Hogyan lesz a kevés is sok

Morgolódással és bosszúsággal vegyes hangulatban telt az április számomra a mindennapi munkahelyi életben. Volt egyszer egy teljesítményértékelés, ami kapcsán rájöttem hogy a Mátyás király jelenség nem csak kis hazánkban ismert, hanem másutt is előszeretettel alkalmazzák.

Elvileg ugyanis minden nagyon jól ment az elmúlt egy évben, kiválóan fejlődtem mindenben de amikor a hangzatos (noha évente egyszer elhangzó, emiatt kissé üresnek érzett) szavak tettekre váltása következett volna (korábbi megállapodás alapján is), akkor kaptam is meg nem is. Valamit kaptam, ami kb arra jó, hogy ne mondhassam “nem kaptam semmit“.

Ez nem önmagában lett volna baj, hanem a főnök által magasra beállított elvárások miatt. Mint amikor az ígérgető politikus tervei nem válnak valóra, nagyobb csalódottságot eredményeznek, mintha ígéret sem lett volna. No én is így jártam. Közben némi ferdítés is volt néhány információ-morzsában mit elibém hintettek – ezeket utólag tudtam meg – és ez sem segített túlzottan lelkesedésem tüzének magasan lobogtatásában.

Aztán következő lépésként életem leggagyibb melójára tettek be nyíltan vállalt vonakodásom ellenére, illetve hogy nem passzolt a hátteremhez az egész. Vagyis elvileg igen, de valójában mindenki tudta hogy nem. Ez egy több éves elfoglaltságnak indult aminek én nem nagyon (vagy inkább nagyon nem) örültem. Mikor elkezdtem, akkor méginkább nem, mert láttam hogyan évülne el szakértelmem egy jelentős része ezalatt az idő alatt. Noha egy bankról van szó, magyar állami céghez hasonló szervezettség és munkatempó uralkodott az agile-nak kikiáltott, de nagyon döcögősen haladó csapatban.

No, eme fejlemények elegendőnek bizonyultak ahhoz, hogy a havonta néhányszori meló-megkeresésekre érdeklődve reagáljak (külön keresnem nem is kellett, hála a fejvadászok prémium LinkedIn előfizetésének és szorgalmának /mohóságának?/) illetve a már régóta kallódó lehetőségeket felelevenítsem.

A túlzott részletezés okozta ujjgörcs elkerülése végett legyen elég annyi hogy amikor már folyamatban volt két helyen is a felvételi folyamat (ekkor még végeredmény nélkül), kaptam egy teljesen meglepetésszerű, egyáltalán nem várt telefonhívást egy napfényes csütörtöki reggelen egy szakmai baráttól, aki kb. másfél évvel ezelőtt költözött a családjával a Déli Sziget közepébe. Azóta is időnként váltunk emaileket, többször kérdeztem mi a helyzet, hogy áll a melóval (szabadúszó BI tanácsadóként tevékenykedett a délvidéken). Ő ezt úgy (is) értelmezte, hogy talán engem is érdekel ha valami kellemes adódik ott lenn (ami lehet hogy így volt, lehet hogy nem, tudatos szinten biztos nem összpontosítottam rá). Ez alapján rögtön a közepébe vágva megkérdezte, érdekel-e egy jónak ígérkező meló “valahol messze délen” (örökös napsütés és szerelem tengere nélkül).

Hogy miért gondoltam át amikor a másik kettő már előrehaladottabb állapotban volt?

  • mert egyikben sem volt még végleges eredmény
  • a barátom is tanácsadó volt sok évig és most mégis elment belsősnek egy céghez alapos átgondolás után, ez pedig nagyon esélyessé teszi hogy nem úgy keveredem bele valamibe, mint anno a BNZ-nél
  • vonz a Déli Sziget, még akkor is ha az Északi is gyönyörű és korántsem láttunk még mindent itt sem

Persze képzelhetitek, mekkora töprengés adódott ebből kis családunkban. Mindenféle módon próbáltuk értekelni a különböző lehetőségeket, de meg kell mondjam őszintén, a hétvégénk inkább sokkban telt mintsem értelmes átgondolásban.

Összefoglalva a következő helyzetbe kerültünk:

  • meló egy tanácsadó cégnél az eddigi folytatásaként csak remélhetőleg jobb légkörben és jobban profilba vágó projektekkel
  • egy globális nagyvállalati környezet jó pénzzel de még több politikával (csupa indiaival a csapatban, ami önmagában nem gond, vannak indiai haverjaim, de saját és másodkézből kapott tapasztalat alapján közösségben eléggé hajlamosak a rossz értelemben vett politizálásra, fúrásra, stb.)
  • irány a Déli Sziget nem annyira magas fizuval de ígéretes mindennapokkal valamint felfedezős hétvégékkel, ezzel azonban együtt jár kis családunk nagy költözése.

A hármas (3) szám soknak hangzik? Egyáltalán nem, de ebben az esetben bizony sok töprengenivalót adott.

Reklámok

Dilbert, Murphy, akármi nap

Ez egy érdekes munkanap (volt, remélem). Ha valaki nem ismerné Dilbertet, egy stílusában Murhpyhez hasonló képregény, de pont a modern üzleti, projekt-központú életre kitalálva. Sok fanyar poénnal, iróniával fűszerezve.

Reggel 8-ra jött egy állandó szerződéses fickó hozzánk (permanent contractor), hogy besegítsen néhány (kb. 25) jelentés megírásában, átalakításában (10 nagyjából megvan, csak át kell formázni). Emiatt nem tudtam elmenni kondizni, mert annyira korán azért én sem kelek. Amúgy ez nem lett volna baj. De: miután fél órát meséltem neki, aztán egy munkatársammal még 1 órát molyoltunk, hogy be tudjuk izzítani neki az elvileg előkészített gépet hálózattal, Citrix-szel, mindennel együtt, leültem végre dolgozni a saját feladataimmal. 10 perc múlva szól a velem szemben ülő kolléga (Darryl): “Láttad, hogy Ken elment?” /talán Barbi hívta…/

“Mi van?” – nézek hátra, a fickó tényleg eltűnt. Azt mondta hogy ő nem ír jelentéseket, felállt és elment… azóta minden órában poénkodunk egyet rajta, hogy “én sem írok jelentéseket” 🙂

Következő lépés: oké, ehelyett a fazon helyett délután f5-kor majd jön Bruce, tartok neki egy rövid eligazítást, aztán holnap érdemben belevág.

Du. 2 körül kapom az infot, hogy van egy belsős srác, akit ráuszíthatunk a dologra, szóval nem kell a másik fejlesztő aki f5-re jönne. Kérdem én mi a neve, csak úgy kíváncsiságból. Jonathan. Szép név. 10 perc múlva megjelenik JOH~NA~THAAN Chen… neki is leadtam az eligazítást, áthoztuk a gépét az iroda messzebbi részéből, aztán nekiállt dolgozni, miután összeszerelte a gépét. Lehetett ekkor már 3 óra.

Utána írtam Darrylnek csevegőben, milyen félrevezető hogy az ázsiaiak sokszor európai keresztnevet választanak maguknak. Ezen valamiért úgy elkezdett röhögni hogy persze nekem is kellett, és az ilyen nevetéssel az a gond hogy nemcsak nem tudod visszafojtani, de kimész mondjuk WC-re, akkor nem tudod kiröhögni magad, mert amint visszaérsz, újra jön az inger…

Fél órával később egy másik fejlesztőt is hoztak, de neki már nem tartottam meg az eligazítást, őt félretettük későbbre 🙂

4 körül a Johnathan srácnak meg mennie kellett (írtam, hogy sürgősen volt szükség új emberre?).

F5-kor Darrylnek szólnak a portáról, hogy itt van a harmadik fejlesztő, aki nem kapta meg az emailt, amiben Darryl lemondta a melóját…

Másik projekten: ha ismeri valaki a Sharepointot, tudja hogy nem egy egyszerű jószág. Még Microsoft mércével sem! Hozzá képest még gépikódban programozni is időnként egyszerűbb lehet… Szóval ha elszáll egy sharepoint oldal, igen nehezen lehet visszaállítani, ha lehet egyáltalán.

Szóval a hölgyemény New Plymouthban (az “Ügyfél” egyik jeles képviselője) úgy gondolta hogy egy fejlesztői virtuális géppel (dev box) bármit lehet, azon úgysincs komoly dolog ami elveszhet (ja, persze, pedig a lényeg azon van…). Szóval kitörölte az egész sharepoint site-ot, amiben egy másik munkatársamnak egy napi munkája benne volt úgy, hogy template restore nem segít rajta, szóval a jelek szerint elvesztek az adatok belőle. Milyen választ kapott mikor rákérdezett, hogy mi a fene történt? “Affene, valaki biztos valami jó indokkal tette.” – na ez sokat nem segített.

A nap végén már csak röhögni tudtunk kínunkban. A többiek el is húztak, én is csak azért koptatom a billentyűzetet, mert Rebinek kell nyomtatnom holnapra, és még nem küldte el a végleges verziót…

Ausztrália – mehetnénk de nem megyünk

Nemrég írtam az adódott lehetőségről, meg hogy 2 interjún már túlvagyok egy ozzi cégnél, meg hogy fontolgattuk az előnyeit-hátrányait annak, hogy átköltözzünk a szomszédba.

Noha a cím kicsit csalóka, mert még nem volt teljesen biztos hogy mehetünk, de a 2. után pozitív visszajelzés jött, majd a 3. interjú, ami már jobban megizzasztott mert nem a techno szövegre, hanem a tanácsadó/marketinges dumára voltak kíváncsiak, az meg még annyira nem megy, mint amikor szakmai dolgokról kell beszélni. Hiába na, közelebb áll hozzám a “fejlesztő” mint a “tanácsadó” szerepkör.

Sok egymás közti beszélgetés, kérdezősködés, utánajárás, netes búvárkodás után arra a döntésre jutottam, hogy maradunk. Hogy pontosan miért? Ezek főképp szubjektív okok, de azért persze vannak számokban és tényekben kifejezhetőek is (noha összemosódik a két kategória), íme a végeredményünk:

Én jól érzem magam itt Új-Zélandon, pláne tavaly augusztus óta támadt gusztusom az itteni élethez, mikor is elköltöztünk az akkor szelesnek tartott Wellingtonból (ez az Albany Tornádó óta azért kicsit átértékelődött ;)) az ottaniak által esős, kevésbé kellemes élhetést nyújtó Aucklandbe. Röviden szólva szeretek itt lakni. De nagyon.

Továbbá látom az előrelépés lehetőségét itt is, akár a mostani munkahelyemen, akár később másutt, de országon belül. Nem tagadom, hogy anyagi szempontból első olvasatra valószínűleg komolyan ugrott volna a fizum, kb. 30%-ot számértékben, és még pénznemben is változott volna. Ha korrigálunk az árfolyamokkal, akkor ez 70%. Viszont amennyit valójában ér, amit meg tudnánk venni rajta illetve amennyibe „kerülne” (itt főképp a pénzért nem vásárolható szabadidőre és a pénzért feláldozandó szabadidőre gondolok), az már kétesélyessé (vagyis inkább egy, mivel eldöntöttem) teszi a dolgokat. Nézzük, mi árnyalja a képet számunkra:

  • Iskolai költségek: Sydneyben ez gyerekenként $4500 egy évre. Ha beadom a letelepedési kérelmet, vagy elengedik vagy nem. Ha megkérem a céget, vagy kifizetik vagy nem. Persze ez a végső fázisban kiderült volna.
  • Házbérlés: noha emlékeim szerint igazán nem részleteztem a blogomon a házkeresési hullámvasutunkat (Hű de jó ház! Ilyen sokba kerül? Próbáljuk meg, ha jó belefér! Ezért kérnek ennyit? / A pets ok az csak macska? …) de nagyon nehéz volt kutyával olyan házat találni, ahol szívesen lakik az ember (tanulságos sorozat olvasható vargak-nál arról, hogy belvárosi lakást, egyedüli professionalként sem egyszerű fellelni, sőt oltári nehéz – szívesen belinkeltem volna a bejegyzéseit erről, de most rakoncátlankodik a blogger, majd pótolom). Sikerült, de nem kívánom vissza ilyen hamar ismét ezt a dolgot. Pláne hogy addig is lakni kéne valahol, két helyen egyszerre bérelni az pedig igencsak húzós. Arról nem is szólva hogy információim szerint (mennyivel jobban hangzik ez, mint hogy „állítólag” 🙂 Sydneyben jóval magasabbak a bérleti díjak, és mivel még nagyobb területen terül el a város, a mostani Torbay – CBD távolság még rövidnek is tűnhetne az ottani ingázáshoz képest.
  • Költözködési macera és költségek. Ebbe igazából bele sem gondoltam, csak annyiba hogy a hátam közepére sem kívánom.
  • Barnabás – kell ezt részleteznem? 🙂
  • Az ozzi munkatempó inkább az európaira hasonlít, nem a kiwi-féle Pató Pál urasra. Emiatt és mert az elején minden munkahely hajtós, szerintem nemcsak a fizetés lett volna magasabb, hanem ezért cserébe az elvárások is, mind a munkaidő mind a teljesítmény tekintetében (a kettő összefonódhat). Nekem pedig nem az a fő célom az életben, hogy az időm és energiám nagy részét az irodában használjam el. A 8 óra általában legyen elég.
  • Nagyon nem szerettem volna eljátszani az itteni PR lehetőségét, mert újrakezdeni ezt a cécót a szomszédban, az ottani meglehetősen kukacoskodó, némi (?) túlzással (?)  már-már bevándorlóellenesnek tűnő bevándorlási hivatallal nem kecsegtetett jó kilátásokkal (személyes okokból pláne nem).

Ugyan NZ-re úgy jöttünk, hogy személyes tapasztalatunk nem volt róla, de Sydney-t azért megnéztem volna élőben, mielőtt rábólintok, de a kis sóherek nem akartak személyes interjút, még a 4. alkalommal sem 🙂

Mielőtt valaki azt a következtetést vonná le, hogy leszólom Ausztráliát és az ottani lehetőségeket, két tényezőt gondoljon át:

  1. Ha Magyarországról adódott volna ilyen lehetőség, habozás nélkül megyek. Ez ugyanis egy oltári jó ugródeszka lett volna a kivándorláshoz! Akkoriban nem is nagyon gondolkodtam volna rajta, illetve magán a döntésen nem, hanem csak a megvalósítás részletein. Most már azonban mögöttünk van egy kivándorlás komoly, rögös, élményekkel teli útszakasza (ami korántsem ért még véget sem bürokratikus sem személyes nézőpontból), ami átértékeli az emberben az újabb lehetőséget, pláne mikor teljes családról van szó. Ha egyedül lennék, valószínűleg kíváncsiságból (is) kipróbáltam volna, de így már kevésbé hoz lázba. Ezenfelül más változások is érlelődnek, de erről majd később tervezem hogy írok – remélem nem marad el…
  2. Az emberben egy döntés meghozatalát követően működésbe lép az önigazolási hajlam, szóval inkább azt igyekszem tudatosan és tudatalatt is alátámasztani, hogy helyesen választottam. Ez pedig természetesen megnyilvánul ebben a bejegyzésben is.

Apró csavar az ügyben és az életben azonban, hogy maga a lehetőség elültette a fülemben a bogarat, hogy ha nem is vállalom el, talán jó alkupozíciót kínálhat egy újabb fizetési tárgyaláshoz a mostani helyemen. Sokat gondolkodtam ezen, még az egyik munkatársammal is kielemeztük a dolgot egy kávé mellett (bizonyos tényezők miatt teljesen megbíztam abban, hogy ez nem fog visszaütni rám, mármint hogy vele is megbeszélem). A végeredmény az lett, hogy szakítván a magyar szemmel elsőre vonzónak tűnő gondolkodásmóddal nem álltam oda a főnök elé hogy „Figyu, ozziból van ez az ajánlat, ha nem emelsz nekem akkor szevasz, elfogadom!” mert lehet hogy azt mondta volna: „Rendben, menj csak.”

Ehelyett teljesen őszinte voltam, elmondtam hogy szeretnék emelést mert az elmúlt háromnegyed évben sokat hozzátettem a csapat munkájához (ami amúgy igaz is), igyekeztem megfogadni amiket múltkor mondott, amikor nem kaptam emelést, és x fizetést szeretnék magamnak (ami egy kicsit alatta van a HR cégek által belőtt átlagos fejlesztői fizunak, de persze a statisztikák mindig csalókák). Utóbbit azért volt fontos egyrészt jól belőni, másrészt mondani valami konkrétumot, mert egyfelől határozottságot mutat, másfelől az ő szemében az egyik fontos tényező, hogy ha mégis elmegyek, akkor mennyiért tudja pótolni a szakértelmemet a mostani munkaerőpiacról. Ezeken felül jeleztem, hogy szeretnék jobban belefolyni a dolgokba, elkísérni őket az ügyfél-tárgyalásokra, stb.

Szóval jól elbeszélgettem vele erről is, más dolgokról is, aztán abban maradtunk, hogy átgondolja.

Közben még zajlott az interjú-sorozat is, meg a hozzá tartozó tépelődés. Mert noha a 2. után eldöntöttem hogy nem, azért a kisördög nem alszik, ezzel én is tisztában vagyok. Ezen a hétfőn küldtem el végleges válaszomat az ozzi fejvadásznak, némileg vázolva az indokokat, udvariasan megköszönve a lehetőséget. Azóta sem válaszolt, noha váltig bizonygatta még múltkor, hogy „nincs harag ha visszalépsz”, blablabla. Akkor még bevándorlási tanácsadóval való ingyen konzultációt is felajánlott, de Zolinak jobban hittem, mint pártatlannak, és az ügyben teljességgel semlegesnek, ő pedig némileg árnyaltabb képet vázolt fel a „persze, sokan jöttek hozzánk a 457-essel, nincs ezzel gond, biztos megkapod ezt is meg aztán a letelepedésit is ha nincs priuszod meg komoly egészségi problémád” laza mondatánál.

Kedden reggel (Megjön a kedve ha vár a keddre!) pedig Stuartnak már kezében volt a fizuemelést jelentő hivatalos levél, ami jövő héttől kezdődően újabb összeggel javít az anyagi lehetőségeinken.

Érdekesen összecsengenek a dátumok, ugye? 🙂

Ausztrália – jöhetünk? jövünk?

Noha csak a harmadik időrendi helyet érte el a múltkori szavazáson, mégis előreveszem ezt a témát. Egyrészt mert az oktatási rendszeres bejegyzéshez többet kéne gondolkodnom, másrészt pedig ez most nagyon aktuális.

Elöljáróban annyit, hogy nem igazán gondolkodtunk azon, hogy munkát keressek Ozziban és átcuccoljunk oda. Ez a lehetőség egyszerűen jött. Még egyáltalán nem lefutott dolog, sem a mi sem az ozzi fél részéről.

Szóval március 24-én kaptam LinkedIn-en keresztül egy üzenetet egy ausztrál fejvadásztól, hogy érdekel-e egy SSIS tanácsadó állás Sydneyben. (“The Australian market has a shortage of good SSIS Consultants so my client has asked me to source someone New Zealand.”) Naná hogy nem mondtam nemet, őszintén szólva nagyon kíváncsivá tett a dolog. Pár nappal ezután telefonon is beszéltem Krisztiánnal (így hívják, csak persze Christian-nak írják). Elmondta, hogy viszonylag nehéz Ausztráliában olyan Microsoft BI-os fejlesztőt találni, aki már a kellőképp tapasztalt kategóriába tartozik (legalább 4-5 év háttér). dotnet fejlesztőből nem volna érdemes importálni, mert abból van bőven az elmondása alapján, illetve őket már egyetemen is képzik. Viszont egy kezdőt odavenni és kivárni azt a 4-5 évet, amíg vagy jó fejlesztővé válik vagy nem, időigényes és merőben kétesélyes dolog. Szóval ezért váltam “vonzóvá” az ozzik számára is 🙂

Egy viszonylag nagy IT cég a fejvadász ügyfele, több mint 1500 dolgozójuk van. 4 fordulós felvételi folyamatra számíthatok:

  • beszélgetés a céges HR-essel (április 4-én megvolt)
  • eszmecsere egy fejlesztővel (magyarán valakivel, aki meg tudja állapítani, hogy kamuztam-e a CV-mben) – április 14
  • találkozó (talán ez már élőben, nem Skype-on, mint az előzőek?) az előző kettővel egyszerre (legalábbis így értettem)
  • pofavizit a főfőnöknél, ez már amolyan formaság szerintem.

Az első forduló elég bénán sikerült, mert a HR-es annyira felkészületlen volt, amennyire csak lehetett. Két témakört érintettünk főképp az interjú során, és nyoma sem volt annak, amire elvileg számíthattam, hogy végignézzük az önéletrajzomat. Eme két témakör egyike a vízumkérdés, a másik pedig az, hogy 95%-ban SQL Serveres tudásom van.

Nagyon kérdezgette, hogy akkor nekem milyen vízum kéne, illetve szükséges-e a céges szponzorálás, NZ PR-ral kell-e külön vízumot igényelnem ozziba, stb. Tette ezt annak ellenére, hogy a fejvadász világosan közölte vele még korábban, hogy alapvetően magyar vagyok, nem kiwi állampolgár (a PR nem számít ebből a szempontból). Ha meg a CV-met végignézte volna, akkor nem kellett volna meglepődni, hogy Microsofthoz értek csak. Ami állítólag amúgy sem baj, mert egy Microsoft partner céget vásárolt fel nemrég a vállalat, oda keresnek SSIS embert (nem ETL-t, SSIS-t!).

Hamar vége is lett a beszélgetésnek, és nem mondom hogy nagyon el voltam ájulva a profizmusától. Mindegy, ez amúgy is csak bónusz lehetőség. Gondoltam is meg nem is, hogy folytatódik majd a dolog. De aztán folytatódott, most csütörtökön este 9-kor egy Skype videóbeszélgetéssel egy practice lead-del (ez valami üzletági vezető fogalom lehet magyarul). Ez már sokkal értelmesebb figura volt, ráadásul fontosabb dolgokat mondott el magáról a cégről, nem csak a rizsát. Kérdezett is tőlem technikai jellegű dolgokat, amikre alapvetően tudtam válaszolni (oké, a Reporting Services üzemeltetésről nem igazán tudok érdemben, de a többi ment). A végén szerintem kölcsönösen elégedetten köszöntünk el egymástól.

Nekem tetszett, amit ajánlani tudott, a munka jellegét, a cég tanuláshoz, továbbfejlődéshez való hozzáállását és a fizetést tekintve is. Magyarán szólva feladta a leckét azt illetően, hogy igencsak átgondoljuk, mi is lenne a legjobb megoldás. Próbáltam összegyűjteni mellette-ellene érveket, de rendszerezni igazából nem sikerült, csak ömlesztve vannak az agyamban. Talán majd most 🙂

Mellette:

  • jó fizetés (nagyságrenddel magasabb mint most, ráadásul ozzi dollárban),
  • ígéretes munkahely, karrier-lehetőségek,
  • amúgy is egyszer ki szerettük volna próbálni, hogy milyen Ausztráliában élni,
  • összességében azért ez egy komoly lehetőség, ami vagy lesz még egyszer a jövőben, vagy nem (persze ahogy most volt, úgy később is lehet, kevesebb tapasztalatom nem lesz).

Ellene:

  • 457-es vízumot kapnék, amiről nemrég volt szó a fórumon, hogy egy igencsak vadhajtás, és azon kívül hogy ottartózkodást engedélyez, szinte semmi bónusza nincs.
  • a letelepedési engedély megszerzése egyáltalán nem biztos, még alapból sem (nem egy embertől olvastam a fórumon, hogy bizony sokat szenved ezzel, a 457-esből egyáltalán nem vezet ide egyenes út), nálunk meg pláne bonyolult a dolog (aki ismer, tudja mire gondolok, és az ausztrál bevándorlási bürokrácia nem arról híres, hogy a bevándorló felé hajlana a keze).
  • iskola a gyerekeknek elvileg $4500 évente, kettejüknek az $9000, ami alól vagy van felmentés vagy nincs. Ha nincs, már szinte nem is érdemes nekiindulni.
  • a már kialakított kis közösségi életünk ismét teljesen felborulna és újból kéne kezdeni mindent.
  • háznézés, költözés, Barnabás áttelepítése (ennek részleteibe még bele sem mertem gondolni).

Semleges tényező:

  • Sydneyben lenne az iroda, most erről nem tudom hogy jó vagy nem jó tényező-e. Erről gondolom mindenkinek megvan a személyes véleménye, aki élt már Ausztráliában, de hogy nekünk bejönne-e az sok-sok egyéni tényező függvénye. Az biztos, hogy szeretek Aucklandben élni, és alapból nem vágyom el.

Anélkül alapból nem is fontolnám meg hogy a mostani helyemen felmondjak, hogy nincs a kezemben az ausztrál vízum és egy valamilyen igazolás arról, hogy nem kell az iskolára a 2 × $4500-at kifizetni. Erre pedig szerintem elég kicsi az esély, ezenfelül ezen két dolog megléte sem garantálná önmagában, hogy megyünk. Az mindenesetre örömteli tényező, hogy megvolt az első olyan eset, hogy nem én kerestem másik munkahelyet, hanem a munkahely keresett meg engem 🙂

Bármilyen hozzászólást, ami tovább árnyalná a dolgokat, szívesen fogadok az Olvasóimtól! Köszönöm előre is a segítő szándékű kommenteket.

1 év a Datacomnál

Napra pontosan 1 évvel ezelőtt léptem be először a wellingtoni Datacom irodába, mint ott dolgozó fejlesztő. Hosszú egy év volt, de összességében nagyon jó. Persze nem lehet különválasztani a munkahelyen tapasztaltakat a bevándorlás egyéb vetületeitől, valamint az idő úgyis tompít a kellemetlenségeken, nem utolsósorban pedig úgyis igazi derűlátó fajta vagyok.

Szóval ez már azt hiszem a második leghosszabb munkahelyem (igen, eléggé sajtkukac fajta vagyok, de ez gondolom nem újdonság), de legalábbis nagyon közel áll hozzá. Csak a MÁV-nál dolgoztam (izé, voltam állományban) többet. Az előző cégnél június 23-án mondtam fel, nagyjából 1 év munkaviszonyt követően.

A wellingtoni hónapok közül az első néhány (gyakorlatilag a 2009-esek) volt igazán jó, akkor volt sok tennivaló, távlatok, lehetőségek. Aztán Clive (ex-ex-főnök) bejelentette hogy másik céghez megy. Innentől pangás, amíg nem érkezett valaki (Mike) a helyére. Nagyon jófej fickó lett az utódja, de szakmai szempontból nem jártam jól vele, mert a fő irányvonalaktól annyira eltérő módon szemlélte ezt az egész adattárházasdit, hogy az egyfelől zseniális volt ugyan, másfelől azonban nem nagyon volt szükség hozzá az én szakértelmemhez, illetve más helyen nehéz lett volna hasznosítani ezt a tudást. Emberileg jól összehaverkodtunk, de az hamar világossá vált, hogy minél hamarabb Aucklandbe kéne átnyergelnem a cégen belül.

Mint tudjátok, próbálkoztam – főképp kíváncsiságból – cégen kívül is, de komolytalan volt, amit az adott IT fejvadász cég művelt. Nem mintha bánnám.

Az aucklandi Datacomnál augusztus 3-án volt az első napom. Itt két dél-afrikai fazonnal vagyok egy irodában (Stuart a főnök, Darryl egy tanácsadó-fejlesztő), illetve van egy negyedik, orosz srác – Ivan – is, de ő állandóan ügyfélnél van (korábban ott dolgozott, onnan szerezte meg Stuart), úgyhogy nem sokszor találkozom vele.

Főképp Stuart az, aki hozzám hasonlóan jó sok időt tölt bent az irodában. Jól elvagyunk, általában magunkba temetkezve dolgozunk, néha el-elbeszélgetünk a bevándorlásról, könyvekről, nyelvtudományról, társadalmi kapcsolatokról, stb. Zenei ízlése némi átfedést mutat az enyémmel, a szgépes játékok nem ismeretlenek számára, anno még részt is vett egynek a megírásában (persze nem kell valami nagyon különlegesre gondolni, egy hagyományos ugrálós-lövöldözős platform játékról van szó: Cyril Cyberpunk (Jenő: olyasmi, mint a Dangerous Dave!)).

Szóval jólérzem magam.

Kicsit a szakmáról is (itt érdemes abbahagyni a kevésbé elvetemülteknek :))

Darryl-t tanácsadó-fejlesztőnek neveztem, ebből a szempontból én fejlesztő-tanácsadó vagyok. A Datacom egyik ügyfele a Powerco nevű áramtermelő cég New Plymouthban, akikhez 2-3 hetente járok, alkalmanként 2 napra. Itt főképp SSIS területen segítek, az ETL fejlesztőjüknek más eszközzel van tapasztalata. Már lecseréltük az egész addigi rendszert, lassan élesben is beüzemeljük az újat, ami közben persze folyamatosan bővül az új források feldolgozásával.

Ezzel nagyjából párhuzamosan az általam még Wellingtonban kigondolt SSIS keretet finomítjuk, csinosítjuk, új funkciókkal bővítjük ki. Jelenleg még gyakorlatilag egy üres keret, amibe szabadon helyezhető bármi, a naplózás és a gyerek-csomagok irányítása működik szépen (ez amilyen egyszerűen hangzik, annyira nem az, illetve az egyszerűség és a fejlesztési bonyolultság sokszor fordítottan arányos egymással: minél egyszerűbben célszerű megtervezni és kivitelezni a működést, kizárva ezzel a hibalehetőségeket és hatékonnyá téve a folyamatot, ehhez viszont több idő kell). Meglehetősen dinamikusan lehet felhasználni különböző paraméterek megadásával. Plusz funkciók is várhatóak bele (SSAS QueryLog Dataset oszlopának dekódolása – a 001,100,00001,0111010,0001 pl. nem túl informatív, adatprofilozás, fuzzy lookup a címek “tisztításához”, 1-click-deployment GUI, meg ilyenek), ötlet van jócskán, már csak ki kell dolgozni (ami persze viszonylag nehezen számolható el, tehát főképp egy-két üres órában foglalkozom vele.

Úgyhogy az életem kellemesen zajlik itt a SkyTower lábától nem messze, szeretek itt lenni és jelenleg nem is áll szándékomban továbbállni, helyette viszont szakmailag továbblépni, amire pedig van bőven lehetőség!

Munkahely-váltás Work Permit esetében

Bár tapasztalataim szerint a zárt WP-vel rendelkezők közül legtöbben nem váltanak munkahelyet a PR megszerzéséig, nem mondhatnám hogy annyi mindenkit ismernék itt, hogy ez általánosan kijelenthető lenne. Tekintve hogy egyvalakit nagyon jól ismerek, aki ilyen terveket forgat a fejében. Nem nehéz kitalálni, hogy ki az…

Szóval ilyenkor az emberben felvetődik, hogy kell-e új WP-t igényelni, vagy elég megváltoztatni benne valamit, ami nem jár teljesen új kérelem benyújtásával, családtagok esetén mi a helyzet, stb.

WP változtatása:

Kis utánajárással az alábbiakat derítettem ki (még vannak fehér foltok a dologban, mert most már nem lehet személyesen kérdezősködni a Wellingtonban állomásozó Immi osztagnál sem, ehelyett a telefonos segítségkérés marad az online keresgélés mellett. Azzal meg csak annyi problémás, hogy munkaidőben az ember nem szívesen harsogja világgá ékes angolsággal, hogy helyet kíván váltani. Szóval eddig a telefonálást még nem ejtettem meg.

Viszont ez alapján bizonyos feltételek mellett nem kötelező új igénylést benyújtani, hanem élhetünk az Immigration 1020-as nyomtatványa (Application for a Variation of Conditions) adta lehetőséggel, amely innen tölthető le.

Én most csak a WP-re vonatkozó részeket tárgyalom, de vonatkozik tanulói és turista vízumra is.“If you hold a work permit you may apply for a variation of conditions to allow you to change your employer and/or your place of employment, or to study part time.” – azaz ha van WP-d és munkáltatót/helyet szeretnél váltani, benyújthatsz egy ilyen kérvényt

Elég egy ilyen változtatási kérelmet benyújtani a következő esetekben:

  • a pozíció és a munkáltató nem változik, de más telephelyre/irodába kerülsz (pl. mint ahogy én tervezem Wellingtonból Aucklandbe),
  • a céged nevet változtat, de amúgy minden marad a régiben,
  • munkáltatót váltasz, de a régión belül maradsz (pl. North Shore-ról Manukauba mész).

Ez a változtatás nem érinti a WP érvényességi időtartamát.

Teljesen új WP kell, ha

  • megváltozik a pozíciód (akár annyi is elég lehet, hogy előléptetnek),
  • új munkáltatód van ÉS megváltozik a munkavégzés helye (régión kívülre mész),
  • a munkáltató megváltozik (nem teljesen értem hogy mi a különbség az előző meg eközött).

Amennyiben megszeged a WP-ben foglalt feltételeket, törvénytelenül dolgozol, aminek komoly ejnye-bejnye lehet a vége, szóval érdemes komolyan venni.

Hogy a család általam megkapott vízumaival mi a helyzet, azt nem tárgyalja a hivatkozott oldal, de első körös véleményem (és reményem) szerint (ezzel kapcsolatban szívesen olvasom, hogy ki mit gondol) nem befolyásolja, hiszen amikor kértük és kaptuk pl. a Student Visa-t Rebinek, akkor nem volt benne olyan feltétel, hogy csak addig érvényes, amíg az enyém meg nem változik. Szerintem miután megkapták a lányok meg Bence, onnantól az a saját lejáratáig érvényes, a kiindulási feltétek későbbi változásától függetlenül. Persze még megkérdezem ezt hivatalos forrásból is, de elsőre én ebben bízom.

Munkáltatói papírmunka WP-hez:

Kicsit más: a munkahelyek sokszor görcsölnek azon, hogy “jaj, bevándorló vagy, akkor macerás a papírmunka mert ezt+azt ki kell tölteni. Ez a sok-sok kitöltenivaló mindössze a következő kettő dolgot jelenti:

  • Employer Supplementary Form – van vagy 4 oldal, amit a munkáltató tölt ki, a többi rizsa,
  • egy job offert tartalmazó levél, aminek szintén nem kell nagy feneket keríteni, tekintve hogy a Department of Labour oldalán található egy online alkalmazás (Fefe adta a tippet) pont ilyenek megírására. A neve Letters of Employment builder. Egészen pontosan 11 dolgot kell beírni (3 dátum, 3 név, 2 cím, 1 pozíció, 1 cégnév, 1 megszólítás), aztán az egész elmenthető RTF-ben vagy rögtön kinyomtatható, a felek aláírják és meg is van. Szerintem bátran lehet hivatkozni rá a leendő munkáltatónál, ha az ember eljut interjúig, vagy már levélben is.

Most akkor hová is a télre?

Régen került szóba itt az a téma, hogy költözni vagy nem költözni… illetve ez nemcsak egy téma, hanem kérdés is. Méghozzá ez volt A KÉRDÉS (még akkor is, ha az előző fél/tagmondat végén a ? helyett tripla pontocska van, de szerintem kevesebb szóval magyarabb és érthetőbb lett volna, de továbbra sem szeretném a kedves olvasótábort abba a hamis hitbe ringatni, hogy nekem kivan mind a sok kerekem – a fene tudja van-e szabvány kerékszám egy vonatra/mozdonyra, de eddigi tudásom alapján nincs, úgyhogy abba is hagyom ezt a gondolatmenetet /aki eme utolsó tagmondatnál nem sóhajtott fel elhalóan, hogy végre, az mindenképp írjon nekem ide, hadd nyugodjak meg, hogy van akivel egy húron pendülünk!), ami sokáig foglalkoztatott bennünket.

Gyengébb idegzetűek inkább itt kezdjék csak olvasni! 🙂

Szóval sokáig a bizonytalanság súlytalan terében lebegtünk azt illetően hogy a telet hol töltjük. Persze a célország azért fixen megvolt, még a sziget is, ám annak két, földrajzilag majdnem ellentétes pontja állt ádáz küzdelemben azért, hogy életteret biztosíthasson nekünk. Kérdezem az aucklandi közvetítő kollégát, hogy érezhető volt-e ott is ez az említett küzdelem, vagy az ádázság pusztán Wainuiomata-ra korlátozódott?

Háttér

A nagyváros és főváros közötti dilemma végül Mátyás királyosan dőlt el, amolyan megyünk is meg nem is eredménnyel. A háttér egy picit összefoglalva:

  • 2009. október 5-én kezdtem a Datacom Wellingtonnál dolgozni
  • a család október 26-án érkezett meg
  • 2010 januárjában addigi főnököm Clive (akinek részben a munkahelyet is köszönhetem, illetve a lendületes munkatempót, ígéretes projekteket szintúgy) munkahelyet váltott
  • a nyári meleg 2010 februárjában érkezett meg egy rövid látogatásra
  • elfeledett SQL harcosként tengetem napjaimat az irodában, a nagy szabadságot okosan kihasználva letudtam a már említett két vizsgát, illetve további okosságokkal tömöm a fejem
  • az előbb vázolt szakmai és időjárási (amivel a házunk hidegsége is összefügg és a kinti hideg valamint a benti még hidegebb összejátszása igencsak kellemetlen hatással van mind a hőérzetünkre, mind a hangulatunkra) okok ahhoz vezettek, hogy másfelé is nézelődjek.

Jelenleg Work Permittel rendelkezünk, ráadásul az enyém zárt, csak ehhez a céghez érvényes, tehát elsőként a cégen belüli áthelyezés jöhetett szóba. Nosza, bele is vágtam, megkérdeztem az aucklandi BI fickót, Darrylt (akivel néhányszor találkoztam itt Wellingtonban személyesen is, ami után azért mégiscsak más emailt írni neki), kell-e nekik új fejlesztő. Vagyis nem új, hanem tapasztalt 🙂

Március elején megpendítettem a jelenlegi helyen is, hogy kacsintgatok a nagyváros felé, ha nem indulnak itt be a dolgok (jelzem, azóta sem nagyon tették, csak egy kicsit az őrláng döngicsél), ami jól is jött, mert Darryl főnöke rákérdezett, hogy egyeztethet-e az itteni főnökömmel. Nyugodt szívvel rávágtam, hogy persze, tud róla.

Gondolkodtak, gondolkodtak, a határidő április 16 volt, 10 nappal a bérlési szerződés lejárata előtt. 15-én kaptam meg a választ:

“Yes, we are interested, and will certainly like to make an offer to you when the time is right. … If you are willing and able to wait three months, we may well be in a position to confirm a transfer.”

Magyarán szólva érdekli őket a dolog, csak még nem állnak készen rá, nem indultak be a projektek.

Persze sok benne a talán, de az inkább az időbeliségre vonatkozik. A derűlátást nem adom fel! 🙂 Köszönő levelemre még egy rövidke választ kaptam: “I think we know enough to want you here in good time :-)” (Kb: Azt hiszem eleget tudunk ahhoz, hogy a megfelelő időben a mi csapatunkban akarjunk látni.)

Nem voltam csalódott, Gabi ugyan nagyon szívesen költözött volna már most, de én nagyon örülök annak, hogy menni fog ez, mégha később is.

Ház ügyek

No, akkor a telet itt töltjük. Alapból költöztünk volna itt a környéken is, de egyrészt nem nagyon találtunk komolyan szóba jöhető házat az általunk megfizethető kategóriában (szombaton kíváncsiságból megnéztünk egy $550-est, ami tényleg jó volt, de nem ért volna annyit, mégha kényelmesen ki tudjuk fizetni, akkor sem). Ezenkívül most már szinte biztos, hogy heatpump áll a házhoz, a szigetelés letárgyalása folyamatban. Függ az ártól is, meghogy mennyi időre hosszabbítunk. Terveink szerint a tágan vett telet töltjük itt (remélem tényleg így lesz, és csak a TÁGAN értelmezett tél tart mondjuk szeptember végéig, az enyhülés pedig hamarabb jön), ami 4.5-5 hónapot jelent.

A március-április eddig kellemes volt, néhány hidegebb napot leszámítva egész jól elvagyunk a házban, mert a konyhába a laposabb szögben eső napsütés immáron kellemesen behatol. Éjszakára meg az elektromos lepedő segítségét időnként igénybevesszük.

Nem mondom, hogy szerintem tutira kellemes lesz, de át fogjuk vészelni, aztán a tavaszt már talán Aucklandben tölthetjük, ahol enyhébb klímára számíthatunk, de ez még a jövő zenéje.

Nem hiszem azt, hogy ott fenékig tejfel az élet (az amúgy sem kedvez az ember pocakjának), de a kitelepülés előtti tervekben szerepelt, hogy viszonylag hamar szeretnénk több lakóhelyet is kipróbálni, hogy az alapján tudjuk eldönteni, hol telepedjünk le hosszabb időre. Persze úgy véltem, az első fázis hosszabb lesz, de az ember alkalmazkodjon a körülményekhez. Ha nem tetszik és van nagyobb reménnyel kecsegtető lehetőség, nosza rajta!