Miért nem buszozom?

Noha jómagam a közösségi közlekedés híve vagyok (régebben még igazán odaadó hívének vallottam magam, de a jelek szerint ez itt némileg változott), a nézőpontom átértékelődni látszik, felborítva az érdekek arányát az egyéniek javára.

Wellingtonban jól elvoltam a busz-vonat párossal, egyrészt mert szeretek vonatozni, másrészt meg akkor még mentes voltam a motorozás iránti lelkesedéstől.

Aucklandben a North Star buszok menetideje és kanyargós, Tolnát-Baranyát bejáró útvonalai nem töltenek el túlzott lelkesedéssel. Ha ugyanis busszal járok (arról már nem is beszélve, hogy az új-zélandi buszsofőrök vezetési tudását illetően vannak kétségeim, néhány saját tapasztalat alapján), akkor pl.

  • 8:05-kor indulok otthonról,
  • a megállóban (ami amúgy nagyon kényelmesen kb. 150 m-re van tőlünk) eltöltök 5-10 percet,
  • erre-arra való kanyargást követően rátérünk a busway-re (ami már jól működik),
  • a hídon átérve ismét belassulunk és kavargunk egy sort
  • kb. 55-65 perc elteltével érkezem az irodába.

Autóval ugyanez (mostanában carpoolozom a közelben lakó munkatársammal), kb. 45 perc szokott lenni, amikor D-t nem támadja meg az Alvás Mumus 🙂 Pedig sokszor az igazi csúcsforgalomban megyünk.

Ma reggel motorral (igaz nagyon korán) 6:09-kor gördültem ki a ház mellől és 6:42-kor már fent voltam az irodában a 3. emeleten és át is vedlettem a benti hacukába. Ezenfelül még oltári mód élveztem is!

Ha lenne vonat (terveznek, de nagyon hosszú távon), habozás nélkül átváltanék rá. Jelenleg motorral kb. $25-30 a heti költség, kocsival ez kb. duplája, busszal 4-szerese lenne (saját verziónál csak benzint számolva, az időnyereséget sem vettem bele). Viszont akkor egy jó kis olvasást talán megérne a dolog. Most ha olvasok (amennyiben még/már világos van), a kanyargós szakasz végére már háborog a gyomrom, amit nem igazán szeretek (komoly civilizációs problémák, mi? ;-))

Hogy a többi viszonylatban milyen napi szinten vonatozni/buszozni Aucklandben, azt nem tudom. Torbayből a központba nem az igazi.

Reklámok

Két kerék I. rész – Új érdeklődés

Bandi barátom kérdezte még az indulás előtt, hogy nem gondolkodom-e abban, hogy majd itt vegyek egy motort. Habozás nélkül rávágtam, hogy nem! Akkor ez még tényleg határozottan így is volt. Aztán eltelt közel egy év, mikor tavaly Royt megismerve ismét előkerült a kérdés. Az ő lelkesedése és ösztönzése kapcsán elkezdtem töprengeni azon, hogy belevágjak-e. Ez meg is maradt a töprengés és a hajlandóság szintjén. Talán továbbfejlődhetett volna a szándék, ha nem költözünk el Wellingtonból Aucklandbe 2009 Augusztusában. De elköltöztünk, majd úgy tűnt az ötlet betljesületlen marad.

Nem sokkal később azonban megismerkedtünk Attiláékkal, ahol az egész család nagyszerű társaság, de a jelen történet szempontjából az fontos, hogy Attila autóvezetést oktat és motor rajongó. Van is neki egy jóvágású 250 köbcentis túramotorja. Arra nem emlékszem pontosan, hogy már az első alkalommal felmerült-e a motorozás, vagy csak másodszorra, de az biztos, hogy elég hamar. No, bennem is újra előjött kicsit a lelkesedés, így hát megkezdődött a tervezgetés. Attila nagyon bele tud mélyedni a dolgokba, olyankor aztán órákig megy a diskurzus a részletekről. Ilyenkor inkább kicsit távolabb húzódtunk a családok többi tagjától, lévén őket közel sem érdekelte ennyire a téma.

Szóval Szeptember környékén újra napirendre került a motorozás ténye nálam. Ez ugyan javarészt kimerült a beszélgetésekben, a tervezgetésben és TradeMe böngészésben. Mondjuk az is igaz, hogy ezek nagyjából állandóra beépültek az életembe, de még csak egy viszonylag passzív módon. A jogsihoz leteendő vizsga kérdésein többször átfutottam, nem egy komoly nehézség, ha valakinek az autós Road Code Test megvan. Volt szó arról, hogy elmegyünk egy-két jószágot megnézni, illetve hogy a Waitakere Ranges kisforgalmú útjain megyünk egyet kétkeréken (én csak robogóval, mert még az is hiányzik az élmények közül, illetve ad egy kis ízelítőt abból, hogy milyen motorizáltan kétkeréken közlekedni – tudom, valószínűleg teljesen más robogón és motoron közlekedni, de a menetszél fütyülését már azon is lehet hallani ;-))

Aztán valamiképp parkolópályára került a dolog (akkortájt még nem is éreztem, hogy nekem hamarosan lenne motorom), aztán a nyári időszak kezdetével újból előjött. Ennek egyik oka a buszközlekedés színvonalának romlása. Egyrészt a 18 és annál alacsonyabb hőmérsékletért télen sem rajongok, nemhogy nyáron (arról nem is beszélve, hogy a szemem érzékeny az erőteljesen fújó légkondira), másrészt megbízhatatlan. Legtöbbször azért elfogadható időben jön (vagy inkább mondjuk úgy, hogy az 5-10 percen belüli késéshez már hozzászoktam), de amikor nem, akkor nagyon nem. Vártam már megállóban 40 percet munkába menet!

Egyszer megkérdeztem az ázsiai sofőrt – akkor épp egyedül voltam utasként -, hogy lejjebb tudná-e venni a légkondit, hogy ne hűtsön annyira. Azt válaszolta, hogy nincs olyan gomb, amivel ezt szabályozni tudná, mert a műhelyben állítják be, de ha fázom üljek előre, közel az ő helyéhez, mert nála megy a fűtés…

No, a karácsonyi szünetben az ismételt Attilás találkozásokat és beszélgetéseket követően tettlegességig fajult a dolog: elmentünk egy körre a “vidéki” utakra, és robogtam 50-60-nal a kanyargós aszfaltcsíkon, ülve a robogón mint majom a köszörűkövön :o) Nagyon tetszett, úgyhogy az első kóstolgatás eredményes volt. A végén még egy parkolóban a nagymotort is kipróbáltam, kezdve az alapleckékből való ízelítővel: kuplung kienged – lassan elindul – határozottan megáll – újra és újra. Ez már egész jól ment 15-20 perc után, úgyhogy az apró sikerélmény meglétével be is fejeztük aznapra, mert Attilának később dolga volt, illetve én is igyekeztem vissza.

Az elhatározás viszont megszületett – volt már ez így korábban is, úgyhogy önmagában ez nem hírértékű, ámde most már jött az érzés, hogy hamarosan (1-2 hónapon belül) lesz saját kétkerekűm (amit nem én hajtok). No, most már a TradeMe-n félretett hirdetések közül el is kezdtem hívogatni néhányat, hogy mikor lehet megnézni.

— ** — * * folytatása következik — ** — * *