Látogatások első élményeim helyszínén

Vasárnap is kellemesen zsúfolt napunk volt: épp annyira, hogy jól érezzük magunkat és ne legyen fárasztó. Persze a legjobb az lett volna, ha vasárnap kora délután indulunk el, és előző nap este érkezünk haza, de az egy más jellegű történetbe illene.

Szóval délelőtt nagyon jót játszottunk Bencével kint az udvaron, mezítlábaztunk is egy jót, már nagyon megy!

DSCF6389

DSCF6397

A kiskölök egész délelőtt virgonckodott, szaladgált kint, bent, mindenütt, én is nagyon élveztem a játékot vele. 11 körül jutott el odáig, hogy aludni ment, ekkor már ideje is volt, hiszen délután 2:30-ig oda kellett érnünk átvenni a TradeMe-n “lőtt” babahordozó hátizsákot.

Míg a kisember aludt, Gabival elkészítettük a kókuszkockát, amit délutánra terveztünk Bess-ékhez vinni, és bár nem volt teljesen megfelelő sütőformánk, a végeredmény nagyon fincsi lett.

Meg is ebédeltünk, aztán n2-f2 körül finoman felébresztettük Bencét, bezsuppoltunk a kocsiba és irány Wellington! Először Karorit ejtettük útba, ahol megszereztük a Kathmandu hordozót. Szerettük volna kipróbálni, de mikor Bencét beletettük, csak üvöltött mint a sakál, úgyhogy máskorra hagytuk. Amúgy nagyon jól néz ki, remélem jó hasznát vesszük majd.

Ezután elgurultunk Bessékhez, végig az Oriental Parade-en, ahol többeket láttunk fürdeni is. Tényleg nagyon szép idő volt, de nem biztos, hogy annyira 🙂 Sajna csak lépésben lehetett haladni, dehát nem siettünk sehova.

A vendégeskedés nagyon jó volt! A sütink sikert aratott mindenkinél. csak Zoenál nem (ő a kutyus), de csak azért nem, mert nem volt otthon. Jól eldumáltunk Bess-szel, főképp én, csináltam néhány rendes fotót: az idő is megfelelő volt hozzá (talán ezelőtt nem is tapasztaltam ilyen szikrázó napsütést abban a házban), végre a gépem is itt volt, úgyhogy itt az eredménye:

Ezt követően, ha már úgyis ott voltunk, felmentünk a Mount Victoriara is. Na jó, nem mentünk hanem utaztunk, mert kocsival tettük meg az utat. De egyszer majd gyalog is felcaplatunk ide, az erdei ösvényeken.

A kilátás meseszép, és mivel én így láttam először Wellingtont, innen, nem csoda hogy rögtön megtetszett (a repülőtérről ide vezető utat most nem számítom ebbe bele, mert az amolyan külvárosi rész számomra, és nem olyan szép, illetve azután még inkább tetszett, amit innen lehet látni).

/Jenő, ennél a résznél gondoltam, hogy egyszer Neked is látnod kell! :)/

Gyönyörű hely, nem igaz? Valahogy nem bánom, hogy Wellingtont választottam, de igazából Aucklandben is ugyanilyen jól ellennénk. Amúgy is, ki tudja, mit hoz a jövő? Néhány év múlva ott köthetünk ki, vagy akár a déli sziget valamely mesés pontján, de ez még a jövő zenéje.

Most nagyban élvezzük azt, ami itt adatott nekünk, és ezzel sem unatkozunk. Komolyabb tervezgetés nélkül is megannyi látnivaló, megtapasztalandó dolog akad ezen a környéken, nem mostanában fog kimerülni a listánk…

Ezen felül egyre jobban kiwisedem: mezítláb voltam ma az udvaron, vezetés közben, Karoriban a hordozót átvenni, Besséknél, a Mount VIctorian, a mélygarázsban és az irodában, a benzinkúton és a PaknSaveben is (ez utóbbi volt a legkeményebb, mert nagyon sok a hútőpult, és ott nagyon hideg a talaj, de legalább hamarabb végeztünk).

Örültem is magamnak a nap végén 🙂

Az utolsó vacsora

Ez a nap mar jol indult, hiszen tegnap utaltak az elso fizumat, ami mara erkezett meg a szamlamra. A munka resz huzos volt, de arrol majd maskor. Fel 7 utan indultam haza, remenykedve, hogy nem kesem le a vacsit, mert tegnap, amikor emlitettem Bessnek, hogy a mai lesz az utolso estem mostanra, megkerdezte, hogy van-e kedvem veluk vacsorazni. Naná, hogy volt, es nem fokepp a kaja miatt.

Szoval tekertem kemenyen hazafele, de szerencsere Bess is kicsivel kesobb ert, mint tervezte, ugyhogy mar keszult az etel, de meg a terites elott toppantam be. Mindharom gyerek otthon volt, Louis egesz este alig birt magaval, annyira izgatott volt a masnapi ozzi osztalykirandulas miatt: fel-le jarkalt, labdazott, pakolaszott, piszkalta a noveret, stb.

A vacsi kukoricalepeny volt, tesztasalataval, fott zoldbabbal. Nagyon izlett, de fokepp azt elveztem, hogy ez egy joizuen, kellemes hangulatban eltoltott, csaladi vacsora volt.

Mondhatnam, hogy ettol meg jobban hianyzott az en csaladom, es igy is volt, viszont ezzel egyidoben olyan joleso erzes volt, hogy rajuk gondolva nem a hianyerzet toltott el, hanem a varakozasteljes boldogsag, hogy nemsokara mar itt lesznek, es jonnek a szivarvanyszinu hetkoznapok, mert a szep, szeretettel teljes elet sosem szurkul el.

Az asztal leszedeset kovetoen meg jo sokaig ottmaradtam, Bess-szel beszelgettunk, ha nem is folyamatosan, de nem ereztem ugy, hogy minden pillanatban szolni kene, egyszeruen csak jol ereztem magam ugy, ahogy voltam. Louis meg sokaig virgonckodott, amikor lejottem f10 korul, meg kozel sem jott alom a szemere.

Szoba kerult, hogy ha majd berendezkedtunk, mindenkepp latogassak el majd a csaladdal, amit biztos nem fogunk kihagyni, sot terveim szerint viszonozzuk is majd, egy kellemes nyari napon.

——————————————————————–

25 napon at laktam itt (lehet, hogy lesz egy 26. is), es szerettem ezt a helyet. Persze azert nem olyan, mint az ember sajat helyen, otthon, de azt hiszem sokkal vidamabb, nyugodtabb volt igy az eletem ezen hosszunak megelt rovid szakasza, mint egyedul egy nagy hazban.

Egy haz akkor lesz otthon, ha elet es szeretet tolti meg. A mienk nehany nap mulva lesz ilyen, addig pedig vendegkent igazan jo volt belecsoppenni es kicsit reszt venni egy masik csalad mindennapjaiban.

Visszagondolva: ok voltak az elso kiwik, akikkel erdemben kapcsolatba kerultem… hat csoda ezek utan, hogy megszerettem ezt az orszagot?