Kacsamentő-akció a kispolgári kertvárosban

A minap az általam még néhány évvel korábban is pejoratív felhangokkal használt “kispolgári” jelzővel illethető kertvárosi életünk újabb, kedves és komolytalan-komoly mozzanata történt. A nap úgy indult, hogy egy kiadós alvást követően Bencét sikerült már a reggeli sétára is elcsábítani, egy Lego Star Wars alkalom ígéretének fellebegtetésével a testmozgást követő időszakra vonatkozóan. Egész könnyen belement, és szerencsé(nk)re tényleg volt is kedve hozzá, úgyhogy nem kerültem a málhás szamár helyzetébe, mint néhányszor amikor megmakacsolta magát és a hátamon cipeltem néhány kilométert (ahhoz már nehéz őkelme, hogy ez kellemes legyen hosszú távon számomra).

Nohát hn 9 tájékán indultunk el négyesben (apa+anya+Bencegyerek+kutyagyerek) a kellemesen melengető téli napsütésben fürödve a Torbay Heights parkocska felé, de már az elején elhatároztam, hogy ma a hosszabb, több kis parkot is érintő útvonalat teljesítjük. Bence érdeklődését ewok-lehetőségek széles tárházának emlegetésével tartottuk ébren (“Az erdőben lehet hogy találkozunk ewokokkal!”, “Még egy kicsit felfelé megyünk, aztán beérünk az Ewok dombot szegélyező vuki erdőbe!”), ami jó csalinak bizonyult (az ötletet néhai Papámtól vettem át, de szerintem már abban az időben sem volt új :))

Viszont még mielőtt a nevezett erdőbe értünk volna, “nagy” tumultusra lettünk figyelmesek az egyik utcácskában: egy kacsalád (anyuka meg a nemrég született ifjoncok) nagy hápogás közepette téblábolt az út közepén, egy emberi család (anyuka, kislány, kisfiú) pedig a közelben nézgelődött egy fa tövében. A gyors helyzetelemzés után (melyben a szóbeli információszerzés is nagyban besegített) kiderítettük, hogy az egyik kiskacsa beleesett a csatornába (ez nem kacsa, a hír igaz! – hmm lehetne a “hírigaz” mint új szó a színigaz ellentéte a médiára alapozva?). A kislány eddigre már árkon-bokron túl szaladt, apukáját segítségül hívva, aki hangos gumicsikorgás közepette fékezett autójával a helyszíntől 6.3 méternyire (a távolság szemmel való becslés volt), miközben én leparkoltam négylábú vontatómat egy oszlop mellé, kacsák számára biztonságos módon rögzítve a póráz segítségével. Eddigre Gabi felemelte a rácsot, mentőapuka pedig az általa hozott hálóval kihalászta az áldozatot, akinek épségéről mindannyian közelről meggyőződhettünk, majd szabadjára engedte. A kis aranyos a stressz utóhatásában felpörgetett lábakkal, nagy sebességgel szaladt anyjához, testvéreihez akik a viszontlátás felett érzett megkönnyebbülésüket harsány hápogással és a megmentőktől kapott kenyérdarabkák lakomázásával fejezték ki.

(A helyszín, a még konkrétabb színtér pedig: a pirossal szemléltetett részletekben található egyenetlenségek nem a rajzot készítő hozzá nem értéséről, hanem pont annak ellenkezőjéről, illetve a részletek iránti hűség igényének személyiségben mélyen gyökerező mivoltáról tanúskodnak!

/a személyiségi jogok védelmében a résztvevő személyek képét eltávolítottam a fényképről, illetve pontosabban szólva nem eltávolítottam, hanem az időben visszamenve fényképeztettem a helyszínt, ilymódon oldva meg az emberek jelen nem létét/)

Nos, apró hír, de mi élveztük a helyzetet nagyon, és minden jó ha jó a vége alapon megkönnyebbült mosollyal elköszöntünk a megmentőktől, akikkel ha ezután lelki rokonságot nem is érzünk, de jólesően láttuk hogy segítőkészek és állatbarátok.

A séta maradék része is kellemesen telt, ezenfelül pedig többször előfordult a napokban az általam korábban főképp amerikai filmekben látott jelenetekhez hasonlóan, hogy a szomszéd, vagy akár csak a környéken lakó, ám ismeretlen járókelők üdvözlését lelkes integetéssel és hangos ‘reggelt! kiáltásokkal oldottam meg, viszonozva vagy a hasonló viszonzást kiváltva oldottam meg. Lehet mondani hogy ez kispolgári, lehet gúnyolódni rajta (azt hiszem én is félig-meddig azt teszem, némileg magamat is pellengérre állítva ;-)), mindenesetre amit nem tudtam korábban, hogy átélni milyen, no, röviden összefoglalva: kellemes. Nem azt mondom hogy mély barátságot tükröz vissza, de egy mosoly, egy könnyed jókívánság, a kellemes reggel közepette érzett apró öröm továbbítása illetve visszatükrözése a másik számára, mind sokkal-sokkal jobb mint a mufurc magunkba fordulás a stresszes napot megelőző morgolódás során. Szeretek itt és így élni, mivel noha mélyre nyúló hatása nem feltétlenül van ezen mozzanatoknak, de az biztos hogy kellemes és vidám.

Sz(t)ar Wars–Bence apró

Bencének mostanság gondjai voltak a nagy barnával. Az okokról vannak ötleteink, de most a lényeg az, hogy egy ideje sikerült rávenni, hogy ne féljen tőle, vagy legalábbis túltegye magát a dolgon. Most már bilibe is megy (nagy ováció közepette) magától, meg a rendes wc-re is el szokott menni egyedül. Egyszer próbáltam utánamenni és személyiségi jogait a sárba tiporva lopva készíteni egy fotót róla, olyan aranyos ahogy letolt nadrággal-gatyával kotor a wc felé, meg ahogy ott álldogál.

Erre micsinál a kis ravasz? “Apa, nem!” felkiáltással az ajtóhoz jön és nemcsak becsukja, hanem be is zárja! 🙂 Annyit nevettem rajta ekkor…

Amikor pedig hosszabb időt tölt ott, nemcsak egy sárgányit, akkor meg énekel, dumál, illetve dolga végeztével büszkén újságolja nekünk és hív minket egy megtekintésre.

Hogy mi váltotta ki benne azt, hogy a hosszú hónapokon át zajló, szinte állandó visszatartásból hirtelen nagyon jó irányba halad? A rendesebb ételek mellett a jutalom: Lego Star Wars játék kettesben. 1 vagy 2 pályát le szoktunk nyomni egyben, aztán nekem elég, illetve a játékból hátralevő idő is túl gyorsan fogyna.

A játékban előforduló szereplőket már névről ismeri, az R2-D2 (Artu-Ditu) nagyon aranyos kiejtéssel megy neki. Noha magától csak kis robotnak nevezi, utánam lelkesen ismétli a nevét is. Most meg a vukikra kattant rá, a fénykard mánia hamar elmúlt.

Amúgy pedig elég ügyes őkelme, meg is lepődtem, hogy ennyire jól megy neki, és tudja kezelni a térben mozgást (noha a játék kamera kezelése még hagy némi kívánnivalókat maga után, lévén ez az első rész), valamint az Erő, Ugrás és Fénykard/Stukker billentyűket. Be kell hogy valljam, 1-1 esetben ügyesebben is kijön neki a lépés.

Lassan azt hiszem jön majd a játék folytatása, vagy kitekintés egy másik Lego világ irányába… van választék: Harry Potter, Batman de a legjobbnak szerintem a Karib tenger kalózai néz ki.

Bence apró – Két gyermekkor összeér

A hangzatos címet követően íme ami kiváltotta bennem ennek megírását: szeretnék emlékezni apróságokra, amiket az ember hajlamos elfelejteni az évek folyamán, ahogy a gyermeke felnő, és bár rögzíthetném ezeket más módon is, számomra valahogy ez a legtartósabb. Ha papírra írom elkeverem, ha offline tárolom, valahol biztos lapulna évek múltán is, de lehet hogy sosem akadnék rá… meg ki tudja? Másoknak is okozhat néhány kellemes pillanatot a gyermeki lélek aranyos megnyilvánulásain való mosolygás.

Másodkézből kapott emlékmorzsák felhasználásával összerakott régi képek alapján nagyjából 6 éves koromban esett meg a következő: szüleimmel és nagyszüleimmel vendéglőbe mentünk, én pedig jól eljátszottam a kis matchbox teherautómmal, hangosan kántálva – falun nőttem fel – hogy “Visszük a trágyát! Visszük a trágyát!”

Szóval a parasztgyerek érdeklődés megvolt, és múlt héten szereztem meg a Farming Simulator nevű játékot, aminek a címe noha talán csak traktor szimulátorra enged következtetni, szerencsére nem pusztán ezt fedi, hanem egy egész gazdaság irányítását foglalja magába, de lehet (sőt kell is) a különböző járműveket vezetni: traktorral és ekével a földet szántani, magokat elvetni, pótkocsikat vontatni, kombájnnal aratni, bálázni és így tovább. (Felnőttkorom egyik érdekes felfedezése volt, hogy a régi, falun tanult “szakszavak” esetében simán előfordulhat hogy igazából angol eredetűek, sőt teljességgel angolul is lehetnek, csak magyar kiejtéssel: lásd tractor (talán emiatt is volt nevetséges, mikor StarWarsban először hallottam a tractor beam-ről :)), combine, a márkanévből származó dzsondér (John Deere) stb.)

A dolog apropója, hogy véletlenül keveredtem a játék steam oldalára, mikor Bencével böngésztük a netet, és neki tetszett meg. Hétvégén egy csomót játszott is vele, de nagyon érti már, hogy mikor mit kell csinálni. Bár traktorral leginkább az úton szeret vezetni, de a következőkhöz nagyon ragaszkodik, illetve tisztában van a folyamat lépéseivel:

  • kombájnnal csak úgy megyünk az úton, hogy fel- és összehajtjuk az aratófejet (tudja a billentyűt is ehhez),
  • mikor a traktorra vagy bármelyik munkagépre (ezt a szót is már használja magától) kell a megfelelő csatolmányt ráakasztani, akkor szépen lassan odatolat, megnyomja magától a megfelelő gombot
  • otthonosan váltogat a külső-belső nézetek között, illetve úgy állítja be a kameranézetet, ahogy neki jólesik
  • ki-be kapcsolja a térképet és nagyjából érti hogy mire utalnak rajta a különböző ikonok (eleddig kétfajta volt)
  • ha valami nem megy, szól hogy segítsek, és többnyire szépen megosztozunk az időn: én megyek egy 5 perces kört, aztán ő vezetget 5-10 percet
  • és így tovább…

Érdekes, hogy a dolgok egyszerre változnak és a lényegük mégis megmarad(hat): hiszen ő most ugyanazt csinálja, ugyanazt a játékot játsza, mint évtizedekkel ezelőtt én magam, csak a megnyilvánulási formája más; de a lényeg megmaradt, csak kicsit virtuálisabb irányba tevődött át. Egyre nagyobb élmény egy ilyen kisember a mindennapokban (és nagyobb nyűg is tud lenni, de ezzel együtt fenomenális fickócska)

A komolyabban érdeklődőknek itt egy bemutató videjó a játékról.

Bencekéz

A Carpe Diem, azaz Élj a mának divatos felfogásának megfelelő hozzáállas kétirányú is lehet. Korábban mindig úgy gondoltam, hogy ez leginkább a jövő problémáinak félretételét jelenti, hogy ne gondoljunk a következményekre és élvezzük ki az örömöket most (ami meglehetős felelőtlenségre sarkall, amiből amúgy is jócskán van a világban). Viszont ma az a gondolatom támadt, hogy ez ugyanúgy igaz (lehet) a múltbéli dolgokra is. Az idő három “pillanata” közül ugyanis nem csak az egyiket célozhatja meg. Nemcsak a jövőről nem akarunk tudomást venni, hanem a múltról sem. Ez a kettő az emberi elmében sok ponton kapcsolódik egymással.
Mielőtt nagyon elmennék a teljes érthetetlenség irányába, megosztom az élményt is, ami eme kacifántos gondolatmenetet kiváltotta bennem: van egy kép a házunkban a falon, amely Bence kis tenyerét ábrázolja. Amolyan “belemártom a festékbe és rányomom a rajzlapra” jellegű, hozzá pedig egy felirat (az oviban csinálták, es természetesen nem ő találta ki a szöveget :))
My hand will do a thousand loving things for you
You will remember when I am tall
that once my hand was just this small
Egyik nap, mikor egyedül voltam otthon, megakadt a szemem rajta és valami furcsa szomorúság fogott el az idő kérlelhetetlen múlását illetően. Persze ez nem egyedi eset (sem nálam, sem másnál), viszont nagyon intenzív volt. Az elkerülhetetlent vetítette előre, és abba beletörődni mindig szomorúsággal jár együtt, amit általában kerülni igyekszik az ember. Nem szeretne a múltban élni, a jövőben biztosan megtörténő események jelentős részét nem akarja átélni, marad tehát a jelen felé fordulás, amennyire csak lehet. De ez sem teljesen igaz, mert a “szürke hétköznapok” kifejezés nem véletlen. Sokszor a jelent csak múlatjuk, várunk egy közeljövőbeli alkalomra, ami szinte soha nem úgy jön el, ahogy az elvárásainkban létezik.
Peddig mennyi szépség is rejlik egy-egy szomorúan ünnepélyes pillanatban (hallgassatok csak bele a Forever Autumn dalba), és amennyire szívszaggató tud lenni egy-egy ilyen alkalom, az erőteljes átéléstől mégis teljesebbé válik az élet, az érzelmi élmény valahogy a hétköznapok fölé emel, még akkor is, ha az emlékek felidézése keserédes, és visszahozhatatlanságuk fájdalommal tölthet el.
Ez az apró kezecske is, ahogy benne rejlik a majdani nagyfiú/férfi/öregember, újra rádöbbentett a múlandóságra és bár könnyeket csalt szemembe ennek visszafordíthatatlansága, mégis mosolyognom kellett ezen az áldott kis gyermeken, azon hogy közöttünk van, és ha hagyom, sokkal-sokkal szebbé teszi az életemet a maga bosszúságaival együtt is.
Éljek a mostnak? – felvetődhet a kérdés a nyakatekert gondolatmenet után, és amellett hogy igen a válasz, nem tagadható a tény, hogy ha bátor vagyok, pont az elkerülhetetlennel való szembenézés, annak elfogadása segít abban, hogy a jelenben megtaláljam a sok-sok apró és nagy örömet is.
Kicsit visszatérve a latin kifejezésre és annak ókori jelentésére: a Horáciusz versében megjelent kifejezést latin nyelvtudás hiányában nem tudom hűen értelmezni, azaz nem tudom, ő mit szeretett volna kifejezni vele, mindenesetre két nagyon különböző irányba lehet elindulni csak a szavak magyar jelentése alapján is.
  • A már vázolt út, mely szerint hajszold az élvezeteket, ki tudja lehet-e még részed bennük holnaptól. A következmények kevéssé számítanak, hiszen számodra talán már nem is lesz holnap.
  • A másik ösvény, hogy cselekedj ahogy a helyességérzeted, becsületed diktálja, hiszen lehet, hogy nem lesz több alkalom a tanulásra, jobbá válásra, a hibák kijavítására.
A fentieken felül még a távol-keleti (ami nekem már inkább nyugatra van :)) filozófiák/vallások oldaláról is meg lehet közelíteni a gondolatot, hiszen ezeknek egy kiemelkedően fontos eleme a mostban való teljes jelenlét.
Zárásul egy rövid költemény Je Tsongkhapa-tól:
“This life, you must know
as the tiny splash of a raindrop.
A thing of beauty that disappears as it comes into being.
Therefore, set your goal.
Make use of every day and every night.”
(nem fordítás, inkább újraírás, hogy angolul nem beszélők is kedvüket lelhessék benne)
Ezen élet, tudnod kell
mint egy kicsiny esőcsepp hullása.
Törékeny szépség, mely születése pillanatában elenyész.
Ezért hát tudd, mire törekszel.
A nap minden perce tartalommal legyen teli.

Bence apró – szuper

Most két apróság is jön:

Bencének van egy Supermanuszos ruhája, amit előszeretettel húz fel, imádja hordani mióta megvan (talán másfél hónapja). Tegnap is ezt szerette volna felvenni, mielőtt elmentünk Browns Baybe élvezni a téli napsütést és az enyhe időt. Jön oda hozzám, hogy segítsek neki felhúzni, és mondja hogy “Nem tudok repülni.”

Játékosan elégedetlenkedem neki, hogy “Pedig már ideje lenne! Mióta hordod ezt a ruhát? Mikor fogsz végre megtanulni repülni?”

Válasz: “Majd holnap…”

A másik az kicsivel régebben volt, Gabi épp telefonon beszélt valakivel, Bence meg nagyon szeret ebbe belekontárkodni. Ekkor is ment oda lelkesen, hogy ő is akar beszélni. Gabi mondta neki, hogy “Most nem tudsz beszélni!”

Erre mutat a kis szájára és közli: “Bence fiú tud beszélni, nem romlott el itt bent!”

Jópofák az aprónépek 🙂

Bence apró – üvegajtó

Ez ugyan már régebben volt, de ma eszembe jutott valamiről. Itt (is) elég sok az üvegajtó, ami pl. a madarakat nagyon meg tudja zavarni (okés, őket az üvegablak is), de mikor a kiskölök először járt nálam az irodában, kifelé menet ő haladt elöl.

A bejáratnál pedig dupla ajtó van (nem tudom miért, biztos nem a hőszigetelés okán), és mindkettő teljesen hagyományos, átlátszó (úgy értem nem mintás) üveg. Az elsőt még kinyitottuk neki, de olyan nagy lendülettel megindult, hogy a másodikat nem észlelte, a kis kobakja csattant is a külsőn, de inkább meglepődött őkelme. Mindenesetre mulatságos volt látni, ahogy megtorpant és nézett csodálkozva :o) /a megilletődöttségen kívül még egy búb se lett a buksiján/

Bence apró – lötyögő tea

Egyik nap este a kis kópé nagyon elemében volt és szomjazott is meglehetősen a teára, úgyhogy beszlopált néhány pohárral, aminek az lett az eredménye, hogy – bár békával konkrétan nem találkoztunk – hallani lehetett a folyadék bugyogását a hasában, amikor intenzíven mozgott :o) Ő is hallotta, és annyira tetszett neki, hogy vagy fél órán keresztül fel-le ugrándozott, sorban mindannyiunk mellett és hangosan, nevetve kiabálta hogy “Anya/Apa/Rebi tea, lötyög!”

Mi meg nevettünk vele együtt 🙂