Felhővilág

Aotearoa, felhők játéka,
álom-hómezők képzelt hava,
csalafinta formák,
szemet bűvölő lankák.

Angyalok szőtte tünemény,
napsugarakat csapdába ejtő,
ég áltat ihletett, bút száműző.

Az ember csak néz, néz felülről,
elvarázsolja e titokzatos világ,
mely oly igazinak tűnik,
nem képlékeny illónak csupán.

Tekintetem rajta soká időz(ik),
elmém belefeledkezik,
s értem, érzem az ősi nevet,
mellyel ez ország büszkélkedik.

2011. Február 2. – útban (út felett) New Plymouth felé

Jellemfejlődes – személyiségváltozás

Visszanezve az eltelt 3 honapra, erdekes valtozasokat vettem eszre magamon. Nem voltam egy “jeg hatan is megel” tipusu ember, most sem tartom magam annak, de azert ketsegtelenul szedtem magamra jo adag onallosagot ebben a kivandorlasi folyamatban.

Soha nem szerettem intezkedni (pl. postan eloszor, egyedul levelet 17 evesen adtam fel), elkenyeztetett gyerek voltam ilyen szempontbol, na! 🙂 Az egyetem soran konnyebb lett volna, ha nemileg tobb kezdemenyezo-keszseggel birok, de igy is vegig lehetett jutni rajta, bar en leginkabb sodrodtam az arral, mindhatni birkakent mentem, amerre a puli terelt, es ide kellett jonnom a sokmillio birka hazajaba, hogy kinojem ezt 🙂
Meg levelben ugy-ahogy, de szemelyesen/telefonon intezni a dolgaimat ki nem allhattam. Ahhoz viszont, hogy az NZ tervunk megvalosulhasson, nagyon jol tudtam, hogy mindezekre szukseg lesz, raadasul angolul, es olyan mertekben, mint eddig soha.
Atbillentettem hat egy kapcsolot a fejemben, felvallaltam, hogy ez bizony ezzel jar, akarhogy is berzenkednek ellene, csak a sajat dolgomat nehezitenem.
Szoval idejottem NZ-re, es tettem, amirol ugy gondoltam, hogy tennem kell: emaileket irtam, telefonaltam (tovabbra sem a szivem csucske ;)), szemelyes talalkozokra jartam. Egyszeruen nem engedhettem meg magamnak, hogy odzkodjak ettol, igy hat egy-egy rovidke perc/ora kivetelevel nem lazitottam a koncentracion.
Mondhatni, hogy mindent egy lapra tettem fel, de a valosagban ez nem igy volt, ugyanis belul en nem szerencsejatekkent vagtam bele: elhataroztam, hogy en ezt megteszem, es ha rajtam mulik, sikerulni fog, kerul amibe kerul, akarmennyi nemszeretem momentummal jar is.
A dontes tehat odahaza megszuletett, miutan pedig labamat eloszor NZ foldjere tettem, mar nem volt mas valasztasom, nem lazithattam, torekednem kellett minden erommel arra, hogy sikeruljon! Ami pedig az egesz mogott megbuvo “titok”, hogy minden percben biztam, szilardan hittem benne, hogy meg lehet tenni es meg is tudom tenni! Ez az onbizalom, derulatas csak neha lanyhult egy-egy maganyos, sotet, kilatastalannak tuno ejszakai oraban. Olyankor ket dolog adott erot: a kontinensnyi tavolsagokat semmibe vevo szerelem es a csaladi szeretet, illetve az isteni nyugalom. A masnap reggel pedig mindig uj remenyekkel indult.
Aikido oktatoim egyiketol hallottam tobbszor a “Teher alatt no a palma” mondast, ami sokszor eszembe jutott mostansag. Nem mindig kellemes folyamat (sot altalaban nem az), de ez van.
Megvaltoztam tehat, mert elinditottam magam egy uton, ami ohatatlanul ezzel jart… vagy a kudarc. Megvolt a valasztas lehetosege itt is, de nem akartam feladni. Talan ez volt a legnehezebb: bizni, hinni minduntalan, akarmi is tortenik, ujra es ujra talpraallni, megprobalni. A tobbi mar ebbol kovetkezett.
(Imma ezt ugy fogalmazta meg, hogy “lelked nincs, projekt van” ami annak ellenere, hogy kemeny, ellenszenves igazsag, sokat segitett, meg ha en pont forditva ontenem is szavakba: amig nem sikerul a projekt, addig a lelek/lelkesedes visz elore.)

———————————————————————

Mindezt talan nagyon enkozpontuan irtam le, de ez fokepp azert volt, mert a sajat szempontombol tudom megirni, hogyan is eltem at ezt az egeszet. De mivel alapvetoen a lélek sikjara helyeztem a folyamatot, bizony nagyon nagy szerepe volt a sikerben annak, hogy Gabi teljes szivvel mellettem allt, es tudtam, hogy van kiert/kikert csinalni. A csalad puszta lete is hatalmas osztonzes. Az elszontyolodas rovid idoszakaiban pedig az a feltoltodes, amit egy-egy vele valo telefonbeszelgetes jelentett, felbecsulhetetlen. Kosznonom Kicsim 🙂

A webkameras beszelgetesek idejen a hatterben felbukkano Bence/Rebi/Barni latvanya is mindig adott egy-egy lokest a lelkesedesemnek. Jo volt latni oket, s ujra meg ujra engedni, hogy tudatosuljon bennem: ertunk kuzdhetek.

Szuleimet illetoen is hasonlot tapasztaltam, mint magamnal: felnottek a helyzethez, pedig amikor ez ev tavasza kornyeken tudatosult bennuk, hogy komoly ez az NZ terv, az hideg zuhany volt szamukra. Onnantol egy darabig szerintem nem is tudtak, mit akarjanak:

  • sikeruljon nekunk meg akkor is, ha ez hatalmas tavolsagot jelent,
  • vagy inkabb ne es maradjunk kozel.

Szoval nekik is fokent lelki sikon zajlott, de nagyon orulok, hogy el tudtak fogadni a helyzetet es melletunk allnak.

Nem lehetett konnyu, de ez az egesz folyamat olyan jellegu, hogy kihozza az igazsagot minden resztvevobol, nincs lehetoseg mismasolni, allast kell foglalni es akar emberileg felulemelkedni korabbi onmagunkon.

Gabinak is hasonloan nehez volt, mert noha neki a megszokott magyar kornyezetben kellett sokmindent elintezni (tudjuk, hogy ez bizony nem egyszeru ;)), en neki ugyanugy hianyoztam en, mint nekem o!

Az itteni baratok meg szinten jol tudjak, egy-egy helyzetet hogyan eltem at, amikor berezelt kiskolyokkent kerdeztem egy-ket se-fule-se-farka vagy epp komoly dolgot 🙂

———————————————————————

Ket idezettel zarnam a gondolatmenet, amelyek jobban osszefoglaljak az egeszet, mint en tudnam:

“Születni kell, minden nappal újra,
álmodni azt, ami nem válhat valóra,
és harcolni kell, meghalni és szeretni
még nem elég.”

“Mondottam ember: Küzdj és bízva bízzál!”

A fénytelenen túlról

A fénytelenen túlról

Kellemes, nyári éjszaka sötétje dúdolja
hangtalan dallamok édes-bús hangulatát,
fakó villanyfények, pislákoló lámpák,
bársonyos sötétet elfedő fénypászmák.

Mintha ezer év telt múlt volna azóta,
akkor lelkem kutatta a mélység titkait,
most a szellem vezette a tűnékeny úton
az új élmények fényében ragyogót.

Mély sóhajtással friss levegő simogat,
újra megérint az elfeledett varázs,
mosollyal ajkamon lejtem lépteim táncát,
ismét látom a már rég nem tapasztaltat.

Nem titok többé, mégis sejtelmes,
ahogy teljességében feltárulkozik a világ,
az éj tűnékeny köntösébe öltöztetve
az örökkön áradó fény ragyogó magvát.

A fák susogása új élettel telt meg,
látom leveleik rezgő jelbeszédét,
része vagyok a lágy harmóniának,
szívem nyitott létük visszhangjára.

Ma újra eszembe jutott egy szeretett gyertyaláng,
melyről úgy hittem, végleg kialudt e Földön,
s nehéz volt a fájdalom, mely akkor rámtört,
de már csak az örömöt érzem, mely lényéből árad.

Érdekes élmény a múltat megérezni a jelenben,
az éjszaka ragyogó sötétjének fénytelen fényében,
s tudni, hogy az Igazság nem a láthatóságtól függ,
s hogy ugyanazt láttam hajdanán, mint a mai éjszakán,

mert határtalan a még felfedeznivaló,
melynek ismeretlen, közeli s távoli tájain
a szeretet az iránytű, az igazság a térkép.

Haloványan tűnik el az éj lélegző ködében,
elröppenve messzi csillagok rejtélyes világába,
s egyszerre ittmaradva, szívem legmélyebb zugában.
s egyszerre megbújva itt, szívem legmélyebb zugában.

2009.06.20.

Zene: Nightingale – The Breathing Shadow