Hogyan lesz a kevés is sok

Morgolódással és bosszúsággal vegyes hangulatban telt az április számomra a mindennapi munkahelyi életben. Volt egyszer egy teljesítményértékelés, ami kapcsán rájöttem hogy a Mátyás király jelenség nem csak kis hazánkban ismert, hanem másutt is előszeretettel alkalmazzák.

Elvileg ugyanis minden nagyon jól ment az elmúlt egy évben, kiválóan fejlődtem mindenben de amikor a hangzatos (noha évente egyszer elhangzó, emiatt kissé üresnek érzett) szavak tettekre váltása következett volna (korábbi megállapodás alapján is), akkor kaptam is meg nem is. Valamit kaptam, ami kb arra jó, hogy ne mondhassam “nem kaptam semmit“.

Ez nem önmagában lett volna baj, hanem a főnök által magasra beállított elvárások miatt. Mint amikor az ígérgető politikus tervei nem válnak valóra, nagyobb csalódottságot eredményeznek, mintha ígéret sem lett volna. No én is így jártam. Közben némi ferdítés is volt néhány információ-morzsában mit elibém hintettek – ezeket utólag tudtam meg – és ez sem segített túlzottan lelkesedésem tüzének magasan lobogtatásában.

Aztán következő lépésként életem leggagyibb melójára tettek be nyíltan vállalt vonakodásom ellenére, illetve hogy nem passzolt a hátteremhez az egész. Vagyis elvileg igen, de valójában mindenki tudta hogy nem. Ez egy több éves elfoglaltságnak indult aminek én nem nagyon (vagy inkább nagyon nem) örültem. Mikor elkezdtem, akkor méginkább nem, mert láttam hogyan évülne el szakértelmem egy jelentős része ezalatt az idő alatt. Noha egy bankról van szó, magyar állami céghez hasonló szervezettség és munkatempó uralkodott az agile-nak kikiáltott, de nagyon döcögősen haladó csapatban.

No, eme fejlemények elegendőnek bizonyultak ahhoz, hogy a havonta néhányszori meló-megkeresésekre érdeklődve reagáljak (külön keresnem nem is kellett, hála a fejvadászok prémium LinkedIn előfizetésének és szorgalmának /mohóságának?/) illetve a már régóta kallódó lehetőségeket felelevenítsem.

A túlzott részletezés okozta ujjgörcs elkerülése végett legyen elég annyi hogy amikor már folyamatban volt két helyen is a felvételi folyamat (ekkor még végeredmény nélkül), kaptam egy teljesen meglepetésszerű, egyáltalán nem várt telefonhívást egy napfényes csütörtöki reggelen egy szakmai baráttól, aki kb. másfél évvel ezelőtt költözött a családjával a Déli Sziget közepébe. Azóta is időnként váltunk emaileket, többször kérdeztem mi a helyzet, hogy áll a melóval (szabadúszó BI tanácsadóként tevékenykedett a délvidéken). Ő ezt úgy (is) értelmezte, hogy talán engem is érdekel ha valami kellemes adódik ott lenn (ami lehet hogy így volt, lehet hogy nem, tudatos szinten biztos nem összpontosítottam rá). Ez alapján rögtön a közepébe vágva megkérdezte, érdekel-e egy jónak ígérkező meló “valahol messze délen” (örökös napsütés és szerelem tengere nélkül).

Hogy miért gondoltam át amikor a másik kettő már előrehaladottabb állapotban volt?

  • mert egyikben sem volt még végleges eredmény
  • a barátom is tanácsadó volt sok évig és most mégis elment belsősnek egy céghez alapos átgondolás után, ez pedig nagyon esélyessé teszi hogy nem úgy keveredem bele valamibe, mint anno a BNZ-nél
  • vonz a Déli Sziget, még akkor is ha az Északi is gyönyörű és korántsem láttunk még mindent itt sem

Persze képzelhetitek, mekkora töprengés adódott ebből kis családunkban. Mindenféle módon próbáltuk értekelni a különböző lehetőségeket, de meg kell mondjam őszintén, a hétvégénk inkább sokkban telt mintsem értelmes átgondolásban.

Összefoglalva a következő helyzetbe kerültünk:

  • meló egy tanácsadó cégnél az eddigi folytatásaként csak remélhetőleg jobb légkörben és jobban profilba vágó projektekkel
  • egy globális nagyvállalati környezet jó pénzzel de még több politikával (csupa indiaival a csapatban, ami önmagában nem gond, vannak indiai haverjaim, de saját és másodkézből kapott tapasztalat alapján közösségben eléggé hajlamosak a rossz értelemben vett politizálásra, fúrásra, stb.)
  • irány a Déli Sziget nem annyira magas fizuval de ígéretes mindennapokkal valamint felfedezős hétvégékkel, ezzel azonban együtt jár kis családunk nagy költözése.

A hármas (3) szám soknak hangzik? Egyáltalán nem, de ebben az esetben bizony sok töprengenivalót adott.

Reklámok

Ausztrália – mehetnénk de nem megyünk

Nemrég írtam az adódott lehetőségről, meg hogy 2 interjún már túlvagyok egy ozzi cégnél, meg hogy fontolgattuk az előnyeit-hátrányait annak, hogy átköltözzünk a szomszédba.

Noha a cím kicsit csalóka, mert még nem volt teljesen biztos hogy mehetünk, de a 2. után pozitív visszajelzés jött, majd a 3. interjú, ami már jobban megizzasztott mert nem a techno szövegre, hanem a tanácsadó/marketinges dumára voltak kíváncsiak, az meg még annyira nem megy, mint amikor szakmai dolgokról kell beszélni. Hiába na, közelebb áll hozzám a “fejlesztő” mint a “tanácsadó” szerepkör.

Sok egymás közti beszélgetés, kérdezősködés, utánajárás, netes búvárkodás után arra a döntésre jutottam, hogy maradunk. Hogy pontosan miért? Ezek főképp szubjektív okok, de azért persze vannak számokban és tényekben kifejezhetőek is (noha összemosódik a két kategória), íme a végeredményünk:

Én jól érzem magam itt Új-Zélandon, pláne tavaly augusztus óta támadt gusztusom az itteni élethez, mikor is elköltöztünk az akkor szelesnek tartott Wellingtonból (ez az Albany Tornádó óta azért kicsit átértékelődött ;)) az ottaniak által esős, kevésbé kellemes élhetést nyújtó Aucklandbe. Röviden szólva szeretek itt lakni. De nagyon.

Továbbá látom az előrelépés lehetőségét itt is, akár a mostani munkahelyemen, akár később másutt, de országon belül. Nem tagadom, hogy anyagi szempontból első olvasatra valószínűleg komolyan ugrott volna a fizum, kb. 30%-ot számértékben, és még pénznemben is változott volna. Ha korrigálunk az árfolyamokkal, akkor ez 70%. Viszont amennyit valójában ér, amit meg tudnánk venni rajta illetve amennyibe „kerülne” (itt főképp a pénzért nem vásárolható szabadidőre és a pénzért feláldozandó szabadidőre gondolok), az már kétesélyessé (vagyis inkább egy, mivel eldöntöttem) teszi a dolgokat. Nézzük, mi árnyalja a képet számunkra:

  • Iskolai költségek: Sydneyben ez gyerekenként $4500 egy évre. Ha beadom a letelepedési kérelmet, vagy elengedik vagy nem. Ha megkérem a céget, vagy kifizetik vagy nem. Persze ez a végső fázisban kiderült volna.
  • Házbérlés: noha emlékeim szerint igazán nem részleteztem a blogomon a házkeresési hullámvasutunkat (Hű de jó ház! Ilyen sokba kerül? Próbáljuk meg, ha jó belefér! Ezért kérnek ennyit? / A pets ok az csak macska? …) de nagyon nehéz volt kutyával olyan házat találni, ahol szívesen lakik az ember (tanulságos sorozat olvasható vargak-nál arról, hogy belvárosi lakást, egyedüli professionalként sem egyszerű fellelni, sőt oltári nehéz – szívesen belinkeltem volna a bejegyzéseit erről, de most rakoncátlankodik a blogger, majd pótolom). Sikerült, de nem kívánom vissza ilyen hamar ismét ezt a dolgot. Pláne hogy addig is lakni kéne valahol, két helyen egyszerre bérelni az pedig igencsak húzós. Arról nem is szólva hogy információim szerint (mennyivel jobban hangzik ez, mint hogy „állítólag” 🙂 Sydneyben jóval magasabbak a bérleti díjak, és mivel még nagyobb területen terül el a város, a mostani Torbay – CBD távolság még rövidnek is tűnhetne az ottani ingázáshoz képest.
  • Költözködési macera és költségek. Ebbe igazából bele sem gondoltam, csak annyiba hogy a hátam közepére sem kívánom.
  • Barnabás – kell ezt részleteznem? 🙂
  • Az ozzi munkatempó inkább az európaira hasonlít, nem a kiwi-féle Pató Pál urasra. Emiatt és mert az elején minden munkahely hajtós, szerintem nemcsak a fizetés lett volna magasabb, hanem ezért cserébe az elvárások is, mind a munkaidő mind a teljesítmény tekintetében (a kettő összefonódhat). Nekem pedig nem az a fő célom az életben, hogy az időm és energiám nagy részét az irodában használjam el. A 8 óra általában legyen elég.
  • Nagyon nem szerettem volna eljátszani az itteni PR lehetőségét, mert újrakezdeni ezt a cécót a szomszédban, az ottani meglehetősen kukacoskodó, némi (?) túlzással (?)  már-már bevándorlóellenesnek tűnő bevándorlási hivatallal nem kecsegtetett jó kilátásokkal (személyes okokból pláne nem).

Ugyan NZ-re úgy jöttünk, hogy személyes tapasztalatunk nem volt róla, de Sydney-t azért megnéztem volna élőben, mielőtt rábólintok, de a kis sóherek nem akartak személyes interjút, még a 4. alkalommal sem 🙂

Mielőtt valaki azt a következtetést vonná le, hogy leszólom Ausztráliát és az ottani lehetőségeket, két tényezőt gondoljon át:

  1. Ha Magyarországról adódott volna ilyen lehetőség, habozás nélkül megyek. Ez ugyanis egy oltári jó ugródeszka lett volna a kivándorláshoz! Akkoriban nem is nagyon gondolkodtam volna rajta, illetve magán a döntésen nem, hanem csak a megvalósítás részletein. Most már azonban mögöttünk van egy kivándorlás komoly, rögös, élményekkel teli útszakasza (ami korántsem ért még véget sem bürokratikus sem személyes nézőpontból), ami átértékeli az emberben az újabb lehetőséget, pláne mikor teljes családról van szó. Ha egyedül lennék, valószínűleg kíváncsiságból (is) kipróbáltam volna, de így már kevésbé hoz lázba. Ezenfelül más változások is érlelődnek, de erről majd később tervezem hogy írok – remélem nem marad el…
  2. Az emberben egy döntés meghozatalát követően működésbe lép az önigazolási hajlam, szóval inkább azt igyekszem tudatosan és tudatalatt is alátámasztani, hogy helyesen választottam. Ez pedig természetesen megnyilvánul ebben a bejegyzésben is.

Apró csavar az ügyben és az életben azonban, hogy maga a lehetőség elültette a fülemben a bogarat, hogy ha nem is vállalom el, talán jó alkupozíciót kínálhat egy újabb fizetési tárgyaláshoz a mostani helyemen. Sokat gondolkodtam ezen, még az egyik munkatársammal is kielemeztük a dolgot egy kávé mellett (bizonyos tényezők miatt teljesen megbíztam abban, hogy ez nem fog visszaütni rám, mármint hogy vele is megbeszélem). A végeredmény az lett, hogy szakítván a magyar szemmel elsőre vonzónak tűnő gondolkodásmóddal nem álltam oda a főnök elé hogy „Figyu, ozziból van ez az ajánlat, ha nem emelsz nekem akkor szevasz, elfogadom!” mert lehet hogy azt mondta volna: „Rendben, menj csak.”

Ehelyett teljesen őszinte voltam, elmondtam hogy szeretnék emelést mert az elmúlt háromnegyed évben sokat hozzátettem a csapat munkájához (ami amúgy igaz is), igyekeztem megfogadni amiket múltkor mondott, amikor nem kaptam emelést, és x fizetést szeretnék magamnak (ami egy kicsit alatta van a HR cégek által belőtt átlagos fejlesztői fizunak, de persze a statisztikák mindig csalókák). Utóbbit azért volt fontos egyrészt jól belőni, másrészt mondani valami konkrétumot, mert egyfelől határozottságot mutat, másfelől az ő szemében az egyik fontos tényező, hogy ha mégis elmegyek, akkor mennyiért tudja pótolni a szakértelmemet a mostani munkaerőpiacról. Ezeken felül jeleztem, hogy szeretnék jobban belefolyni a dolgokba, elkísérni őket az ügyfél-tárgyalásokra, stb.

Szóval jól elbeszélgettem vele erről is, más dolgokról is, aztán abban maradtunk, hogy átgondolja.

Közben még zajlott az interjú-sorozat is, meg a hozzá tartozó tépelődés. Mert noha a 2. után eldöntöttem hogy nem, azért a kisördög nem alszik, ezzel én is tisztában vagyok. Ezen a hétfőn küldtem el végleges válaszomat az ozzi fejvadásznak, némileg vázolva az indokokat, udvariasan megköszönve a lehetőséget. Azóta sem válaszolt, noha váltig bizonygatta még múltkor, hogy „nincs harag ha visszalépsz”, blablabla. Akkor még bevándorlási tanácsadóval való ingyen konzultációt is felajánlott, de Zolinak jobban hittem, mint pártatlannak, és az ügyben teljességgel semlegesnek, ő pedig némileg árnyaltabb képet vázolt fel a „persze, sokan jöttek hozzánk a 457-essel, nincs ezzel gond, biztos megkapod ezt is meg aztán a letelepedésit is ha nincs priuszod meg komoly egészségi problémád” laza mondatánál.

Kedden reggel (Megjön a kedve ha vár a keddre!) pedig Stuartnak már kezében volt a fizuemelést jelentő hivatalos levél, ami jövő héttől kezdődően újabb összeggel javít az anyagi lehetőségeinken.

Érdekesen összecsengenek a dátumok, ugye? 🙂

Ausztrália – jöhetünk? jövünk?

Noha csak a harmadik időrendi helyet érte el a múltkori szavazáson, mégis előreveszem ezt a témát. Egyrészt mert az oktatási rendszeres bejegyzéshez többet kéne gondolkodnom, másrészt pedig ez most nagyon aktuális.

Elöljáróban annyit, hogy nem igazán gondolkodtunk azon, hogy munkát keressek Ozziban és átcuccoljunk oda. Ez a lehetőség egyszerűen jött. Még egyáltalán nem lefutott dolog, sem a mi sem az ozzi fél részéről.

Szóval március 24-én kaptam LinkedIn-en keresztül egy üzenetet egy ausztrál fejvadásztól, hogy érdekel-e egy SSIS tanácsadó állás Sydneyben. (“The Australian market has a shortage of good SSIS Consultants so my client has asked me to source someone New Zealand.”) Naná hogy nem mondtam nemet, őszintén szólva nagyon kíváncsivá tett a dolog. Pár nappal ezután telefonon is beszéltem Krisztiánnal (így hívják, csak persze Christian-nak írják). Elmondta, hogy viszonylag nehéz Ausztráliában olyan Microsoft BI-os fejlesztőt találni, aki már a kellőképp tapasztalt kategóriába tartozik (legalább 4-5 év háttér). dotnet fejlesztőből nem volna érdemes importálni, mert abból van bőven az elmondása alapján, illetve őket már egyetemen is képzik. Viszont egy kezdőt odavenni és kivárni azt a 4-5 évet, amíg vagy jó fejlesztővé válik vagy nem, időigényes és merőben kétesélyes dolog. Szóval ezért váltam “vonzóvá” az ozzik számára is 🙂

Egy viszonylag nagy IT cég a fejvadász ügyfele, több mint 1500 dolgozójuk van. 4 fordulós felvételi folyamatra számíthatok:

  • beszélgetés a céges HR-essel (április 4-én megvolt)
  • eszmecsere egy fejlesztővel (magyarán valakivel, aki meg tudja állapítani, hogy kamuztam-e a CV-mben) – április 14
  • találkozó (talán ez már élőben, nem Skype-on, mint az előzőek?) az előző kettővel egyszerre (legalábbis így értettem)
  • pofavizit a főfőnöknél, ez már amolyan formaság szerintem.

Az első forduló elég bénán sikerült, mert a HR-es annyira felkészületlen volt, amennyire csak lehetett. Két témakört érintettünk főképp az interjú során, és nyoma sem volt annak, amire elvileg számíthattam, hogy végignézzük az önéletrajzomat. Eme két témakör egyike a vízumkérdés, a másik pedig az, hogy 95%-ban SQL Serveres tudásom van.

Nagyon kérdezgette, hogy akkor nekem milyen vízum kéne, illetve szükséges-e a céges szponzorálás, NZ PR-ral kell-e külön vízumot igényelnem ozziba, stb. Tette ezt annak ellenére, hogy a fejvadász világosan közölte vele még korábban, hogy alapvetően magyar vagyok, nem kiwi állampolgár (a PR nem számít ebből a szempontból). Ha meg a CV-met végignézte volna, akkor nem kellett volna meglepődni, hogy Microsofthoz értek csak. Ami állítólag amúgy sem baj, mert egy Microsoft partner céget vásárolt fel nemrég a vállalat, oda keresnek SSIS embert (nem ETL-t, SSIS-t!).

Hamar vége is lett a beszélgetésnek, és nem mondom hogy nagyon el voltam ájulva a profizmusától. Mindegy, ez amúgy is csak bónusz lehetőség. Gondoltam is meg nem is, hogy folytatódik majd a dolog. De aztán folytatódott, most csütörtökön este 9-kor egy Skype videóbeszélgetéssel egy practice lead-del (ez valami üzletági vezető fogalom lehet magyarul). Ez már sokkal értelmesebb figura volt, ráadásul fontosabb dolgokat mondott el magáról a cégről, nem csak a rizsát. Kérdezett is tőlem technikai jellegű dolgokat, amikre alapvetően tudtam válaszolni (oké, a Reporting Services üzemeltetésről nem igazán tudok érdemben, de a többi ment). A végén szerintem kölcsönösen elégedetten köszöntünk el egymástól.

Nekem tetszett, amit ajánlani tudott, a munka jellegét, a cég tanuláshoz, továbbfejlődéshez való hozzáállását és a fizetést tekintve is. Magyarán szólva feladta a leckét azt illetően, hogy igencsak átgondoljuk, mi is lenne a legjobb megoldás. Próbáltam összegyűjteni mellette-ellene érveket, de rendszerezni igazából nem sikerült, csak ömlesztve vannak az agyamban. Talán majd most 🙂

Mellette:

  • jó fizetés (nagyságrenddel magasabb mint most, ráadásul ozzi dollárban),
  • ígéretes munkahely, karrier-lehetőségek,
  • amúgy is egyszer ki szerettük volna próbálni, hogy milyen Ausztráliában élni,
  • összességében azért ez egy komoly lehetőség, ami vagy lesz még egyszer a jövőben, vagy nem (persze ahogy most volt, úgy később is lehet, kevesebb tapasztalatom nem lesz).

Ellene:

  • 457-es vízumot kapnék, amiről nemrég volt szó a fórumon, hogy egy igencsak vadhajtás, és azon kívül hogy ottartózkodást engedélyez, szinte semmi bónusza nincs.
  • a letelepedési engedély megszerzése egyáltalán nem biztos, még alapból sem (nem egy embertől olvastam a fórumon, hogy bizony sokat szenved ezzel, a 457-esből egyáltalán nem vezet ide egyenes út), nálunk meg pláne bonyolult a dolog (aki ismer, tudja mire gondolok, és az ausztrál bevándorlási bürokrácia nem arról híres, hogy a bevándorló felé hajlana a keze).
  • iskola a gyerekeknek elvileg $4500 évente, kettejüknek az $9000, ami alól vagy van felmentés vagy nincs. Ha nincs, már szinte nem is érdemes nekiindulni.
  • a már kialakított kis közösségi életünk ismét teljesen felborulna és újból kéne kezdeni mindent.
  • háznézés, költözés, Barnabás áttelepítése (ennek részleteibe még bele sem mertem gondolni).

Semleges tényező:

  • Sydneyben lenne az iroda, most erről nem tudom hogy jó vagy nem jó tényező-e. Erről gondolom mindenkinek megvan a személyes véleménye, aki élt már Ausztráliában, de hogy nekünk bejönne-e az sok-sok egyéni tényező függvénye. Az biztos, hogy szeretek Aucklandben élni, és alapból nem vágyom el.

Anélkül alapból nem is fontolnám meg hogy a mostani helyemen felmondjak, hogy nincs a kezemben az ausztrál vízum és egy valamilyen igazolás arról, hogy nem kell az iskolára a 2 × $4500-at kifizetni. Erre pedig szerintem elég kicsi az esély, ezenfelül ezen két dolog megléte sem garantálná önmagában, hogy megyünk. Az mindenesetre örömteli tényező, hogy megvolt az első olyan eset, hogy nem én kerestem másik munkahelyet, hanem a munkahely keresett meg engem 🙂

Bármilyen hozzászólást, ami tovább árnyalná a dolgokat, szívesen fogadok az Olvasóimtól! Köszönöm előre is a segítő szándékű kommenteket.

1 év a Datacomnál

Napra pontosan 1 évvel ezelőtt léptem be először a wellingtoni Datacom irodába, mint ott dolgozó fejlesztő. Hosszú egy év volt, de összességében nagyon jó. Persze nem lehet különválasztani a munkahelyen tapasztaltakat a bevándorlás egyéb vetületeitől, valamint az idő úgyis tompít a kellemetlenségeken, nem utolsósorban pedig úgyis igazi derűlátó fajta vagyok.

Szóval ez már azt hiszem a második leghosszabb munkahelyem (igen, eléggé sajtkukac fajta vagyok, de ez gondolom nem újdonság), de legalábbis nagyon közel áll hozzá. Csak a MÁV-nál dolgoztam (izé, voltam állományban) többet. Az előző cégnél június 23-án mondtam fel, nagyjából 1 év munkaviszonyt követően.

A wellingtoni hónapok közül az első néhány (gyakorlatilag a 2009-esek) volt igazán jó, akkor volt sok tennivaló, távlatok, lehetőségek. Aztán Clive (ex-ex-főnök) bejelentette hogy másik céghez megy. Innentől pangás, amíg nem érkezett valaki (Mike) a helyére. Nagyon jófej fickó lett az utódja, de szakmai szempontból nem jártam jól vele, mert a fő irányvonalaktól annyira eltérő módon szemlélte ezt az egész adattárházasdit, hogy az egyfelől zseniális volt ugyan, másfelől azonban nem nagyon volt szükség hozzá az én szakértelmemhez, illetve más helyen nehéz lett volna hasznosítani ezt a tudást. Emberileg jól összehaverkodtunk, de az hamar világossá vált, hogy minél hamarabb Aucklandbe kéne átnyergelnem a cégen belül.

Mint tudjátok, próbálkoztam – főképp kíváncsiságból – cégen kívül is, de komolytalan volt, amit az adott IT fejvadász cég művelt. Nem mintha bánnám.

Az aucklandi Datacomnál augusztus 3-án volt az első napom. Itt két dél-afrikai fazonnal vagyok egy irodában (Stuart a főnök, Darryl egy tanácsadó-fejlesztő), illetve van egy negyedik, orosz srác – Ivan – is, de ő állandóan ügyfélnél van (korábban ott dolgozott, onnan szerezte meg Stuart), úgyhogy nem sokszor találkozom vele.

Főképp Stuart az, aki hozzám hasonlóan jó sok időt tölt bent az irodában. Jól elvagyunk, általában magunkba temetkezve dolgozunk, néha el-elbeszélgetünk a bevándorlásról, könyvekről, nyelvtudományról, társadalmi kapcsolatokról, stb. Zenei ízlése némi átfedést mutat az enyémmel, a szgépes játékok nem ismeretlenek számára, anno még részt is vett egynek a megírásában (persze nem kell valami nagyon különlegesre gondolni, egy hagyományos ugrálós-lövöldözős platform játékról van szó: Cyril Cyberpunk (Jenő: olyasmi, mint a Dangerous Dave!)).

Szóval jólérzem magam.

Kicsit a szakmáról is (itt érdemes abbahagyni a kevésbé elvetemülteknek :))

Darryl-t tanácsadó-fejlesztőnek neveztem, ebből a szempontból én fejlesztő-tanácsadó vagyok. A Datacom egyik ügyfele a Powerco nevű áramtermelő cég New Plymouthban, akikhez 2-3 hetente járok, alkalmanként 2 napra. Itt főképp SSIS területen segítek, az ETL fejlesztőjüknek más eszközzel van tapasztalata. Már lecseréltük az egész addigi rendszert, lassan élesben is beüzemeljük az újat, ami közben persze folyamatosan bővül az új források feldolgozásával.

Ezzel nagyjából párhuzamosan az általam még Wellingtonban kigondolt SSIS keretet finomítjuk, csinosítjuk, új funkciókkal bővítjük ki. Jelenleg még gyakorlatilag egy üres keret, amibe szabadon helyezhető bármi, a naplózás és a gyerek-csomagok irányítása működik szépen (ez amilyen egyszerűen hangzik, annyira nem az, illetve az egyszerűség és a fejlesztési bonyolultság sokszor fordítottan arányos egymással: minél egyszerűbben célszerű megtervezni és kivitelezni a működést, kizárva ezzel a hibalehetőségeket és hatékonnyá téve a folyamatot, ehhez viszont több idő kell). Meglehetősen dinamikusan lehet felhasználni különböző paraméterek megadásával. Plusz funkciók is várhatóak bele (SSAS QueryLog Dataset oszlopának dekódolása – a 001,100,00001,0111010,0001 pl. nem túl informatív, adatprofilozás, fuzzy lookup a címek “tisztításához”, 1-click-deployment GUI, meg ilyenek), ötlet van jócskán, már csak ki kell dolgozni (ami persze viszonylag nehezen számolható el, tehát főképp egy-két üres órában foglalkozom vele.

Úgyhogy az életem kellemesen zajlik itt a SkyTower lábától nem messze, szeretek itt lenni és jelenleg nem is áll szándékomban továbbállni, helyette viszont szakmailag továbblépni, amire pedig van bőven lehetőség!

Újabb vizsga

Ismét sok betű állhat a nevem után/előtt, ha SQL Server 2008-ról van szó 🙂 Letettem a 70-452-t, így hivatalosan még okosabb lettem (hogy valójában igen-e vagy sem, az munkakeresésnél kevésbé számít ;))

Az előző után kicsit pihentem, majd igyekeztem nekilátni a felkészülésnek az újabbra, de a sok munka miatt erre kevés lehetőség volt az elején. A videó tananyagokat nézegettem (kb. 15×fél óra), de tankönyv nincsen, meg reménykedtem, hogy nem különbözik annyira a szükséges ismeretanyag az előzőhöz képest.

Tegnap este még átpörgettem a rendelkezésre álló kérdéseket (összesen 38 volt, abból 1 vagy 2 szerintem hibás), de már nagyon fáradt voltam. Örültem is, hogy a 2 kérdéssorból a második adag teljesen ugyanaz, mint az első, csak 2 kérdéssel kevesebb.

Reggel nyugodtan keltem, bevonatoztam a városba, kicsit olvasgattam a parton (nem szakmai anyagot!), majd leraktam bent a tarisznyámat és irány a vizsgaközpont.

9:45-kor kezdtem el a vizsgát. Erre 3 óra 15 perc van, majdnem ki is használtam mindet. Sajna nem esettanulmányos, hanem egyben 88 kérdés, amit már átnézni is fárasztó. Ráadásul voltak benne húzósak, de persze olyanok is, amik gyakorlati háttérrel csípőből jönnek.

Összességében jobb vizsga, nem annyira “bemagolni” kell a technikai apróságokat, mint inkább átlátni, hogy mire jó az SQL Server 2008 önmagában és miben jobb a 2005-nél.

Rövid tanács hasonszőrűeknek: CDC, Resource Governor, Data Collection (kb. ami a Management Studioban a Management node alatt van), illetve DataMining kell sok!

Szóval jó sok időt elkotlottam rajta, alapvetően kellemes előérzettel, de amikor megjegyzést írtam néhány kérdéshez, hogy mi hogyan nem egyértelmű, majd rákattintottam a teszt vége gombra, meglepett az eredmény (hirtelen azt hittem, valami nem jó a gépben, mert azért ennyire jónak nem éreztem):

image

Persze nem sokáig törtem a fejem ilyesmiken, örültem az eredménynek, és megnyugodva bandukoltam vissza az irodába.

A következő vizsgám a helyi jogsi lesz, a többit majd meglátom…

Vizsgáztam

Újabb papírral lettem gazdagabb – mondhatnám, de nem volna igaz, mert a Microsoft már a digitális okleveleket díjazza, szóval nem kapom meg fizikailag a képesítést, de nem is nagyon zavar, mert eddig kizárólag online használtam fel őket. Ha meg összeomlik a net, akkor úgysem sokat érne már…

A mai napra a 70-448-as képesítés megszerzését tűztem ki célul, aminek a teljes neve Microsoft SQL Server 2008, Business Intelligence Development and Maintenance. Nem szép, ezt aláírom, de számomra szívet melengető. Egy kicsit 🙂

A Prometric honlapon keresztül regisztráltam, a cégtől kaptam a vouchert (kupont), ami fedezte a vizsgadíjat (azóta sem tudom, hogy 2nd shot azaz ingyen újrapróbálkozás volt-e benne vagy sem), kiválasztottam egy közeli (kb. 300m-re lévő) vizsgaközpontot meg időpontot hozzá néhány hete.

Ma jött el a napja, hogy 9:45-kor beüljek és kipróbáljam, mennyit tanultam az elmúlt időszakban. Az utóbbi 1 hónapban keményen igyekeztem elsajátítani a tankönyv anyagát, ami szerencsére sokban nem különbözött az előző verziótól. Tegnap értem rajta végig teljesen, aztán átpörgettem 100 tesztkérdést (melyeket VCE formátumban az examcollection honlapról töltöttem le). Ezen utóbbi dolog minősége nem volt az igazi, szerintem a válaszok legalább 10%-a hibás volt (annak viszont örültem, hogy meg tudtam ezt állapítani kétely nélkül), illetve a kérdések olyanok voltak, mintha egy automata fordította volna őket valamilyen más nyelvről angolra. Sebaj, azért megérte átnézni.

Ezenfelül itt a Datacomnál eben a 4 hónapban elég sokat tanultam az SQL Server 2008-ról, ami nagyon jól jött. AS nem nagyon került terítékre, ezért is sikerült az a többihez képest kevésbé. RS viszont már jobban megy, mint anno, örülök hogy kellett jelentéseket is készítenem a közelmúltban. IS lett idénre a kedvencem, vagy legalábbis az általam legjobban ismert komponens. A DataMining továbbra is érdekel, de mivel gyakorlatban nem sok esélyem van rá, hogy mostanában használnám, ezért nem fordítottam rá akkora figyelmet. Amíg nincs saját tapasztalat, addig úgysem rögzül.

A vizsgára 2 óra volt, az első 40 percben végigfutottam a kérdéseken, a nagyját véglegesen bejelöltem, utána jött a töprengés a fennmaradókon, meg egy átnézés. A végén 30 perc maradt, mikor rákattintottam a VÉGE gombra. Az eredmény meglepett, mert nem számítottam ilyen jóra, tekintve hogy volt egy-két szivatós kérdés is, amit a tankönyv nem tartalmaz, ha pedig élesben nem találkozik vele az ember, nemigen tudja. Én is csak tippeltem némelyiknél, de a jelek szerint egészen jól:

image

Terveim szerint még februárban nekiülök a 70-452-nek. Majd meglátom, mennyire tudok tanulni a jövő héten, mikor Barnika úton lesz, biztos sokat fogok aggodalmaskodni miatta.

Több SQL Server BI vizsga meg nincs, úgyhogy ezzel egy darabig elleszek, a jelenlegi és jövőbeli munkáltatók sem kívánhatnak többet ezen a téren, úgyhogy ezután a gyakorlatra és a BI B betűjére helyezem a hangsúlyt.

Szakmai érdeklődők nyugodtan írjanak emailt, szívesen megosztom a száraz tapasztalatokat is!

Ma reggeli gondolatok

Tudom előre, hogy kissé csapongó vagyok ma, de annyi minden apróság történik manapság, illetve sok olyan gondolat kavarog a fejemben, amiről nem születne teljes bejegyzés a közeljövőben, hogy inkább kiírom magamból, még ha kicsit rendezetlen formában is.

  1. Gyerekkel NZ-n
    Ez egy érdekes dolog, mert ugye korábban nem foglalkoztatott ennyire, illetve inkább nem szoktam hozzá, hogy az aprósággal élők/utazók kényelméért, kellemes közérzetéért komolyan tegyenek is valamit. Ez persze adódhat abból is, hogy erre nem nyitott szemmel járkáltam Magyarországon, de itt sokkal jobban előtérbe került. A legtöbb helyen van lehetőség arra, hogy a poronty is szépen ellegyen, amíg apuka/anyuka végzi a dolgát (pl. Gabi jár egy helyre tornázni, ahol vigyáznak a gyerkőcre egy játékokkal ellátott szobában, van egy nyelvtanfolyam is, ahol így is segítenek, szinte mindenütt van egy kis játszósarok a gyerekeknek (könyvtárban, plazaban, boltok környékén), eddig minden uszodában találtunk családi öltözőt lehajtható pelenkázóval, a legtöbb nyilvános illemhelység is lehetőséget biztosít a pelenkacserére, stb…
  2. Hogy a tél hideg-e, azt nem tudom. Hogy a nyár baromira tud az lenni (persze helyi viszonylatban), az biztos! Itt Wellington környékén (ami az ország legesősebb urbánus vidéke és emiatt a legkevesebb napsütés is jut ide) nem ritka, hogy egy-egy napos és tényleg kellemes időszakot követően (eddig a leghosszabb ilyen 6 napig tartott, de 3-4 többször előfordult így nyár derekán) egy egész éjszakai esőzés miatt a másnap folytatódó esőben a külső hőmérséklet 15 fokra lehűl. Ez a mi házunkban kb. 14 fokot eredményez (realfeel 12), ami azért nem kellemes. Nagyon nem az! Ez a ház hibája is, de nekem hangulat szempontjából is rengeteget jelent, hogy a napocska sokat mosolyogjon rám. Hosszú távon azt hiszem nem ez a vágyunk (mármint hogy így lakjunk/éljünk).
    Még Csanád írta egy
    bejegyzésében az aucklandi télről, hogy “elképzelni sem tudtam volna, hogy 18-19 fokos lakásban jól érezzem magam”, illetve hogy június első heteiben “nem ritka a 18-20 fok, a tél jelenlétét az egyre sűrűsödő esők és az éjszakai 10 fok körüli hideg jelzi”.
    Nekünk a 18-19 fokos belső hőmérséklet időnként már a kellemesen vágyott kategóriába kerül, az éjszakai 10 fok pedig nem ismeretlen. Ezzel önmagában nem volna baj, ha nem a NYÁR közepén lennénk, amikor a helyiek szerint már tök jó idő szokott lenni (persze ezt most ők sem tekintik annak). Nekem még elviselhető, mert a munkahelyen nincs hideg, de a család többi tagja szenved tőle rendesen, hétvégén meg szolidarítok velük, és igazolhatom, hogy csöppet sem kellemes. Ha meg benyomjuk a fűtést (1 db gázkályha), addig meleg van, amíg ég a tűz, de aztán sutty kimegy a hő negyed óra alatt.
    Felkészültünk erre részben, félreértés ne essék, csak arra nem, hogy nyáron kell megbirkóznunk vele. Mi lesz akkor télen? Lehet, hogy első kézből most nem tudjuk meg… (folytatás a 3. pontban)
  3. Mint ahogy írtam róla, a Datacom aucklandi BI vezetője szorosabbra kezdi fűzni a kapcsolatot a helyi BI csapattal (mely utóbbi velem együtt 2 személyt jelent mindössze), így adódhat lehetőség egy cégen belüli átnyergelésre. Sőt Haidir szerint (ő a másik helyi BI ember) tutira fogok kapni egy ajánlatot. A múlt heti beszélgetés során (akkor is itt volt az aucklandi, meg jövő héten is jön a saját főnökével) én is úgy vettem ki a szavaiból, hogy igyekszik olyan kérdéseket feltenni, amivel azt lehet kipuhatolni, hogy érdemes lehet-e átvenni engem, illetve hajlandó lennék-e.
    A sors érdekessége, hogy Darryl (ezután inkább a nevén nevezem, mert az aucklandi BI fickó meg a hasonlók hosszúak és hülyén néznek ki) kb. 3 héttel utánam érkezett az országba friss bevándorlóként és kb. 3 héttel utánam kezdett el dolgozni a Datacomnál 🙂
  4. Itt nem harapják le az ember fejét a munkahelyen, ha nem úgy sikerült valami, ahogyan kellett volna. Ehelyett építő módon próbálnak összefogni, hogy kijavítsák a hibát, vagy a következő esetben ne kövessék el. (Ez személyes tapasztalat, más cégeknél simán lehet máshogy!)
  5. Március elején megyünk a Déli Szigetre! Elsőre még csak egy hosszú hétvégére, átkompolunk Pictonba, egy nagyon barátságos magyar párnál tudunk aludni (akikkel élőben még nem is találkoztunk / ők sem velünk, ezért merték még felajánlani ;)) Még nem tudom, miket fogunk megnézni, de a borvidék nyújtotta kóstolási lehetőségeket biztosan nem szalasztjuk el…

Az előzőekben említett kellemetlenségek nem panaszként vannak ott. Nem panaszkodom, két okból sem:

  • Minek? Enyém (miénk) a felelősség, mi választottuk, és az információ hiányáért nem lehet senki mást okolni, meg attól nem is lesz jobb.
  • Csak rosszabb lenne a kedvem tőle, úgyhogy elfogadom annak a tényét is, ami nem tetszik. A különbség, hogy megpróbálok tenni ellene. Semmi garancia, hogy sikerül olyan lehetőséget választani, ami jobb helyzetet eredményezne, de ez nem tart vissza. Amit tudok, megteszem hogy jobb legyen a saját kis életünk.

Ez a szép a kivándorlásban: azt kapod, amit főztél magadnak. Alapvető dolgokban csak saját magadra számíthatsz (úgy értem nem döntheti el helyetted senki hogy mit hogyan válassz, miként dönts), de ez azt is magában foglalja, hogy komoly ráhatással vagy. Röviden megfogalmazva:

A dolog leginkább Rajtad múlik, de Rajtad nagyon múlik!

Tényleg bocs, ha csapongó voltam, azért remélem érdemes volt elolvasni 😉