigrationnél a dobozba pottyantottam

2012. Április 5. – a bankszámlakivonaton megjelent, hogy levonták a zsozsót

Hosszúnak érzett várakozás, ami közben naponta néztem az online felületet, hogy történik-e már valami, Gabi meg a postaládát hogy mikor hozzák már vissza az útlevelet 🙂

2012. Április 18. – újabb email az Immigrationtől, most már az aktív vízumunk sor is átváltott:

Most már biztosan hamar a kezünkben lesz 🙂

2012. Április 19. – megérkeztek az útlevelek a futárral!

Azóta meg örülünk és mást is csinálunk, de ez már tényleg egy másik történet.

Összesítés:

257 nap (ez egyéni

$440 + $1550 + $250/fő (medical, ez életkortól függően lehet olcsóbb is) + $310/fő (migrant levy)

Ifjú pároknak: $3110, gyerekek esetén +$500-700

Lost in translation

Noha nem az adott című filmről szól a bejegyzés, de nagyon találó erre a szösszenetre. Közben elgondolkodtam hogyan is lehetne ezt magyarul mondani, azt hiszem a helyzetre amire most vonatkozik, nagyjából a következő lenne találó: “fordítás közben összekeveredett betűk” – fordítás alatt most nem a nyelvek közötti váltást kell érteni, hanem hogy az agy miként fordítja le magának a hallottakat. Nos, aki esetleg a bevezető alapján tudományos gondolatmenetet vár, ki kell hogy ábrándítsam, mindössze Bence egy aranyos szófordulatáról van szó: nála a Húsvéti Nyuszi kifejezés valahogy elkallódott az agyba vezető út folyamán, tett egy vargabetűt és Sülthéti Nyusziként érkezett meg 🙂 Igen, nyugodtan tessék visszaolvasni, valóban azt mondta/írtam hogy sülthéti!

Gyerek (és főképp Bence) kedvelőknek még belezsuppantom a bejegyzésbe az alábbi előadóművészeti élményvideót. Talán rajtam kívül más is ismeri a régi Denver Dinó rajzfilmsorozatot, amit nemrég találtam meg a kisembernek, azóta nagyon szereti a zenéjét, sokszor énekelgeti is. Én is szeretem, Vikidál Gyula jól zúz benne 🙂