1 év Aucklandben

Nos, augusztus 1-jén lesz 1 éve, hogy Wellingtonból Aucklandbe költöztünk. Mivel más blogokon még nem nagyon olvastam első kézből való összehasonlítást a két városról – aminek legvalószínűbb, prózai oka az, hogy a blogolók nagy többsége csak az egyikben lakott huzamosabb ideig -, úgy gondoltam e jeles fordulónap alkalmából egy rövid, szubjektív szösszenettel jelentkezem.

Előre ismétlem, hogy szerintem a tárgyilagostól messze lesz az értékelés, vagy legalábbis nem értelmezhető átlagosan a két városra, köszönhetően annak, hogy lenn délen nem bent Wellingtonban, hanem Wainuiomataban laktunk, ami bár nagyon szép tud lenni, nem igazán lett a szívem csücske, itt északon pedig Torbayben, a North Shore egyik nagyon kellemes részén találtunk egy nagyon jó házikót. Előbbi negatív, utóbbi pozitív irányba mozdítja el a személyes benyomások kijelzőjét.

  • Időjárás
    • Azt hiszem ezen nem sokmindent kell részleteznem, az biztos hogy az egyik legkomolyabb különbség ebben rejlik a két hely között. Wellington a tények alapján kb. 3-6 fokkal hidegebb átlagosan, de ez sokszor sokkal többnek érződik. Ehhez persze nagyban hozzájárul, hogy mi egy völgyben laktunk, ahol minden reggel köd fedte a falut, és csak 9 óra felé kezdett el a napocska besütni oda, valamint elég hamar elfedte orcáját az este közeledtével. Mielőtt Aucklandbe jöttünk, sokan riogattak, hogy majd annyi esőt kapunk (amiből ott már kezdett elegünk lenni), hogy visszakívánjuk a múltat. Nos, ez nem igaz. Sokat esik, ezt aláírom, de nem kívánkozunk vissza, mégpedig azért sem, mert egyrészt nagyon gyakran a napi csapadék éjszaka jön le, másrészt pedig nem is tudom volt-e olyan, hogy napokig borult égre nézhettünk fel, a napsütés halovány reménye nélkül. Itt negyed óránként is tud váltakozni az eső, derült ég, eső+derült ég (szivárvány kombóval esetenként), szóval mindig lehet reménykedni egy kis jobbkedvre derítő derült égben. Ezzel szemben Wellington környékén a depressziót okozó, felhőborította ég különösen gyakori télvíz idején. Egyik ottani barátommal csevegtem nemrég, és ő következő találó kijelentést írta: “We have to keep our spirit high in those rainy days” (magyarán szólva kb. annyit tesz, hogy “Őriznünk kell magunkban a reményt ezeken az esős napokon”). Idén januárban jártunk Johnsonvilleben (ami korántsem annyira kieső helyen van, mint Wainui), és este bizony kellemes volt begyújtani a gázkályhát minimális fokozaton, hogy kellemes legyen a benti hőmérséklet.
    • Sokan a széllel is példálóznak, én nem jutottam el odáig, hogy az probléma legyen. Egyrészt mert akkor még nem motoroztam, másrészt pedig sokkal jobban zavart a hideg, az eső, a napsütés hiánya, hogysem a szél zavarjon, ami ellen viszonylagos védelmet nyújtottak a házak.
  • Csodaszép partok/öblök – a North Shore keleti partján található öblök oltári szépek, imádjuk őket. Anno még Wainuiból leginkább a Petone Seaview felé jártunk sokat, de pl. Long Bay sokkal inkább az én ízlésemnek való. Ráadásul az sem utolsó szempont, hogy utóbbiban nyáron (bátrabbak tavasszal/ősszel, esetleg lábmártózás télen) simán lehet fürdeni. Wellington környékén mindössze két helyen fürödtem (az egyik kategória): uszodákban és a blueberry farm tavacskájában. Utóbbi is elég hideg volt, de az élmény miatt simán megérte!
  • Auckland nagy, mi több, nekem hatalmas, ehhez képest Wellington egész kompakt. Ugyan nekem ott is meg most is kb. 25 km-t kell utaznom a munkahelyemig, de ha itt tovább akarnék menni, még a városban gurulhatnék 30-40 km-en át, míg Wellington belvárosától a Cook szoros már nincs messze. Amikor Gled Edenbe megyünk “haverkodni”, az sem olyan, mint Wainui-Lower Hutt, noha a felfogásunk már kezd átalakulni és a 10-15km-en belüli barátok már “itt vannak a szomszédban”, míg a 35-40-re lévőkhöz “egy kicsit autózni kell”.
  • Nekem a házak jobban tetszenek errefelé, sokkal több fantáziadús, vagy egyszerűen csak lakályos épületet látok. Persze ismét nem lehet figyelmen kívül hagyni a tényt, hogy a North Shore-on lakunk. Wellingtonban kb. a Churton Park nyújtott hasonló hangulatot számomra.
  • Közösségi közlekedés tekintetében egyik hely sincs igazán eleresztve, csak máshogy nem jó a kettő.
  • Külföldi üdülés kapcsán sokkal egyszerűbb Aucklandből indulni, mert ha innen nem megy járat valahová, akkor NZ-ről szinte sehonnan sem (szinte, mert van 1-2 kivétel). Tavaly Rebi megjárta, hogy késett a gépe mikor Mo-ról hazafelé jött, aminek következtében lett egy kis eltöltenivaló ideje Aucklandben, kényszerpihenő formájában. Most ez a veszély nem fenyegeti. Anno Gabi nem volt túl lelkes ezt illetően, szóval ez hiába csak egyszeri eset, nekünk fontos (volt).
  • Aucklandben nincs Shop&Go a pekiben (amikor a vásárló saját maga húzogatja le a vonalkódleolvasóval az árukat menet közben, a végén pedig a szép szeméért elhiszik neki, hogy nincs a kocsiban olyan, amit nem olvasott le), bár állítólag tervezik. Én örülnék neki nagyon. Ellenben az önkiszolgáló kasszák mindenütt nagyon terjednek.
  • Az emberek itt is javarészt kedvesek és segítőkészek, de az igaz, hogy sokkal több az ázsiai származású, Wellingtonban azért ennyi kínai(nak látszó) feliratot úton-útfélen közel sem láttam.
  • Immigration ügyintézésben egy nagy-nagy plusz Wellingtonnak: anno a work permitem elintézéséhez kb. másfél óra kellett (ebből 1 az várakozás volt), mert személyesen meg lehetett oldani. A családnak is, mikor megérkeztek. Ezzel szemben Aucklandben csak kivételes esetekben lehet személyesen intézni bármit is, ha meg beadja az ember, akkor általában legalább hetekben lehet számolni a feldolgozási időt. Ez szintén egyszer (esetleg kétszer) megtörténő eset az egyszeri bevándorló életében, de attól még jelentőségteljes.
Szóval, ahogyan az sejthető volt, főképp az időjárás és a szubjektív tényezők (értem ezalatt az ottani és itteni lakhelyünk környékét, ingatlan-minőségét) billentik Auckland javára a mérleg nyelvét, összességében tehát boldog vagyok az ittléttel, még akkor is ha JAFA-ként éldegélünk 🙂
Reklámok

1 év a Datacomnál

Napra pontosan 1 évvel ezelőtt léptem be először a wellingtoni Datacom irodába, mint ott dolgozó fejlesztő. Hosszú egy év volt, de összességében nagyon jó. Persze nem lehet különválasztani a munkahelyen tapasztaltakat a bevándorlás egyéb vetületeitől, valamint az idő úgyis tompít a kellemetlenségeken, nem utolsósorban pedig úgyis igazi derűlátó fajta vagyok.

Szóval ez már azt hiszem a második leghosszabb munkahelyem (igen, eléggé sajtkukac fajta vagyok, de ez gondolom nem újdonság), de legalábbis nagyon közel áll hozzá. Csak a MÁV-nál dolgoztam (izé, voltam állományban) többet. Az előző cégnél június 23-án mondtam fel, nagyjából 1 év munkaviszonyt követően.

A wellingtoni hónapok közül az első néhány (gyakorlatilag a 2009-esek) volt igazán jó, akkor volt sok tennivaló, távlatok, lehetőségek. Aztán Clive (ex-ex-főnök) bejelentette hogy másik céghez megy. Innentől pangás, amíg nem érkezett valaki (Mike) a helyére. Nagyon jófej fickó lett az utódja, de szakmai szempontból nem jártam jól vele, mert a fő irányvonalaktól annyira eltérő módon szemlélte ezt az egész adattárházasdit, hogy az egyfelől zseniális volt ugyan, másfelől azonban nem nagyon volt szükség hozzá az én szakértelmemhez, illetve más helyen nehéz lett volna hasznosítani ezt a tudást. Emberileg jól összehaverkodtunk, de az hamar világossá vált, hogy minél hamarabb Aucklandbe kéne átnyergelnem a cégen belül.

Mint tudjátok, próbálkoztam – főképp kíváncsiságból – cégen kívül is, de komolytalan volt, amit az adott IT fejvadász cég művelt. Nem mintha bánnám.

Az aucklandi Datacomnál augusztus 3-án volt az első napom. Itt két dél-afrikai fazonnal vagyok egy irodában (Stuart a főnök, Darryl egy tanácsadó-fejlesztő), illetve van egy negyedik, orosz srác – Ivan – is, de ő állandóan ügyfélnél van (korábban ott dolgozott, onnan szerezte meg Stuart), úgyhogy nem sokszor találkozom vele.

Főképp Stuart az, aki hozzám hasonlóan jó sok időt tölt bent az irodában. Jól elvagyunk, általában magunkba temetkezve dolgozunk, néha el-elbeszélgetünk a bevándorlásról, könyvekről, nyelvtudományról, társadalmi kapcsolatokról, stb. Zenei ízlése némi átfedést mutat az enyémmel, a szgépes játékok nem ismeretlenek számára, anno még részt is vett egynek a megírásában (persze nem kell valami nagyon különlegesre gondolni, egy hagyományos ugrálós-lövöldözős platform játékról van szó: Cyril Cyberpunk (Jenő: olyasmi, mint a Dangerous Dave!)).

Szóval jólérzem magam.

Kicsit a szakmáról is (itt érdemes abbahagyni a kevésbé elvetemülteknek :))

Darryl-t tanácsadó-fejlesztőnek neveztem, ebből a szempontból én fejlesztő-tanácsadó vagyok. A Datacom egyik ügyfele a Powerco nevű áramtermelő cég New Plymouthban, akikhez 2-3 hetente járok, alkalmanként 2 napra. Itt főképp SSIS területen segítek, az ETL fejlesztőjüknek más eszközzel van tapasztalata. Már lecseréltük az egész addigi rendszert, lassan élesben is beüzemeljük az újat, ami közben persze folyamatosan bővül az új források feldolgozásával.

Ezzel nagyjából párhuzamosan az általam még Wellingtonban kigondolt SSIS keretet finomítjuk, csinosítjuk, új funkciókkal bővítjük ki. Jelenleg még gyakorlatilag egy üres keret, amibe szabadon helyezhető bármi, a naplózás és a gyerek-csomagok irányítása működik szépen (ez amilyen egyszerűen hangzik, annyira nem az, illetve az egyszerűség és a fejlesztési bonyolultság sokszor fordítottan arányos egymással: minél egyszerűbben célszerű megtervezni és kivitelezni a működést, kizárva ezzel a hibalehetőségeket és hatékonnyá téve a folyamatot, ehhez viszont több idő kell). Meglehetősen dinamikusan lehet felhasználni különböző paraméterek megadásával. Plusz funkciók is várhatóak bele (SSAS QueryLog Dataset oszlopának dekódolása – a 001,100,00001,0111010,0001 pl. nem túl informatív, adatprofilozás, fuzzy lookup a címek “tisztításához”, 1-click-deployment GUI, meg ilyenek), ötlet van jócskán, már csak ki kell dolgozni (ami persze viszonylag nehezen számolható el, tehát főképp egy-két üres órában foglalkozom vele.

Úgyhogy az életem kellemesen zajlik itt a SkyTower lábától nem messze, szeretek itt lenni és jelenleg nem is áll szándékomban továbbállni, helyette viszont szakmailag továbblépni, amire pedig van bőven lehetőség!

Keresztül az északi szigeten

Nagy lelkesen belevetettük magunkat a házkeresésbe, ami hát innen Wellingtonból igencsak nehézkes. Bár nem leküzdhetetlen a távolság, de mindenképp akadály. Ezenfelül gyorsan is kell cselekedni, hiszen a jó házak (de még kevésbé jók is) pikk-pakk elmennek.

Át is mazsoláztunk sok-sok hirdetést Gabival, majd úgy döntöttünk, odautazunk, mert van köztük olyan, amit érdemes lehet megnézni, meg azért mégiscsak jobb ha van hová menni, nem akkor kell apartmanozni, még ha csak rövid távra veszünk is ki valamit. Na de a háznézésről meg az ahhoz tartozó eseményekről majd külön írok, tekintve hogy még folyamatban vannak egynémely ügyek.

A lényeg, hogy kb. szerdán döntöttük el, hogy lesz ami lesz, a hétvégén Aucklandbe utazunk. Csilláék vigyáztak volna Bencére, Barni meg egy napig elvan azért ha indulás előtt elviszem egy körre.

Na, repjegy-vadászat. Ez bizony nem egyszerű, hiszen hétvégére (szombat) alapból nagyobb az utazási kedv, ezenfelül nagyon közeli volt már az időpont, nem úszhattuk meg $500 alatt, sőt inkább felette. Ehhez hozzáveszem az autóbérlést a reptéren meg a benyát, szóval $600 körüli lett volna a végösszeg. Azt meg sokallottuk. Reménykedtem olyanban, hogy hátha utolsó nap lesz visszamondott jegy (ellenőriztem, nem nagyon volt, legalábbis nem bárki által elérhetően), de aztán ehelyett inkább csütörtökön este eldönöttük, hogy 4 keréken megyünk. Legalább “edzünk” egyet a költözéshez, meg Gabi is látja az SH1-es menti látnivalókat (akad bőven!)

A legolcsóbb lehetőségek mind manuális váltóval rendelkeznek, azt meg nem akartunk, anélkül is elég kimerítő lesz a dolog, hogy még erre is figyeljünk. Végül a Budget-tól választottunk egy 1.8-as Corollat. Ket napra 2*$60, azaz $120. Ez nem is vészes szerintem, benzinnel együtt $260-$280-ra saccoltam. Majdnem el is találtam, mert egy teli tankkal (kb 40 liter) eljutottunk Hamilton utánig, visszafelé meg Palmerston Northig majdnem, a végén még kb. 6-8 liter kellett bele, $290 lett kb. a vége.

Szombaton hajnali 3-kor indultunk el, óra nélkül felébredtünk a tervezett felkelési időpontot megelőzően kb. 10 perccel. Barnit elvittem egy rövid éjszakai sétára (később majd felszedi napközire Roy, aki a faluban lakik kicsit arrébb), aztán Bencét beraktuk a verdába (rövid időre felébredt és sírdogált egy adagot, majd visszaaludt). Forgalom szinte semmi, és bár sötétben nem az igazi vezetni (én nem szeretek és nem lehet a tájat nézni sem), de legalább jó ütemben haladtunk.

Taupo magasságában járhattunk, amikor úgy komolyabban világosodni kezdett. Előtte nem sokkal, a Desert Road környékén jó nagy zuhé kapott el a kanyargós szakaszon, de nem volt vészes. Viszont a Tongariro és Reupehu kettőse nem tárult fel előttünk (mellettünk), úgyhogy reménykedtünk, majd a visszaúton!

Innentől már kellemes napsütésben figyelgettük az út menti legelőkön kényelmesen sütkérező birkákat és marhákat, amit csak néhány zápor szakított meg rövid időre.

Bence fel-felébredt, olyankor jókedvűen nézgelődött, énekelt, kiabálgatott hogy “autó, autó”, meg ilyesztgetett minket az oroszlánüvöltésével. Hamiltonban cseréltünk Gabival, onnantól pont a forgalom is megélénkült meg a verda is szólt, hogy fogytán a benzin. Tankoltunk is egyet, aztán gurultunk tovább. Szerencsére az első állomásig (Te Atatu) viszonylag könnyedén és hamar eljutottunk, az SH1-esről a 16-osra átmenetnél kellett csak figyelni, de nagyon jól kitáblázták, szóval simán rátaláltunk. Nekem aztán ismerős is volt egy rész, mert arra már jártam bringával.

Szép nagyon az a félsziget! Következő célpontunk merő kíváncsiságból egy Mount Wellingtonban, a Panmure Basin partján fekvő házikó volt. Itt fél óra volt az open home, úgyhogy hamar végeztünk. Ebéd a Sylvia Parkban (nem mintha annyira jó hely lenne, de közel volt és amúgy sem vagyok annyira ismerős arrafelé), majd irány Henderson. Útközben leszakadt az ég (pedig előtte hogy örvendeztünk annak, hogy itt nem is vészes az eső, mert mindig hamar eláll, de ez eléggé tartósnak nézett ki, ha maga a víz nem is, a borongósság igen), de mire a házhoz értünk elállt (kisember átaludta ezt az utolsót), sőt hazafelé indulva még napsütést is láttunk ismét. Én pedig pólóban voltam mindenütt és nem fáztam!

Egy útszéli Autobahn kávézóban ledöntöttünk egy-egy mocaccinót, majd irány Taupo! Újabb bazi nagy eső kapott el sötétedés után nem sokkal (az ilyen eseteknél volt nagyon jó, hogy bérelt autóval vagyunk, mert Albertben hiába megy a fűtés, párás marad az oldalsó ablak). Most már azért kezdtünk fáradni, úgyhogy nagyon örültünk első leszervezett couchsurfing-es szállásunknak.

/Kitérő: a couchsurfing egy érdekes, teljesen önkéntes, adok-kapok alapú dolog. A lényege nagyon egyszerű: aki tud, felajánl egy fekvőhelyet (couch = kanapé), ahol bárki alhat, aki felveszi vele a kapcsolatot és megengedi neki. Ha pedig az illető szeretne utazni és valakinél megszállni, dettó. Hogy összefogja ezeket a kedves embereket, létrejött a www.couchsurfing.org oldal, ahol lehet böngészni a világ minden pontján lakó embertársaink között, ha valahol meg szeretnél szállni. Nem kötelező felajánlani, de persze sokkal jobb a dolog, ha nem csak kapsz hanem adsz is. Hogy kiben bízhatsz meg? Ez egy érdekes kérdés, gyakorlatilag a referenciákra és a Jóistenre hagyatkozhatsz, de ez a kettő elegendő is szokott lenni. Nekünk Csilláék javasolták, ők már voltak vendégek és vendéglátók is. Sokkal személyesebb így megaludni valahol, mint pl. egy motelban. Nem jobb, nem rosszabb, teljesen más./

Terence nagyon rendes volt, bár leginkább az lepett meg, hogy mennyire megbízik idegenekben. Mivel másnap reggel ő korán (5 körül) ment dolgozni, mondta hogy nyugodtan maradjunk, csak álljunk ki a garázsból és utána csukjuk be.

Amúgy nem volt nagy beszélgetős kedvében, pedig nyomattam a small talkot rendesen! Sajnos pont a TriNations egyik meccse közepén érkeztünk (de azt hiszem a félidőben), úgyhogy nagyon igyekezett vissza a TV elé 🙂 Én is inkább a meccset követően (All Blacks most megverte Dél-Afrikát, nem úgy mint amikor anno, Aucklandben hobe-val néztem életem első rögbimeccsét) kíséreltem meg cseverészni vele, de nem volt nagy hangulata hozzá. No mindegy, mi is fáradtak voltunk, úgyhogy hamarosan aludni tértünk. Érdekes módon nem fáztam az amúgy eléggé hideg szobában (legalábbis a nappalihoz képest hűvös volt, mert ott égett a tűz a kandallóban), kezdek tényleg kiwisedni!

Egy kiadós alvás után, reggel 8 körül indultunk neki utunk utolsó, kb. 400 km-es szakaszának. Taupo települése után, a tó mentén kanyargó utat szegélyező pihenőnél reggeliztünk egyet, és a következő fényképeket készítettem:

image

Továbbhaladva most végre világosban hajtottunk át a Desert Roadon, ahonnan a Tongariro és Raupehu kettőse is kiválóan megfigyelhető az ilyen kristálytiszta időben:

image image

És hogy miért nevezik Desert (Sivatag) Roadnak? A válasz képként:

image

Palmerston North előtt egy kicsivel (50-60 km) jött el az ideje a következő tankolásnak, amit jól is időzítettünk, mert utána jódarabig nem volt benzinkút (vagy 40 km-en keresztül), csak birkák és dombok és legelők. Mondhatnám hogy ez már itt snassz, de a látvány nem volt unalmas, sőt mindig élvezettel csodálkoztunk rá egy-egy újabb dombocskára ami kicsit másképp gyűrődött, másfajta fákkal büszkélkedett, mint az előzőek.

Tervben volt az is, hogy nem teljesen ugyanarra megyünk visszafelé (legalábbis Levin magasságától), hiszen ezt az utolsó részt már többször megjártuk autóval, de nem nagyon akadt olyan választás, ami ne járt volna jelentős időbeli kerülővel. Levinben megálltunk egy kicsit nyújtózni az Adventure Parknál, ahol Bence nagyon élvezte a játékot. Ezután már nekünk is kezdett nyűg lenni a dolog, vártuk már a megérkezést, a kisembert meg elnyomta az álom:

image

Nagyjából 4 óra tájban gördültünk be az udvarra, igyekeznem is kellett a bérelt autó visszavitelével, teletankolni már nem is volt időm, de sikerült 5-re odaérnem!

így esett hát az első közös aucklandi utazásunk. Fárasztó volt de jó, és mindketten úgy érezzük, megérte! Bence pedig meglepően jól bírta a kocsiban ücsörgést, szerintem nekem nem ment volna ilyen jól koráb(b)an 🙂

Időjárás (MOST)

— *** — *** — Ha valamelyik aucklandi olvasónak van kedve, hozzászólásként beírhatja, hogy mennyire jött be az előrejelzés. Köszönöm! Én meg írom az itteni “eredményeket”. — *** — *** —

Július 7: Wellingtonban eső-eső-eső (talán teljesen szünet nélkül)

Július 8: Wellingtonban nem esik (vagy legalábbis nem látványosan), viszont nagyon lóg az eső lába, mert gomolygó, szürke felhők vannak bőséggel. Meg szél is, de az nem ritkaság erre. Aztán ebéd felé menet tapasztaltam közvetett napsütést egy távoli épület falán, de hamar eltűnt.

Tovább nem folytatom, mert szerencsére a Metservice-nek nem jött be a jóslata, és gyakorlatilag egész hétvégén szép időnk volt. Szombaton a reggel még esősen indult, aztán természetesen a kutyasétám után sütött ki a napocska, és ez meg is maradt egészen naplementéig. Mondjuk ezzel karöltve a hideg is keményen jött, amikor nem felhős az ég, bizony mínuszba forduló éjszakák vannak. Vasárnap ugyanez, csak már reggel is hétágra sütött a nap (persze nem Wainuiban, ahol a köd kb. 10 óra körülre oszlott fel). El is mentünk Bencével sétálni egyet, öltözködés közben fel is ötlött bennem, hogy vajon látok-e ma rövidnadrágos figurákat. Nem kellett sokáig várnom, alighogy kifordultunk az utcára, 30 méterrel arrébb meg is pillantottunk egy csajt rövidnadrágban, felül meg egy top (még csak nem is póló!)… ez van itt 🙂 Aztán ma is csudakék az ég, felhőt nem is láttam (csak ködöt reggel). Talán lesz ilyen hétvége is, akkor meglátogatjuk Castlepointot egy másik világítótoronnyal, fókákkal, delfinekkel.

Vagy írhatnám azt is, hogy csak most, csak itt, de mindegy. A kép önmagáért beszél szerintem (forrás: www.metservice.co.nz). Nem tudom, hogy mennyire valós Aucklandre nézve, de az biztos, hogy az itteni megállja a helyét: Az alsó részről csak másodkézből kapott információim szoktak lenni, de sűrűn előfordult, hogy Helgával csevegve szóba került az időjárás is (közben rájöttem, hogy az angoloknál azért olyan gyakori téma ez, mert mindig reménykednek, hogy hátha jobb lesz, de aztán nem), és az esetek nagyobbik részében mikor itt barátságtalanul gomolyogtak a felhők a fejünk felett, ő a napsütésben klimpírozta a billentyűket. Olyan talán nem is volt, hogy én lelkendeztem volna az itteni ragyogásban, őt meg az esőfelhők öntözték volna.

Persze ez szubjektív, tudom hogy Aucklandben is sokat esik az eső (statisztikailag mm-ben kb. ugyanannyit, éves 1250mm körüli mennyiségben), de szerintem elviselhetőbb, ha összevissza teszi ezt, nem pedig 4-5 napig folyamatosan, a napsütés halovány reménye nélkül, gomolygó szürkeségbe burkolózva. Csanádnál került szóba egyszer, hogy milyen változékony az időjárás, egyik pillanatban még napsütés, aztán hirtelen zápor. Itt a “délvidéken” nem ennyire kiszámíthatatlan. Ehelyett nem nagyon fordul elő, hogy napsütés aztán esik, inkább esik aztán esik 🙂 Okés, az igazság az, hogy vannak nagyon csuparagyogó időszakok is, mint pl. az előző hétvége 3 napja, vagy az idei április-május (utóbbinak az eleje), de aztán napokig csak a közvetett fény világít nappal. A széllel viszont semmi gondom, csak néha idegesít, mikor futok a vonatra munka után, de ez nem mostanában fordult elő (nem a futás, hanem hogy a szél fújt!).

Ottaniak természetesen cáfolhatnak, de eljön még az idő (méghozzá hamarosan, de erről majd egy másik bejegyzésben), hogy én saját magam cáfolhatom vagy igazolhatom a fenti gondolatmenetet 🙂

A hőmérséklet-különbséget is vegyük észre az összehasonlító ábrán, valamit hogy az alsóban sokkal több a sárga. Persze némi egyszerű képmódosítással ezt az arányt megfordíthattam volna…

image

image

Cape Palliser

Egy kellemes, ragyogóan napsütéses szombaton, július 3-án úgy döntöttünk (a döntésben csak az első két tényező játszott szerepet, a szombathoz annyiban ragaszkodtunk, hogy amikor dolgozom, akkor ezt nehéz megvalósítani, de hogy pont eme dátum legyen, az már tényleg csak így jött ki), hogy kimozdulunk valahová messzebb, mint a közvetlen környékünk.

A választás Cape Palliserre esett (Gabi a héten nézegette Csilláék ott készített képeit), ami az északi sziget legdélebbi pontja, és ennek örömére világítótorony is épült onnan. Na jó, az építés lelki hátterébe nem látok bele igazán, szóval lehet hogy nem ennek örömére, hanem a tengerjáró hajók navigációjának segítése volt az ok).

A helyszín egyszerre volt nem is olyan messze, de a kanyargós útszakaszok, a murvás részek és a szembesütő nap miatt a gugli szerinti 145 km-es távot 2.5 órába tellett megtenni (google maps 3.5 óránál is többet becsült, és én lassabb fajta sofőr is vagyok). Mondjuk nem is siettünk túlzottan, hiszen olyan csodaszép részeken hajtottunk keresztül, hogy inkább csak ámultunk-bámultunk.

image

image

Sajnos ma tudtam csak meg, hogy útközben azt a forgatási helyszínt is megnézhettük volna a Gyűrűk urából, amely a 3. részben a Holtak ösvénye elnevezést viselte, amúgy pedig Putangirua Pinnacles az érdekes geológiai képződmény neve. Mondjuk Bencével egészen nem is biztos hogy el tudtunk volna kirándulni odáig, mert ha őkelmének van kedve, akkor legyalogol 5-6 km-t is, de mikor nincs, akkor bizony az én vállamon nyugszik a súlya. Meg ez elég nehéz, köves terepnek is ígérkezik.

image

image

Viszont a világítótorony és a környéke gyönyörű! Életünk első, szabadon lévő fókáit is megtekinthettük, ahogy ott sütkéreztek a hullámok nyaldosta, napfény fürösztötte sziklák meleg felszínén. Nagyon lustálkodtak, az egyik háton fekve ásítozott, ő nagyon hasonlított Barnikára, ahogyan az szokott punnyadni.

image

Miután a parton eltöltöttünk fókanézéssel, hullámfigyeléssel és kavicsdobálással némi időt, a világítótoronynak otthont adó kiszögelléshez vezető lépcső irányába vettük utunkat. 264 keskeny lépcső vezet oda, ketten nem is nagyon lehet elférni egymás mellett.

image

Mikor odaértünk, 5-6 éves gyerekeket is hoztak lefelé háton, de Bence pici léte ellenére is a felfelé vezető út egyharmadát megtette a saját lábacskáján, kézfogós segítséggel. Lefelé már félútig is eljutott, sőt ha nem fogom a kezét, akkor egyedül végigért volna, ráadásul hamarabb, mint mi. Csak a lejutás módja változott volna lépcsőzésről gurulásra.

image

Fentről oltári szép kilátás nyílt, én még a torony mögött induló sziklás gerincre is felkapaszkodtam egy darabig, hogy még szebb legyen, meg nem is tudtam ellenállni annak a gyönyörű, bokrokkal tarkított, szürkéllő sziklának 🙂

image

image

image

A Déli Alpok magas hegyei is tettenérhetőek innen. Innen is, mert Wainuiból is láthatóak szép időben, de most aztán pláne!

image

Kiadós bámulás után visszafelé vettük utunkat a kocsihoz, útközben hazafelé még fényképeztünk egyet-kettőt,

image
(Kár, hogy a tükör belelógott, de a színek annyira szépek…)

image
(Még mielőtt kijutottunk volna, sokszor kerestem ilyen utakat a gugli térképen, amolyan “kint a világ szélén” hangulatúakat, most végre nemcsak nézhetem, hanem át is élhetem!)

aztán a lemenő nap sűrűn szembetűző fényében kanyarogtunk az SH2-es Featherston környéki szerpentinjein, és a szürkület előtt nem sokkal értünk haza, Wainuiomataba.

Hú de jó nap volt ez (is)!

Engedélyből (Permit) vízum (Visa)

Anno mikor Rebinek töltögettük ki a student permit/visa igényléshez az űrlapot, tudatában voltunk, hogy biztosan fog Magyarországra utazni, ezért vízumot kértünk neki. Legalábbis ez állt szándékunkban. A Student Permit és a Student Visa $200-ba került, úgy gondoltuk, kihagyjuk a Permit részt, jöhet rögtön a vízum (a kettő között annyi a különbség, hogy előbbi érvényét veszti amint a tulajdonosa elhagyja az országot, míg a másik birtokában az érvényességi időn belül tetszőlegesen lehet utazgatni külföldre).

Biztos vagyok benne – ez persze korántsem jelent 100%-ot – hogy megfelelő helyen x-eltünk a nyomtatványon, és mivel a fizetett összeg stimmelt, feléje sem néztem. Egészen szerda estig, Györgyi rákérdezése kapcsán. Ekkor jött a meglepi, hogy ez bizony csak permit. Na, jött a fejvakarás, hogy most mi legyen, hiszen a kisasszony csütörtök este már repülőn fog ülni. A felelősök, hibaokozók keresése helyett inkább arra összpontosítottunk, miként lehet megoldani a szerencsésnek korántsem nevezhető helyzetet.

2 lehetőség állt előttünk (majdnem 3):

  1. Másnap benézek az Immihez, mivel itt Wellingtonban Student Permit/Visa dolgokat lehet személyesen is intézni, aztán reménykedem, hogy megkapjuk $200 leszurkolása ellenében a vízumot. Balázs javaslatára egy levelet is írtam az indoklással (elismerve a hibámat), hogy ha kell, akkor legyen.
  2. Ha nem lehet a fenti módon elintézni, akkor is repül, bukjuk a permitjét, mikor visszajön akkor igényel a határon visitor’s permit-et (bocsánat a sok angol szó használatáért, a kategóriák pontos megfeleltetése miatt ragaszkodom hozzá), aztán gyorsan elvisszük orvosi vizsgálatra, újraigényeljük a student akármit, aztán folytatódik minden a megszokott mederben, jövőre pedig már talán PR-ral jöhet-mehet.
  3. A 2-es változat azon változata, amiben nem igényeltünk volna a visitor’s permit után studentet, hanem megvárjuk a PR eredményét, de akkor nem járhatott volna szabályosan iskolába, ami akkor is rossz ha egyáltalán nem járhat, még rosszabb pedig ha utólag kiderül, szóval ezt szinte felmerülése pillanatában elsüllyesztettük.

Nosza másnap keltem is jó korán, elvittem Barnit sétálni a sötétben, öltöny fel, mert ma reggel még ügyfélhez is kell majd menni, aztán irány a busz. A szokottnál fél órával korábban mentem, azonban a közösségi közlekedés következetlensége következtében (ezt az alliterálást!) a 30 perc 20-ra olvadt mire beértem a városba, amit kis kocogással ellensúlyoztam. Az irodában gyorsan kinyomtattam a levelet, írtam egy cetlit Mike-nak, hogy halaszthatatlan dolgom van, de igyekszem vissza és loholtam az Immihez. Szerencsére a belváros kellemesen bejárható gyalog is (pláne az én sebességemmel), így 5-6 perccel nyitás előtt már ott is voltam.

Másodikként léptem be az ügyféltérbe, húztam sorszámot, majd kb. 5-10 perces várakozást követően egy maori ügyintézővel szemben telepedtem le. /Őt már mindkét előző alkalommal is néztem/néztük hogy milyen rokonszenves és segítőkész figura, csak akkor nem hozzá, hanem másik segítőkész emberekhez kerültünk./

Elregéltem neki a helyzetet, mosolygott, megkérdezte, hogy most akarok-e Student Visa-t kérni, aztán már tolta is elém a kártyaolvasót, én meg ütöttem be a pin-kódot, és 200 dolcsival könnyebben, de egy matricával nehezebben távoztam fél 10 előtt néhány perccel! 🙂

Az ügyintézés leghosszabb részfolyamata az volt, mikor a fickó elment lapot hozni a nyomtatóba, mert az kifogyott 🙂 Amíg azonban ott ült és ügyintézett előttem, néhány kérdést is volt alkalmam feltenni a permit/visa dolgokat illetően. Imigyen tudtam megvilágosulni, hogy a permit minden esetben a vízum előfeltétele. Amíg nincs permit, nincs visa. Oké, lehet nem kérni a permit matricát, de az árát ki kell fizetni, szóval akkor is megkapod hivatalosan a permitet, csak nem ragasztják be. Tehát semmiképp sem lehetett volna meg Rebi esetében $200-ból az egész, és nem igazán mi töltöttünk ki rosszul – bár az ügyintéző szólhatott volna, meg a profi személy akinek feladata lett volna erről felvilágosítani -, csak most kissé kutyafuttában sikeredett a végére.

De a lényeg hogy meglett, gyanítom még a teljesen szabályosnál egy “árnyalattal” egyszerűbben is, Rebi meg azóta már valahol Európa/Ázsia környékén szeli a felhőket (remélem csak közvetve, és nem a saját bőrén érezve a menetszelet).

Carpool nyeremény

Nem tudom van-e a carpool-nak rendes magyar megfelelője, de mivel nem túlzottan elterjedt (ami némileg az arrafelé honos magyar mentalitásban is gyökeredzik, de jócskán vannak más okai is), el tudom képzelni hogy nincs.

No, röviden szólva ama egyszerű dolgot nevezik így, amikor többen összeállnak és egy autóval utaznak a munkába főképp anyagi spórolás céljából, ami szerencsére egyirányba mutat a környezet kímélésével és a többi közlekedő helyzetének javításával (1 autó kevesebb helyet foglal és kevésbé járul hozzá a forgalmi dugóhoz, mint 3-4).

Egyes országokban (én a németekkel összefüggésben hallottam először a jelenségről) ezt megpróbálják intézményesíteni. Nohát itt is. Valamikor év elején lettem figyelmes egy nagy-nagy carpooling plakátra itt a munkahelyem mellett, és bár akkor sem terveztem hogy lecserélem a vonatozást, azért beregisztráltam rá kíváncsiságból. Wainuiból nagyjából 4-5 ember volt, akikkel összeállhattam volna, de az időpontok nagyon nem stimmeltek.

A lényeg most nem is ez, hanem a hozzá kapcsolódó ösztönzés. Az itteni carpooling honlap (amely gyakorlatilag egy portál, ahol az ember megkeresheti az ő útvonalához leginkább passzoló regisztrált tagokat és felveheti velük a kapcsolatot) állami üzemeltetésű és igyekeznek minél jobban rávenni az embereket a használatára és meg is kérdezik a felhasználókat, mi a véleményük a honlapról.

Mint regisztrált tag, én is megkaptam a kérdőívet egy-két héttel ezelőtt, amit akkor is kitöltöttem volna, ha nem helyeznek kilátásba nyereményt. No, a végeredmény az lett, hogy nyertem $100-at nyereménykupon formájában, amit egy ajándék-oldalról lehet kiválasztani, ahol nyolcvanakárhány lehetőség van, eddig a legegyszerűbbnek a Warehouse utalvány tűnik, de van Mitre10, NoelLeeming meg utazási irodás, szóval nem csak amolyan “azért költöm el mert kaptam, amúgy semmi ilyesmire nincs szükségem”, hanem tényleg használható.

Ez az első szerencse-nyereményem itt és nagyon örülök neki. Jókor jött, mert egy ilyen mindig jókor jön. Nem is főképp a pénz miatt, hanem maga a nyerés ténye jó érzés :o)