Gondolatok a folytonosságról

Pénteken fejeztem be Peter F. Hamilton The Dreaming Void (kb. Az álmodó Üresség) c. könyvét.

image

Alapvetően nem könyvismertetőt tervezek róla, úgyhogy magáról a regényről és a történetről annyit, hogy kellemesen szövevényes, gyakorlatilag két történet van benne, az egyik SCI-FI, a másik Fantasy. Mindkettő jó – bár szerintem nem kiemelkedő –, élmény olvasni őket, ha az ember túljutott az első 100 oldalon. Amennyiben valaki ismeri az ugyanezen világban játszódó korábbi regényeket, annak lehet, hogy ez a 100 oldal is élvezetesebb, de azért nagyon nem bánom, hogy nem adtam fel. Ennek az oka a következő:

A regény világa kb. a XXXVI. századra tehető, amely korban a technológiai fejlődés elért egy olyan szintet, hogy a halhatatlanság megvalósulhatott különböző módokon. Pont ezek a különböző módok azok, amik elgondolkodtattak, illetve hogy mennyire halhatatlanság az, amiről szó van.

Hogy ne csigázzam tovább a kíváncsiságot, íme a két mód, ahogyan a mai emberiség távoli utódai legyőzték (inkább kicselezték?) a Kaszást (nem újkeletű az ötlet, nem is arról van szó):

  • A biológiai szempontból hagyományos módon élő emberek időnként másolatokat hoz(at)nak létre a memóriájukról, személyiségükről (amolyan agy-pillanatképet), és ha valaki meghal, semmi gond, egy ugyanolyan (vagy feljavított) testben újraélesztik (re-life), aztán így tovább, korlát nélkül.
  • A hagyományos fizikai életet megunt egyéniségek úgymond “letöltik” magukat az ANA (Advanced Neural Activity) elnevezésű virtuális világba, és kibővített intellektuális funkciókkal élnek amíg meg nem… ja, itt ilyen nincs. Szóval élnek pont
  • Ez nem a harmadik pont, de meg kell említenem, hogy post-physical, azaz a fizikai korlátoktól teljesen megszabadult létezési formákat is megemlít az író, mely hosszú (már maga az addig hátralévő idő hosszát jelölő melléknév is bőven átértékelődhet egy ilyen világban) távon az emberiség következő nagy evolúciós lépése is lehet ezen világban

A kérdés, ami felvetődött ezzel kapcsolatban bennem: jelenleg a halált materialista szempontból úgy vesszük, mint a tudatos tevékenységek.teljes megszűnését, magyarul számunkra megszűnik létezni a világ, s vele önnön lényünk, azaz megszakad a folytonos létezés.

Ha egy korábbi mentési pontra visszaállítjuk azt a személyiséget, ami megszűnt létezni az adott testben, hogy folytathassa ugyanazt az életét, mintha csak egy kis amnézia volna, ez mennyiben ugyanaz az ember? Mennyire ugyanaz a személy? Hiszen a digitális világban lehetséges teljes értékű másolatokat létrehozni az eredeti teljes megmaradásával (ez ugye jelenleg egy komoly érv a netes kalózkodást illető vitákban), és a másolat semmiben sem kevesebb/több mint az eredeti. De így volna-e ez egy komplex személyiség esetében is? Nem azt vitatom, hogy le lehet-e tárolni ez ilyen bonyolult információhalmazt, mert ez manapság már azt hiszem nem kérdés (mégha jelenleg nem is lehetséges, szerintem nem kell sok időt várni rá), hanem hogy valóban ugyanén volnék, ha lelőnének és ilymódon élednék újra? Ha úgy gondoljuk hogy van lelkünk és szellemünk, akkor azok átszállnak az új entitásba? Vagy újat kapnék abból is?

Én személy szerint úgy vélem, hogy a folytonosság megszakad ezáltal, és az az új valami már nem ugyanaz mint a régi, mégha a környezet esetleg semmi különbséget nem is venne észre, illetve az egyén maga sem.

Ahogy ezeket leírom, úgy érzem ez csak egy régi (örök?) kérdés újbóli felvetődése egy másfajta technikai háttér elé vetítésével. Válasz pedig…

Reklámok

Malaza

Na, hétfőn végére értem eddigi leghosszabb angol könyvemnek. Ez pedig nem más, mint Steven Eriksontól a Malaza ciklus 6. kötete, a Bonehunters.

Bonehunters

Nem tudom, hogy pontosan mi lesz a magyar címe, mert lehet, hogy nem szó szerint fordítja majd le Fehér Fatime (emlékeim szerint így hívják a hölgyet, aki az eddigieket fordította). Méghozzá nagyon-nagyon jól! A leíró neveket nem szó szerint, úgyhogy néha vannak problémáim a szereplők beazonosításával, de ezt az apróságot leszámítva minden tiszteletem az övé, mert nagyszerű munkát végzett. Legalábbis nekem tökéletesen megfelelt.

Szóval eme könyv 884 oldal volt, az első kötet, amit a Wellingtoni Központi Könyvtárból kikölcsönöztem, és bizony ráment majd’ két hónapom, amíg a végére értem. De megérte 🙂 Ugyan nem nőtt annyira a szívemhez, mint a 3. kötet, de ehhez annak is köze lehet, hogy nagyon kifinomult nyelvezete van, amit még nem értek 100%-osan.

Nagyon messze áll a hagyományos fantasytól. Nem minőségben, azt ki ki döntse el maga, hanem szemléletmódban és történet-szerkesztésben. Nem 1-1 szál van, hanem sok. De tényleg 🙂 Néha túl soknak is hat, de a végén – szinte észrevétlenül, váratlanul – összesodorja őket az író.

Ezenkívül nagyon komor, nincs happy end. Nem is lehetne, hiszin nincsenek egyértelmű “jók” és “gonoszok”, mindegyik félnek megvannak a maga érdekei, érzései, tervei.

Erikson emelett régész, és nagyon jól átsejlik műveiben a kortalan hangulat, ahogy a városok, vidékek történelme visszanyúlik az idők hajnalára, sőt még azon is túlra.

Nehéz olvasmány, de üdítő változatosságot hoz a kicsit sablonossá vált fantasy irodalomba. Akit érdekel, próbálja ki! (e-olvasóval rendelkezőknek tudok segíteni ha kedvet kaptak)

Ezen regény elolvasásával majdnem átléptem idénre a 6000 oldalt angolul 🙂 (azóta már ez meg is valósult a következő könyvvel)

Végeredményként jócskán túlléptem, köszönhetően Jack McDevitt Cauldron c. SCI-FI-jének, ami nagyon magával ragadott. Ezáltal tavaly 6800 oldalt olvastam angolul, ez még kiegészül közel 4000 magyar oldallal. Tudom, nem a mennyiség a lényeg, de mégis örülök, hogy eme zsúfolt évben is volt időm, lehetőségem, energiám amit a könyveknek szentelhettem.