Egy hétköznap(i) délután

Egy, a szokott módon némileg undok hétfői munkanapot követően a „hagyományos”, 60 perc körüli buszozásom következett, aminek végeztével kellemes pihenésnek néztem elébe otthon. Gondoltam játszom egyet a kölökkel, ő szinte mindig jókedvű, úgyhogy élvezetes időtöltésben reménykedtem. Ezzel együtt viszont olyan szépen sütött kint a nap, hogy a Glamorgan Roadon lefelé haladva (kb itt – nem olyan mint egy saját fénykép, de egész jó kis streetview), az elém táruló kilátás egy sétára csábított, de leginkább Gabival édeskettesben tettem volna ezt meg. No, bár mindkettő nem teljesen lehet, ahhoz túl hamar elröppen egy hétköznap este, Bence megoldotta nekem a dilemmát: olyan nyűgös volt, hogy mikor hazaértem és üdvözölni próbáltam, miközben a fotelból nézte a Magyar Népmeséket, nyavajogva eltolt magától. Innentől adott volt a másik megoldás.

Aztán mégis kicsit módosítottunk rajta, mert megpillantottam a bringámat kint, kerekek nélkül árválkodni. Vasárnap hoztuk haza Whangaparaoa, ahol Kori vette kezelésbe és szakértésének hála egyrészt kiderült, hogy „nagyműtétre” nem volt szükség, csak egy hozzáértő kéz „gyógyító érintésére”. Miközben megköszöntem Korinak (ezúton is ezer köszi!) és elmesélte mi volt a gond, nézegettem a kerékpárt és újra megtetszett. Nem tudom, mi lesz a pedálos jövőm, de az biztos, hogy akkor szívesen rápattantam volna, de már későre járt, indultunk hazafelé.

Szóval kerekek nélkül ott álldogált – a csomagtartóba így fért be, Gabi pedig csak kivette, de az összerakását okosan rámhagyta –, én pedig hirtelen úgy döntöttem, le kéne gurulni a Long Bay partra. Nosza, az elhatározást – az asszony általi kedvező fogadtatás után – tett követte, és néhány perc múlva már nyeregben voltunk!

Első utunk egy benzinkúthoz vezetett, mert Gabi járművére bizony ráfért egy kis levegőfújás. Torbay egyik sajátossága, hogy nem nagyon létezik sík része, tehát mindig vagy felfelé, vagy lefelé megy az ember. Ez főképp bringával okoz nehézségeket, amíg nem elég edzett hozzá az ember – mi nem vagyunk azok – de kellemes meglepetésként tapasztaltuk, hogy a dombok nem olyan vészesen magasak, és az előző lejtőn összegyűjtött lendület bizony majdnem a következő domb tetejéig felvisz! Secperc alatt a benzinkúthoz értünk, onnan pedig csak lefelé kellett gurulni Long Bayig.

Én kevésbé húzom a féket lejtőn, úgyhogy tetemes előnnyel érkeztem a park bejáratához, de mentem egy kört a buszfordulóban és Gabi is megérkezett (aranyosan feszített a lányos színvilágú sisakjában :)) A park területén már csak nézelődve, alapsebességen gurulászva haladtunk, majd egy tetszetős pontnál lekanyarodtunk a part felé, odatámasztottuk a bringákat egy fához, mezítlábasra váltottunk és irány a homokos, hullámok nyaldosta partszakasz.

Belegázoltunk bokáig-térdig a vízbe, sütött a nap, morajlott a tenger, a hullámok lankadatlan törekedtek a kagylók szárazra hordására… séta közben jót beszélgettünk, kiélveztük a környezetet, és ismételten rácsodálkoztam, milyen helyen lakunk: az ember egy hétfői, fárasztó munkanapot követően hazaérve gondol egyet, bringára ül és 10 percen belül elérkezik egy olyan helyre, ami korábban csak gondosan megszervezett nyaralások alkalmával vált elérhetővé. Most meg egy hirtelen ötlettől vezérelve már ott csámborogtunk a vízben, csodáltuk a Rantitoto lemenő nap fényében fürdő erdeit és élveztük hogy ott lehetünk.

Igaz, nem minden rózsaszín Új-Zélandon sem – a tenger kék, a fák mélyzöldek, a fű is zöld és élettől duzzad (és mindig lenyírják, ugye Péter? 😉) –, de az biztos, hogy nagy élmény itt élni, a maga nehézségeivel együtt is, melyekhez sok öröm és kellemes élmény párosulhat, ha az ember hajlandó ezeket élvezni, és nem arra vágyik amit maga mögött hagyott vagy amit máshol találhat meg.

 

Reklámok

Bence bringái

Január utolsó hétvégéjének vasárnapján elérkezett a pillanat, mikor Bence megkezdte 2-kerekű pályafutását (gurulását): kapott tőlünk egy amolyan egyensúlyozó biciklit (amin nincsen pedál meg semmi ilyesmi, csak úgy ül rajta a gyerök és igyekszik nem elesni). Ez szép zöld volt. Igazából már előző nap kipróbált egyet, és utána vigasztalhatatlan volt, mikor nem kapta meg. /Elaludt a kocsiban hazafelé menet, és mikor hazaérve felébredt, sírni kezdett – először azt hittük, a szokásos módon ilyenkor nyűgös, de aztán egyre kivehetőbben mondogatta hogy „Hol az új bicikli?” A kis betyár!/

Nagyon tetszett is neki, a lakásban több kört ment estére, mint egy Indy 500-as verseny, meg voltunk kint, éles terepen is:

Aztán másnap mégis visszavittük a cangát, de nem magával a kis járművel volt a baj, hanem mi nem gondolkodtunk előre: ha veszünk egy normal, pedálos bringát ugyanilyen méretben, leszerelem a kerekeit és akkor megvan ugyanaz a funkció mint a másikkal, de majd később pedálozhat is. No, azt tudtuk hogy ugyanilyen árban van az adott Bike Barnban a hétvégén pedálos kétkerekű is, úgyhogy próbálkoztunk. A csaj nagyon rendes volt (hozta az NZ format – de hogy a vészmaradak is majd örüljenek a közeljövőben, folyamatban van két intenzív reklamációm is bizonyos szolgáltatók felé, majd az ügyek lezárultával azokat is megírom; a nem vészmadaraknak cask szórakozás- és érdekességképpen), secperc alatt kicserélte.

No, délután már tekert-tekert a kisember (mondhatnám hogy pedálozott nekünk J), ha lehet mondani még jobban komálta az új szerzeményét, mint az előzőt. Persze attól is érzékeny búcsút vettünk, mert mégiscsak a miénk volt egy roved ideig, bekerüolt a családba, és Kis herceg módra gondját viseltük lelkiismeretesen még azon az egy napon keresztül is.

Most már szépen fordul, elindul, a sisakot is nyavajgás nélkül a fejébe nyomhatjuk és ilyen aranyosan cselekszi mindezt:

Bringával az irodába

Teljesült régi vágyam is, hogy ismét bringával tudjak járni dolgozni! Ez Wainuiban nem nagyon valósulhatott meg két dolog miatt: a távolság /20-25km/ és a domborzat /egy bazi nagy hegy/, amelyek a másik oldalról nézve az én edzettségem hiányát is jelenthetik, de ennyit kerekezni időben sem érte volna meg (pláne ha beleszámolom hogy nem tudtam volna feltekerni, de még az igazán kemény bringások is csigalassúsággal haladtak fel arra a hegyre, mikor láttam őket kocsiból).

Szóval ott nem, itt viszont kb, 12-13 km-re vagyok az irodától (ami mellesleg szinte a Sky Tower lábainál hever – pár száz méterre tőle), úgyhogy gondoltam nekiveselkedem és kipróbálom, mit tudok. Mert a busz drága ($8.80 naponta) és lassú (a Flyer (expresszjárat) is kissé szárnyaszegett, annyi a le- és felszálló), autóval szerintem szintén nem jobb egyik szempontból sem.

Múlt csütörtökön bringára kaptam hát reggel és nekivágtam a “nagy útnak.” Az első lejtő nagyon jól ment, viszont utána fel kellett (volna) tekerni egy kimerítő emelkedőn. Ez meghaladta berozsdált bringásizmaim erejét, úgyhogy… toltam, na! Ezenfelül az eső is eleredt, úgyhogy komolyan megfordult a fejemben hogy visszamegyek és buszozom inkább. Szerencsére konokságom felülkerekedett és “majd a fenéket adom én fel ennyi után!” jellegű hozzáállással folytattam utamat.

Sajnos első alkalommal még nem sikerült a megfelelő útvonalat belőnöm (nem is vártam), sokat kellett autók mellett haladnom, ami nem jó. Sem akkor mikor ők állnak, még kevésbé amikor mennek. Ráadásul – akkor pont bringás sávban mentem, szépen az út szélén lévő felfestésen belül, nagyjából 20-25-ös tempóval, amikor arra leszek figyelmes, hogy egy indiai némber egy böszme terepjáróval tol lefelé. Fékezek hirtelen, majd kiderült hogy ő csak be akart fordulni, nem figyelve a megfelelő sávban, teljesen szabályosan haladó (a táskája hátulján fényvisszaverő borítással) biciklisre. Aztán még ő dudált! Mi lett volna, ha belső sávból akar balra kanyarodni, miközben autók jönnek a külsőben? Na mindegy.

Néhány kanyart elszalasztva, időnként nagy adag esővel a nyakamban azért beértem az irodába, ahol még zuhanyzó is van, gondolom a hasonló agyamenteknek 🙂

Másnap kocsival mentünk reggel, úgyhogy du. nem volt bringázás, eső viszont annál inkább, tehát nem bántam a buszt. Tegnap – szerdán – már megtalálva a véglegesnek tűnő útvonalat 45 perc alatt bent voltam, de lesz ez még sokkal jobb, amint visszanőnek az izmok!

Az útvonal nem teljesen pontos, mert a google maps nem ismeri a 16-os mellett haladó kerékpárutat, de nagyjából stimmel.

Hazafelé jól eláztam, de már kezdek hozzászokni. Ma ismét két keréken jöttem, ez a 3. alkalom, és eme jeles “magyar igazság” alkalmából osztottam meg Veletek ezeket az élményeket.

Szóval lehet bringával járni itt is (bizonyos viszonylatokban), még ha az elején nehézkes, esőben kellemetlen (eső van itt bőven!) is, de az ember idővel belejön (mondja a bennem lakozó, töretlen optimizmus).

Két keréken át a hegyen…

Másodszorra kényszerülök megírni ezt a bejegyzést, mert sajnos nem online tettem meg első alkalommal, hanem egy saját gépen lévő progiból, ami alapból nem állítja be az auto-mentést (fene az arcát), aztán volt egy áramszünet itt a Datacomnál, és mivel még a szervereknek sincs szünetmentesük, ugrott a virtuális masinám meg azzal együtt minden, amit írtam. De igyekszem pótolni, pedig tényleg jól sikeredett.

Bár a cím bringázásra utal, jóval többmindenről fog szólni a bejegyzés, de nem akartam idióta (na jó ez nem igaz, hosszút nem akartam, az idiótával nincs bajom) címet adni. Ráadásul nem is ezzel a témával fog indulni a történet, de mivel most ma van (ki gondolta volna) én meg most írom a blogot (vagy esetleg ma?) ezért nem esem logikai csapdába, ha elárulom, hogy amikor kikecmeregtem az ágyból a második ébredést követően reggel 7 körül, a napsütést szuperfinom érzékszerveimmel érzékelve rögtön úgy döntöttem, a teraszon reggelizem.

Az elhatározást tett követte: bementem a fürdőszobába – vannak dolgok, amiket nem lehet halogatni még a napsütéses reggeli kedvéért sem –, majd tényleg a dekken fogyasztottam el a fokhagymás-lilahagymás pirítósomat. Közben a napocska sem volt rest, jólesően melengette fiatal csontjaimat.

Az első falat előtt azonban körbejártam a házat, mert alig hittem el, hogy egyetlen felhő sincs az égen. Szó szerint nem láttam egyet sem! Szikrázóan kék volt mindenütt, öröm nézni az ilyet 🙂 Erről eszembe jutott az Aotearoa kifejezés, meg hogy amúgy nem véletlenül hívják ezt a nagy fehér felhő földjének (tudom, hogy hivatalosan nem föld van itt, de ez olyan szépen alliterált), mert látszólag a semmiből is képes néhány tisztességes szürke óriás kerekedni akár percek alatt.

Némi “áthallással” eszembe jutott a vasárnapi Botanic Garden rendezvény is, ahol a nyitó dalt egy helyi Dalos Lajos énekelte, “Christmas time in Aotearoa” címmel. Teljesen olyan volt, mint egy tiroli sramlizene. Viszont a dallama a fejemben maradt, úgyhogy egész reggel ezt énekelgettem, ezzel boldogítottam Gabit is, miután felébredt, sőt még a buszmegállóba menet sem tudtam magam visszafogni.

Ez a rendezvény európai országok kivándorlóinak műsora volt, ahol összesen talán 7 nemzet tagjai mutatták be (ex-)hazájuk énekeit, táncait. Alapvetően karácsonyi témájúakat, de ez sokszor átfordult népzenébe, ami egyáltalán nem volt gond. A magyar csapat először 3 karácsonyi dalt adott elő, majd különféle táncokat mutattak be. Nagyon jólesett nézni őket és magyar zenét hallgatni ilyen módon, még az én gyökerektől mentesebb lelkem is örvendezett. Viszont – hogy mégse hazudtoljam meg önmagamat – az igazi áhítat mégis akkor kerített hatalmába, amikor az ír percek végén egy 10 év körüli lány egyedül szteppelt. Nem tudom pontosan megfogalmazni miért, de akkor gombócot éreztem a torkomban és örömöt a szívemben (még néhány könnyet is a szememben, de ők aztán mégsem akartak kijönni).

A lengyel kontingens zenéje Lagzi Lajcsi és a techno ötvözetére hajazott leginkább, és bár szépen táncoltak, nagyon hosszúra nyúlt a műsor. A svájci-német nyugdíjas együttes sem adta alább, legalább 6 dalt énekeltek, de 2-3 is elég lett volna. Ráadásul rajtuk sem látszott, hogy élvezték volna. A walesiek éneke hasonlóképp nem bizonyult fülbemászónak, de ők legalább láthatóan jól érezték magukat, és ez kellemessé tette a műsorukat. A rendezvényt a svédek zárták, akik a hűvös estében (mindenki már kabátban, dideregve üldögélt) mezítláb meneteltek át a nézőtéren keresztül a színpadra. A dalaikat sajnos nem tudtam igazi odafigyeléssel hallgatni, mert Bence meglógott, én meg utána…

A rendezvény másik maradandó hatása, hogy a Shell Sound helyett inkább Shrill Soundként érzékelt helyszínen huzatot kapott a fülem (én magam már jóval korábban :)) aminek eredményeképp egész hétfőn fájt, kedden-szerdán már jobbára csak zúgott, ma meg mint az indexlámpa: zúg-nemzúg-zúg-nemzúg. Pedig a Volga nincs is közel.

Hogy végre a címadó témakör is képbe kerüljön, elárulom, hogy a koncert napján vettünk Gabinak egy számunkra új, még sohanemlátott, de egyébiránt használt bringát. Én ugye még Aucklandben beszereztem magamnak egy csudajó, kék (lehetne akár csudakék is) versenycangát, ami azóta is oltári jól megy (hosszas halogatás illetve utánajárás után sikerült rájönnöm, hogy a Presta szelepes gumit olyan pumpával is fel lehet fújni, amin semmilyen szelep sincsen, csak maga a csonk), szemfülesebbek képet is láthattak róla a korábbiakban.

Gabi új szerzeménye – itt az ajándékokat szerintem a Jézuska helyett a trademe hozza, mint ahogyan ezt is – kicsit rozsdás meg öregecske, de a fékje szigorúan fog, az asszony szerint a váltója leheletfinoman ámde hatékonyan teszi a dolgát (persze ez lehetne egy borgőzös lehelletű, rummal ötvözött, karib tengeri kalóz pállott kigőzölgése is), az ülése meg nagyon kényelmes számára. Amúgy amolyan összvér fajta, félúton a monti és a versenybringa között. Mivel Gabinak az utóbbi nem a világa, de azért aszfaltúton könnyebb a vékonyabb kerekűt hajtani, inkább ilyet keresgéltünk, mint hegyekre, terepre alkalmas fajtát.

Ezek után már mindketten alkalmasak vagyunk egy-egy kellemes bringatúrára, a többiek közül pedig Rebi alkalmatlan (szándék hiánya illetve az ebben való hajthatatlanság miatt az ő mindenkori – nemlétező – kerékpárja is hajtatatlan marad), Bence meg mivel mindent szeret, ami mozgással jár (legalábbis eddig nem találtam általános kivételt erre), hamar fog csatlakozni hozzánk. Amíg nem sajáton, addig a miénken. Úgyhogy ez volt a következő lépés: bringás gyerekülés.

Ehhez ismét a trédmí segíségét hívtuk és végül tegnap 8 óra után boldog tulajdonosai lettünk egy jó kis ülésnek, amin egy rövid próbakörre elvittem Bencét, de az igazi majd ma következik, ha még délutánra is jó idő lesz (mer’ ugye sohase lehessen tudni a méNZeknél).

Hab a tortán, hogy az előző tulajdonos egy svájci fickó, aki a Munkagyüi Minisztérium kisebbségekkel foglalkozó szervezeténél dolgozik, és sokat tud a bevándorlókat segítő intézkedésekről, jelenlegi lehetőségekről. Ráadásul mondta, hogy ha valami ezzel kapcsolatos kérdésünk van, keressük meg nyugodtan, szívesen segít.

Mazsola (vagy csokidarab, ki-ki amit szeret) a torta tetején lévő habban, hogy egy oltári aranyos border collie juhászkutyája is van, akivel mindkétszer sokat játszottunk (egyszer csak kipróbáltuk a cuccot). Nagyon aranyos, hiányzott is Barnika, mikor erről eszembe jutott, de az ő ügye is folyamatban, még ha kissé lassabban is.

Hazafelé utat illetően úgy döntöttem, hogy bár tudom, hol lakunk, de most át is érzem, milyen odajutni. Ez csak annyit jelent, hogy ki akartam próbálni, emberi erővel mit jelent megmászni azt a gerincet. Az út maga nem hosszú (gugli maps szerint 8,2 km), de az a 2 km-nyi emelkedő, ami kb. 150m szintemelkedést jelent, bizony rendesen kivesz az emberből. Én bevallom őszintén, kijöttem a gyakorlatból (még őszintébben: sosem voltam benne, mert ennyit felfelé nem szoktam bringázni), úgyhogy hamar tolásra kényszerültem. Most már tudom, hogy amit az ember kocsival vagy busszal simán teljesít, és fel sem tűnik neki, de mégis nagyon kemény tud lenni néhány kilométer is.

De azért megérte, az ember gyalogosan vagy esetleg saját erőből hajtott járgánnyal ismeri meg csak igazán az utakat. Nekem most sikerült 🙂 Lefelé meg már ment a bringa mint a huzat, szerintem az 50-60 simán megvolt a meredekebb részeken.

A sík terepen még fenntartottam a 30-as átlagot, de azért jólesett hazaérni. A kölköt is beültettük, csak a pár perces próba után üvöltött, mert nem akart kiszállni. En viszont nem voltam hajlando meg vinni, mert botor módon torokfájós időszak végén vállaltam be ezt a huzatos bringázást, úgyhogy elfogott a nyűgösség, de igazából megérte!

Nagyon örülök, hogy teljesültek a két kereket illető vágyaim, és hétvégén már mehetünk is Orongorongo felé bringával, ha nem is mind a 4-en, de hárman simán.

Háznézegetés

Ahogyan azt minden itteni sorstarsam tudja tapasztalatbol, a blogolvasok meg a bejegyzesekbol, hogy a megfelelo haz megtalalasa bizony nem egyszeru feladat, sok utanajarast kivan, mert 3 feltetelnek kell hogy megfeleljen a haz:

  • szivesen koltozzon bele az ember (ebbe beletartozik, hogy ne legyen peneszes, sokat susson be a nap, szoval minden, ami ahhoz kell, hogy bent jol erezd magad),
  • legyen jo helyen/kornyeken: ehhez el kell menni szinte mindenhova, ami szoba johet. Ez Wellingtonban egyszerubb, mint Aucklandben, mert kozel sem akkora. (Pl. ugy nez ki sikerult kifognom egy jo lehetoseget, ami kb. 25 km-re van az irodatol, ami mar itt soknak szamit, de az aucklandiek szerintem ezt olvasva felvonjak a szemoldokuket, hogy “Az messze van?” :)) A vasuti kozlekedes viszont jobb, de errol majd kesobb. Szoval minden kertvarost meg kell tapasztalni szemelyesen, mert pl Tawa nekem nagyon tetszett, Adri viszont (aki mar jo ideje itt eldegel) nagyon nem komalja. Ezen kivul hiaba talasz egy szuper hazat 100km-re a munkahelytol, ha meg otthon is szeretnel idot tolteni, plane ha csalad is var, akkor ez nem az igazi.
  • legyen megfizetheto, ami nem egy utolso szempont, plane mivel a legtobb itteni baratom eseteben (es persze nalunk is :)) az elejen csak az egyik fel keres (illetve nagyon orul, aki eljut odaig, hogy az egyikuk mar keres!), tehat jobban be kell osztani, szoval nem engedhetjuk meg magunknak a kepviseloi villakat heti $700-$800-ert, bar ugy nekunk is menne, hogy ott lakunk de mi kapjuk ezt az osszeget 🙂

Ezen kiteteleket akkor meg nem megfogalmazva, hanem kesobb kikristalyositva kezdtem neki a haznezes gyakorlati fazisanak, miutan a TradeMe-t alaposan vegigbongesztem. Nalunk ugye Barnabas is igen kemenyen betolja a kepbe a szoros pofijat 🙂 Emiatt leszukult a kiberelheto hazak kore, de legalabb nem szakadunk meg a valogatasban 🙂 Ez poen is, de elony is, mert sokan ha talalnak 10 jot, nem tudnak valogatni belole, illetve leblokkolnak.

Na, az elsot szerdan neztem meg belulrol, de csak rovid idot toltottem benne, es az boven eleg volt. Meg a haz elmegy, de draga es nem szep kornyek. A ficko jo fej volt, nem vette zokon 🙂 A masodik egy haz Tawaban, ami a TradeMe-n nem nezett ki tul jol, viszont eloben nekem nagyon tetszett. A haz is, meg fokepp a kilatas es a kornyek 🙂 Akkor meg az volt a tulaj allaspontja, hogy allatrol lehet szo, egyedileg biralja el. Az ugynok jofej volt, nagyon sokat tudott beszelni, de en is elvoltam vele. Kapasbol tudta hol van Budapest, dolgozott is ott egy darabig, meg nemet iskolaba jart 🙂 Marmint nem nemetorszagban, de nemet tagozatra. Nem teljesen ertettem (nem az angolsagat), mert ossze-vissza beszelt, de tenyleg jol elcsevegtunk 🙂

Penteken megegyszer megneztem, de akkor mar vettem egy hetvegi vonatjegyet, es mivel itt a bringa ingyen johet a vonaton, ugy jartam be a kornyeket. Meg jobban tetszett akkor mar 🙂 Kimentem Upper Huttba is, na az amolyan semmilyen kornyek volt szamomra. Persze ehhez a nem tul baratsagos idojaras is hozzajarulhatott, mert amint leszalltam, elkezdett szemerkelni az eso, meg aztan fujt a szel… raadasul mikor a legjobbnak kinezo hazhoz ertem, arrol kiderult, hogy eladtak! Azert azt emlithettek volna a hirdetesben, hogy kozben aruljak. A fene egye meg, de hamar tultettem magam rajta, ez van. Keresek mast, most mar csak haza akartam erni es pihenni 🙂

Szombatra egy hasonlo, vonatozassal es tekeressel egybekotott haznezest terveztem. Az ido jo volt, megneztem Poriruat, Titahi Bayt, Mana-t, de egyik haz sem volt az igazi. Newlandsben viszont sikerult egy jot is megtekinteni, ennek fokent a kornyezete jo:

Ez meg a kilatas innen a keritestol:

A kozelben pedig van egy szep nagy kutyafuttato park meg egy bush reserve 🙂

Ami meg kulonosen biztato ezt illetoen, hogy mindossze en voltam, aki megnezte az open home ideje alatt 🙂 Ja, es $420 hetente.

Mivel meg nem volt keso, ismet kikerekeztem Tawaba, ahol pont akkor ertem a hazhoz, amikor egy ujabb open home volt, hn4-kor. Bementem megegyszer, ujfent tetszett. Most nem az a fazon jott az ugynoksegtol. A vegeredmeny az lett, hogy eldontottem, hetfon megpalyazom, max. megsem ez lesz, ha a masik mellett voksolok. Egyeduli hatranya, hogy kicsi az udvar, es meg az sincs elkeritve.

Eddigre mar elfaradtam, ehes lettem, ugyhogy irany haza.

A vasarnapot otthon punnyadassal toltottem, ugyhogy haz szempontjabol kieso nap volt. Hetfon viszont mar tortentek erdekes dolgok:

  1. jelentkeztem a Tawas hazra, de delutanra mar megkaptam a valaszt, hogy a tulajnak megsem jo semmilyen pet (szerintem elobb kellett volna gondolkodnia, ugyhogy tole mar nem is vennek berbe hazat 😛 )
  2. irtam a Newlands tulajnak is, hogy mi kivennenk, amire azt valaszolta, hogy szerdan meg tart egy nyilt estet, de eddig mi vagyunk a nyerok (nem tudom, van-e versenytars :))
  3. egy srac Wainuiomatabol irt sms-t (multkor meg akartam nezni, de kivettek elottem), hogy betegseg miatt a berlo csaladja megsem biztos hogy bekoltozik, ugyhogy ha erdekel, megnezhetem. Nana, hogy erdekelt, meghozza annyira, hogy rogton aznap delutan, az elso munkanapot kovetoen kiautokaztam. Egesz nap nem esett (bar borongos volt az ido meg szeles), de mire Lower Huttba ertem, mar zuhogott. Viszont mire az udvarba behajtottam, ismet elallt. Aztan ismet esett, meg elallt…nem reszletezem tovabb 🙂
    A haz nagyon jo! Kisse kint van a varosbol, korabban nem is volt resze, de 25 km nem nagy tav, es van busz+vonat osszehangoltan, szoval 50 perc alatt vagyok bent a kozpontban, ha kesobb veszek esetleg egy motort, akkor hamarabb 🙂 Na de nem csak ez a lenyeg, hanem hogy nagyon jo hangulatu, izlesesen berendezett, szep allapotban levo hazrol van szo. A tulajnak az Omega (igen, a magyar!) a kedvenc zenekara, ennek kapcsan kiderult, hogy a Cseh Koztarsasagbol vandorolt ki 2001-ben. Nagyon rokonszenves volt, megengedte hogy fenykepeket csinaljak, de ugy, hogy nem is volt gepem, ugyhogy odaadta az ovet, en meg kattintgattam benan.
    Ilyen a konyha (ahova elmondasa szerint napkozben sokat besut a nap, ha eppen sut 🙂

    Itten egy most esoaztatta, amugy napsutotte deck:

    Egy kellemes udvar:

    Es igazi NZ modra ahol eso es napsutes egyszerre van, annak meglesz az eredmenye 🙂

    A sraccal – Martin – meg elbeszelgettunk, ratoltotte a kepeket a pendriveomra, megismerkedtem a macskajaval 🙂 Azt is mondta, hogy mivel hosszu tavra keres berloket, komolyan gondolkodik egy olyan megoldason, hogy valamifele kozponti futest beszereltetni, amit nekunk kene allni, de annyival kevesebb lenne a rent. Ez meg itt Wellingtonban komoly tenyezo tud am lenni! Amugy a rent $400 lenne hetente.

Ma is leveleztem vele egy sort, szivesebben adna ki nekunk a hazat, ugyhogy hamar rakerdez a szerencsetlen csaladnal (lehet, hogy kegyetlen dolog ezen blazirozni, de az elet nem all meg).

Szoval igy allunk most, szerintem a heten meg tudom ejteni a megegyezest, es valszeg a 16-ai hetvegen koltozhetek 🙂

Tovabbi kepek ha erdekel valakit:

Newlands
Wainuiomata (ez utobbi link bovult, mert a srac kuldott meg jopar kepet magatol 🙂 raadasul napsutesben fenykepezett :))

Wellington felé

Na, nem tudtam jobb cimet kitalalni ugy, hogy az roviden magaba foglalja a megelozo estet is, ugyhogy ez sikerult.

Szoval ahogy irtam, a wellingtoni allas mellett dontottem, ami pedig azzal jar, hogy oda kell koltoznom. Furcsa, mi? 🙂

Azt hiszem Auckland maga meg nem fog hianyozni. No nem azert, mert nem jo hely, hanem mert meg nem toltottem el ott annyi idot, hogy honvagyam legyen utana. Persze kerdes, hogyan tetszik majd hosszabb tavon Wellington, de ez meg a jovo zeneje.

Ami kicsit nehez volt, az a baratoktol valo tavolkerules, mert noha nem regi ismeretsegek ezek, megis van nehany sorstars, akivel hamar egymasra talaltunk, amolyan zsak a foltjat modjara. Ez persze nem minden szempontbol hizelgo rajuk nezve, mert pont azert kedveltem meg oket, mert hasonlo gyagya vonasokkal is birnak, mint jomagam 🙂

Akitol tudtam, elkoszontem szemelyesen is, es pont jol jottek ki a dolgok, mert ma voltam Hajnalkanal, ahol a hivatalos ugyek mellett jol el is beszelgettunk. Tulajdonkeppen eloszor szemelyesen 🙂 Aztan estere keszulodott a pokerparti Pappitonal, de elotte Imma felajanlott egy tanyer hagymakrem levest, aminek nem tudtam ellenallni 🙂

Es mivel a poker is a North Shore-on, a leves is a North Shore-on, osszekotottem a kellemest a kellemessel: elobb a vacsi aztan a parti.

Jol ereztem magam mindket helyen, mintha nem is augusztus kozepen talalkoztunk volna eloszor! Ugye, a blogolas aldasos hatasai 🙂

Nem ertem vissza a szobamba koran, de azert kialudtam magam aznapra. Reggelit kovetoen nekialltam a pakolasnak. Hat, most nem sikerult olyan szepen beletenni ugyanazon cuccokat a hatizsakokba, amiket a repcsin is hoztam, de most szerencsere nem kellett mindenaron belefernem. A bringat sikerult beoperalnom a csomagtartoba, bar mind a ket kereket le kellett szerelnem (emiatt hasznaltam a bringa szot, mert a kerekpar nem lett volna helytallo) meg a hi-fi a 3 hangfallal. Szoval a lenyeg, hogy sokaig tartott, es jol tele is raktam az autot 🙂

Del korul sikerult csak elindulnom, Aucklanden belul termeszetesen elkeveredtem egyszer vagy ketszer, de vegul sikeresen kijutottam az 1-es autopalyara, majd at a 2-esre, mert meg egy latogatas volt soron: Lorival mindenkepp be kellett neznunk az o legnagyobb itteni haverjahoz 😀 (ha mar papagajcsajokat nem sikerult eddig talalni neki)

Szoval Helgaeknal is jol elvoltunk, meg vegre egy hozzaerto is vetett pillantast az automra, es szerinte is jo allapotban van (korahoz kepest). Nehezen akarodzott elindulni toluk, de mivel nemhogy Wellington, de nekem meg Taupo is messze van, du. 3 korul autoba szalltam es irany az orszagut. Bar itt State Highway-nek nevezik, azert ez nem autopalya 🙂

Az elso napi szakasz kellemesen videki hangulatot araszto varoskakon, birkalegelokon, szantofoldeken vitt keresztul. Tulzottan nem is kotott le a taj figyelese, mert inkabb a vezetesre koncentraltam. Amugy sincs benne nagy rutinom, ugyhogy inkabb ovatos voltam.

Szamomra meglepoen konnyen sikerult az atallas a baloldali kozlekedesre. Most mar azt gondolnam furcsanak, ha ismet a jobb oldalra kene atternem. Nem lennek most samoai…

Mire Taupoba ertem, pont besotetedett, raadasul nagyobb a kozseg mint gondoltam, sikerult is elkeverednem 4-5 km-rel arrebb 🙂 Visszaerve egy konyvesboltba mentem be megnezni a helyi terkepet, aztan kiderult, hogy a szallastol kb. 500 meterre vagyok 🙂

Az utca igy mar megvolt, de 2x vegigmentem rajta, mire a backpackers is meglett 🙂 A szomszedsagaban van egy PaknSave, ami meg jobba teszi 🙂

A szobam kellemes volt, ahhoz kepest hogy hatizsakos szallas, nagyon szupi, es az ara is siman vallalhato. Mivel mar hideg volt igy este, vettem egy jo forro zuhanyt, aztan TV-ben neztem a Pirosszkat (mar lattam parszor, de most jolesett kicsit nezni), majd elnyomott az alom.

Masnap reggel egy oraval kesobb ebredtem annal, mint amennyit aludtam. Na, ez a hulye mondat csak annyit jelent, hogy oraatallitas volt 🙂 Kijelentkeztem, vettem egy-ket dolgot a Pakiban, majd irany tovabb.

Na, innentol jott az ut legerdekesebb resze, vagy legalabbis nemsokara. 40-50 km megtetelet kovetoen elertem a Desert Roadhoz. Ez fokent ket okbol volt nagy elmeny: az egyik ok onmaga. Nagyon erdekes, hogy jobbra az ember a Mt. Raupehut latja ekes hosipkakkal, sot mondhatnam hogy meg hoing is volt rajta, olyannyira feherlettettek a csucsai. Az ut menti novenyzet pedig ha nem is sivatagi, de teljesen olyan jellegu, mint egy klasszikus westernfilmben a bozotos preri, ahol ember is alig jar, csak az ordogszekerek hianyoztak 🙂 Egy helyutt meg is alltam, hogy beszivhassam ennek a helynek a friss levegojet. Nagyon tetszett 🙂

A masik ok, ami miatt nagyon jol indult a mai szakasz, az szemelyes: osszesen egyetlen magnokazettat hoztam ki magammal NZ-re, az pedig egy regi, diktafonos felvetel, amin Rejo eloadasaban Queen szamok es egyeb rangos muzsikak hallhatoak (mint pl. az Apa kocsit hajt, vagy a Dr. Bubo zeneje :D) Aki tudja mirol van szo, biztos rogton fel tudja idezni eme feledhetetlen hanganyagot 🙂

Szoval ezt a kazettat hallgattam meg egymas utan ujra es ujra, egyutt nyavogtam, enekeltem, kiabaltam Rejoval, aki pedig amolyan karaoke modban, de az eredeti enekhanggal egyutt, azt siman leenekelve (legalabbis hangeroben :)) kenyeztette a fulemet 🙂

Azert a Cáá az nagyon emlekezetes darab volt…

Utkozben megalltam Palmerston Northban korulnezni meg ebedelni. Az Eyewitness NZ utikonyvem alapjan ez a kornyek nagyon szep, de amennyit en tapasztaltam a varosbol, az alapjan ez amolyan igazan unalmas, videki varoska. Persze egy ilyen latogatas meg nem lehet mervado, de a benyomasom ez volt.

Azert eltoltottem ott vagy masfel orat, vettem rejtvenyujsagot is 🙂

Wellingtonhoz kozeledve ismet dimbesdombossa, majd hegyesvolgyesse valt a taj, es egyre szebb lett! Egy korforgalom miatt ugyan feloraig lepesben lehetett csak haladni, de utana jobboldalt a tenger, baloldalt hegyek, egyszeruen elmeny volt vezetni, csak keskeny volt az ut, igy nem ertem ra igazan nezelodni.

Mire beertem a varosba, mar szurkulet volt, de szerencsere a belvarost mar ismertem annyira, hogy siman eltalaljak a Maida Vale utcaig. Ott ugyan nem volt egyszeru parkolni, mert mar szinte tele volt, meg forgolodni amugy sincs nagyon lehetoseg, keskeny, hegyi utcacska leven. Azert sikerult (bar mint kiderult utolag, hogy rossz helyre, mert kaptam parkolocedulat, de csak figyelmeztetest, $0-ost :))

Beramoltam, osszeraktam a hifit (ez volt az elso :)) aztan hallgattam, mikozben felhivtam Gabit meg a szuleimet. Bessek csak masnap jottek haza, ugyhogy ma meg enyem volt a haz 🙂

Osszessegeben kellemes ut volt, sok felhovel sok napsutessel, az esot megusztam. Jo itt lenni 🙂

Megegyezés alias job offer #1

Ahogyan ezt a naplómban megírtam:

A szokásosnál korábban keltem valamivel, megreggeliztem, főztem teát, neteztem egy kicsit, aztán 9 felé elmentem bankolni.

A St. Heliersben lévő ASB fiókot néztem ki, és hogy-hogy nem, előtte elnéztem a Glover Parkba is 🙂 Ez  lett a kedvencem itt Aucklandben.

Most is nagyon gyönyörű volt, ahogy a szikrázóan kék óceán hullámai halk morajjal megtörtek odalent a part menti sziklákon, a fölibém magasodó, terebélyes lombkorona halkan recsegett-ropogott az enyhe szélben.

Eszépséget  még  jobban kihangsúlyozta – fájdalmasan kristálytisztán – a tudat, hogy tán hamarosan itt kell hagynom ezt. Noha belül úgy éreztem, össze fog jönni és maradhatok, gombóc nőtt a torkomban, s néhány könnycsepp gyűlt össze a szemem sarkában…

A bankfiókban kedves hölgy fogadott, befizettem a lakbért, cseverésztünk, kérdezte, hogy szeretnék-e számlát nyitni. Mondtam, hogy babonából még nem, de azért adott egy névjegyet, hogy ha ez kerül majd sorra, hívjam fel.

Mire visszaértem a házba István is ott volt, a családjával együtt, akik ma érkeztek vissza Magyarországról. A 3 éves kissrác nagyon aranyos, és olyan virgoncan vetette bele magát a játékai közé, mintha nem is most utazott volna 34 órát 🙂 Persze rögtön eszembe jutott Bence, nagyon hiányzik már a kisember, de már nem kell sokat várni, remélem.

10 után indultam dolgozni, a vonattal bezötyögtem a Britomartig, onnan séta a Queen St. végéig.

John nagyon elfoglalt volt, egy nyüzsgő napba csöppentem bele. Egy lélegzetvételnyi szünetében megkérdezte, hogy olvastam-e az emailjét. Mivel nem, hát bepótoltam. a lényeg annyi volt, hogy ma nem kell bejönnöm, mert nem nagyon ér rá, viszont pénteken, a munka utáni céges sörözésen szívesen lát, amúgy pedig jó hírei vannak!

De ha már ott voltam, elmondta személyesen, hogy tegnap Nigel elérte, hogy lehet új embert felvenni, úgyhogy nemhivatalosan a csapat tagja vagyok 😀 Még ki kell várni, hogy meghirdessék az állást nyíltan is, de én leszek a nyerő 🙂

A munkát bármikor kezdhetem, utólag majd kifizetik. Jó pénzt ajánlottak, illetve 6 hónap elteltével lesz egy értékelés, és ha jó vagyok, emelnek.

Nagyon megkönnyebbültem, de hirtelen nem is tudtam felfogni 🙂 Maradhattam volna, de inkább ki akartam szellőztetni a fejem és élvezni ezt az új helyzetet 🙂

Sétálgattam, benéztem ide-oda, vettem egy csodaszép fényképes naptárat, szóval csak úgy mászkeráltam. Ebédre ettem egy vega pizzaszeletet, ami ugyan pont elfogyott, de az előttem vásárló hölgy megkérdezte, hogy vega vagyok-e, aztán odaadta nekem az utolsó szeletet, amit éppen ő készült kifizetni 🙂 Jólesett a gesztus is, meg a pizza is! 🙂

Annyira elvarázsolt hangulatban voltam, hogy még rossz vonatra is szálltam 🙂 Csak a végállomást néztem, de a déli meg a keleti vonal is Papakuráig megy, én pedig sikeresen felszálltam a délire 🙂

Amikor észrevettem, már késő volt, de hát ez legyen a legnagyobb bajom 😉 Leszálltam Ellerslieben és hazasétáltam. Eltartott egy darabig, de nem zavart. Lórival megbeszéltük közben a mai fejleményeket.

Visszaérve átöltöztem, tettem-vettem, majd bringa és irány P. England meg a Sylvia Park. Ott elkorzóztam jó ideig, ismét a konyhai feleszerelést is megnéztem, hogy miket kell majd venni. Merőben más érzés abban a tudatban tenni ezt, hogy tényleg szükség lesz rá 🙂

Úgy elment az idő közben, hogy majdnem rámsötétedett, aztán teperhettem haza nagy lendülettel!

Este Kedvesemnek is beszámoltam a nap eseményeiről és  megírtam a csonka bejegyzést a blogba 🙂