Christchurch – az első hetek

2 hete érkeztünk meg a városba, azóta gyűjtjük az ellentmondásos benyomásokat. Ellentmondásosak két szempontból is, egyrészt önmaguk viszonylatában, azaz Christchurchre vonatkozóan, valamint Aucklanddel (pontosabban szólva saját Auckland-képünkkel) párhuzamba állítva.

Nehéz bármiféle megbízható képet kialakítani ily rövid idő alatt, pláne hogy az ideérkezésünk – véletlenszerűen vagy félig-meddig akár szándékosan is? ki tudja… – úgy alakult, hogy a legkevésbé kellemes módon induljon és fokozatosan haladjunk a kellemesebb felé. Mivel ez zavarosan hangozhat, a további szóvirágok helyett inkább tárgyilagosa(bba)n pontokba szedem, mire is gondolok:

  • évszak és időjárás

Nem titok, hogy az NZ tél sokunknak nem a legkedvesebb évszaka a sok eső, a rideg hideg és a rövid nappalok miatt. Ráadásul még havas Karácsonyra sincs esély közben! :o) Hóra még egyes részeken akad, ott meg társul hozzá a kellemetlen hideg. Mi is ahogy augusztus 1-jén megérkeztünk, pár napig verőfényes nappalok próbálták csalfa ábrándképekkel elhitetni velünk hogy ez a vidék nem oly elviselhetetlen télvíz idején, aztán azóta kijut a felhős-esős időjárásból meg az éjszakai 0 fok közeli hidegből. Szerencsére maga az eső nem olyan trópusi jellegű amitől 2 perc alatt bőrig ázik az ember (a motoros!), de a kedveszegettséget ugyanolyan remekül elősegíti. A heatpump révén azért kezelhető a dolog, de a kellemestől távol áll szerintem. Ahogy majd közeledik a tavasz, bízom az enyhülésben és a növényvilág zöldbe borulása biztosan jobb kedvre fog deríteni.

Amikor Barnabással nyargalászunk a tengerparton (ami szinte “a hátsó udvarunkban” van), nem fázunk, sőt mindig fellelkesedem a mozgástól, a látványtól, a természet nyers közelségétől. Előző hétvégén hétágra sütött a nap mikor reggel mentünk és csodás volt látni a vad, tajtékpermettől tarajos hullámokat Pihához hasonló daccal döngetni az egyre sekélyülő medret s közben a partmenti dombokon túli hegyek hófödte csúcsait kikandikálni. Minden reggel, még amikor sötétben viszem az ebet, a tengerparti szaladás élménye megnyugtat és lelkesedéssel tölt el!

Néhány kép arról, mennyit is kell baktatnunk a partig:

1. kissé széthúzott panorámakép, csak hogy látsszon milyen közel van a jobb szélen lévő házhoz (ahol Fanni, az autónk álldogáll Gabi mögött) a baloldali tengerparti lejárat (Beach Access) tábla

HazEsPart

2. A kis tábla mellől fényképezve ez a kisebb dűnesor tetejére visz ki…

Southshore körséta - 01

3. ami mögött egy apró völgyecske húzódik a tengerparttal párhuzamosan a két dűnesor között (ember és kutya nem állandó jelleggel tartozékai a helyszínnek). A szemben lévő dombocska tetejéről pedig már …

Southshore körséta - 02

4. … az óceán látható!

Southshore körséta - 03

Kicsit csalóka a megnevezés, mert noha Csendes-óceánnak hívják, mindig morajlik, sőt ezen a tájékon eléggé haragos is tud lenni. Állítólag hidegebb is mint a nyugati part, mert ide a Déli Sark felől jön a hideg, nem Ausztrália felől az enyhébb hőmérsékletű víztömeg. Még néhány kép amiket kutyaséta közben készítettem:

Ehhez a diavetítéshez JavaScript szükséges.

Ha jó tempóban, lendületesen haladunk, akkor még csak hideg sincs (reggel emiatt is inkább futunk :)), de azért nagyon várom az enyhülést, a havas hegyekkel ismerkedés szerintem inkább jövőre marad. Most a berendezkedés, letelepedés van soron.

Tavasz-nyár idejére pedig már bőven vannak terveink hogy a Déli Sziget mely részeibe látogassunk közel s távol!

  • lakóhely – mint a ház maga

Egy kis házikóban lakunk, ami építése idején szerintem legfeljebb hétvégi házként fogalmazódott meg építői agyában és azóta sem változott sokat, azt leszámítva, hogy a földrengés kissé megnyektette. A mérete hagy kívánnivalókat maga után egy 4 fős család tekintetében, ami néhol akkor is nyüglődőssé teszi az ittlétet, ha ezt előre tudtuk és lehetőség szerint felkészültünk rá. Mióta a saját cuccaink is megérkeztek, azóta otthonosabb és sokkal jobban érezzük magunkat. Árban legalább kedvező, és van időnk kigondolni merre és hogyan tovább. De azért nem fogjuk visszasírni ezen időszakot, miután rendeződött az új lakhely megtalálása.

  • lakóhely – földrajzi elhelyezkedés

A másik tényező, hogy a munkahelyemtől a városon belül nem is tudom hogy tudtunk volna-e messzebbre költözni. 21-22 km nem tűnik soknak, de fél óra motorozás a napkelte előtti hidegben nem tartozik sem a titkolt, sem a nem titkolt vágyaim közé. Különösképpen, hogy itt a fél-1 óra munkábajárási idő nem a norma, mint Aucklandben, hanem már soknak számít. Pláne motoron -1 fokban, ami már megesett párszor. Ilyen helyzetben a téli kesztyű is édeskevés. De már kezdek belejönni, igazából jobb, mint bőrig ázni. Legalább mikor beérek, fél óra elteltével már kiengednek elgémberedett ujjaim, a teljes elázás következményeinek megszüntetéséhez viszont ennyi idő általában nem elegendő, mert zuhany és váltás ruha is szükséges hozzá.

Szóval nem a legkönnyebb, legkellemesebb modját s idejét választottuk itteni életünk megkezdésének.

Vélemények, észrevételek, tévhitek:

  • Christchurch kicsi, itt ismeretlen a forgalmi dugó fogalma.

Ez azért egy elég nagy ferdítés, mert itt is jócskán be tud lassulni a haladás, bár az igaz hogy jóval kevésbé van az a teljes megtorpanás ami Aucklandben előfordul, de ott is főképp az autópályára való felhajtóknál tapasztaltam, nem annyira a normál utcákon belüli közlekedésnél. Ha nem motorral lennék, néhol bizony rostokolhatnék jódarabig. De hát azzal vagyok 🙂 Ja, és itt a motorosok még mindig biccentve köszönnek egymásnak ha szembetalálkoznak az úton! Mikor motorozni kezdtem 4 éve, még bőven így volt Aucklandben is, de azóta úgy látom kiveszőfélben van, ami szerintem nem jó. Apróság, de attól még nem örülök neki.

Ezenfelül az emberek használják az indexlámpát még körforgalomban is, meg amikor két sáv eggyé szűkül. Aucklandben néha azt hittem hogy a járművek eme funkciója szándékosan deaktiválásra került, vagy hogy az új autókba már nem raknak indexlámpát, mert úgysem használja senki 😉

Ezenfelül nem olyan kicsi a város. Persze, nem kell egy óra hogy keresztülautózzon rajta az ember miközben az autópályán megtesz vagy 70-80km-t, de azért New Brightonból a reptérig kijutni beletelik 30-40 percbe (útvonala válogatja), és ha éppen belekeveredik az ember útlezárásba, akkor csak kavarog össze-vissza mire újra rátalál a helyes útra. Most már egész jól elkerüljük őket, de az elején okozott némi nehézséget és bosszúságot.

  • Fázni vagy nem fázni? – ez itt a kérdés, illetve hogy mennyiért tenni egyiket vagy másikat

Hogy hideg van-e? Igen, akad abból is bőven. Ezzel együtt azért megfagyásról még nem volt szó esetünkben. Az ütött-kopott heatpump ami a nappaliban van – most hogy már egész jól megtanultuk használni és nem piszkáljuk a ki-be kapcsolást leszámítva, nehogy valami bit félremenjen az agyában – egész jól befűti azt a kis helyiséget. Persze a konyhába/fürdőbe kimenni korántsem kellemes, de keveset vagyunk ott. A hálószobák fűtéséhez meg kerülőutakat alkalmazunk: vettünk pl. olyan pizsit, ami belebújáskor sem hideg (a sima pólok vagy különösképp az úgyneműk ugye igen), van állatos onesie mindegyikünknek (nem tudom erre van-e frappáns magyar szó, még a kezeslábas állhat a legközelebb hozzá). Bence a legaranyosabb a méhecskésben, mi felnőttek már inkább viccesen nézünk ki, de legalább melegen tart minket! Kint én ritkán fázom (motorozást leszámítva), egyrészt mert jól beöltözöm, másrészt meg jó lendülettel mozgok.

A hétvégén mikor sokat sütött a nap, sokakat láttunk pólóban, rövidnaciban flangálni, rajtam is csak egy pulcsi volt és egy kerthelyiségben ebéd után jólesett meginni egy hideg sört. Szóval azért nem Szibéria-jellegű, bár mikor nem süt a nap, vagy már lement, onnantól hamar a hőmérséklet is lendületes zuhanásba kezd…

A villanyszámla kapcsán többen figyelmeztettek, hogy akár több száz dolláros tételekre is számíthatok havonta, úgyhogy egy ideig bőszen lejegyeztem minden reggel és este a villanyóra állását, amit legjobban a boiler pörgetett, mikor egyszer-kétszer éjszakára is úgyhagytuk a heatpumpot, az alig látszott meg a fogyasztáson. Gondoltam hogy majd a végén kiderül mi lesz az összeg, de mivel a Meridian adott $150 bónuszt hogy csatlakoztunk hozzájuk, reménykedtem, ennek beszámításával nem lesz annyira vészes. Nem is lett! 3 hét alatt $86, ami teljesen jó! Szóval erre nem fog rámenni a bankban tárolt bitjeink nagy része.

  • apró munkahelyi mozzanat

Egyik nap múlt héten a főnököm tartott eligazítást egy jövőbeli projekt kapcsán, és a részletekbe való belemenetel nélkül elég annyi technikailag, hogy hozzáférésünk van egy teherautós cég olyan adataihoz, amely a versenytársak szállítási információit is tartalmazza, nemcsak a sajátjainkat. Mivel nem lehet leszűkíteni az adatkinyerést, ha a saját járművek GPS adatait le akarom kérdezni, jön a többi is. Tony – a főnök – azon az állásponton van, hogy noha technikai akadálya nincs, mi azért nem fogjuk használni a többlet-infót, mert az nem etikus. Ez pedig nekem nagyon tetszett!

  • maga a város

A belvárosban ittlétünk óta még nem sétáltunk, szóval május 30-án láttam utoljára azt a részt. Maga a város továbbra sem nyerte el a tetszésünket igazán, de ezek valóban még korai hetek eldönteni, pláne hogy zölden pompázva valószínűleg kellemesebb hatást kelt majd minden.

A környékek nagy része régies, ami nekünk szokatlan, illetve vannak az új lakóparkok ahol meg minden új. A kettő közötti réteg viszont valahogy hiányzik, mindössze egy városrészben láttunk ilyet, az tetszett is nagyon! Meg az egyik kellemes moziba a jegy mindig csak $10, akármikor is megyünk! Nem mintha annyit járnánk…

A felújítás zajlik, de persze nem lehet mindent egyszerre, ezért nagyon sok a hepehupás, kátyús út, meg hát az újjáépítést alapból nem 1-2 évre tervezték be, hanem nagyobb hangvételű folyamat lesz.

A következő két bejegyzés témája (a sorrendet még nem tudom):

  • albérlet-keresés (5 év után újra… és most sem kellemes)
  • Castle Hill kirándulásunk (az már sokkal kellemesebb volt!)
Reklámok

Ez egy vicc…

És valóban csak annyi :o)

Tegnap könyvesrészlegnél böngészgettem, amikor megláttam egy Csillagok Háborúja vicckönyvet. Levettem a polcról, felcsaptam véletlenszerűen és az első vicc amit megláttam rögtön oltári mód megtetszett, ott örültem neki percekig és le is fotóztam (bocsi a homályosságért) és nem is tudok ellenállni a megosztásának!

Wooden

 

 

 

 

 

(Angol szóvicc, ezért nem is próbálom meg magyarra fordítani, mert nem lehet.)

Aucklandtől Christchurchig

No, aki már szintén olvasta/tapasztalta hogy a költözés és a munkahelyváltás az emberi élet legstresszesebb eseményei közé tartozik, az átérzi min mentünk keresztül mostanság. 3 éve is átéltünk ilyesmit, de akkor a költözés nem volt ekkora falat, mert csak városon belül történt, ami jócskán leegyszerűsíti a dolgokat mind szervezés, mind idő, mind költség szempontjából.

Most ki kellett sakkozni hogy saját magam vezessek-e egy 20 köbméteres teherautót át az országon kompozással együtt és fizessek súlyos dollárokat azért mert csak egyirányba kérem, vagy fogadjuk költözetőcéget. Végül mivel anyagilag hasonló lett volna a végeredmény, utóbbi mellett döntöttünk, így kevesebb feszültséggel jár a vezetés és jobban meg tudtuk osztani, mert csak simán a kiskocsival jöttünk.

A pakolással egész jól haladtunk, amíg úgy nem gondoltuk hogy egész jól haladunk és kissé lazábbra vettük a tempót. No, ezt nem kellett volna. Költözésnél nincs olyan, hogy egész jól haladunk, illetve van de nem szabad így gondolni :o) A költöztetőket eredetileg Július 30-n szerdára kértük, de azon a héten kiderült, hogy csak csütörtökön reggel tudnak jönni. Mivel mi is kicsit elúsztunk idő tekintetében, végül ez inkább szerencse mint balszerencse lett. 9 körülre ígérték magukat, de csak 10 után jöttek.

Mi már 5-kor felkeltünk pakolni, dobozolni és majdnem végeztünk is mire megjöttek. Kicsit magyar útépítő munkatempóban dolgoztak, a pakolást sok töprengéssel és cigiszünettel megszakítva. Olyan nap volt ez, amiről nem hittem hogy valaha véget ér… eredeti tervek szerint szerdán már le akartuk tudni a kipakolást és csütörtökön 7 felé elindulni. Ez nem jött össze. Csütörtök reggel még reménykedtünk, hogy dél felé elindulhatunk, de ez hamar szertefoszlott..

Végül délután 3 is elmúlt, mire a kiköltözés végére értünk. A szállásunk aznapra pedig Levinben lett volna. Összeadva hogy milyen korán keltünk, mennyire fáradtak voltunk és hogy Levin legalább 7 óra autózás, hamar kimatekoztuk hogy biztonságosan ez bizony nem fog összejönni. Cambridge-ben tehát, amikor vacsizni megálltunk, kerestem pet-friendly (állatbarát) motelt Taupon, hogy majd ott töltjük az éjszakát. Barnabás is velünk utazott ugyanis.

Szerencsére sikerült valóra váltani szándékunkat ami eléggé megnyugtatott. Mire odaértünk már rég besötétedett és kb. 9 óra felé járt az idő. Elvittem még a kutyát egy körre, de nagyon hideg volt, úgyhogy nem túloztuk el. Az óceántól távol más az időjárás is! Éjjel hagytuk menni a kis fűtőegységet a hálószoba ajtajában, így – a jó meleg takaróval kiegészítve – egyáltalán nem fáztunk, valamint Barni sem jött be. A hivatalos szabályzat szerint ugyanis kutyák csak a nappali részben lehetnek el, a hálószoba tiltott terület számukra.

Holtfáradtan dőltünk le aludni, hamar el is nyomott az álom és sikerült jót pihenni. Még jó hogy viszonylag korán tértünk aludni, mert másnap 5 körül ismét felébredtünk. Esélyes, hogy ha el is jutottunk volna Levinig hajnali 2 tájékára, akkor is nagyon korán ébredünk, csak akkor kevesebb pihenéssel a hátunk mögött, de így egész jó volt. Valamint megvolt az a hatalmas előnye is, hogy nappali fényben (sok napsütéssel tarkítva) szeltük át újra az Északi Szigetet!

Hajnalban megnéztem a Metservice honlapján a hőmérsékleteket Aucklandben, Taupon, Christchurchben. Taupora 3 fokot mutatott, Christchurch belvárosában -2-t, Christchurch keleti körzeteiben pedig +7-et! Igen, plusz hét! Aminek örültünk, mert a gyerekek épp ott voltak és azért nem mindegy az a 9 fok különbség!

Ezen felbuzdulva szaladtunk egy kört Barnival, majd irány Turangi! Ott beugrottunk a New Worldbe pékáruért, közben Barni okosan várakozott a kocsiban. Még egy kávézót is kipróbáltunk közvetlenül a bolt mellett, ahol nekem nagyon ízlett a kávé, Gabinak kevésbé a citromos-mézes itókája, de a kiszolgálás közvetlensége és kedvessége mindkettőnknek nagyon tetszett!

Továbbhaladva nemsokára a Tongariro, Ruapehu és Ngauruhoe hóborította hármas csúcsain ámuldoztunk a Desert Road-on autózva. Nagyon szép látvány volt! Néhány – a valóstól nagyságrendekkel elmaradó – képet is készítettem csak úgy a kocsiból:

DesertRoad_01 DesertRoad_02

(A képek nagyíthatóak, csak kattints rájuk!)

Wellington felé egyre szűkebbre szabottnak tűnt az időnk valamint az időjárás is hozta a területnek megfelelő formáját: össze-vissza esni kezdett! A forgalom is megélénkült, de szerencsére pont időben odaértünk, még Barni is tudott könnyíteni magán egy WC-s megállásnál.

Kb. 2 perccel azután, hogy a BlueBridge bejáratához értünk, már lehetett is felhajtani a kompra, úgyhogy az időzítésünk pengeélesre sikeredett! Korábban mindig Interislanderrel mentünk, most furcsa volt, hogy ez a BlueBridge bárka mennyivvel kisebb mint azok a hajók. VIszont modernebb is, legalábbis az általunk próbáltakhoz képest. Szegény Barnikának itt jött el az utazás legnehezebb szakasza, mert beparancsoltam a ketrecébe, amiben még anno a repülőgépeken utazott NZ felé. Gondolom nem túl kellemes élményei kötődnek hozzá, valamint a jármű-fedélzet sem a leglakályosabbak egyike. Gondolkodtunk még előtte, hogy esetleg csak úgy az első ülésen hagyjuk, de nem mertem kockáztatni hogy ha megijed vagy fél és össze-vissza ugrál, forgolódik akkor összepisil mindent vagy letöri pl. az ablaktörlő kallantyúját. Nem volt egyszerű betenni oda őkelmét, mert egyrészt át kellett pakolnunk jópár dolgot a ketrecből az első ülésekre, másrészt nagyon nem akaródzott neki – érthető módon – bezsuppanni oda.

Tettünk neki enni-inni (amiből szinte semennyit nem fogyasztott, annyira félt szerintünk végig) majd nehéz szívvel hagytuk ott. Fenn az utasfedélzeten már barátságosabb volt a helyzet, szokásunktól eltérően az étterem részleget is kipróbáltuk, egész finom kaját adtak, amit egy jó kis gyömbérsörrel öblítettem le. Utána néztük Jóbarátokat és próbáltam a kilátásra is figyelni, de valahogy túl feszült voltam ahhoz, hogy az egyébként gyönyörű Marlborough Sounds-ot az őt megillető módon értékelni tudjam.

Pictonba való “beparkolás” közepette viszont láttunk delfineket ugrálni a komp mellett! Nem csak egyet, hanem jópár játékos kis fickó csobbangatott ki-be a vízből!

A kiszállásnál az első között voltunk akik a kocsihoz igyekeztek, gyanítom a legtöbb utastársunknak nem volt kutya a kocsijában akiért aggódott! Azért egy másik ebet hallottunk össze-vissza ugatni. Barni nagyon örült nekünk, és a jelek alapján nem annyira viselte meg az utazás.

Kigördülés után elindultunk Blenheimbe, Balázsékhoz. Jó volt, hogy itt is lehetőségünk nyílt megpihenni, mert azért Christchurch még odébb van (persze Balázsnak megvan akár 3 és fél óra alatt is de nekem most még az is sok lett volna :)) Barnit a garázsba tettük ki, mert belülre csak éjszakára kapott engedélyt, de még az is sokkal jobb lehetett mint a mozgó, sötét, zajos hajó, vagy a szintén mozgó, zsúfolt autó.

8 körül még elmentem Balázsért aki épp Aucklandből repült haza, így lehetőségem nyílt megtekinteni a blenheim-i dupla terminált! Nem volt nehéz megtalálni, melyik kapunál jönnek be az emberek 😉 Visszafelé vettünk néhány izmosabb fajta sört a New Worldben (ahol mindkettőnknek elkérték a jogsit szemrevételezésre) amit kellemesen elfogyasztottunk a vacsihoz. /Jókat választottál Balázs!/ 10 óra felé aludni tértünk, kellemes álomba merülve a puha, meleg ágyikóba, Barnika is mellettünk szuszogott a földön a plédjén.

Másnap kellemes beszélgetés és reggelit követően indultunk neki utunk utolsó szakaszának. (Ezúton is köszi még egyszer a vendéglátást Balázsnak és Évának!) Ezt jártuk be eddig legkevésbé. Szerencsére javarészt sütött a nap, keveset takarták csak felhők. Gabi egész jól nyomta a gázt Kaikouráig, úgyhogy egész időben odaértünk. Mivel dél felé járt már az idő, megálltunk a New Worldben ebédet venni.

Egy élmény volt kiszállni: hatalmas, hósipkás hegyek ölelték körül a városkát, a friss levegőt kályhatüzek füstje ízesítette, a tenger moraja szolgált aláfestésül. Néhány héttel ezelőtt jutott eszembe, hogy eddig ez az élmény maradt ki nekem Új-Zélandon: tengert s hófedte tájat látni egyszerre. Meg kell mondjam, hatalmas élmény!

Barnika is egyre jobban kezdi megszokni az autózást illetve hogy nyugisan benne maradjon amíg mi vásárolunk. Most kapott grillcsirkét is! A további utunk már nem volt annyira lenyűgöző, mert hamar kiértünk a hegyek közül és elkanyarodott az út a tenger mellől. Belső részeken haladtunk Christchurch felé. Szintén szép, de kevésbé megkapó valamint már vártuk a hosszú utazás végét, hogy láthassuk a gyerekeket és izgultunk a megérkezés miatt.

4 óra körül értünk a városba, kellett kb. fél óra hogy áthaladjunk a belvárosi részeken és kiérjünk a legkeletebbre található városrészekbe. Egyszer-kétszer kitérőt is kellett tennünk útlezárások miatt. Az út nagyon hepehupás, ahogy egyre keletebbre ér az ember.

Aztán egyszercsak megérkeztünk! :o) A gyerekek már vártak, Barni nagy örömmel ugrott ki üdvözölni őket utánunk. Gyorsan kipakoltuk a sok-sok cuccot a kocsiból be a házba. De ez már a következő fejezet kezdete…

/Igyekszem utolérni magam, de kevés idő jut olvasásra-számítógépezésre mostanság, de a terveim szerint a következőkben az első benyomásokról lesz szó, valamint hogy miképp alakulnak a dolgok új életünk kezdetén. Vannak nehézségek, de remény is akad jócskán!/

6 év

6 hosszú évvel ezelőtt érkeztem Új-Zéland földjére. Még mindig emlékszem az első autóutamra a reptérről déli irányba haladva: verőfényes napsütés volt, zöldellő dombok mellett vezetett az 1-es út, hamar kiértünk a nagyvárosi környezetből és ízelítőt kaptam az itteni vidéki hangulatból. Rögtön megtetszett. Amikor arra járunk, ez minden egyes alkalommal újra és újra eszembe jut és élvezettel idézem fel azon első alkalmat.

Azóta megfordultunk az országban sok helyen, laktunk Wellington környékén Wainuiomatában közel háromnegyed évet, majd Aucklandbe hurcolkodtunk 5 évre, most pedig Christchurch friss levegőjét élvezzük. Néhol ki-kihagyó lélegzettel, mert eléggé hideg van így korán reggel.

Érdekes módon eleddig a költözés és munkahely-váltás számunkra leginkább erre az időszakra esett:

  • 2010-ben Augusztus 1-jén költöztünk Aucklandbe
  • 2012-ben Június 15-én költöztünk át egy másik házba és nagyjából ekkor váltottam munkahelyet is
  • 2013-ban Augusztus 1-jén kezdtem a BNZ-nél
  • 2015-ben Augusztus 1-jén érkeztünk Christchurchbe (noha két nappal korábban indultunk el, de ez némileg nagyobb távolság volt, mint az előző esetekben :)) és én 3-án álltam munkába az új helyen
  • 2016 – ? ez még kérdéses, kíváncsi vagyok történik-e majd valami 🙂 Remélem várost nem váltunk!

Tarthatnék valamiféle számvetést eme 6 évről, de igazából túl sok komolyabb fejlemény nem történt azon tekintetben, hogy Új-Zéland már az elején megtetszett, jól érezzük magunkat itt, szeretjük a helyi életstílust. Magyarország maga nem igazán hiányzik, a kíváncsiság bennem van hogy az elmúlt hat év tükrében vajon milyennek látnám szülőhazámat, de ennyi. Emberek hiányoznak: család és közeli barátok és ennek kapcsán szívesen venném ha közelebb lennénk és könnyebb volna látogatóba menni. Ez viszont nem újdonság, az elmúlt 6 év nem változtatott rajta sem ilyen, sem olyan irányba :o)

Szóval szeretünk itt lenni, annak ellenére hogy ez nem az ígéret földje, nem kolbászból van a kerítés (vega létemre nem is sokat érnék vele) és vannak bőven nehézségek is, valamint az itteni életstílus nem való mindenkinek. Nekünk igen, és most igyekszünk ismerkedni azzal az Új-Zélanddal, ami sok helyi ismerősünk szerint 10-20 évvel ezelőtt Aucklandben is jelen volt, de mára már azon kívül maradt csak meg.

Hogy milyen Christchurchben élni? Még nagyon korai napok ezek ahhoz, hogy eldöntsük, az biztos hogy teljesen más. Alapvetően nem a városért költöztünk ide, hanem mert oltári jó helyszín ahhoz, hogy nekiálljunk felfedezni a Déli Sziget csodáit. A városon még keményen megmutatkoznak a földrengés jelei minden téren, de látszik a helyreállítás iránti lelkesedés is! A munkahelyem jó, ez legalább bejött. A ház ahol épp lakunk – rövid távon – az már kevésbé, de aktívan keresünk másikat, már vannak városrészek amik jó esélyesek, házak amelyek ígéretesek a hirdetés alapján, de még csak felfedező módban vagyunk.

Az utazásról is írok majd a hétvégén, ami kellőképp fárasztó és hosszú volt!

Hogyan lesz a kevés is sok

Morgolódással és bosszúsággal vegyes hangulatban telt az április számomra a mindennapi munkahelyi életben. Volt egyszer egy teljesítményértékelés, ami kapcsán rájöttem hogy a Mátyás király jelenség nem csak kis hazánkban ismert, hanem másutt is előszeretettel alkalmazzák.

Elvileg ugyanis minden nagyon jól ment az elmúlt egy évben, kiválóan fejlődtem mindenben de amikor a hangzatos (noha évente egyszer elhangzó, emiatt kissé üresnek érzett) szavak tettekre váltása következett volna (korábbi megállapodás alapján is), akkor kaptam is meg nem is. Valamit kaptam, ami kb arra jó, hogy ne mondhassam “nem kaptam semmit“.

Ez nem önmagában lett volna baj, hanem a főnök által magasra beállított elvárások miatt. Mint amikor az ígérgető politikus tervei nem válnak valóra, nagyobb csalódottságot eredményeznek, mintha ígéret sem lett volna. No én is így jártam. Közben némi ferdítés is volt néhány információ-morzsában mit elibém hintettek – ezeket utólag tudtam meg – és ez sem segített túlzottan lelkesedésem tüzének magasan lobogtatásában.

Aztán következő lépésként életem leggagyibb melójára tettek be nyíltan vállalt vonakodásom ellenére, illetve hogy nem passzolt a hátteremhez az egész. Vagyis elvileg igen, de valójában mindenki tudta hogy nem. Ez egy több éves elfoglaltságnak indult aminek én nem nagyon (vagy inkább nagyon nem) örültem. Mikor elkezdtem, akkor méginkább nem, mert láttam hogyan évülne el szakértelmem egy jelentős része ezalatt az idő alatt. Noha egy bankról van szó, magyar állami céghez hasonló szervezettség és munkatempó uralkodott az agile-nak kikiáltott, de nagyon döcögősen haladó csapatban.

No, eme fejlemények elegendőnek bizonyultak ahhoz, hogy a havonta néhányszori meló-megkeresésekre érdeklődve reagáljak (külön keresnem nem is kellett, hála a fejvadászok prémium LinkedIn előfizetésének és szorgalmának /mohóságának?/) illetve a már régóta kallódó lehetőségeket felelevenítsem.

A túlzott részletezés okozta ujjgörcs elkerülése végett legyen elég annyi hogy amikor már folyamatban volt két helyen is a felvételi folyamat (ekkor még végeredmény nélkül), kaptam egy teljesen meglepetésszerű, egyáltalán nem várt telefonhívást egy napfényes csütörtöki reggelen egy szakmai baráttól, aki kb. másfél évvel ezelőtt költözött a családjával a Déli Sziget közepébe. Azóta is időnként váltunk emaileket, többször kérdeztem mi a helyzet, hogy áll a melóval (szabadúszó BI tanácsadóként tevékenykedett a délvidéken). Ő ezt úgy (is) értelmezte, hogy talán engem is érdekel ha valami kellemes adódik ott lenn (ami lehet hogy így volt, lehet hogy nem, tudatos szinten biztos nem összpontosítottam rá). Ez alapján rögtön a közepébe vágva megkérdezte, érdekel-e egy jónak ígérkező meló “valahol messze délen” (örökös napsütés és szerelem tengere nélkül).

Hogy miért gondoltam át amikor a másik kettő már előrehaladottabb állapotban volt?

  • mert egyikben sem volt még végleges eredmény
  • a barátom is tanácsadó volt sok évig és most mégis elment belsősnek egy céghez alapos átgondolás után, ez pedig nagyon esélyessé teszi hogy nem úgy keveredem bele valamibe, mint anno a BNZ-nél
  • vonz a Déli Sziget, még akkor is ha az Északi is gyönyörű és korántsem láttunk még mindent itt sem

Persze képzelhetitek, mekkora töprengés adódott ebből kis családunkban. Mindenféle módon próbáltuk értekelni a különböző lehetőségeket, de meg kell mondjam őszintén, a hétvégénk inkább sokkban telt mintsem értelmes átgondolásban.

Összefoglalva a következő helyzetbe kerültünk:

  • meló egy tanácsadó cégnél az eddigi folytatásaként csak remélhetőleg jobb légkörben és jobban profilba vágó projektekkel
  • egy globális nagyvállalati környezet jó pénzzel de még több politikával (csupa indiaival a csapatban, ami önmagában nem gond, vannak indiai haverjaim, de saját és másodkézből kapott tapasztalat alapján közösségben eléggé hajlamosak a rossz értelemben vett politizálásra, fúrásra, stb.)
  • irány a Déli Sziget nem annyira magas fizuval de ígéretes mindennapokkal valamint felfedezős hétvégékkel, ezzel azonban együtt jár kis családunk nagy költözése.

A hármas (3) szám soknak hangzik? Egyáltalán nem, de ebben az esetben bizony sok töprengenivalót adott.

Új kilátások

Ha vannak még rendszeres és kitartóan hűséges olvasóim, köszönöm nekik a kitartást és a jelek szerint van rá esély, hogy a közeljövőben új fejleményekkel gazdagodik életünk, amelyet az 5-6 évvel ezelőtti eseményekhez hasonlóan talán érdeklődéssel fogad majd az olvasóközönség.

A dolgok még nem forrták ki magukat, ha ez majd megtörtént, akkor újra jelentkezem, már több érdemi tartalommal.

Addig meg ez a kis bejegyzés arra csak jó lesz, hogy kíváncsiságot keltsen 🙂

Ha ez valóban megtörténik, akkor azt hiszem némi változtatást is eszközölök a napló külcsínyét tekintve, illetve azt hiszem a Bevándorlási KisKT is lekerül onnan jobb oldalról, szerintem már eléggé elavulttá vált az elmúlt években, mióta egyáltalán nem követem a bevándorlási szabályozás alakulását.

Vietnam

2014. Szeptember 11-én indultunk Vietnamba egy 14-15 napos utazásra. Talán a jegy is azért volt kedvező áron, mert azért mégiscsak Szeptember 11. Az utazás, az ottlét részleteit nem ecsetelem, az megvan az útinaplómban, inkább az élményeinket szeretném összefoglalni és azt, hogy miként változtatta ez meg a nézőpontunkat nemcsak Ázsiát, de választott lakhelyünket illetően is.

Röviden, tömören, egyszóval? Ellentmondásos. Számomra ez illik leginkább arra, ahogyan mi megéltük. Oly sok gondolat kavarog a fejemben róla így néhány hét távlatából, hogy biztosan csapongó lesz ahogyan leírom, de magára Vietnamra sem mondható hogy rendezett lenne.

Utcakép

Kezdetként a kultúrsokkon próbáltuk túltenni magunkat, amit az ottani, mindennapi élet miénktől való különbözőségének mértéke okozott. Ebből a szempontból mindegy lett volna, hová megyünk Ázsiában, ez valószínűleg ugyanígy mellbevágó lett volna Thaiföldön, Kambodzsában, Indiában, … talán a nagyon elnyugatiasodott városokban, mint amilyen Szingapúr vagy Kuala Lumpur ott nem, de ez a kérdés biztos nem a közeljövőben kerül megválaszolásra.

A közlekedésről valószínűleg mindenki frászt kap az elején, de tényleg elképzelhetetlen, amíg az ember a saját szemével nem látja, méghozzá testközelből tapasztalva. Kismillió (akár szó szerint, Saigonban 4-5 millió) robogó, a legtöbbön legalább ketten utaznak, de nem ritka a három sem, sőt időnként négyen is előfordulnak egyen: apa vezet, anya mögötte ül, kettejük között a nagyobbik kisgyerek, elöl meg egy sámlin a legkisebb a maga 5-6 évével, a kormányra fektetett párnácskán nyugtatva fejét. És ahogyan minden irányból minden irányba, közlekedési lámpákra, autókra fittyet hányva, az útnak gyakran mindkét oldalán rajzanak… leírhatatlan. Mégsem fordulnak elő balesetek, amit azóta sem értek miképp lehetséges, de valahogyan a jelek szerint működik. Az utcán átmenni valóban hatalmas sikernek érződik az első néhány alkalommal, de csúcsidejű forgalomban később is sokszor megremeg az ember lába egy-egy zsúfolt kereszteződésen való átkelés előtt/után.

Aztán ahogyan az utcák kinéznek: szemét bűzölög és csúfítja el a járda mentét, magán a járdán pedig vagy motorok ezrei állnak, parkolóként használva azokat, vagy a helyiek mindennapi élete zajlik. Ők ugyanis valóban ott élnek. Hideg sosincs igazán, nekünk is 30 fok feletti hőmérsékletek jutottak éjjel-nappal (noha az utazási ügynökünk figyelmeztetett hogy készüljünk a hűvösebb őszre). Az emberek nagy része, akiket láttunk, a mi fogalmainkat tekintve mintha nem dolgozna: mindegyik ház földszintjén valamilyen üzlet van, ahol időnként csak egy üvegvitrinben palackos vizet, sört, cigit, általános bolti cikkeket árulnak, de ezeknél mi sosem láttuk hogy bárki vásárolt volna. Mások turistáknak való csecsebecséket, ruhákat, emléktárgyakat tesznek a kirakatba. Viszont szinte mindannyiukban közös, hogy az üzlet hátulja már lakórész, vagy lépcső vezet a felső részre. Nem egyszer láttunk mosogatókonyhát, fekhelyeket (alvókkal akár nappal is), ülőgarnitúrát és TV-t a háttérben.

Enni kijárnak az utcára, gondolom ott jobban eloszlanak a szagok, könnyebb kilöttyinteni a maradékot, még talán hűvösebb is van egy árnyalatnyival. Alacsony, ránézésre gyerekeknek való piros és kékes-lilás műanyagszéken üldögélnek, az utcán darabolják, szelik, sütik, eszik a húst/zöldségeket/szendvicset… gyakorlatilag mindent.

A mosoly ritka, egymás között sem sok a nevetés, de valahogy mégsem rosszkedv árad belőlük. Az élet nehézségének tudata talán igen, de nem elviselhetetlen nyűgként, hanem inkább elfogadott és megváltoztathatatlan tényként.

Egy más világ.

 

Nemzeti öntudat

Ez ismét egy érdekes kérdéskör, mert a történelem jópár vérzivataros időszaka köthető ezen fogalomhoz. Mik az általános, közszájon forgó tulajdonságok Vietnamról? A legismertebb esemény a jelek szerint maga a Vietnami Háború (amit ők persze a maguk szemszögéből Amerikai Háborúként emlegetnek), a másik pedig szerintem az – legalábbis magyar háttérrel – hogy ha nem is a legvidámabb, de Vietnam is a szocialista tábor egyik barakkja volt, illetve sok tekintetben még mindig az.

Ezen felül még jöhetnek a féligazságok:

  • Úton-útfélen kutyát esznek a nagyvárosokban” – (esznek, de korántsem oly mennyiségben mint egyes útikönyvek vagy utazók azt említik)
  • Az ország jelentős része buddhista és ennélfogva vegetáriánus.” A mindennapi igazság ezzel szemben az, hogy az ország nagy része úgy vallásos, ahogy Európában sokan „vasárnapi templombajárók” – szóval azok, de nem igazán foglalkoznak a buddhista tanok követésével a mindennapokban. Másrészről pedig az ő felfogásukban a buddhizmusnak 5 szintje van, és a hús kizárása az étrendből az csak a 2. vagy a 3. szint. Szóval vannak vegák, de nem köszönnek rá az emberre minden utcasarkon.
  • „Sokan tudnak angolul.” Röviden megcáfoljam? Nem.
  • És így tovább…

Az utazásunk előtt nekem alapvetően nem társult a fejemben Vietnamhoz az ősi kulturális hagyományok mindenütt fellelhető nyomainak bősége. Illetve közvetlenül az utat megelőzően igen, mert az útikönyvek és mindenféle turisztikai parasztvakítás ezt sugallta, de azóta már óvatosan hirdetnék bármi ilyesmit.

Igen, van sok pagoda, ősi emlékek, de – nem egy, hanem több emberrel való beszélgetésre alapozva – ők legalább (sőt sokan talán még jobban) olyan büszkék országuk elmúlt 70 évére, mint az előtte kirajzolódó közel egy évezredre. A kommunista propaganda és agymosás jól működött és működik, mert a Ho Chi Minh mauzóleumot és a szocialista rendszer vívmányait, valamint a hihetetlen léptékű „hazaépítést” sokkal büszkébben mutogatják.

Mikor a My Son (mí szön, nem angol máj szán) nevű templomkomplexum XV. századból származó maradványait néztük, vezetőnk sokszor kihangsúlyozta (talán a lelkiismeretünkre való hatáskeltés szándékával?), hogy a háború során a viet congok (vietnami kommunisták) itt leltek menedékre, ezért bőven hulltak a bombák errefelé, s a 70 templomi építményből mára csak 5 maradt. Mindent félretéve kérdésen felüli hogy az amerikaiak tettei legkevésbé is vitathatóak, de leginkább feleslegesen követeltek megannyi ártatlan életet. Viszont ezeket a romokat a turizmus felpörgetése előtt közel öt évszázadon át senki sem látogatta, mert az építői nem vietek hanem champák (egy feltehetően Indiából erre vetődött népcsoport) voltak, az ő hitükkel pedig a vietek édeskeveset foglalkoznak.

Szóval amíg a turistákról nem lehetett pénzt legombolni a romok mutogatásával, a kutya sem nagyon vetődött erre, annak ellenére hogy gyönyörűszép erdős hegyek vették körül. Gondolhatnánk, hogy talán azért nem, mert Vietnam oly szép, hogy bármerre megyünk, tele van ilyen helyekkel, tehát önmagában ez a természeti környezet nem teszi vonzóbbá. No, ez nem így van. Nagyságrendekkel gyönyörűbb volt, mint a legtöbb hely azok közül, amiket mi meglátogattunk akár átutazva, akár végcélként.

Ellenben amikor arra gondolunk, hogy a legnagyobb városukat Saigonról Ho Chi Minh-re nevezték át, azt feltételezhetnénk, hogy ez egy ráerőszakolt elnevezés és az emberek nem szeretik. Ez a jelek szerint nem így van, sokuk szívvel-lélekkel Ho Chi Minh és az általa képviselt ideológia mellett van. Az más kérdés, hogy a nagy vezér már több mint három évtizede elhunyt, de a köré épített mítosz még mindig kiváló propaganda-alapanyag. Ki is használják. Ez azonban már többeknek visszatetsző. Noha konkrétan csak egy embertől hallottunk a jelenlegi rendszerre vonatkozó kritikát, valószínűleg jelentős számban vannak, akik nem elégedettek a mostani helyzettel. De ez már politika lenne és én sem azt, sem a Vietnamot érintő tudást illetően nem vagyok eléggé felvértezve, hogy ilyen értekezésbe belemenjek. Röviden: azt nagyon gyakran tapasztaltuk, hogy a helyiek büszkék a kommunista Vietnam kommunista eredményeire.

 

Város/falu

Néhány nap nagyvárosi időtöltést követően már nagyon vártuk, hogy kicsit a vidéket is megszemlélhessük, reménykedtünk valami nyugodtabb, kevésbé zsúfolt, csendes-békés hangulatú élményben. No, meg is kaptuk meg nem is. Pedig ha minden igaz, Mátyás király nem járt erre.

Hanoiból kiérni sem egyszerű, de miután ez megtörtént, sem mentünk olyan jellegű tájakon, amihez még Magyarországon, de főképp itt, Új-Zélandon hozzászoktunk: szántóföldek, erdők, zöld mezők – szóval olyan látvány, ami a természet szépségét idézi meg az ember szemében.

Ehelyett mindenütt a sok autó-motor, a zsibvásári jellegű falusi utcák, a fakó-poros növényzet… ekkor jöttem rá, mi hiányzik nekem összességében ahhoz, hogy igazán jól tudjam érezni magam: a harmónia, a környezetbe helyezett tárgyak összhangja. Ha a természettel még nem is sikerülne, legalább egymással… de nem. Gondolom a nagyon-nagy népességszámból fakadóan teljesen máshogy alakultak ki a települések és szinte mindenütt emberek vannak. Persze mi hozzászoktunk Új-Zéland tágas lankáihoz, a végtelenig nyúló víztükörhöz, a távolban ködlő hegyláncokhoz, a zöld szőnyegként fodrozódó dimbes-dombos legelőkhöz…

Nehezen tudom megragadni, de nekem ez az összhang hiányzott, ami itt szinte mindig körülvesz. Részben lehet ezt rendezettségnek is mondani, amikor a dolgok a helyükön vannak (és nem mellékesen én is tisztában vagyok ezen helyekkel) de ennél még több.

Ha Long Bay például gyönyörű volt, de miközben élveztük az ottlétet, nem tudtam elsiklani afelett, hogy ők csak használják (vagy kihasználják) a természetet, de nem szeretik: a sok szemét, a környezetszennyezés mindenféle válfaja, a nemtörődömség… mondatjuk ezt egyféle szempontból „megélhetési bűnözésnek” is, de egy ország szintjén ez szűklátókörű hozzáállásnak bizonyul… ami végülis tán minden országnak sajátja, de Vietnamnak – és jó eséllyel szomszédainak is – különösen.

A turizmus valóban önpusztító iparág, és ez valóban látszik is ott, mert bizony nagyban művelik.

 

Árak, borravalók, árubőség

Most jön talán a meglepő rész. A közönség véleményét kérdezem: olcsó hely Vietnam? Bizonyára, de azért mégsem annyira egyértelműen. Aláírom, a sör olcsó és finom. Még a legtöbb sörözőben is (duhajkodós kocsmákat én nem láttam) 15e dongért (kb 150-200 Ft) lehet venni egy üveg (0.5l) helyi főzésűt, amik egész finomak, boltban pedig ennek harmada.

A puccosabb vega éttermek sem vészesek árban, mert 5-10 NZD között elég jókat lehet kifogni. Viszont azért a minőség erősen változékony, a drágaság ezesetben sem szavatolja a minőséget.

A szállások, hotelek feleannyiba kerülnek, mint NZ-n akár a kis motelek, pedig bőséges reggeli is benne az árban. Igaz, nincs NZ szintű környezet és barátságosság :o)

Meg persze a piacon mindenfélét össze lehet vásárolni. Olcsón. Vagy mégsem annyira? Az itthon lévő 100 Ft-os ($2 shop) boltok illetve a Warehouse és Kmart hasonló árban árul ruhaneműket, mint amennyiért turistaként hozzá tudtunk (volna) jutni. Persze egyiktől sem kell minőséget várni, de azt hiszem ez nem meglepetés.

Az éttermek esetében sem a $40 fejenkénti helyekhez viszonyítunk, hanem ahhoz hogy $10-ből a Masala indiai étteremben kijön egy curry+rizs+naan+üdítő együttes, ami laktató, finom és pl. Browns Bayben tengerre néző kerthelyiség jár hozzá.

Mütyürök kapcsán sem sokkal jobb a helyzet, mint ha az ember kiwi szuvenírt vásárol nem eszementen drága helyen.

Technológiai téren még meglepőbb volt számomra, hogy egyrészt egy generációval le vannak maradva például laptopok terén, de az árak egyáltalán nem jobbak, mint ha itthon akarnám a nagyobb elektronikai boltok akcióit kihasználni.

Az meg hogy mindenért borravalót várnak, akármilyen is a minőség amit szolgáltatnak… persze tisztában vagyok azzal, hogy elkényeztetettek vagyunk mi itt Új-Zélandon, ahol borravaló nélkül is alapból barátságos és jókedélyű az eladók, pincérek nagyobbik része.

A reptéri sofőröknél többször gondolkodtunk hogy adni vagy nem adni. De mivel a csomagot sem nagyon segítettek hozni-vinni (volt egy, aki üdvözölt, aztán telefonált végig, amíg a kocsihoz vezetett minket egy kb 5 perces séta után, ahelyett hogy segített volna Gabinak, vagy esetleg közelebb jött volna a kocsival, miután már megérkeztünk). Félreértés ne essék, szívesen cipelem a csomagomat, sőt inkább fura érzés hogy kiszolgálnak, de ha már valaki borravalót vár, tegyen is érte. Másrészt ezek a sofőrök eléggé kiváltságosak már csak azáltal is, hogy autóval közlekednek (ott ez komoly szintnek számít), ez főképp a kisebb városokban érződött. Szóval a turisták (köztük mi) révén kiváltságos helyzetben vannak, de attól még nekik áll feljebb.

Másik közelítésben pedig úgyis annyira lehúzzák az embert ha nem helybéli, hogy csak na. Ezzel szerintem mindenki tisztában van, vagy érkezés után hamarosan rájön. Ha meg amúgy is jócskán túláraznak mindent, akkor legyen még $1-gyel több és ne szórakozzunk itt a borravalóval. Ez hasonló mint a színházi ruhatár, amikor az 5-10e (azóta meg ki tudja mennyi) Ft-os jegyár ellentételezésébe nem fér bele a ruhatár és ott kell vadászni az embernek érméket, ha meg naggyal fizetsz vagy tudnak visszaadni vagy nem, szerintem az is csak valami sznob utánérzése a régi patinának. Vagy – hogy ottani hasonlattal is éljek – közelít ahhoz, mint amikor némely étteremben a nedves törlőkendőért alapból felszámítanak 2000 dongot. Oltári kicsi összeg számunkra, de mégis zavaró, hogy külön megjelenik a tétel a 200 000 dongos számlán, valamint hogy sima szalvétát nem adnak, nehogy véletlenül ne használd el a fizetős kendőt.

Egy esetben adtunk komoly (200e dong, ez az illetőnek nagyjából 2 napi fizetése) borravalót: a túravezetőnknek az egésznapos falusi élménynap végén. Ő megérdemelte, mert végig kedves, barátságos, segítőkész és közlékeny volt. Becsületessségben sem volt hiány, mert nem akarta elfogadni, mondván hogy az túl sok neki. Ettől még meggyőztük hogy szívesen adjuk, és neki többet jelent, mint nekünk.

A sráccal – Tony Bao – azóta is úgy-ahogy rendszeresen levelezem.

A többiek azonban jócskán elvéreztek a barátságos kiszolgálás pellengérén.

 

Végszó

Azt hiszem nagyjából a végére értem a mondandómnak, és bár valószínűleg nyilvánvalóvá vált, hogy nem életem legkellemesebb nyaralása volt ez a vietnami út, mélységesen tanulságosnak bizonyult. Kitágította a világképemet, tükröt tartott elém, amiben kiválóan megszemlélhettem szülőföldem és mostani otthonom hangsúlyos jellemzőit, valamint azt, hogy én miképp viszonyulok mindehhez.

Félreértés ne essék, sem az országot, sem Ázsiát, sem az ott lakókat ezen utazás eredményeképp nem tartom kevesebbre, de az élesen világossá vált, hogy életvitelük, kultúrájuk, elfogadott normáik nagyon távol állnak az általam megszokottól. Ez önmagában egyáltalán nem gond, ha nem kísérlem meg erőszakosan összhangba hozni a kettőt. Nem fogom, és meglehetősen szűklátókörű volnék, ha az adott helytől várnám, hogy idomuljon hozzám, aki mindössze egy elröppenő időtartamot töltök ott.

Ha Vietnam nem megy Istihez (márpedig nem megy, teljesen jogosan), Isti sem megy Vietnamba (még egyszer).

A legvégén még egy apróságot hadd osszak meg (egyeseknek mókás, másoknak arcpirító lesz, vagy akár a kettő együtt): a nyilvános „megkönnyebbülés” itt egyáltalán nem ritka. Számolatlanul láttuk, ahogy a motorosok az út szélén megállva öntözik a betoncsíkot szegélyező gyér növényzetet. Egyik alkalommal egy közkedvelt (de legalábbis sűrűn látogatott) helyről tartottunk visszafelé Saigonba, a környék legforgalmasabb útjainak egyikén, talán épp a délutáni csúcsidőben (ha van ott külön csúcsidő), valamikor 4-5 óra táján. A busz egy hídon várakozott a forgalomban, mikor a mellettünk lévő bekötőúton egy motor állt meg. Vezetője mögül egy 20 év körüli csaj leugrott, rövid körültekintés után pedig odaszaladt a szomszédos – már bezárt – raktárépület előtt elhelyezkedő téglarakások egyikéhez.

„Biztos nem pisilni akar, azért ez túl látható meg forgalmas rész ahhoz!” – gondoltam. No, őt ilyen aggályok nem zavarták. A vöröslő téglarakás mellett leguggolt, majd még csak nem is a raktár, hanem az út felé villantva popóját habozás nélkül letolta a miniszoknyát és a bugyit, aztán hajrá… közben a buszunk továbbhaladt. Kultúrsokk? Van ám! Új-Zélandra érkezve s éveket töltve ott nem volt. E helyen két hét alatt számtalan alkalommal…