Ausztrália – mehetnénk de nem megyünk

Nemrég írtam az adódott lehetőségről, meg hogy 2 interjún már túlvagyok egy ozzi cégnél, meg hogy fontolgattuk az előnyeit-hátrányait annak, hogy átköltözzünk a szomszédba.

Noha a cím kicsit csalóka, mert még nem volt teljesen biztos hogy mehetünk, de a 2. után pozitív visszajelzés jött, majd a 3. interjú, ami már jobban megizzasztott mert nem a techno szövegre, hanem a tanácsadó/marketinges dumára voltak kíváncsiak, az meg még annyira nem megy, mint amikor szakmai dolgokról kell beszélni. Hiába na, közelebb áll hozzám a “fejlesztő” mint a “tanácsadó” szerepkör.

Sok egymás közti beszélgetés, kérdezősködés, utánajárás, netes búvárkodás után arra a döntésre jutottam, hogy maradunk. Hogy pontosan miért? Ezek főképp szubjektív okok, de azért persze vannak számokban és tényekben kifejezhetőek is (noha összemosódik a két kategória), íme a végeredményünk:

Én jól érzem magam itt Új-Zélandon, pláne tavaly augusztus óta támadt gusztusom az itteni élethez, mikor is elköltöztünk az akkor szelesnek tartott Wellingtonból (ez az Albany Tornádó óta azért kicsit átértékelődött ;)) az ottaniak által esős, kevésbé kellemes élhetést nyújtó Aucklandbe. Röviden szólva szeretek itt lakni. De nagyon.

Továbbá látom az előrelépés lehetőségét itt is, akár a mostani munkahelyemen, akár később másutt, de országon belül. Nem tagadom, hogy anyagi szempontból első olvasatra valószínűleg komolyan ugrott volna a fizum, kb. 30%-ot számértékben, és még pénznemben is változott volna. Ha korrigálunk az árfolyamokkal, akkor ez 70%. Viszont amennyit valójában ér, amit meg tudnánk venni rajta illetve amennyibe „kerülne” (itt főképp a pénzért nem vásárolható szabadidőre és a pénzért feláldozandó szabadidőre gondolok), az már kétesélyessé (vagyis inkább egy, mivel eldöntöttem) teszi a dolgokat. Nézzük, mi árnyalja a képet számunkra:

  • Iskolai költségek: Sydneyben ez gyerekenként $4500 egy évre. Ha beadom a letelepedési kérelmet, vagy elengedik vagy nem. Ha megkérem a céget, vagy kifizetik vagy nem. Persze ez a végső fázisban kiderült volna.
  • Házbérlés: noha emlékeim szerint igazán nem részleteztem a blogomon a házkeresési hullámvasutunkat (Hű de jó ház! Ilyen sokba kerül? Próbáljuk meg, ha jó belefér! Ezért kérnek ennyit? / A pets ok az csak macska? …) de nagyon nehéz volt kutyával olyan házat találni, ahol szívesen lakik az ember (tanulságos sorozat olvasható vargak-nál arról, hogy belvárosi lakást, egyedüli professionalként sem egyszerű fellelni, sőt oltári nehéz – szívesen belinkeltem volna a bejegyzéseit erről, de most rakoncátlankodik a blogger, majd pótolom). Sikerült, de nem kívánom vissza ilyen hamar ismét ezt a dolgot. Pláne hogy addig is lakni kéne valahol, két helyen egyszerre bérelni az pedig igencsak húzós. Arról nem is szólva hogy információim szerint (mennyivel jobban hangzik ez, mint hogy „állítólag” 🙂 Sydneyben jóval magasabbak a bérleti díjak, és mivel még nagyobb területen terül el a város, a mostani Torbay – CBD távolság még rövidnek is tűnhetne az ottani ingázáshoz képest.
  • Költözködési macera és költségek. Ebbe igazából bele sem gondoltam, csak annyiba hogy a hátam közepére sem kívánom.
  • Barnabás – kell ezt részleteznem? 🙂
  • Az ozzi munkatempó inkább az európaira hasonlít, nem a kiwi-féle Pató Pál urasra. Emiatt és mert az elején minden munkahely hajtós, szerintem nemcsak a fizetés lett volna magasabb, hanem ezért cserébe az elvárások is, mind a munkaidő mind a teljesítmény tekintetében (a kettő összefonódhat). Nekem pedig nem az a fő célom az életben, hogy az időm és energiám nagy részét az irodában használjam el. A 8 óra általában legyen elég.
  • Nagyon nem szerettem volna eljátszani az itteni PR lehetőségét, mert újrakezdeni ezt a cécót a szomszédban, az ottani meglehetősen kukacoskodó, némi (?) túlzással (?)  már-már bevándorlóellenesnek tűnő bevándorlási hivatallal nem kecsegtetett jó kilátásokkal (személyes okokból pláne nem).

Ugyan NZ-re úgy jöttünk, hogy személyes tapasztalatunk nem volt róla, de Sydney-t azért megnéztem volna élőben, mielőtt rábólintok, de a kis sóherek nem akartak személyes interjút, még a 4. alkalommal sem 🙂

Mielőtt valaki azt a következtetést vonná le, hogy leszólom Ausztráliát és az ottani lehetőségeket, két tényezőt gondoljon át:

  1. Ha Magyarországról adódott volna ilyen lehetőség, habozás nélkül megyek. Ez ugyanis egy oltári jó ugródeszka lett volna a kivándorláshoz! Akkoriban nem is nagyon gondolkodtam volna rajta, illetve magán a döntésen nem, hanem csak a megvalósítás részletein. Most már azonban mögöttünk van egy kivándorlás komoly, rögös, élményekkel teli útszakasza (ami korántsem ért még véget sem bürokratikus sem személyes nézőpontból), ami átértékeli az emberben az újabb lehetőséget, pláne mikor teljes családról van szó. Ha egyedül lennék, valószínűleg kíváncsiságból (is) kipróbáltam volna, de így már kevésbé hoz lázba. Ezenfelül más változások is érlelődnek, de erről majd később tervezem hogy írok – remélem nem marad el…
  2. Az emberben egy döntés meghozatalát követően működésbe lép az önigazolási hajlam, szóval inkább azt igyekszem tudatosan és tudatalatt is alátámasztani, hogy helyesen választottam. Ez pedig természetesen megnyilvánul ebben a bejegyzésben is.

Apró csavar az ügyben és az életben azonban, hogy maga a lehetőség elültette a fülemben a bogarat, hogy ha nem is vállalom el, talán jó alkupozíciót kínálhat egy újabb fizetési tárgyaláshoz a mostani helyemen. Sokat gondolkodtam ezen, még az egyik munkatársammal is kielemeztük a dolgot egy kávé mellett (bizonyos tényezők miatt teljesen megbíztam abban, hogy ez nem fog visszaütni rám, mármint hogy vele is megbeszélem). A végeredmény az lett, hogy szakítván a magyar szemmel elsőre vonzónak tűnő gondolkodásmóddal nem álltam oda a főnök elé hogy „Figyu, ozziból van ez az ajánlat, ha nem emelsz nekem akkor szevasz, elfogadom!” mert lehet hogy azt mondta volna: „Rendben, menj csak.”

Ehelyett teljesen őszinte voltam, elmondtam hogy szeretnék emelést mert az elmúlt háromnegyed évben sokat hozzátettem a csapat munkájához (ami amúgy igaz is), igyekeztem megfogadni amiket múltkor mondott, amikor nem kaptam emelést, és x fizetést szeretnék magamnak (ami egy kicsit alatta van a HR cégek által belőtt átlagos fejlesztői fizunak, de persze a statisztikák mindig csalókák). Utóbbit azért volt fontos egyrészt jól belőni, másrészt mondani valami konkrétumot, mert egyfelől határozottságot mutat, másfelől az ő szemében az egyik fontos tényező, hogy ha mégis elmegyek, akkor mennyiért tudja pótolni a szakértelmemet a mostani munkaerőpiacról. Ezeken felül jeleztem, hogy szeretnék jobban belefolyni a dolgokba, elkísérni őket az ügyfél-tárgyalásokra, stb.

Szóval jól elbeszélgettem vele erről is, más dolgokról is, aztán abban maradtunk, hogy átgondolja.

Közben még zajlott az interjú-sorozat is, meg a hozzá tartozó tépelődés. Mert noha a 2. után eldöntöttem hogy nem, azért a kisördög nem alszik, ezzel én is tisztában vagyok. Ezen a hétfőn küldtem el végleges válaszomat az ozzi fejvadásznak, némileg vázolva az indokokat, udvariasan megköszönve a lehetőséget. Azóta sem válaszolt, noha váltig bizonygatta még múltkor, hogy „nincs harag ha visszalépsz”, blablabla. Akkor még bevándorlási tanácsadóval való ingyen konzultációt is felajánlott, de Zolinak jobban hittem, mint pártatlannak, és az ügyben teljességgel semlegesnek, ő pedig némileg árnyaltabb képet vázolt fel a „persze, sokan jöttek hozzánk a 457-essel, nincs ezzel gond, biztos megkapod ezt is meg aztán a letelepedésit is ha nincs priuszod meg komoly egészségi problémád” laza mondatánál.

Kedden reggel (Megjön a kedve ha vár a keddre!) pedig Stuartnak már kezében volt a fizuemelést jelentő hivatalos levél, ami jövő héttől kezdődően újabb összeggel javít az anyagi lehetőségeinken.

Érdekesen összecsengenek a dátumok, ugye? 🙂

Reklámok

1 év a Datacomnál

Napra pontosan 1 évvel ezelőtt léptem be először a wellingtoni Datacom irodába, mint ott dolgozó fejlesztő. Hosszú egy év volt, de összességében nagyon jó. Persze nem lehet különválasztani a munkahelyen tapasztaltakat a bevándorlás egyéb vetületeitől, valamint az idő úgyis tompít a kellemetlenségeken, nem utolsósorban pedig úgyis igazi derűlátó fajta vagyok.

Szóval ez már azt hiszem a második leghosszabb munkahelyem (igen, eléggé sajtkukac fajta vagyok, de ez gondolom nem újdonság), de legalábbis nagyon közel áll hozzá. Csak a MÁV-nál dolgoztam (izé, voltam állományban) többet. Az előző cégnél június 23-án mondtam fel, nagyjából 1 év munkaviszonyt követően.

A wellingtoni hónapok közül az első néhány (gyakorlatilag a 2009-esek) volt igazán jó, akkor volt sok tennivaló, távlatok, lehetőségek. Aztán Clive (ex-ex-főnök) bejelentette hogy másik céghez megy. Innentől pangás, amíg nem érkezett valaki (Mike) a helyére. Nagyon jófej fickó lett az utódja, de szakmai szempontból nem jártam jól vele, mert a fő irányvonalaktól annyira eltérő módon szemlélte ezt az egész adattárházasdit, hogy az egyfelől zseniális volt ugyan, másfelől azonban nem nagyon volt szükség hozzá az én szakértelmemhez, illetve más helyen nehéz lett volna hasznosítani ezt a tudást. Emberileg jól összehaverkodtunk, de az hamar világossá vált, hogy minél hamarabb Aucklandbe kéne átnyergelnem a cégen belül.

Mint tudjátok, próbálkoztam – főképp kíváncsiságból – cégen kívül is, de komolytalan volt, amit az adott IT fejvadász cég művelt. Nem mintha bánnám.

Az aucklandi Datacomnál augusztus 3-án volt az első napom. Itt két dél-afrikai fazonnal vagyok egy irodában (Stuart a főnök, Darryl egy tanácsadó-fejlesztő), illetve van egy negyedik, orosz srác – Ivan – is, de ő állandóan ügyfélnél van (korábban ott dolgozott, onnan szerezte meg Stuart), úgyhogy nem sokszor találkozom vele.

Főképp Stuart az, aki hozzám hasonlóan jó sok időt tölt bent az irodában. Jól elvagyunk, általában magunkba temetkezve dolgozunk, néha el-elbeszélgetünk a bevándorlásról, könyvekről, nyelvtudományról, társadalmi kapcsolatokról, stb. Zenei ízlése némi átfedést mutat az enyémmel, a szgépes játékok nem ismeretlenek számára, anno még részt is vett egynek a megírásában (persze nem kell valami nagyon különlegesre gondolni, egy hagyományos ugrálós-lövöldözős platform játékról van szó: Cyril Cyberpunk (Jenő: olyasmi, mint a Dangerous Dave!)).

Szóval jólérzem magam.

Kicsit a szakmáról is (itt érdemes abbahagyni a kevésbé elvetemülteknek :))

Darryl-t tanácsadó-fejlesztőnek neveztem, ebből a szempontból én fejlesztő-tanácsadó vagyok. A Datacom egyik ügyfele a Powerco nevű áramtermelő cég New Plymouthban, akikhez 2-3 hetente járok, alkalmanként 2 napra. Itt főképp SSIS területen segítek, az ETL fejlesztőjüknek más eszközzel van tapasztalata. Már lecseréltük az egész addigi rendszert, lassan élesben is beüzemeljük az újat, ami közben persze folyamatosan bővül az új források feldolgozásával.

Ezzel nagyjából párhuzamosan az általam még Wellingtonban kigondolt SSIS keretet finomítjuk, csinosítjuk, új funkciókkal bővítjük ki. Jelenleg még gyakorlatilag egy üres keret, amibe szabadon helyezhető bármi, a naplózás és a gyerek-csomagok irányítása működik szépen (ez amilyen egyszerűen hangzik, annyira nem az, illetve az egyszerűség és a fejlesztési bonyolultság sokszor fordítottan arányos egymással: minél egyszerűbben célszerű megtervezni és kivitelezni a működést, kizárva ezzel a hibalehetőségeket és hatékonnyá téve a folyamatot, ehhez viszont több idő kell). Meglehetősen dinamikusan lehet felhasználni különböző paraméterek megadásával. Plusz funkciók is várhatóak bele (SSAS QueryLog Dataset oszlopának dekódolása – a 001,100,00001,0111010,0001 pl. nem túl informatív, adatprofilozás, fuzzy lookup a címek “tisztításához”, 1-click-deployment GUI, meg ilyenek), ötlet van jócskán, már csak ki kell dolgozni (ami persze viszonylag nehezen számolható el, tehát főképp egy-két üres órában foglalkozom vele.

Úgyhogy az életem kellemesen zajlik itt a SkyTower lábától nem messze, szeretek itt lenni és jelenleg nem is áll szándékomban továbbállni, helyette viszont szakmailag továbblépni, amire pedig van bőven lehetőség!

Rövid: álláspályázat eredménye

Nemrég írtam arról, hogy voltam egy interjún az Absolute IT-nél. Vártam ez eredményét egy darabig, de annyira nem volt fontos, inkább a kíváncsiság hajtott. Na, a héten telefonáltak is. Sajnos a cégnek nem feleltem meg – mondta a hölgy, de nem kenődtem el ennek hallatán, viszont a miheztartás végett azért megkérdeztem, tudja-e az indoklást. Tudta: túl sok a tapasztalatom, ők valami olyasmi embert kerestek, akinek nincs ennyi 😀

Akkor is már csak nevettem rajta magamban, mert eszembe jutott a pozíció leírása, amiben olyan dolgokat soroltak fel követelménynek, hogyha az valakinek mind megvan, akkor jó eséllyel nem hogy 3 éve dolgozik a szakmában, hanem inkább 6-8. Idézhetném a régi TV-műsor címét: meglepő és mulatságos. Vagy nem igaz, csak ezt egyszerűbb volt közölni velem.

Mindegy, a lényeg hogy augusztus elején kezdek Aucklandben a Datacomnál!

Wellington => Auckland

Eljönni látszik ez az esemény is. Pár hónapos szünetet követően az aucklandi Datacomos managertől kaptam egy emailt, pont amikor már gondolkodtam rajta, hogy esetleg ideje lenne rákérdezni, mi is a helyzet. Az üzenetben az állt, hogy minden jól halad, csak szeretett volna megbizonyosodni róla, hogy részemről még mindig fennáll a váltás szándéka. Ez június 6-án történt. Természetesen örömmel válaszoltam rá, hogy naná, sőt egyre jobban. Örültem is neki, hogy ő tette meg ezt a lépést, mert ez azt jelenti, hogy tényleg szükségük lehet rám.

Közben pályáztam az AbsoluteIT-nél is egy állásra, ami a BNZ-nél lett volna, de aztán abból nem lett semmi. Viszont azóta ugyanők (ez egy fejvadász cég, azt hiszem elég jelentős a maga területén, a komolyságról majd később) hívtak egy másik BI állás kapcsán ami egy Vero nevű, nemzeti szinten komoly biztosítótársaság. Gondoltam egy interjú nem a világ.

Időközben a Datacomos dolgok is megindultak, volt egy telefonhívásom, amiben Stuart már a következő hétre szeretett volna esetleg kitenni dolgozni egy ügyfélhez. Ebből végülis nem lett semmi, de abban megegyeztünk, hogy beszél a mostani manageremmel én meg a háziúrral, aztán egyeztetünk, hogy mikor mehetek.

Legkésőbbi időpontnak szeptember 1-je látszott, mert úgy kötöttem a bérleti szerződést Martinnal, hogy áthelyezés esetén tél végén röppenhetünk. De talán még hamarabb is, ezt viszont meg kellett beszélnem a háziúrra. Hétfői személyes találkozónk során kiderült, hogy szinte neki is kapóra jön a dolog (de legalábbis egyáltalán nem zavarja), mert pár hónapon belül elhagyja az országot, Dubai-ban kapott egy 2 éves munkaszerződést. A melegért egy kicsit irigylem, de amúgy nem nagyon szerepel álmaimban Dubai meg úgy összegészében a “távol-keleti” országok (tudom, igazából az közel-kelet, de innen távolabb van, mint a Kína és környéke által fémjelzett távol-kelet :))

Stuartnak is megfelel, hogy augusztus elején már ott legyek, úgyhogy akkor ez eddig megvan. Következő lépés a szálláskeresés lenne, de ehelyett kedden interjúra mentem az AbsoluteIT-hez. Van Wellingtonban is egy irodájuk, úgyhogy a szimpla pofavizithez szerencsére nem kellett repcsire ülnöm, csak kicsit kimozdulni az irodából és 5 percet caplatni az esőben.

Az interjú egyfelől komolytalan volt, másfelől viszont megértem, hogy akartak személyesen is találkozni velem, mielőtt az ügyfélhez küldenek. Hogy miért volt komolytalan? A nagyon harsány, oltári energikus nő, akivel beszélgettem, keményen kérdezgetett, de főképp általánosság irányába vezette az interjút. A szakmai területről semmi információja nem volt (ez mondjuk nem volt meglepő, és tudom, hogy nem reális elvárás egy fejvadásztól, hogy fejlesztőként értsen minden területhez, de hogy saját bevallása szerint se tudja, hogy mi is az a Business Intelligence, miközben ilyen pozícióra interjúztat valakit, az szerintem nem vet igazán jó fényt az ügynökségre), hasonlóképp az ügyfélről. Kb. annyit tudott róla, mint én, hogy egy biztosítóról van szó.

A kép amit lefestettem róla, elég negatív, de azért szeretném hozzátenni, hogy élőben rokonszenves volt, meg maga az interjú így is elég keménynek bizonyult. Sőt, inkább pont ezért, mert nehéz bebizonyítani hogy értesz egy területhez olyasvalakinek, aki nem tudja eldönteni, mennyi a technoblabla és mennyi az igazi tudás. Próbálkoztam, egyáltalán nem stresszesen, hiszen úgyis csak próba-szerencse az egész, hiszen már megvan a helyem, legfőképp a kíváncsiság vezérelt ide, meg aztán ki tudja? Ajánlhatnak szuperjó munkát meg fizut, addig nem tudom meg, amíg nem járok végére a dolognak.

Azóta erről hírem semmi. Nem meglepő, a malomkerekek itt lassan forognak. Meg amúgy is mással vagyok elfoglalva. Nem, nem munkával. Többek között ez is komolyan hozzájárul a váltáshoz: múlt szerdától elvileg egy új projekten kellene dolgoznom, amit a helyi statisztikai hivatalnak végzett volna a Datacom. Megkörnyékeztem hát a projekt managert, hogy miként kezdünk bele. Kiderült, hogy a projekt nem indul, a másik projekt amiben benne vagyok meg CRM fejlesztőt és .NET programozót kíván, SQL-hez meg nem sok köze van. Azóta hivatalos jóváhagyással tanulok C# kódolást, ami mellett van időm szervezkedni, intézkedni.

Ez magában foglalja az alábbiakat:

  • költözés megszervezése: utánfutó-bérlés, szállás az utazást kettészelő éjszakára (nem akarunk mindenáron aznap odaérni, mert úgysem indulunk el korán a bérlés meg pakolás miatt, nem szeretnék utánfutóval száguldozni és sötétben, fáradtan vezetni sem az igazi, ráadásul nem biztos, hogy este 11 után el lehet foglalni bármilyen szállást), feleslegessé vált cuccok eladása a TradeMe-n (pl. Rebi egyenruhája)
  • vízum-ügyintézés (Variation of Conditions benyújtása, amihez várom az áthelyezős levelet, és reménykedem, hogy Wellingtonban is megcsinálják, mert akkor személyesen lehet elintézni – bár van egy ismerősöm, akinek a vízuma Aucklandbe szól, de Wellingtonban dolgozik ugyanannál a cégnél, és már 3 éve nincs vele gond)
  • szállás-szerzés a házbérlésig (ez bizony egy fogós kérdés)
    • sok ismerősömet végignyaggattam, hogy nem tudnak-e valakit, aki pl. Magyarországra látogat augusztusban és nem akarja üresen hagyni a házát, akkor vigyáznánk rá (kutya nélkül) és persze fizetnénk a lakbért – eleddig sikertelenül zárult a tudakozódás, egy pár lett volna, akik nagyon örültek a dolognak, csak ők júliusban mennek haza, augusztusban pedig ismét itt lesznek
    • apartmanban lakás néhány hétig (ez drága, de biztosan megvan rá a lehetőség),
    • Couchsurfing – folyamatban, egy próbát megér 🙂

No, itt tartunk most, a folytatásra én is nagyon kíváncsi vagyok!

Panasznap

Na, akik szerint minden bevándorló blog csak rózsaszín, azok most lubickolhatnak a sirámaimban. Persze eddig is nyilvánvaló volt, hogy az én blogom inkább a zöld árnyalataiban pompázik, de a most következő rosszallások bizony kimerítik a panaszkodás kategóriáját!

Elöljáróban azért annyit, hogy ezek az “egetverő” problémák ideig-óráig bosszantóak, aztán már nem is fogok emlékezni rájuk 😉 Kivéve egy, amit akár külön is szedhettem volna, de ide is beleillik.

A lista:

  • Telecom kalandok a szolgáltatóváltás zivataros ideje közepette
  • TV-javítási mizéria
  • Teljesítményértékelési “módszertan”

——————————————————–

Telecom

Anno meglepett, hogy ideérkezve nem nagyon találtam olyan netcsomagot, ami nem forgalomkorlátos, valamint kellőképp gyors. Bár ez utóbbi tényező számomra sosem volt oltári fontos, inkább az volt szembetűnő, hogy a Telstrás kábelnetnél reklámozott “FULL DOWNLOAD SPEED” az esetek nagy részében 150kb/s-ben csúcsosodott, amit az otthoni alap UPC-os csomagom is általában garantált. Persze ez teljesen elég is házi használatra, csak itt kicsit többe kerül.

Az viszont, hogy először 10 gigás csomagra fizettünk elő (költségérzékenyen), már több kellemetlenséget hozott magával, hiszen ha az ember sokat Skype-ol hazafelé, ráadásul videó-átvitel is zajlik, valamint kellően nagy felbontású webkamerával csinálja ezt, az bizony sokat elvisz. Több száz megát esetenként. Rebi Youtube-videózásai szintén adatfalónak bizonyultak (nem is gondoltam volna korábban, hogy ennyire), aztán a rendszeres Forma1 letöltéseim (hiába, itt nem tudom TV-ben nézni) szintén jelenthetnek 6-8 gigát havonta. Ebből egyenesen következik, hogy 10 giga nem elég (még jó, hogy hotfile-os cuccokat a cégnél is tudtam leszedegetni, ezért az F1 inkább az itteni netet terhelte ;-)). Váltunk hát a Telecomhoz, ahol van egy korlátlan csomag. Sokan szidják, megbízható baráttól viszont csupa jót hallok róla, én remélem, hogy a mi igényeinknek meg fog felelni. Majd kiderül, remélhetőleg hamarosan. Remélhetőleg, mert:

  • hosszas utánajárás után múlt pénteken felhívtam a Telecomot, megrendeltem a telefon+net kombinációt, megbeszéltük a hölggyel a pontos ktg-eket, és már jött volna hétfőn a szerelő újracsatlakoztatni a telefonvonalat, de mivel elvileg meg kell várni amíg a Telstra kiköti, ezért csak szerdára tudtam hívni őket (Telstra szerelő kedden érkezett)
  • Telstránál lemondtam a kábelnetet, a fickó erősen próbált rábeszélni (kb. 4-5-ször is elmondta a monológját más szavakkal) a maradásra, de akkor már késő volt számukra (nem mondom, hogy nem lehetett igaza, majd meglátjuk)
  • hétfőn megérkezett a wireless modem postán (gyorsak voltak!), örültem is, milyen gyorsan reagál a Telecom
  • kedden a Telstrás fickó kijött, felkapta a modemet és elment (ettől nyugodtan jöhetett volna hétfőn a Telecomos fazon)
  • szerdán jött a Telecomos szerelő (én persze dolgoztam, szóval nem voltam jelen), és kiderült, hogy drágább lesz bevezetni a telefont mert itt csak Telstra volt előtte, úgyhogy plusz $150. Na, pár hónap telefonálásért nem fizetek ennyit, úgyhogy hívtam a központi számot, aztán lemondtam a megrendelést.
  • Épp hívtam volna a Telstrát, hogy mégis visszakívánkozom hozzájuk, csak munkahelyi teendők miatt ez tolódott kb. fél órát. Időközben csörög a mobil: a Telecomtól egy nő, hogy így-meg-úgy, nem szeretnék hogy mégse náluk legyek előfizető, ezért meg tudunk-e úgy egyezni, hogy csak az újracsatlakozási díjat kell kifizetni (erről korábban is megállapodtunk, úgy rendeltem meg, hogy ezt beleszámítottam), aztán ha a technikus kiszámláz még valamit, csak szóljak nekik, elengedik. Oké, elfogadtam (igazából reménykedtem is benne, mert ha meg kell csinálni a technikai részt, akkor nincs mese, csak nem én akartam fizetni :))
  • Csütörtökön kellett volna a mukinak ismét jönni, hogy beszerelje a dolgokat, nem jött. Hívtam f5 felé a központi számot hogy “namivanmá?” de míg a hölgy utánajárt a dolgoknak, 20 perc telefontartás után mennem kellett a vonatra, úgyhogy nem jutottam előrébb.
  • Péntek reggel első dolgom volt, hogy beérve hívtam őket újból, a nő kicsit nehézkesen értette, mit is szeretnék, aztán ő is félretett, de közben Gabi írta otthonról, hogy ott vannak és szerelik.
  • Azóta ha minden igaz van telefonvonalunk (a készülékeinket fel kell még tölteni, ezért még kipróbálni nem tudtuk, csak a szerelő a saját készülékével), este meg majd telepítem a netet.
  • Adja Isten, hogy ez legyen az “itt a vége fuss el véle”, és ne kelljen többször hívnom őket, ha ezzel a néhány apró kellemetlenséggel megúsztuk, akkor azért alapvetően minden oké.

Panasz 1 kilőve 🙂

——————————————————–

A Martinka család és a Sony TV esete

Tavaly, év vége felé vettünk a Harvey Normanban egy 32 colos Sony Braviat. Nem ez volt a legolcsóbb, de az eladó rábeszélt, hogy ne a másik … márkájút vegyük, mert abból sokat vittek már vissza ilyen-olyan hibával, erre viszont kb. egy 100-asért tud adni +5 év garanciát. Jól van, legyen.

Az utóbbi időben viszont egyre gyakrabban csinálta, hogy reggeli bekapcsoláskor a képernyő felső fele egy fehér csík, az alsó fele pedig egy fekete csík volt. Akármit nyomtam a távirányítón, nem reagált rá. Az elején is előfordult viszonylag ritkán, de most már gyakran, és 4-5 kikapcsolás is kellhetett hozzá, hogy rendesen jöjjön a kép.

Nosza, írtam az eladónak, küldtem képet a helyzetről múlt héten. Az eredménye az lett, hogy hétfőn egy fickó jött a TV-ért és elvitte megjavítani. Mivel nincs másik készülék és Bence szeret mesét nézni reggel meg este főképp, ezért hát jó lett volna, ha adnak egy cserét, amíg kijavítják. A szerelő meg is ígérte Gabinak, hogy kedden rámcsörög aztán elmondja mi a helyzet. Azóta sem tette, pedig már péntek van. Tegnap reggel jeleztem a Harvey Normannak, hogy azért ez nem járja, hogy ne is értesítsenek, mi a helyzet. Ma reggel várt egy email, hogy mára vagy jövő hétfőre várják az alkatrészt, de értesítsem, ha nem hívnak fel csereTV ügyben.

Azért hétvégére jó (lett?) volna, ha van, megnéztünk volna egy-két filmet, amik már a listán voltak (The Road, Fargo, meg Csipet Csapat és hasonlók :))

Kíváncsi vagyok, mi lesz a vége. Illetve hogy mikor.

——————————————————–

Mennyit is érek a Datacomnál

Amikor bekerültem a céghez, egy bevándorló számára jónak számító kezdő fizut kaptam, de a hasonló szakemberekhez képest alacsonyabbat. Sebaj, el kell indulni, aztán majd törekszem felfelé. Meg is állapodtunk egy 6 hónap letelte utáni teljesítmény-értékelésben, aminek az eredménye fizuemelés lehet.

A fél évem letelt április 5-én, azóta nyesztettem a főnököt hogy kerítsünk rá sort (jelzem, a március 9-én letett vizsgám után még nem kaptam meg a bónuszt, talán jövő kedden), de nem siette el. Végül aztán a következő emailt kaptam:

“I got back the peer comparison and it shows that your current salary is in-line with your colleagues at the same level. So unfortunately that means no for now but I will undertake another review in September.”

Na, ez aztán a kiváló módszer a teljesítmény értékelésére, nemde? Ha a kollégáim nem fognak emelést kapni szeptemberig, akkor ezek szerint én akkor sem várhatom. Márpedig ezen logika alapján miért is kapna bárki, ha a munkatársai fizetése kb. olyan mint az övé? Szóval ördögi kör. Mivel mindenki hasonló szinten van, nem kap senki sem emelést, mert a hasonló szintűek hasonló összeget keresnek.

Az meg a másik, hogy rajtam kívül 1-2 ember van, aki ilyennel foglalkozik az egységen belül. Mármint BI dolgokkal, más területtel összevetni meg nem mindig lehetséges.

Ezenfelül ami nagyon zavaró, hogy akkor a munkámtól nem is függ az egész?

Két lehetőség lehet:

  1. Ez kamu, blabla, mert mondjuk nincs keret emelni, vagy ilyesmi. Többre értékeltem volna, ha azt mondja, sokkal elfogadhatóbb indok.
  2. Ez a tényleges, alkalmazott módszer itt, ami már önmagában is elég szomorú.

Akármelyik is áll fenn, nem túl biztató. Kíváncsiságból fogok jelentkezni ide-oda, hogy több mint fél éves helyi tapasztalattal, további MS vizsgákkal mit tudnék elcsípni jelenleg. Aztán lehet, hogy el is csípem. Sajna a lojalitásnak nem tett jót ez az esemény.

——————————————————–

Ezek voltak hát a “nagy sirámok”, de ami hosszabb távú hatással is lehet ránk, az leginkább a harmadik. Természetesen az is foglalkoztatja leginkább az agyamat, úgyhogy magamat ismerve lesz rá megoldás/válasz, még az a kérdéses, hogy mikor. Addig is jól elvagyunk, nem tagadom, de az ember szeretné a még jobbat. Ilyenek vagyunk, akár Teremtés, akár törzsfejlődés eredménye is eme vonásunk…

Most akkor hová is a télre?

Régen került szóba itt az a téma, hogy költözni vagy nem költözni… illetve ez nemcsak egy téma, hanem kérdés is. Méghozzá ez volt A KÉRDÉS (még akkor is, ha az előző fél/tagmondat végén a ? helyett tripla pontocska van, de szerintem kevesebb szóval magyarabb és érthetőbb lett volna, de továbbra sem szeretném a kedves olvasótábort abba a hamis hitbe ringatni, hogy nekem kivan mind a sok kerekem – a fene tudja van-e szabvány kerékszám egy vonatra/mozdonyra, de eddigi tudásom alapján nincs, úgyhogy abba is hagyom ezt a gondolatmenetet /aki eme utolsó tagmondatnál nem sóhajtott fel elhalóan, hogy végre, az mindenképp írjon nekem ide, hadd nyugodjak meg, hogy van akivel egy húron pendülünk!), ami sokáig foglalkoztatott bennünket.

Gyengébb idegzetűek inkább itt kezdjék csak olvasni! 🙂

Szóval sokáig a bizonytalanság súlytalan terében lebegtünk azt illetően hogy a telet hol töltjük. Persze a célország azért fixen megvolt, még a sziget is, ám annak két, földrajzilag majdnem ellentétes pontja állt ádáz küzdelemben azért, hogy életteret biztosíthasson nekünk. Kérdezem az aucklandi közvetítő kollégát, hogy érezhető volt-e ott is ez az említett küzdelem, vagy az ádázság pusztán Wainuiomata-ra korlátozódott?

Háttér

A nagyváros és főváros közötti dilemma végül Mátyás királyosan dőlt el, amolyan megyünk is meg nem is eredménnyel. A háttér egy picit összefoglalva:

  • 2009. október 5-én kezdtem a Datacom Wellingtonnál dolgozni
  • a család október 26-án érkezett meg
  • 2010 januárjában addigi főnököm Clive (akinek részben a munkahelyet is köszönhetem, illetve a lendületes munkatempót, ígéretes projekteket szintúgy) munkahelyet váltott
  • a nyári meleg 2010 februárjában érkezett meg egy rövid látogatásra
  • elfeledett SQL harcosként tengetem napjaimat az irodában, a nagy szabadságot okosan kihasználva letudtam a már említett két vizsgát, illetve további okosságokkal tömöm a fejem
  • az előbb vázolt szakmai és időjárási (amivel a házunk hidegsége is összefügg és a kinti hideg valamint a benti még hidegebb összejátszása igencsak kellemetlen hatással van mind a hőérzetünkre, mind a hangulatunkra) okok ahhoz vezettek, hogy másfelé is nézelődjek.

Jelenleg Work Permittel rendelkezünk, ráadásul az enyém zárt, csak ehhez a céghez érvényes, tehát elsőként a cégen belüli áthelyezés jöhetett szóba. Nosza, bele is vágtam, megkérdeztem az aucklandi BI fickót, Darrylt (akivel néhányszor találkoztam itt Wellingtonban személyesen is, ami után azért mégiscsak más emailt írni neki), kell-e nekik új fejlesztő. Vagyis nem új, hanem tapasztalt 🙂

Március elején megpendítettem a jelenlegi helyen is, hogy kacsintgatok a nagyváros felé, ha nem indulnak itt be a dolgok (jelzem, azóta sem nagyon tették, csak egy kicsit az őrláng döngicsél), ami jól is jött, mert Darryl főnöke rákérdezett, hogy egyeztethet-e az itteni főnökömmel. Nyugodt szívvel rávágtam, hogy persze, tud róla.

Gondolkodtak, gondolkodtak, a határidő április 16 volt, 10 nappal a bérlési szerződés lejárata előtt. 15-én kaptam meg a választ:

“Yes, we are interested, and will certainly like to make an offer to you when the time is right. … If you are willing and able to wait three months, we may well be in a position to confirm a transfer.”

Magyarán szólva érdekli őket a dolog, csak még nem állnak készen rá, nem indultak be a projektek.

Persze sok benne a talán, de az inkább az időbeliségre vonatkozik. A derűlátást nem adom fel! 🙂 Köszönő levelemre még egy rövidke választ kaptam: “I think we know enough to want you here in good time :-)” (Kb: Azt hiszem eleget tudunk ahhoz, hogy a megfelelő időben a mi csapatunkban akarjunk látni.)

Nem voltam csalódott, Gabi ugyan nagyon szívesen költözött volna már most, de én nagyon örülök annak, hogy menni fog ez, mégha később is.

Ház ügyek

No, akkor a telet itt töltjük. Alapból költöztünk volna itt a környéken is, de egyrészt nem nagyon találtunk komolyan szóba jöhető házat az általunk megfizethető kategóriában (szombaton kíváncsiságból megnéztünk egy $550-est, ami tényleg jó volt, de nem ért volna annyit, mégha kényelmesen ki tudjuk fizetni, akkor sem). Ezenkívül most már szinte biztos, hogy heatpump áll a házhoz, a szigetelés letárgyalása folyamatban. Függ az ártól is, meghogy mennyi időre hosszabbítunk. Terveink szerint a tágan vett telet töltjük itt (remélem tényleg így lesz, és csak a TÁGAN értelmezett tél tart mondjuk szeptember végéig, az enyhülés pedig hamarabb jön), ami 4.5-5 hónapot jelent.

A március-április eddig kellemes volt, néhány hidegebb napot leszámítva egész jól elvagyunk a házban, mert a konyhába a laposabb szögben eső napsütés immáron kellemesen behatol. Éjszakára meg az elektromos lepedő segítségét időnként igénybevesszük.

Nem mondom, hogy szerintem tutira kellemes lesz, de át fogjuk vészelni, aztán a tavaszt már talán Aucklandben tölthetjük, ahol enyhébb klímára számíthatunk, de ez még a jövő zenéje.

Nem hiszem azt, hogy ott fenékig tejfel az élet (az amúgy sem kedvez az ember pocakjának), de a kitelepülés előtti tervekben szerepelt, hogy viszonylag hamar szeretnénk több lakóhelyet is kipróbálni, hogy az alapján tudjuk eldönteni, hol telepedjünk le hosszabb időre. Persze úgy véltem, az első fázis hosszabb lesz, de az ember alkalmazkodjon a körülményekhez. Ha nem tetszik és van nagyobb reménnyel kecsegtető lehetőség, nosza rajta!

Ma reggeli gondolatok

Tudom előre, hogy kissé csapongó vagyok ma, de annyi minden apróság történik manapság, illetve sok olyan gondolat kavarog a fejemben, amiről nem születne teljes bejegyzés a közeljövőben, hogy inkább kiírom magamból, még ha kicsit rendezetlen formában is.

  1. Gyerekkel NZ-n
    Ez egy érdekes dolog, mert ugye korábban nem foglalkoztatott ennyire, illetve inkább nem szoktam hozzá, hogy az aprósággal élők/utazók kényelméért, kellemes közérzetéért komolyan tegyenek is valamit. Ez persze adódhat abból is, hogy erre nem nyitott szemmel járkáltam Magyarországon, de itt sokkal jobban előtérbe került. A legtöbb helyen van lehetőség arra, hogy a poronty is szépen ellegyen, amíg apuka/anyuka végzi a dolgát (pl. Gabi jár egy helyre tornázni, ahol vigyáznak a gyerkőcre egy játékokkal ellátott szobában, van egy nyelvtanfolyam is, ahol így is segítenek, szinte mindenütt van egy kis játszósarok a gyerekeknek (könyvtárban, plazaban, boltok környékén), eddig minden uszodában találtunk családi öltözőt lehajtható pelenkázóval, a legtöbb nyilvános illemhelység is lehetőséget biztosít a pelenkacserére, stb…
  2. Hogy a tél hideg-e, azt nem tudom. Hogy a nyár baromira tud az lenni (persze helyi viszonylatban), az biztos! Itt Wellington környékén (ami az ország legesősebb urbánus vidéke és emiatt a legkevesebb napsütés is jut ide) nem ritka, hogy egy-egy napos és tényleg kellemes időszakot követően (eddig a leghosszabb ilyen 6 napig tartott, de 3-4 többször előfordult így nyár derekán) egy egész éjszakai esőzés miatt a másnap folytatódó esőben a külső hőmérséklet 15 fokra lehűl. Ez a mi házunkban kb. 14 fokot eredményez (realfeel 12), ami azért nem kellemes. Nagyon nem az! Ez a ház hibája is, de nekem hangulat szempontjából is rengeteget jelent, hogy a napocska sokat mosolyogjon rám. Hosszú távon azt hiszem nem ez a vágyunk (mármint hogy így lakjunk/éljünk).
    Még Csanád írta egy
    bejegyzésében az aucklandi télről, hogy “elképzelni sem tudtam volna, hogy 18-19 fokos lakásban jól érezzem magam”, illetve hogy június első heteiben “nem ritka a 18-20 fok, a tél jelenlétét az egyre sűrűsödő esők és az éjszakai 10 fok körüli hideg jelzi”.
    Nekünk a 18-19 fokos belső hőmérséklet időnként már a kellemesen vágyott kategóriába kerül, az éjszakai 10 fok pedig nem ismeretlen. Ezzel önmagában nem volna baj, ha nem a NYÁR közepén lennénk, amikor a helyiek szerint már tök jó idő szokott lenni (persze ezt most ők sem tekintik annak). Nekem még elviselhető, mert a munkahelyen nincs hideg, de a család többi tagja szenved tőle rendesen, hétvégén meg szolidarítok velük, és igazolhatom, hogy csöppet sem kellemes. Ha meg benyomjuk a fűtést (1 db gázkályha), addig meleg van, amíg ég a tűz, de aztán sutty kimegy a hő negyed óra alatt.
    Felkészültünk erre részben, félreértés ne essék, csak arra nem, hogy nyáron kell megbirkóznunk vele. Mi lesz akkor télen? Lehet, hogy első kézből most nem tudjuk meg… (folytatás a 3. pontban)
  3. Mint ahogy írtam róla, a Datacom aucklandi BI vezetője szorosabbra kezdi fűzni a kapcsolatot a helyi BI csapattal (mely utóbbi velem együtt 2 személyt jelent mindössze), így adódhat lehetőség egy cégen belüli átnyergelésre. Sőt Haidir szerint (ő a másik helyi BI ember) tutira fogok kapni egy ajánlatot. A múlt heti beszélgetés során (akkor is itt volt az aucklandi, meg jövő héten is jön a saját főnökével) én is úgy vettem ki a szavaiból, hogy igyekszik olyan kérdéseket feltenni, amivel azt lehet kipuhatolni, hogy érdemes lehet-e átvenni engem, illetve hajlandó lennék-e.
    A sors érdekessége, hogy Darryl (ezután inkább a nevén nevezem, mert az aucklandi BI fickó meg a hasonlók hosszúak és hülyén néznek ki) kb. 3 héttel utánam érkezett az országba friss bevándorlóként és kb. 3 héttel utánam kezdett el dolgozni a Datacomnál 🙂
  4. Itt nem harapják le az ember fejét a munkahelyen, ha nem úgy sikerült valami, ahogyan kellett volna. Ehelyett építő módon próbálnak összefogni, hogy kijavítsák a hibát, vagy a következő esetben ne kövessék el. (Ez személyes tapasztalat, más cégeknél simán lehet máshogy!)
  5. Március elején megyünk a Déli Szigetre! Elsőre még csak egy hosszú hétvégére, átkompolunk Pictonba, egy nagyon barátságos magyar párnál tudunk aludni (akikkel élőben még nem is találkoztunk / ők sem velünk, ezért merték még felajánlani ;)) Még nem tudom, miket fogunk megnézni, de a borvidék nyújtotta kóstolási lehetőségeket biztosan nem szalasztjuk el…

Az előzőekben említett kellemetlenségek nem panaszként vannak ott. Nem panaszkodom, két okból sem:

  • Minek? Enyém (miénk) a felelősség, mi választottuk, és az információ hiányáért nem lehet senki mást okolni, meg attól nem is lesz jobb.
  • Csak rosszabb lenne a kedvem tőle, úgyhogy elfogadom annak a tényét is, ami nem tetszik. A különbség, hogy megpróbálok tenni ellene. Semmi garancia, hogy sikerül olyan lehetőséget választani, ami jobb helyzetet eredményezne, de ez nem tart vissza. Amit tudok, megteszem hogy jobb legyen a saját kis életünk.

Ez a szép a kivándorlásban: azt kapod, amit főztél magadnak. Alapvető dolgokban csak saját magadra számíthatsz (úgy értem nem döntheti el helyetted senki hogy mit hogyan válassz, miként dönts), de ez azt is magában foglalja, hogy komoly ráhatással vagy. Röviden megfogalmazva:

A dolog leginkább Rajtad múlik, de Rajtad nagyon múlik!

Tényleg bocs, ha csapongó voltam, azért remélem érdemes volt elolvasni 😉