Blenheim újra – érkezés Christchurch érintésével

A Déli Szigetre tett utazásunk részletei (repülőút, esős christchurchi kódorgás, kocsival hazafelé) kevésbé izgalmasak és látványosak, ezért azokról viszonylag kevés szót ejtek.

Pakoláskor a jelek szerint Bence úgy gondolta, ha törik ha szakad ő velünk jön:

Reggel 9-kor indult a repülőnk (Air NZ, nem más, a Jetstar járata már az indulásnál késett…), f11 körül már a Chch terminál lila ülésein olvasgattunk. 11 tájban érkeztek Balázsék egy sikeres Microsoft vizsgát követően. Sajnos az eső alaposan rákezdett, úgyhogy némi kavargás után inkább felhagytunk a városnézés reményével és irány Blenheim!

Idő- és útközben a napocska is le-lemosolygott ránk, pl. Kaikoura környékén lementünk a partra és a közeli-távoli hegyek délnyugati lankái már verőfényben fürödtek. A közeli fókáknak még nem volt ilyen szerencséjük:

Aztán még egy vízeséshez is elsétáltunk, ahol én jó magasra felmásztam, a végén már szó szerint. Felfelé nem volt gond, lefelé már nehezen találtam a kapaszkodókat és a lendületet sem engedhettem szabadon. De nagyon élveztem. Innentől már viszonylag hamar Blenheimbe érkeztünk, dupla szivárvány kíséretében. Noha a másodpéldány elég fakó volt, a fő verziót szépen sikerült lencsevégre kapni:

Másnap szerencsére jó idő ígérkezett, úgyhogy kirándulást terveztünk, ennek részleteiről a következő bejegyzésben olvashattok!

Reklámok

Repülünk!

Ahogy említettem, a Blenheimben töltött hétvégét egy sétarepüléssel koronáztuk meg. Balázs említette, hogy látott a helyi újságban egy hirdetést, miszerint $10 engedménnyel lehet szálldosni egyet a városka felett, ha bemutatjuk a reklámfecnit. Viszont az csak kétszemélyes gép, de felhívtam őket, és meg lehet oldani valahogy. A lényeg ugyanis az volt, hogy Bence felszállhasson, de csak úgy egyedül, a pilóta társaságában biztosan félt volna.

4-re érkeztünk meg az Omaka reptérre. Először a repcsi-múzeumhoz kanyarodtunk be tévedésből, ami abból a szempontból nagy élmény volt, hogy amint Bence meglátta a legnagyobb, régi típusú repcsit, olyan aranyosan kiáltott fel éljenezve, hogy azóta is a fülemben cseng!

Pár perc késéssel gurultunk be aztán a Marlborough Aero Club parkolójába, ahol Travis (a pilóta) már várt minket. Gyors megbeszélés után átnyergeltünk egy 4-személyes gépre (sajnos a típusát nem jegyeztem meg), amibe mindannyian befértünk. Rebi amikor meglátta ezeket az égi lélekvesztőket, kijelentette, hogy ő ugyan be nem ül egy ilyenbe 🙂

Aztán mégis! A beszállás pillanatai

image

Travis nagyon rokonszenves és türelmes fickó volt. Bence is nyugisan viselkedett elöl, az ölemben:

image

Láthatjátok a kétszarvú botkormányt közvetlenül előttünk, Travis még azt is megengedte, hogy amíg a földön gurultunk a leszállópálya eleje felé, addig Bence nyugodtan játsszon vele, tekergette is a kis ember boldogan, nagy lendülettel.

Mikor felröppentünk, akkor kicsit megszeppent, de hiszti egy szem sem volt, és mindannyian nagyon élveztük a repülést. Azért más egy ilyen kisgéppel, mint a batár nagy utasszállítókkal. Igazából most éreztem először úgy, hogy repülök, de legalábbis most ment igazán élményszámba: lehetett érezni a szelet, alacsony magasságból láthattuk az alattunk elsuhanó háztetőket, autókat, utakat, szőlőket, pincészeteket…

image image

és a távolban a Marlborough Sounds erdő borította, zöldellő hegyeit.

image

MIndegyikőnk csak nézett, mint a moziban, illetve még annál is jobban. Ez igazi 3D volt! :o)

image

Ha lesz rá lehetőségem és alkalmasságom, el fogok végezni egy pilótasulit, úgy vélem megéri. Az más kérdés, hogy Wellingtonban ez milyen, de ha itt helytállok az oltári nagy szélben, akkor másutt sem lenne problémám a kisgépekkel!

Nagyon szép megkoronázása volt ez az élmény a hosszú hétvégénknek!

Blenheimben

Noha kissé régen volt, mindenképp szerettem volna emléket állítani eme pompásan sikerült hétvégének…

Pictonba való érkezés után rögtön délnek vettük az irányt a nagyjából 30 km-re lévő Blenheim felé. Ott laknak Balázsék, akik voltak olyan kedvesek, hogy félig-meddig ismeretlenül is bevállalták a társaságunkat egy hosszú hétvégére, gyerekestül-mindenestül (Barnival már gondolom macerásabb lett volna, de ő még nem került bele a képbe). Visszanézve azt mondom, a bizalmuk beigazolódott, mert nagyon jó közös hétvége volt, jól éreztük magunkat náluk, a lányok is nagyon összebarátkoztak elsőre. Balázzsal mi meg már jó régóta tartjuk a csevegő-ismeretséget.

A kb. 30 ezer lakosú kisvárosban hasonló jó idő fogadott, mint ami ma egész délelőtt uralkodott felettünk. Mint kicsivel később megtudtuk Nelson és Blenheim rendszeresen vetélkednek a legnaposabb város kitüntető címért. Ez meg is látszik a környékbeli flórán, mert a délre fekvő hegyeket ilyenkor nyáron-ősszel bizony elszáradt, kiégett fű borítja. Szerencsére a Marlborough Sounds környéke ilyenkor is zöldell, illetve a szőlővidék nem szűkölködik öntözésben.

Balázsék háza nagyon jó, barátságos, napfényes és MELEG! Reggel/este/napközben rövidnaciban voltam és egyszer sem fáztam (miután hazaérkeztünk, rögtön az első reggel már dermesztő volt a konyhában 😦 )! Szóval oltári kellemes volt a klíma még eső esetén is.

Érkezés után rögtön hatalmas lakomában részesített minket Éva, megnyaltuk mind a 10 ujjunkat a terülj-terülj asztalkám élménytől.

Bence délutáni szundiját követően besétáltunk a belvárosba, ami nem volt nagy, viszont annál kellemesebben nyugis: kisvárosi, szellős, napos. Néhány szép parkon is áthaladt az utunk, illetve a patak mentén is bandukoltunk. Kellemes hely ez a Blenheim. Amolyan nyugis, álmos kisváros. Pont nekem való lenne a kellemes klímájával! Találtunk a patak mentén egy nagyon szép részt, ahol kanyarodott a folyócska medre. Itt néhány hódszobor is várta az érdeklődő gyerekeket, illetve egy hajó a túloldalon. Annak láttán a régi képregényes élményeim ugrottak be (egészen pontosan egy Mozaik könyvecske, ami egy Mississipin megesett hajóviadalt mesél el, persze csak képzeltet). Hétközben hajózni is lehet rajta, de ez most kimaradt.

Rövid idő alatt bejártuk a város közepét, az estét pedig kellemes melegben töltöttük, amit még a kinti, nyári eső sem hűtött le, csak kellemesen szemerkélve festette alá a hangulatot. A jókedvhez egy kis borocska is hozzájárult (ezen a vidéken szinte kötelező jelleggel ;-)) A lányok csipp-csöpp filmet néztek, mi Balázzsal Heroes of Might and Magic játszmát kezdtünk egymás ellen.

Másnap Nelsonba látogattunk el, amely egy szintén pofás, tengerparti városka.

Nagyobb nyüzsi volt, mint Blenheimben, jót sétáltunk, ebédeltünk, megnézegettük a belváros zegeit-zugait. Bence kapott egy LEGO rendőrmotorost, örült is neki végig! A kendőjét ugyan majdnem elhagytuk (ami gyászos következményekkel járt volna, tekintve hogy már évek óta azzal alszik és még egy napközbeni mosást is nehéz beiktatni úgy, hogy ne legyen kis hiszti benne), de visszamentünk érte, és már-már a reményt feladva, szinte az utolsó pillanat után leltem meg a szél hátán sodortatva a nagy templom egyik oldalsó lépcsőjén.

Visszafelé kicsit jobban megnéztük a Marlborough Sounds-ot kocsival:

– * – *- *- *- *- *- *- *- *- *- *- *- *- *- *- *- *- *- *- *- *- *- *- *- *- *- *- *- *- *- *- *- *- *- *- *- *- *- *- *- *

Vasárnap délelőtt elnéztünk a gyermeknapi hacacáréra, aminek a fénypontja az volt, hogy utazhattunk a helyi kisvasúton. Ez szó szerint KISvasút, amolyan félig modell-félig igazi gőzős, mert a szerelvény kb. 50 cm magas (a mozdony is!), hátul meg csak úgy ráül az ember, mint a biciklire. Gyereknap alkalmából ráadásul ingyen volt, és pont szerencsés időben értünk oda, mert nem volt sor, úgyhogy mindannyian felültünk:

Délután Balázsék borkóstolásra vittek bennünket, ami bizony nagy élmény volt! A társaság, a helyszínek és a kóstolandók szentháromsága révén oltári jól éreztük magunkat. Elsőként a Seresin nevű, biodinamikus borászat itókáit kóstoltuk végig, ahol rögtön a legelső fajtából (2009 Memento Riesling) vettünk is egy palackkal (nem bántuk meg, végig a lista elején maradt!). A biodinamikusság miatt nekem amúgy is rögtön rokonszenves volt, de a kis kóstolószoba hangulata is nagyon elnyerte tetszésemet. A nemes italról nem is beszélve.

A következő hely nevére szégyenszemre nem emlékszem (majd Balázs biztosan tesz egy megjegyzést), annak az udvara volt csodaszép és az általuk kínált Montepulciano (erre rákeresve a pincészet neve is meglett: Framingham) volt a legjobb vörös, amit ezen délután során kóstoltunk.

A harmadik helyen csupa tölgyfa hordóban érlelt nedűt csorgattunk le a torkunkon, ami enyhe karcossága miatt a hölgyeknél alapvetően rontott az ízvilág kiességén, de valamiért nálam sem aratott osztatlan sikert.

A 4. hely egy igazán hatalmas pincészet volt, ahol képeslapokat is vettünk, a boruk pedig igen ízletes volt. Nem kitűnő, de ez csak a magas mércének köszönhető. Az aznapi utolsó látogatás helyszínén pedig már kevéssé éreztem az ízeket, illetve a figyelmem is sokfelé elkalandozott, emiatt részletek kevésbé maradtak meg.

A lényeg, hogy szerencsére az első helyen kóstoltuk a számomra legfinomabb borokat, ahol még tiszta fejjel, finom ízekre éhes nyelvvel voltam képes élvezni a Marlborough Borvidék nyújtotta csodákat.

Hétfőn már javarészt pihentünk, illetve délután 4-kor repültünk egyet (erről külön bejegyzés lesz), ami mindannyiunknak nagy élmény volt. Főképp a kisembernek. Este pedig Picton felé menet találtunk egy csodaszép utat, de személyautóval, szürkületben már nem mertünk végigmenni rajta, nehogy lekéssük a kompot, ami nem lett volna jó. Magyarán szólva nem lettünk volna kompok.

Sokat kellett várakozni, míg felhajthattunk, álmosak voltunk, fáztunk. Bence persze oltárimód felélénkült a hajón, játszott, tv-zett, rohangált, én meg sokszor elbóbiskoltam egy-egy rövid pillanatra, hogy felrezzenés után hirtelen azt se tudjam, hol keressem a kölköt. Éjfél után aludt csak el, akkor végre én is hunyhattam picit. Fél 2 felé kötöttünk ki Wellingtonban, akkor irány haza, hogy végre ágyba kerülhessünk és alhassak másnap reggelig, amikor is hívott a munka…

A Cook szoroson áthajózva

Március 5-én, pénteken reggel hajóztunk át Wellingtonból Pictonba. Az Interislander Kaitaki nevű járműve volt a szerencsés, mely becses személyeinket hordozhatta. Menetrend szerint 8:25-kor hajóztunk ki, de már előtte legkésőbb 1 órával ott kellett lenni, ez nekünk már 7:10 körül sikerült. Persze előtte felkelni otthon nem volt kellemes, mert szokás szerint viszonylag későn kerültünk ágyikóba. Bence még fel sem ébredt, mikor kivettük az ágyából közvetlenül indulás előtt. Az SH2-esen még épp nem volt forgalmi dugó, de már érződött, hogy fél órával később bizony jó eséllyel ez megvalósul.

Egy zörgős vasrámpán kellett felhajtani a hajóba, és nagyon közel kellett parkolni a kocsiknak egymáshoz, Bencét fogva alig tudtunk elférni közöttük, miközben elhagytuk Albertet és az utasfedélzet felé tartottunk.

Szerintem nagyon helyre kis hajó ez (a Kaitakival mentünk odafelé), ugyan néhány bútoron látszott, hogy már kicsit ütött-kopott, de összességében oltári jó: kényelmes, sok olyan helyiség van ülésekkel, ahonnan ki lehet látni oldalra, van a hajó orrában is ilyen, vannak kávézók, családi részek ahol kis játszótér szórakoztatja a kicsiket, fekete tábla és hozzá kréta, videójátékok (fizetősök, de az akkora kölkök mint Bence még azzal is elvannak, ahogy a demo megy, pláne ha játszik is valaki), kilátó-fedélzet (sundeck)… és mindenütt kultúrált, barátságos a személyzet, az utasok.

Gyönyörű időnk volt végig, és bár nem tudtam végig nézelődni, mert sokat kellett Bencével ide-oda mászkerálni (egyszer a hajó gyomrában lévő játszóteret is meglátogattuk, ahol ablak egyáltalán nem volt),

de mikor beértünk a szoros déli végén nyíló fjordok – Marlborough Sounds – közé, onnantól igazán gyönyörű volt a vidék. Ekkor mind a 4-en fent voltunk a hajó tetején és csak ámultunk-bámultunk jobbra-balra, azt hiszem az alábbi képek hűen ábrázolják, hogy miért is:

Egyszerűen csodálatos ezek az erdővel borított, vízből kinyúló dombok, szó szerint lélegzetelállító látvány!

Fél 12 táján értünk be Pictonba, ami az építkezési telkek csupaszsága miatt elsőre nem árasztotta magából a Déli Sziget hagyományos szépségét, de mikor kicsit beljebb értünk, már látszott rajta, hogy jó hely ez is.

Blenheimbe tartottunk Balázsékhoz, ami kb. 30 km Pictontól, és szép vidéken vezet keresztül az út, bár a nyári szárazság miatt ezt a környék meglehetősen fakó színvilágot tár az ember elé. Köszönhető ez annak, hogy itt nagyon-nagyon sokat süt a nap. Nelson és Blenheim hagyományosan versenyeznek a “legnaposabb város” címért, kb. 2500 óra napsütés van ezen a két helyen évente.

Sok fenyőerdő is van azonban, amelyek vidáman zöldelltek most is, de erről majd egy másik bejegyzésben lesz szó, mikor Nelsonba tettünk egy kirándulást.

—————————–

Aki több képet is szeretne látni az utunkról (nincs olyan sok, és főleg a tájról, az meg pont olyan, hogy nehezen tudja visszaadni azt a látványt, ami teljesen betölti a látóteret, hogy amerre csak nézel, víz, hegyek és erdő): http://picasaweb.google.com/MartinIsti/Interislander