Hogyan lesz a kevés is sok

Morgolódással és bosszúsággal vegyes hangulatban telt az április számomra a mindennapi munkahelyi életben. Volt egyszer egy teljesítményértékelés, ami kapcsán rájöttem hogy a Mátyás király jelenség nem csak kis hazánkban ismert, hanem másutt is előszeretettel alkalmazzák.

Elvileg ugyanis minden nagyon jól ment az elmúlt egy évben, kiválóan fejlődtem mindenben de amikor a hangzatos (noha évente egyszer elhangzó, emiatt kissé üresnek érzett) szavak tettekre váltása következett volna (korábbi megállapodás alapján is), akkor kaptam is meg nem is. Valamit kaptam, ami kb arra jó, hogy ne mondhassam “nem kaptam semmit“.

Ez nem önmagában lett volna baj, hanem a főnök által magasra beállított elvárások miatt. Mint amikor az ígérgető politikus tervei nem válnak valóra, nagyobb csalódottságot eredményeznek, mintha ígéret sem lett volna. No én is így jártam. Közben némi ferdítés is volt néhány információ-morzsában mit elibém hintettek – ezeket utólag tudtam meg – és ez sem segített túlzottan lelkesedésem tüzének magasan lobogtatásában.

Aztán következő lépésként életem leggagyibb melójára tettek be nyíltan vállalt vonakodásom ellenére, illetve hogy nem passzolt a hátteremhez az egész. Vagyis elvileg igen, de valójában mindenki tudta hogy nem. Ez egy több éves elfoglaltságnak indult aminek én nem nagyon (vagy inkább nagyon nem) örültem. Mikor elkezdtem, akkor méginkább nem, mert láttam hogyan évülne el szakértelmem egy jelentős része ezalatt az idő alatt. Noha egy bankról van szó, magyar állami céghez hasonló szervezettség és munkatempó uralkodott az agile-nak kikiáltott, de nagyon döcögősen haladó csapatban.

No, eme fejlemények elegendőnek bizonyultak ahhoz, hogy a havonta néhányszori meló-megkeresésekre érdeklődve reagáljak (külön keresnem nem is kellett, hála a fejvadászok prémium LinkedIn előfizetésének és szorgalmának /mohóságának?/) illetve a már régóta kallódó lehetőségeket felelevenítsem.

A túlzott részletezés okozta ujjgörcs elkerülése végett legyen elég annyi hogy amikor már folyamatban volt két helyen is a felvételi folyamat (ekkor még végeredmény nélkül), kaptam egy teljesen meglepetésszerű, egyáltalán nem várt telefonhívást egy napfényes csütörtöki reggelen egy szakmai baráttól, aki kb. másfél évvel ezelőtt költözött a családjával a Déli Sziget közepébe. Azóta is időnként váltunk emaileket, többször kérdeztem mi a helyzet, hogy áll a melóval (szabadúszó BI tanácsadóként tevékenykedett a délvidéken). Ő ezt úgy (is) értelmezte, hogy talán engem is érdekel ha valami kellemes adódik ott lenn (ami lehet hogy így volt, lehet hogy nem, tudatos szinten biztos nem összpontosítottam rá). Ez alapján rögtön a közepébe vágva megkérdezte, érdekel-e egy jónak ígérkező meló “valahol messze délen” (örökös napsütés és szerelem tengere nélkül).

Hogy miért gondoltam át amikor a másik kettő már előrehaladottabb állapotban volt?

  • mert egyikben sem volt még végleges eredmény
  • a barátom is tanácsadó volt sok évig és most mégis elment belsősnek egy céghez alapos átgondolás után, ez pedig nagyon esélyessé teszi hogy nem úgy keveredem bele valamibe, mint anno a BNZ-nél
  • vonz a Déli Sziget, még akkor is ha az Északi is gyönyörű és korántsem láttunk még mindent itt sem

Persze képzelhetitek, mekkora töprengés adódott ebből kis családunkban. Mindenféle módon próbáltuk értekelni a különböző lehetőségeket, de meg kell mondjam őszintén, a hétvégénk inkább sokkban telt mintsem értelmes átgondolásban.

Összefoglalva a következő helyzetbe kerültünk:

  • meló egy tanácsadó cégnél az eddigi folytatásaként csak remélhetőleg jobb légkörben és jobban profilba vágó projektekkel
  • egy globális nagyvállalati környezet jó pénzzel de még több politikával (csupa indiaival a csapatban, ami önmagában nem gond, vannak indiai haverjaim, de saját és másodkézből kapott tapasztalat alapján közösségben eléggé hajlamosak a rossz értelemben vett politizálásra, fúrásra, stb.)
  • irány a Déli Sziget nem annyira magas fizuval de ígéretes mindennapokkal valamint felfedezős hétvégékkel, ezzel azonban együtt jár kis családunk nagy költözése.

A hármas (3) szám soknak hangzik? Egyáltalán nem, de ebben az esetben bizony sok töprengenivalót adott.

Ausztrália – mehetnénk de nem megyünk

Nemrég írtam az adódott lehetőségről, meg hogy 2 interjún már túlvagyok egy ozzi cégnél, meg hogy fontolgattuk az előnyeit-hátrányait annak, hogy átköltözzünk a szomszédba.

Noha a cím kicsit csalóka, mert még nem volt teljesen biztos hogy mehetünk, de a 2. után pozitív visszajelzés jött, majd a 3. interjú, ami már jobban megizzasztott mert nem a techno szövegre, hanem a tanácsadó/marketinges dumára voltak kíváncsiak, az meg még annyira nem megy, mint amikor szakmai dolgokról kell beszélni. Hiába na, közelebb áll hozzám a “fejlesztő” mint a “tanácsadó” szerepkör.

Sok egymás közti beszélgetés, kérdezősködés, utánajárás, netes búvárkodás után arra a döntésre jutottam, hogy maradunk. Hogy pontosan miért? Ezek főképp szubjektív okok, de azért persze vannak számokban és tényekben kifejezhetőek is (noha összemosódik a két kategória), íme a végeredményünk:

Én jól érzem magam itt Új-Zélandon, pláne tavaly augusztus óta támadt gusztusom az itteni élethez, mikor is elköltöztünk az akkor szelesnek tartott Wellingtonból (ez az Albany Tornádó óta azért kicsit átértékelődött ;)) az ottaniak által esős, kevésbé kellemes élhetést nyújtó Aucklandbe. Röviden szólva szeretek itt lakni. De nagyon.

Továbbá látom az előrelépés lehetőségét itt is, akár a mostani munkahelyemen, akár később másutt, de országon belül. Nem tagadom, hogy anyagi szempontból első olvasatra valószínűleg komolyan ugrott volna a fizum, kb. 30%-ot számértékben, és még pénznemben is változott volna. Ha korrigálunk az árfolyamokkal, akkor ez 70%. Viszont amennyit valójában ér, amit meg tudnánk venni rajta illetve amennyibe „kerülne” (itt főképp a pénzért nem vásárolható szabadidőre és a pénzért feláldozandó szabadidőre gondolok), az már kétesélyessé (vagyis inkább egy, mivel eldöntöttem) teszi a dolgokat. Nézzük, mi árnyalja a képet számunkra:

  • Iskolai költségek: Sydneyben ez gyerekenként $4500 egy évre. Ha beadom a letelepedési kérelmet, vagy elengedik vagy nem. Ha megkérem a céget, vagy kifizetik vagy nem. Persze ez a végső fázisban kiderült volna.
  • Házbérlés: noha emlékeim szerint igazán nem részleteztem a blogomon a házkeresési hullámvasutunkat (Hű de jó ház! Ilyen sokba kerül? Próbáljuk meg, ha jó belefér! Ezért kérnek ennyit? / A pets ok az csak macska? …) de nagyon nehéz volt kutyával olyan házat találni, ahol szívesen lakik az ember (tanulságos sorozat olvasható vargak-nál arról, hogy belvárosi lakást, egyedüli professionalként sem egyszerű fellelni, sőt oltári nehéz – szívesen belinkeltem volna a bejegyzéseit erről, de most rakoncátlankodik a blogger, majd pótolom). Sikerült, de nem kívánom vissza ilyen hamar ismét ezt a dolgot. Pláne hogy addig is lakni kéne valahol, két helyen egyszerre bérelni az pedig igencsak húzós. Arról nem is szólva hogy információim szerint (mennyivel jobban hangzik ez, mint hogy „állítólag” 🙂 Sydneyben jóval magasabbak a bérleti díjak, és mivel még nagyobb területen terül el a város, a mostani Torbay – CBD távolság még rövidnek is tűnhetne az ottani ingázáshoz képest.
  • Költözködési macera és költségek. Ebbe igazából bele sem gondoltam, csak annyiba hogy a hátam közepére sem kívánom.
  • Barnabás – kell ezt részleteznem? 🙂
  • Az ozzi munkatempó inkább az európaira hasonlít, nem a kiwi-féle Pató Pál urasra. Emiatt és mert az elején minden munkahely hajtós, szerintem nemcsak a fizetés lett volna magasabb, hanem ezért cserébe az elvárások is, mind a munkaidő mind a teljesítmény tekintetében (a kettő összefonódhat). Nekem pedig nem az a fő célom az életben, hogy az időm és energiám nagy részét az irodában használjam el. A 8 óra általában legyen elég.
  • Nagyon nem szerettem volna eljátszani az itteni PR lehetőségét, mert újrakezdeni ezt a cécót a szomszédban, az ottani meglehetősen kukacoskodó, némi (?) túlzással (?)  már-már bevándorlóellenesnek tűnő bevándorlási hivatallal nem kecsegtetett jó kilátásokkal (személyes okokból pláne nem).

Ugyan NZ-re úgy jöttünk, hogy személyes tapasztalatunk nem volt róla, de Sydney-t azért megnéztem volna élőben, mielőtt rábólintok, de a kis sóherek nem akartak személyes interjút, még a 4. alkalommal sem 🙂

Mielőtt valaki azt a következtetést vonná le, hogy leszólom Ausztráliát és az ottani lehetőségeket, két tényezőt gondoljon át:

  1. Ha Magyarországról adódott volna ilyen lehetőség, habozás nélkül megyek. Ez ugyanis egy oltári jó ugródeszka lett volna a kivándorláshoz! Akkoriban nem is nagyon gondolkodtam volna rajta, illetve magán a döntésen nem, hanem csak a megvalósítás részletein. Most már azonban mögöttünk van egy kivándorlás komoly, rögös, élményekkel teli útszakasza (ami korántsem ért még véget sem bürokratikus sem személyes nézőpontból), ami átértékeli az emberben az újabb lehetőséget, pláne mikor teljes családról van szó. Ha egyedül lennék, valószínűleg kíváncsiságból (is) kipróbáltam volna, de így már kevésbé hoz lázba. Ezenfelül más változások is érlelődnek, de erről majd később tervezem hogy írok – remélem nem marad el…
  2. Az emberben egy döntés meghozatalát követően működésbe lép az önigazolási hajlam, szóval inkább azt igyekszem tudatosan és tudatalatt is alátámasztani, hogy helyesen választottam. Ez pedig természetesen megnyilvánul ebben a bejegyzésben is.

Apró csavar az ügyben és az életben azonban, hogy maga a lehetőség elültette a fülemben a bogarat, hogy ha nem is vállalom el, talán jó alkupozíciót kínálhat egy újabb fizetési tárgyaláshoz a mostani helyemen. Sokat gondolkodtam ezen, még az egyik munkatársammal is kielemeztük a dolgot egy kávé mellett (bizonyos tényezők miatt teljesen megbíztam abban, hogy ez nem fog visszaütni rám, mármint hogy vele is megbeszélem). A végeredmény az lett, hogy szakítván a magyar szemmel elsőre vonzónak tűnő gondolkodásmóddal nem álltam oda a főnök elé hogy „Figyu, ozziból van ez az ajánlat, ha nem emelsz nekem akkor szevasz, elfogadom!” mert lehet hogy azt mondta volna: „Rendben, menj csak.”

Ehelyett teljesen őszinte voltam, elmondtam hogy szeretnék emelést mert az elmúlt háromnegyed évben sokat hozzátettem a csapat munkájához (ami amúgy igaz is), igyekeztem megfogadni amiket múltkor mondott, amikor nem kaptam emelést, és x fizetést szeretnék magamnak (ami egy kicsit alatta van a HR cégek által belőtt átlagos fejlesztői fizunak, de persze a statisztikák mindig csalókák). Utóbbit azért volt fontos egyrészt jól belőni, másrészt mondani valami konkrétumot, mert egyfelől határozottságot mutat, másfelől az ő szemében az egyik fontos tényező, hogy ha mégis elmegyek, akkor mennyiért tudja pótolni a szakértelmemet a mostani munkaerőpiacról. Ezeken felül jeleztem, hogy szeretnék jobban belefolyni a dolgokba, elkísérni őket az ügyfél-tárgyalásokra, stb.

Szóval jól elbeszélgettem vele erről is, más dolgokról is, aztán abban maradtunk, hogy átgondolja.

Közben még zajlott az interjú-sorozat is, meg a hozzá tartozó tépelődés. Mert noha a 2. után eldöntöttem hogy nem, azért a kisördög nem alszik, ezzel én is tisztában vagyok. Ezen a hétfőn küldtem el végleges válaszomat az ozzi fejvadásznak, némileg vázolva az indokokat, udvariasan megköszönve a lehetőséget. Azóta sem válaszolt, noha váltig bizonygatta még múltkor, hogy „nincs harag ha visszalépsz”, blablabla. Akkor még bevándorlási tanácsadóval való ingyen konzultációt is felajánlott, de Zolinak jobban hittem, mint pártatlannak, és az ügyben teljességgel semlegesnek, ő pedig némileg árnyaltabb képet vázolt fel a „persze, sokan jöttek hozzánk a 457-essel, nincs ezzel gond, biztos megkapod ezt is meg aztán a letelepedésit is ha nincs priuszod meg komoly egészségi problémád” laza mondatánál.

Kedden reggel (Megjön a kedve ha vár a keddre!) pedig Stuartnak már kezében volt a fizuemelést jelentő hivatalos levél, ami jövő héttől kezdődően újabb összeggel javít az anyagi lehetőségeinken.

Érdekesen összecsengenek a dátumok, ugye? 🙂

Emlékek, messzomorú

/A bejegyzés olvasásához az itt meghallgatható dal nyújt megfelelő hangulatot./

Ma nézegettem néhány fényképet. Nem régiek, legalábbis abból a szempontból, hogy Apu tavaly készítette őket. Hanem amit ábrázolnak, az olyan húrokat pendít meg bennem, amiktől bizony könnybe lábad a szemem (ami itt az irodában ülve elég furán veszi ki magát, de amíg csak gombóc van a torkomban és nagyokat nyelek, a könnyek pedig nem peregnek, addig minden oké). A gyermekként engem körülvett család miatti és az önmagamból fakadó szomorúság egyaránt fojtogat egy kicsit.

Egy képzeletbeli alak mondta egyszer, hogy “Barátoktól elválni, az szomorúság. De egy hely, az csak egy hely.”* Viszont vannak helyek, melyek nem önmagukban hiányoznak, hanem a hozzájuk kötődő emlékek miatt, melyek szeretett családtagokhoz, barátokhoz kapcsolódnak. Ám azon helyeket felidézve, melyek szerepe az ember életében lezárult, és már szinte csak az emlékek révén formálják az életet, én valahogy még jobban elérzékenyülök.

image

Gyerekkorom első éveit szinte teljes egészében itt töltöttem, Véménden, Papámék házában laktunk 3-4 évig. Mennyi móka, kacagás és kaland érzete tapad e helyhez, és mindez egy-egy könnycseppet jelent visszanézve, hogy újra tudatosul bennem: ez a szakasz végleg lezárult. Ezért is furcsa Bencét ott látni, ahol én is álltam, hasonló kíváncsisággal szemlélve a körülvevő világ megannyi csodáját.

Persze voltam azóta is sokszor ott, de kamaszként már teljesen más volt, ráadásul abban a mentális és érzelmi állapotban az ember nem igazán a nosztalgiára érzékeny, hanem még teljességgel előrefelé tekint, a jövő felé csörtet.

2004-ben azonban Papám halála végleg pontot tett ezen fejezet végére. Azt hiszem ezen esemény volt az a választóvonal, ami véglegesen tudatosította bennem, hogy a gyermekkoromnak vége. Újraélni a hangulatát bármikor tudom, de megélni többé nem.

Illetve még egyszer lesz lehetőségem megélni, de egy másik szemszögből: nem a gyermek leszek én, hanem aki akkor Papám volt nekem. Ez a gondolat egyszerre tölt el boldog várakozással és bűntudatos szomorúsággal.

Hogy miért, azt hiszem mindenki sejti, a következő kép pedig ékesebben érzékelteti, mint ahogyan az önmagukban álló puszta szavak tehetnék:

image

Kitelepülés előtt nem éreztem ennyire az egymást kizáró lehetőségek közötti pengeéles határvonalat. Akkor leginkább előrefelé tekintettem, a jövő irányába áramlottak gondolataim, és talán tudatalatt féltem is felhozni magamban a dolog mindenre kiterjedő hatását? Nem azt mondom, hogy nem merült fel, inkább úgy fogalmaznék hogy az eszem tudta, eldöntötte, de a szívem/lelkem bizony még nem volt tisztában vele. Talán nem is lehetett, hiszen érzéseket nem lehet előre megélni… ezért is kerget haza oly sokakat a honvágy.

Egy év ittlét után (jövő péntek lesz a forduló) már jobban érzem mit nyújtott és mit vett el a döntésünk. Akkor sem volt egyszerű meglépni, a dolog pedig korántsem vált egyértelművé. A helyzet egyéb tényezőit félretéve nézzük csak Bencét és az ő kis lénye által felvetődő kérdéseket (egy részét) nagyon leegyszerűsítve: a hatalmas földrajzi távolság oltári nehézkessé teszi a nagyszülőkkel való találkozást, pedig imádják mindannyian. Persze a kiskölök tudatosan még szerintem nem képes különbséget tenni ebben, de a másik oldal annál inkább.

Másfelől viszont továbbra is szívvel-lélekkel hiszem, hogy itt jobb, helyesebb életet élhet majd, mint Budapesten.

Természetesen a kettő között (úgy értem Budapest és NZ) vannak lépcsőfokok, és noha jelenleg nem tervezem NZ itthagyását, bármi megtörténhet. Aki egyszer kivándorolt, annak ezt újra megtenni már sokkal kevésbé megterhelő lelkileg. Ráadásul én nagyon izgága fajta vagyok, a világ is irgalmatlanul változékony szóval ki tudja, hol leszünk 5 éve múlva…

Nem egyszerű ez a helyzet, komoly érzelmi viharok várnak szerintem minden hasonló cipőben járó emberre az évek során, de a ki nem választott utakról csak elképzeléseink lehetnek, tudatosan egyszerre nem élhetünk át több alternatív valóságot. Marad tehát ez az egy, ebben kell viselni a tettek következményeit és kinek-kinek életszemlélete szerint kezdenie vele valamit. Én szeretném emberileg és erkölcsileg a legjobbakat kihozni az életemből, és tudom hogy sok hibával, de törekszem efelé. Néha egy-egy vargabetű hosszabbá teszi az utat, de azt hiszem hogy a tenger felé csordogáló patakhoz hasonlóan én is a megfelelő végső cél felé tartok…

* Mely regényből származik a mondat?

Barni otthon!

2010. Március 19-én, egy borongós-napsütéses új-zélandi napon útra keltünk, hogy elhozzuk Barnikát a 30 napja otthonául szolgáló karanténból. Délben érkeztünk meg a Levin határában álló Shadolans-be, ahol lerendezve a papírmunkát (és észrevéve, hogy a kutyáknak hátul szebb helyük van, mint a tulajdonosok háza elöl, az SH1 mellett), bepakolva Barni utazóketrecét kihozhattuk őkelmét a szépnek szép, de azért mégis börtönből.

Bezsuppoltuk a kocsiba – természetesen nem én vezettem, hogy ülhessen előttem a lábaimnál –, aztán irány Levin maga. Vettünk 3 pizzát (a kolbászosnak a 6/8-át Barni kapta meg), majd teperés Hokio Beachre. Nem volt igazi fürdőidő a napsütés hiánya és a külső hőmérséklet barátságtalansága miatt, de azért evés után úgy hárman úgy gondoltuk, bemegyünk. Illetve csak Rebi meg én gondoltuk úgy, Barnika ekkor még nem töprengett ezt illetően.

Előrecsörtettünk a hullámok nyaldosta, homokos parthoz, ahol én kellemes meglepetésként vettem tudomásul, hogy nem is olyan vészes a víz hidegsége, mint amennyire gondoltam. (Sajnos nem sikerült wetsuit-ot venni ma délelőtt, ezt csak szombaton pótoltuk.) Be is rongyoltunk, Barninak nagyon furcsa volt ekkora víztömeget látni. A patakokat szereti, de ez azért egy kicsit más 🙂

Pláne amikor bementünk a térdig érő vízbe, és jött az első hullám, ami annyira megemelte őt, hogy már úsznia kellett. Na akkor a kis beszarikám tepert kifelé, de utána jött vissza, mert azt hitte, hogy mi is bajban vagyunk, és meg kell minket menteni! Amúgy egész jól ment neki az úszás, de azt nem állítom, hogy felhőtlenül élvezte (és nemcsak a felhők miatt). Az már sokkal jobban tetszett neki, amikor szaladgáltam vele a part mentén a néhány centis vízben.

A homokdombokra mászást és a portapicskolást is nagy örömmel próbálgatta. Nem maradtunk most sokat, de egy kis fürdés jólesett. A hullámok a Hokiotól megszokott formájukat hozták, nem kíméltek minket.

Hazafelé kicsit álmosító utunk volt, de szerencsére a végén a napocska orcáját is megpillanthattuk, ami az ember kedvét mindig jobbá tudja varázsolni!

Otthon össze-vissza szaglászott Barni, barátkozott a hellyel, az udvar is tetszett neki, és nem vesztette el a karanténban a szobatisztaságát, ami félig-meddig az udvarra is kiterjed, mert a nagydolgát azóta is csak séta közben végzi. Sőt, közel egy hét elteltével egyre kevesebbet van kint, mindig ott szeret tartózkodni, ahol mi is vagyunk.

A hízelkedős, bamba és repesve örülve üdvözlős formáját is ugyanúgy hozza, mint korábban. Csak nem velünk alszik, mivel ott nincs fotele, úgyhogy inkább Rebihez szokott bekéretőzni, mert ott fekhet az ágyon (radiátor helyett is jó, ami igencsak jól jön a kisasszonynak abban a hideg házban).

A háztól kb. 50 méternyi sétára van egy hosszú-hosszú kutyafuttató, gyakorlatilag egy nagy rét, ami időnként füves úttá szűkül egy patak mentén, oda szoktunk járni minden nap kétszer, imádja kergetni a sirályokat. Meg én is szeretek oda kimenni, friss a levegő, meg öröm nézni ahogyan teljes erőből szalad.

Jó, hogy újra itthon van, velünk. Mindannyiunknak hiányzott, mindannyian hiányoztunk neki. Teljes a kis család.

Maorik a szomszédban

Valahol talán már említettem, hogy az egyik szomszédunk egy maori család, jó sok gyerkőccel. Egészen pontosan 4-gyel (9, 5, 3, 1 évesek).

Múlt héten egyik nap ballagtam haza a buszmegállóból. Ragyogó idő volt, sütött a nap, igazi kinti játékra való. Bence is épp kint motorozott, a szomszéd kertkapujánál bámult befelé, ahogy a gyerekek játszottak épp. Rebi ott állt a mi bejáratunknál, és nagyon törte a fejét, hogy épp mi zajlik 10 méterrel arrébb, illetve hogy vajon mit mondhatnak neki a gyerekek, mert hát ők még számunkra eléggé nehezen érthetően beszélnek.

Nosza rajta, én is megkörnyékeztem a kertkaput, mire odaértem a szomszédasszony is kijött, széles mosollyal üdvözölte Bencét, majd mondta, hogy nyugodtan engedjem be, valószínűleg az ő kölkeinek slagos játékaiból eredő hangzavar vonzotta ide. Gondoltam nem rontom el a kiskölök örömét, kinyitottam neki a kaput, rongyolt is be nagy lendülettel, csak úgy csikorogtak a kerekek (na jó nem, de így keményebben hangzott :))

A szomszédasszony meg mondta, hogy nyugodtan menjek be én is, ha nem akarom egyedül otthagyni, de neki az is jó, és nyugodt lelkiismerettel engedjem bármeddig maradni, most is de a jövőben is. Annyira jószívvel mondta, hogy azóta sem kételkedem benne: őszintén gondolta

Mivel épp akkor értem csak haza, át szerettem volna öltözni, meg pakoltunk is a másnapi hajóútra, gondoltam otthagyom.

Kicsivel később (fél óra?) átnéztem érte, azért az ember gyakorlatlanságában még nem tudja mi az amit illik és mi az ami már túlzott kihasználása a vendégszeretetnek, meg pelus sem volt az emberkén. Az egyik maori aprónép (3 éves, majdnem Bence korosztálya) már megkaparintotta a mocit, Bence meg a játékosdobozt borogatta kifelé.

Kicsit szabadkoztam, hogy remélem nem pisilt be a gyerek mert pelus nélkül volt, de a nő csak mosolygott és körbemutatott a gyerekeire, aztán mondta is, hogy hozzászokott ő már az ilyenekhez, a legkisebb lány 1 éves éppen.

Beszélgettünk még egy negyed órát, aztán felnyaláboltam a saját kölkünket (még jó, hogy szín alapján könnyű megkülönböztetni :D) és a vacsira hivatkozva hazacipeltem.

Persze visított a kismalac meg bömbölt percekig, de aztán végül hamar megnyugodott. Beláthatta, hogy ekkora lendülettel sírni hosszú távon nem kifizetődő.

Szóval számunkra újabb kellemes tapasztalat a helyi őslakossággal, a wellingtoni körzet rossz hírű környékén.

Hokio Beach

Hokio Beach egy kis település (porfészket nem írhatok, mert víz mellett van, ráadásul nagyon szép a környéke, tele zölddel, fákkal, fűvel, tehenekkel) Levintől nyugatra a Tasmán-tenger partján. Igazából véletlenül keveredtünk oda, vagyis rápillantottunk a térképre, és bár a Horowhenua tó közelébb volt, Gabi inkább a tengerpartra szeretett volna kimenni, így hát oda mentünk. Nagyon nem bántuk meg!

A Hokio Beach Road-on autókázva igazi vidéki tájat nézegethettünk a maga zöld bájával. Az útikönyünk alapján a Manawatu Farmlands számomra nagyon hívogató volt egy gyönyörű kép alapján, csak én Palmerston North-hoz kötöttem a dolgot magamban, ott meg egyszer jártam átgurulóban, és nem ragadott meg. Viszont ez a mostani kiruccanás nagyon szép volt!

Egészen ki lehet menni a szürke homokkal borított partra (még akár kocsival is, ami részben hátrány, mert sokan furikáztak ott, ami rontotta kissé az összhatást, de mivel egyszerre 10 embernél többet egyszer sem láttunk, ez a népsűrűség nem volt zavaró).

Mi kétszer látogattuk meg a helyet, szombaton csak úgy felderítésképp, vasárnap pedig már tudatosan fürdésre készülve! (Szombaton még nem úgy öltöztünk, ruhában meg azért nem az igazi, főképp kocsiba ülni utána, Rebinek erről vannak kevésbé kényelmes tapasztalatai, mert ő sosem bírja ki, hogy ne legyen térdig, combig, derékig, … vizes).

Mivel a neten nem találtam róla infót (ilyen is van!?), ezért emlékezetből próbálom felidézni a kis táblán olvasottakat: Hokio Beach apró csillaga a XIX. század első felében ívelt felfelé egy rövid ideig, amikor a postakocsi-útvonal erre vezetett, végig a part mentén. Gondolom ott sokkal gyorsabban tudtak haladni a lovacskák, mint a hepehupás dombokon át. Akkortájt egy fiúiskola is működött a településen, de hogy mit oktattak, azt már nem tudom. Aztán jött a vasparipa kora, és a vasút elhódította az utasokat, fuvarozókat, aminek következtében az 1860-as években a postakocsi állomás bezárt. Szomorú momentum ez, valahogy nosztalgikus visszagondolni egy olyan múltra, amihez semmi közöm nem volt, és amely szinte törvényszerű hogy így alakult, mégis kissé magaménak éreztem a szomorúságot.

A XX: században az említett iskolát újra megnyitották de már más profillal, majd 1983-ban zárt be végleg (kivárhatta volna még a ‘84-et, nemde?). Azóta van néhány ház, szerintem 100 fő alatti a népesség, és még a gugli térképen is homályos a műholdas kép, utcanézetre pedig ne is számítsunk! (Modern korunkban ezen vonások akár hűen is tükrözhetik egy-egy terület jelentőségét, de ez önmagában is megérne egy bő eszmefuttatást, csak nem annyira tőlem.)

A lényeg, hogy mi nagyon jól éreztük magunkat ott. Mióta itt vagyunk NZ-n, többször voltam tengerparton, de Aucklandben tartózkodásom idején a tél miatt nem nagyon tudtam fürdeni, Wellington környékén meg általában nem igazán alkalmas hőmérsékletű ehhez a víz (egyszer próbáltam Days Bay környékén, de kiábrándítóan hideg volt). Ráadásul ott nincs meg ez a végtelenbe nyúló homokos tengerpart, és a hullámok mögött nem a határtalanság, hanem Wellington városa látszik.

Itt viszont embermagas (néhol 2-3-4 embernyi magas) hullámok ostromolják a majdnem sík partot még szép időben is. A szél, noha a parton lévők számára általában csak kellemesen fúj, a vizet alaposan felkorbácsolja, tarajos hullámok habzó áradatával árasztva el a partot.

Ráadásul ha az ember belegázol a bokáig érő részen, ott egyszerre lehet tanúja annak, hogy kifelé is jön a víz meg befelé is, ami nagyon szédítő tud lenni!

Rebivel a vasárnap délutáni hőségben bemerészkedtünk az elsőre hideg, de hamar megszokható tengerbe, hogy kipróbáljuk ezt a nagyon izginek tűnő hullámzást. Az eredmény felülmúlta a várakozásokat! Egyrészt már a nyugalomban térdig érő víz olyan hullámokat produkált, amitől sós lett a szám íze, majd amikor derékig-mellkasig bemerészkedtünk, hatalmas tarajosok és szelídnek tűnő ámde alattomosan elborító hullámok hátán (időnként alattuk) kapálóztunk, úszkáltunk. Azt hiszem az élményt magát nem lehet leírni, aki már tapasztalta, nagyon jól tudja miről van szó 😉

Érdekes, hogy ahol derékig ért alapból a víz, hullámzás esetén simán ellepett. Aztán mikor én még beljebb merészkedtem, ott jöttek az igazán nagyok, amikre felúszva másodpercek alatt 4-5 métert változott az, hogy épp milyen magasan vagyok. Mikor úsztam kifelé, néhány rövid másodpercre elkapott a pánik, úgy éreztem csak tempózok-tempózok, de nem haladok, előttem mögöttem hullám, egyszer fenn egyszer lenn, de mivel a part felé vitt, ez megnyugtató gondolat volt. De azért érdekes érzés tapasztalni, mennyire jelentéktelenek vagyunk egy ekkora víztömeg számára, amely a parttól 30 méterre is játékszerekként dobál minket.

*** ***  ***   ***

Bence sajna vasárnap kissé gyagyásan ébredt, amiből nehezen tért magához, de ahogy a víz felé mutattam, hogy “Gyere Bence, menjünk oda!”, rögtön elindult a másik irányba 🙂 A homokban turkászást élvezte, egy fával meg egy kagylóval jól elvolt, áskálódott.

Gabi meg Rebi be is temettek, miközben hanyatt feküdtem a homokban. Ez kellemes élmény volt, csak mikor a kisember is odakeveredett, alaposan megszórta homokkal a fejemet, még szerencse hogy csukva volt a szemem!

Összesen 3x merészkedtem be a hullámok közé, de biztosan fogunk még menni, ha nem is Hokio Beachre. Elgondoltam, milyen jó lehet, ha valakinek a nyár szinte bármely napján megvan a lehetősége hogy hasonló tengerparthoz jusson 100 km-nyi autózás nélkül. Még ha a hullámok nem is ilyen nagyon, de a víz kellemes hőmérsékletű, már az megéri!

Már kezdett lemenni a napocska, mikor visszafelé indultunk a kocsihoz, néhány homokdűnén átmászva, élvezve a puha, finom homokban csúszkálást…

Újévi hétvége

Mivel tudjuk, hogy a világon majdnem minden kínai (eredendően még a kiwi gyümölcs is), a hétvégén még az újév is az volt.

/Van az a bamba vicc is, miszerint “Minden ötödik ember kínai. Mi is öten vagyunk a családban, tehát valaki kínai…” – körbenézek: jobbra tőlem egy kiwi, szemben egy maláj, mögöttem egy brazil, balra pedig egy kínai! Bejött a dolog ;)/

Szóval hétközben elhatároztuk, hogy hétvégén benézünk a kínai újév fesztiválra. A szombati műsor nagyon nagyrészt ruhabemutató volt, meg az idő is esőre állt, úgyhogy a vasárnapot választottuk végül.

imageSzombaton meg elmentünk Bencével egy Chipmunks játszóházba. A láb-balesete óta ez volt az első alkalom. A légvárat ezúttal messzire elkerültem vele, amikor véletlenül arrafelé indult, nagy lendülettel továbbvittem. Viszont mindenféle – főképp gyerekekre méretezett – mászókán, akadályon keresztül követtem hűségesen. Én hamarabb fáradtam el mint ő, macerás ezeken a liliputi dolgokon felnőttként közlekedni. A nyakam is megfájdult kicsit az állandó görnyedéstől.

De nagyon jó volt, 2,5-3 órát eltöltöttünk ott, de ebben egy sültkrumpli szünet is benne volt. Bence ugyan nem nagyon tartotta be, mert már félidőben újrakezdte a játékot.

A következő állomás a magyar úszómester múltjának fontos állomását jelképező Porirua Aqatic Center volt, aminek legjobb vonása a jó hosszú csúszda…ami ma pont nem üzemelt, mire odaértünk. Azért ezzel együtt tudtunk élni, pláne hogy itt van totyogóknak 40 cm mély medence, ami 40 fokos vízzel melengette fáradt tagjainkat (hogy van-e komoly korreláció a két szám között, azt nem tudom), meg Bence nagyon élvezte az egészet.

*** *** ***

Vasárnap újult lendülettel kelve indultunk kiadós reggelit követően a fővárosba, hogy megnézzük a mai nap sztárvendégét, Jet Li-t! Kb. 5 perccel késtük le…de azért a rendezvény többi fellépője is nagyon elnyerte tetszésünket. Főként a kínai sárkányokkal tarkított tánc volt hangulatos. De a többi előadó fellépésekor is csak úgy áradt az a fajta különleges zamat, ami a hagyományokban gyökeredző kínai kultúrára jellemző.

Azt sajnálom, hogy a Shaolin bemutatót elszalasztottuk, bár gyanítom, hogy 5 perc alatt túl komolyat nem lehetett nyújtani.

Kb. 2 órát töltöttünk ott, Bence is jól elvolt az ölünkbe (a tegnap kapott LEGO parasztbácsikát /Feri bá/ szorongatva és lufikkal ütögetve minden közelében lévőt).

Ezután a felvonulást igyekeztünk meg elcsípni, de mivel nem teljesen úgy indult, ahogy kellett volna, vagy mi keveredtünk el, így arról nagyrészt lemaradtunk.

3-tól a St. Kitts parkban folytatódott egy szabadtéri zenés-táncos színpaddal a dolog, de mikor 2-3 dalt követően kiderült, hogy gyakorlatilag a bent lezajlott műsorszámokat ismétlik, inkább eljöttünk, mert a kisember már kezdett nyűgösködni.