Házak-házak – megvan a ház!

Sok utánajárás, kocsikázás, small talk (magyarán jópofizásnak mondanám, de talán a negatív felhang nélkül) az ügynökökkel, TradeMe-böngészés, izgulás (sőt szorongás), emailváltás után végre sikerült!

A házkeresésünk aktív szakasza (a TradeMe-n való kutakodást már év elején megkezdtük kíváncsiságból, amikor még csak kósza ötlet volt, hogy egyszercsak menni szeretnénk Aucklandbe) akkor kezdődött, mikor béreltünk a Budgettól autót és elkocsikáztunk az ország legnagyobb városába 6 héttel ezelőtt.

Az első házat illetően csalódásban volt részünk, viszont a másik kettő jó volt. Persze ez már a múlté, de 3 házat akkor is megnéztünk, majd kivettünk egyet látatlanban, ahol azóta is élünk, most éppen hétágra süt a nap a konyhába, ebédlőbe, nappaliba és az egyik hálószobába, én is sütkérezem blogírás közben!

Augusztus 1-jei költözésünket követő első hétvégén bútorokat szedtünk össze a város elszórt pontjairól, majd elmentem New Plymouthba munkaügyben hétfőtől-péntekig. Közben Gabiék megnéztek további 3 házat (ha nem többet), illetve hétvégén nekiláttunk a nagyon intenzív nézelődésnek. Szerintem átlagban 5 ház jutott egy hétvégére, főképp Waitakere és North Shore City környékén, meg egy-kettő a közelben (Mt Roskill, New Windsor).

Nagyon sok volt, amiről első pillantásra látszott, hogy ide bizony még ingyen sem boldogan költöznénk be. Aztán azért voltak jók is, végeredményben emlékeim szerint 6-ot pályáztunk meg. Ebből a hatodikat meg is kaptuk kutyával. A többi 5-öt kutya nélkül mi kaptuk volna (kisgyerekkel is).

  • Capatin Scott Road – a tulajdonos 15 perc alatt minket választott (ennyit arról, hogy referencia nélkül nem lehet megszerezni valamit, mert nem ellenőriztek ők semmit, pusztán a kölcsönös rokonszenv alapján döntöttek), csak aztán a kutya dolog meggátolta
  • Mangere Bridge – egy csudajó ház, 10 évesnél fiatalabb, csudijó környezetben (tengerpart, nemzeti park a közelben), rokonszenves fiatal pár a tulajdonos, mikor ott voltunk azt mondták nem gond Barni, de aztán a végén két jelentező maradt fenn a rostán, és a nem kutyásat választották
  • Sartors Ave – a pets ok ellenére a tulajdonos nem járult hozzá a kutyához, de lehet hogy azóta sem adták ki, bár azért ez kevéssé valószínű
  • Mistletoe Place – itt ugyanazzal az ügynökkel kerültem kapcsolatba, akivel tavaly Wellingtonban egy ház kapcsán, csak azóta ő is Aucklandbe költözött. Ez azonban nem sokban befolyásolta az eredményt, mert a tulaj csak akkor választott volna minket, ha nincs az eb.
  • Marshall Laing Ave – ez itt van a mostani helyünknek szinte a szomszédjában, a tulaj lakik még ott, van egy kutyája, zárt udvar, az ügynök közvetítésével néhány plusz kérdést is feltett nekünk, de szerintem csak valamiért nem akart rögtön nemet mondani, mivel pont azután utasított el, hogy megtudta: Barnabás 4 éves múlt. A válasz erre az volt, hogy ilyen korú kutyát nem akar a házban, meg úgy egyáltalán semmilyen kutyát. Ezt már közölhette volna az elején.
  • Stredwick Drive – ez Torbay felső részén van, ide múlt vasárnap (augusztus 22-én) jutottunk el, gyakorlatilag ez volt az első ház, ahová mind a négyen bementünk. Faborítású falak, kellemes szobaméretek, rokonszenves tulaj és lakó, két kisméretű kutya, gyakorlatilag megszerettük első körbenézésre! Rebinek szülinapja is volt, kitöltöttem a jelentkezési űrlapot, este küldtem egy textet még, hogy legyenek szívesek figyelembe venni eme tényt, és hogy a kisasszony ezt a házat szeretné ajándéknak kérni (mármint hogy mi lakhassunk ott) 🙂 Azért utána hozzátettem, hogy a viccet félretéve nagyon tetszett a ház és oltári szívesen laknánk ott. Ezután várakozás, mert péntekre ígérték a döntést. Közben azért én úgy éreztem, erre vártunk, meg is kapjuk. Persze ott volt bennem a félsz is, hogy mi van ha mégsem. Csütörtök délután, 2:22-kor rácsörögtem Angusra, aki jókedvűen újságolta, hogy a felesége elégedett a referenciákkal és miénk a ház! Tadamm! Ja, meg tetszett neki a text is 😉 Nagy kő gurult le a szívemről, hívtam is Gabit azon nyomban, de 2 napig még mindig nehezen hittem el. Aztán ma kaptunk levélben egy ajánlatot (még nem bérleti szerződés, csak arra vonatkozó ajánlat), hogy szeptember 19-én (majdnem Gabi szülinapján) költözhetünk (pont van alkalom a 3 hét felmondási időt kitölteni a mostani házban), Barnival semmi gondjuk. Most már el merem hinni. Azóta nyugodtak és még jobb kedvűek vagyunk…

Ha minden jól megy, itt leszünk jó sokáig és a következő költözés már saját házba lesz, de ennyire ne szaladjunk előre, hiszen addig még sokminden fog történni.

Házak házak …

Mások számára jó híreim is vannak, magunk számára sajnos ez még nem bizonyult elegendőnek.

A házkeresés tevékenysége szerintem minden itteni sorstársban kalandos emlékeket ébreszt, ők nosztalgiázhatnak egyet ezt felemlegetve, az ezután érkezők számára pedig egy kis biztatással tudok tán szolgálni.

Tömören: a házkeresés nehéz dolog itt NZ-n. Pláne magyar szemmel, magyar háttérrel. Kutyával meg aztán…

Most hétvégén fogjuk szerintem a 20. házat megnézni, és ez még csak a harmadik hétvége, amit itt töltünk, ráadásul az első során bútorokat vettünk, aztán én egy hetet New Plymouthban töltöttem munka címén. Közben Gabit küldtem nézelődni, én csak lebeszéltem az időpontokat a személyes találkozókhoz.

Először úgy gondoltuk, legyen a North Shore. A közlekedési helyzet (konkrétan a híd) ugyan némileg elrettentett, de a különböző tapasztalatokat meghallgatva úgy döntöttünk, ez önmagában nem lesz kizáró ok. Azóta nem ragaszkodunk hozzá, főképp amiatt, mert elsősorban a ház számít, aztán a környezete (beleértve a környező iskolát), illetve ezzel egy szinten a központba való bejutás lehetősége.

$400 környékén (+-$50) kutattunk a TradeMe-n, de $400 alatt még esély sem nagyon van megfelelőre (minőség és PETS OK tekintetében – érdekes módon a hirdetések alapján is lepukkantnak tűnő házakba kevésbé jöhet szóba állat, mint a jobbakba), de $430-$450 körül simán lehet találni olyat, ahol nemcsak kompromisszumokkal, hanem egyenesen szívesen ellaknánk. Ez ugyan sok pénz, de mivel az OTTHON fontos, ott töltődik fel az ember, mégha nem is a legtöbb időt tölti ott, érdemes elgondolkodni és mérlegelni. Vannak érvek a takarékosság mellett is jócskán, mi úgy döntöttünk, hogy a felső határt $400 helyett $450-re toljuk ki, ennyit még megengedhetünk magunknak a jelen körülmények között.

Volt egy ház, kb. 10 perc sétára egy vasútállomástól, ahonnan kb. fél óra alatt a Britomarthoz ér a vonat, amit simán megkaptunk volna ott helyben, noha legalább 10 érdeklődő volt, a házat $380-ért kínálták (szigetelt, új parketta, heat-pump, jó állapot, kellemes hangulat), de kölcsönös rokonszenv alakult ki a tulajdonosok és köztünk, csak aztán a kutyadolog megtorpedózta a dolgot. El is hajtottunk, és hazafelé jutott eszembe, hogy ha Barnit kinti kutyának “képeznénk át” (most is kint lakik Helgáéknál a négy labrador szukával), hátha akkor megengednék. Vissza is tepertünk, de elkéstünk…pedig meg tudtuk volna beszélni velük, csak addigra már felhívták a második számú jelöltet. Azóta nem bánjuk, mert nem érdemes. Mármint bánni, mert azzal nem megyünk semmire.

Még két ház esetében jártunk hasonlóan, de nem adjuk fel! A keresés közepette egy csomó környéket megismertünk (első benyomások szintjén), és az biztos, hogy pl. Browns Bay gyönyörű! Talán az tetszik mindkettőnknek leginkább. A tény, hogy NZ/X Ritáék egy Barninál megtermettebb kutyussal szintén tudtak házat találni, ráadásul Torbayben (a másik gyönyörű rész), mindig kicsit megnyugtat.

Bence minden esetben – amikor ő is jön és ez majdnem mindig így van – élvezi az ismeretlen házakat, rohangál, kiabálgat, játszik, egyszerűen majd kicsattan a jókedvtől! A legtöbben jól is szórakoznak a kis energiagombócon 🙂 Egy helyen ugyan esés közben lefejelt egy kisasztalt, aminek nagy sírás lett a vége, de 10 perc is alig telt el és már újrakezdte a játékot. Elnyűhetetlen példány!

Szóval akik még csak készülnek ide, szerintem úgy készüljenek, hogy lehet jó házat/apartmant találni, bár – különösen monstanság – megkérik az árát. Azt kell mérlegelni, hogy meg tudják-e engedni maguknak, de pl. ahhoz képest hogy frissen érkezők esetenként $1000-os apartmanban laknak (hetente, nem havonta!), ahhoz képest egy $450-es ház még nagyon olcsónak is számít. Hosszú távon persze árnyalódik a kérdés.

Eddigi tapasztalataim alapján Aucklandben másak a bérelhető házak, én úgy vettem észre szélesebb a kínálat nemcsak mennyiségben, hanem minőség, stílus és típus tekintetében is. Szerintem több olyan van, ami európai szemmel nézve kedvező (de ez tényleg csak szubjektvív).

Kutyásoknak nem adok tanácsot, majd ha már sikerült nekünk is találni, meg úgyis ők (mi) vannak kisebbségben, valamint aki ebbe kutyával vág bele, az amúgy is felkészült a nehézségekre. Persze ha konkrét kérdés van ezügyben, szívesen segítek, amiben tudok.

Háznézőben Aucklandben

Mint azt már vagy jó egy hónapja ígértem – még az aucklandi autózásunk kapcsán -, most végre beszámolok arról, milyen fázisokon keresztül sikerült eljutnunk odáig, hogy most már Aucklandben lakunk, noha jelenleg egy olyan házban, amelyet a tulajdonos el szeretne adni, tehát bármikor jöhet a felszólítás, hogy költözzünk ki. De ne szaladjunk ennyire előre.

Azon a hétvégén 3 házat sikerült személyesen megtekintenünk (legalábbis kiadóakat, mert azért láttunk sok egyéb házat is). Ebből az első a Te Atatu félszigeten. Kértünk előtte plusz fényképeket is a tulajdonostól, küldött bőven. Lelkesedtünk is, bár sejtettük, hogy csalókák lehetnek, mint ahogy minden bérelhető ingatlan esetében, valamiért mégis volt egy olyan érzésem, hogy érdemes megnézni élőben. Legfeljebb nem olyan, mint gondoltuk, de legalább az ember nem idegesíti magát azon, hogy “biztos tuti ház volt, és lehet hogy elszalasztottuk” – nohát nem. A fényképekhez sok köze nem volt a valós állapotnak (azok egy ingatlanügynökség felturbózott fotói voltak, melyek ráadásul legalább 1 évvel ezelőtt készültek, mielőtt a mostani tulajokhoz került az ingatlan). A “pretty much the same condition” meg vagy igaz vagy nem. Vagy akkor hazudtak nagyot a képek, vagy azóta puttyant le a ház. A fazon (nyugdíjas pár férfitagja) a fürdőajtónál bizergálta az ajtó zárját, és véletlenül sem állt volna félre, hogy azt a helyiséget jobban megnézhessük.

Még ideiglenesen sem szívesen költöztünk volna be. Annak ellenére, hogy a környék fenomenális, csodaszép ez a Te Atatu, legalábbis amit láttunk belőle. De hát ez önmagában nem elég. Persze már azon a hétvégén mégis kivette valaki.

Bence nagyon jól elvolt, össze-vissza szaladgált a házban.

A következő állomás Mount Wellingtonban egy kisebb alapterületű ház volt. Ezt ügynökség mutogatta, és rögtön le kellett venni a cipellőt, valamint egyszerre csak 1 csapat lehetett benn, illetve kint az udvarban egy kutyus is volt (a ház amúgy PETS OK), nekünk pedig mindeme 3 tényező nagyon rokonszenves volt. Kb. 5 percet tudtunk bent tölteni, ami után rögtön eldöntöttük, hogy ezt megpályázzuk! Pedig úgy jöttünk ide, hogy csak tapasztalatszerzés miatt nézzük meg.

A 3. ház Hendersonban egy eladófélben lévő három hálószobás ingatlan, amely nagyon jó állapotban volt, csak hideg volt benn. Az eladás miatt $300 lett volna egy hétre, én pedig kíváncsiságból megkérdeztem az ügynököt, hogy hosszú távra kb. mennyi lenne, és a válaszként kapott $370-et sem találtam soknak.

Végeredmény: hétfőn beadtunk a Mt. Wellingtonhoz kapcsolódó kérelmet, amire a választ hamar ígérték. Végül kicsit el is húzódott a dolog, és bár eljutottunk a 2. körig, azaz az ügynökség továbbengedett minket, a tulajdonosnak másra esett a választása.

Közben a hendersoni házról kiderült hogy még a hétvégén eladták egy ázsiai hölgynek, akivel találkoztunk is, amikor megnéztük. Ez nem is az ár miatt lett volna gond, hanem hogy kiadták volna nekünk, de fél évet szeretett volna az új tulaj. Én javasoltam 2 hónapot, a kompromisszumos ajánlat 3 hónap lett. Ez amúgy ésszerű volt a részükről, de nekünk ott van Barnika is, aki miatt úgy szerettünk volna házat bérelni, hogy vagy jöhet ő is, vagy határozatlan időre, a szabvány 21 napos felmondási idővel.

Mikor ezt őszintén elmondtam az ügynöknek, szerintem túlzott vehemenciával válaszolta, hogy kutyáról nem volt szó, ez mindent megváltoztat! Az igazsághoz hozzátartozik, hogy Barnika nem költözött volna oda velünk, mert Kopukun sikerült 4 szuka között ideiglenesen jó helyet találni őkelmének, szóval szerintem inkább az változtatott meg mindent, hogy ilyen hamar eladták a házat.

Még ugyanattól az ügynöktől megpróbálkoztunk egy másik eladó házzal, hogy látatlanban is kivennénk, mert a tapasztalatunk szerint az eladó házak egy fokkal legalább jobb állapotban vannak. Sajnos azonban azt is már eladták, meg az ügynök sem volt már igazán segítőkész eddigre.

Aztán az utolsó pillanatban – a költözést kb. 1 héttel megelőzően – béreltünk ki Mount Roskillban egy szintén eladó házat ideiglenesen, határozatlan időre. Nekünk 21 nappal kell előrejelezni a kiköltözést, viszont elköltözni 42 napunk van, ha a másik fél dönt a felmondás mellett. Ezt sem tudtuk megnézni előtte, de bizakodtunk. Bár sajna nem olcsóbb annak ellenére sem, hogy árulják, viszont még mindig kedvezőbb árú, mintha egy belvárosi apartmanba költöztünk volna, ahol a minimum amit találtam az heti $490 lett volna, de az valószínűleg olyan is, reálisan inkább $600-$700 lett volna. /Van Magyar család, akik hetente egy ezrest pengetnek ki a négyük által bérelt apartmanra!/

No, meglepődve a szokatlan megkeresésen, az ügynökség mégis úgy döntött, hogy kivehetjük a házat látatlanban is, cask akkor ezt belevesszük a szerződésbe. Engem ez nem zavart, úgyhogy elküldték, aláírtam, beszkenneltem, visszaküldtem, és augusztus 1-jén már volt hová mennünk!

A ház maga szerintem egész jó, bár az asszony nem igazán rajong érte. Oké, nem egy kacsalábon forgó palota, de azért kellemes ott lenni. Főképp persze amiatt, hogy a sok eső ellenére is a benti 13-15 fokos reggeli/esti hőmérsékletet már csak enyhének érezzük. Mennyi lehetett vajon Wainuiban? Talán jobb is, hogy ott nem volt hőmérőnk! 🙂

A költözésről a következő bejegyzésben mesélek, mert az sem volt egyszerű, dehát mikor az?

Keresztül az északi szigeten

Nagy lelkesen belevetettük magunkat a házkeresésbe, ami hát innen Wellingtonból igencsak nehézkes. Bár nem leküzdhetetlen a távolság, de mindenképp akadály. Ezenfelül gyorsan is kell cselekedni, hiszen a jó házak (de még kevésbé jók is) pikk-pakk elmennek.

Át is mazsoláztunk sok-sok hirdetést Gabival, majd úgy döntöttünk, odautazunk, mert van köztük olyan, amit érdemes lehet megnézni, meg azért mégiscsak jobb ha van hová menni, nem akkor kell apartmanozni, még ha csak rövid távra veszünk is ki valamit. Na de a háznézésről meg az ahhoz tartozó eseményekről majd külön írok, tekintve hogy még folyamatban vannak egynémely ügyek.

A lényeg, hogy kb. szerdán döntöttük el, hogy lesz ami lesz, a hétvégén Aucklandbe utazunk. Csilláék vigyáztak volna Bencére, Barni meg egy napig elvan azért ha indulás előtt elviszem egy körre.

Na, repjegy-vadászat. Ez bizony nem egyszerű, hiszen hétvégére (szombat) alapból nagyobb az utazási kedv, ezenfelül nagyon közeli volt már az időpont, nem úszhattuk meg $500 alatt, sőt inkább felette. Ehhez hozzáveszem az autóbérlést a reptéren meg a benyát, szóval $600 körüli lett volna a végösszeg. Azt meg sokallottuk. Reménykedtem olyanban, hogy hátha utolsó nap lesz visszamondott jegy (ellenőriztem, nem nagyon volt, legalábbis nem bárki által elérhetően), de aztán ehelyett inkább csütörtökön este eldönöttük, hogy 4 keréken megyünk. Legalább “edzünk” egyet a költözéshez, meg Gabi is látja az SH1-es menti látnivalókat (akad bőven!)

A legolcsóbb lehetőségek mind manuális váltóval rendelkeznek, azt meg nem akartunk, anélkül is elég kimerítő lesz a dolog, hogy még erre is figyeljünk. Végül a Budget-tól választottunk egy 1.8-as Corollat. Ket napra 2*$60, azaz $120. Ez nem is vészes szerintem, benzinnel együtt $260-$280-ra saccoltam. Majdnem el is találtam, mert egy teli tankkal (kb 40 liter) eljutottunk Hamilton utánig, visszafelé meg Palmerston Northig majdnem, a végén még kb. 6-8 liter kellett bele, $290 lett kb. a vége.

Szombaton hajnali 3-kor indultunk el, óra nélkül felébredtünk a tervezett felkelési időpontot megelőzően kb. 10 perccel. Barnit elvittem egy rövid éjszakai sétára (később majd felszedi napközire Roy, aki a faluban lakik kicsit arrébb), aztán Bencét beraktuk a verdába (rövid időre felébredt és sírdogált egy adagot, majd visszaaludt). Forgalom szinte semmi, és bár sötétben nem az igazi vezetni (én nem szeretek és nem lehet a tájat nézni sem), de legalább jó ütemben haladtunk.

Taupo magasságában járhattunk, amikor úgy komolyabban világosodni kezdett. Előtte nem sokkal, a Desert Road környékén jó nagy zuhé kapott el a kanyargós szakaszon, de nem volt vészes. Viszont a Tongariro és Reupehu kettőse nem tárult fel előttünk (mellettünk), úgyhogy reménykedtünk, majd a visszaúton!

Innentől már kellemes napsütésben figyelgettük az út menti legelőkön kényelmesen sütkérező birkákat és marhákat, amit csak néhány zápor szakított meg rövid időre.

Bence fel-felébredt, olyankor jókedvűen nézgelődött, énekelt, kiabálgatott hogy “autó, autó”, meg ilyesztgetett minket az oroszlánüvöltésével. Hamiltonban cseréltünk Gabival, onnantól pont a forgalom is megélénkült meg a verda is szólt, hogy fogytán a benzin. Tankoltunk is egyet, aztán gurultunk tovább. Szerencsére az első állomásig (Te Atatu) viszonylag könnyedén és hamar eljutottunk, az SH1-esről a 16-osra átmenetnél kellett csak figyelni, de nagyon jól kitáblázták, szóval simán rátaláltunk. Nekem aztán ismerős is volt egy rész, mert arra már jártam bringával.

Szép nagyon az a félsziget! Következő célpontunk merő kíváncsiságból egy Mount Wellingtonban, a Panmure Basin partján fekvő házikó volt. Itt fél óra volt az open home, úgyhogy hamar végeztünk. Ebéd a Sylvia Parkban (nem mintha annyira jó hely lenne, de közel volt és amúgy sem vagyok annyira ismerős arrafelé), majd irány Henderson. Útközben leszakadt az ég (pedig előtte hogy örvendeztünk annak, hogy itt nem is vészes az eső, mert mindig hamar eláll, de ez eléggé tartósnak nézett ki, ha maga a víz nem is, a borongósság igen), de mire a házhoz értünk elállt (kisember átaludta ezt az utolsót), sőt hazafelé indulva még napsütést is láttunk ismét. Én pedig pólóban voltam mindenütt és nem fáztam!

Egy útszéli Autobahn kávézóban ledöntöttünk egy-egy mocaccinót, majd irány Taupo! Újabb bazi nagy eső kapott el sötétedés után nem sokkal (az ilyen eseteknél volt nagyon jó, hogy bérelt autóval vagyunk, mert Albertben hiába megy a fűtés, párás marad az oldalsó ablak). Most már azért kezdtünk fáradni, úgyhogy nagyon örültünk első leszervezett couchsurfing-es szállásunknak.

/Kitérő: a couchsurfing egy érdekes, teljesen önkéntes, adok-kapok alapú dolog. A lényege nagyon egyszerű: aki tud, felajánl egy fekvőhelyet (couch = kanapé), ahol bárki alhat, aki felveszi vele a kapcsolatot és megengedi neki. Ha pedig az illető szeretne utazni és valakinél megszállni, dettó. Hogy összefogja ezeket a kedves embereket, létrejött a www.couchsurfing.org oldal, ahol lehet böngészni a világ minden pontján lakó embertársaink között, ha valahol meg szeretnél szállni. Nem kötelező felajánlani, de persze sokkal jobb a dolog, ha nem csak kapsz hanem adsz is. Hogy kiben bízhatsz meg? Ez egy érdekes kérdés, gyakorlatilag a referenciákra és a Jóistenre hagyatkozhatsz, de ez a kettő elegendő is szokott lenni. Nekünk Csilláék javasolták, ők már voltak vendégek és vendéglátók is. Sokkal személyesebb így megaludni valahol, mint pl. egy motelban. Nem jobb, nem rosszabb, teljesen más./

Terence nagyon rendes volt, bár leginkább az lepett meg, hogy mennyire megbízik idegenekben. Mivel másnap reggel ő korán (5 körül) ment dolgozni, mondta hogy nyugodtan maradjunk, csak álljunk ki a garázsból és utána csukjuk be.

Amúgy nem volt nagy beszélgetős kedvében, pedig nyomattam a small talkot rendesen! Sajnos pont a TriNations egyik meccse közepén érkeztünk (de azt hiszem a félidőben), úgyhogy nagyon igyekezett vissza a TV elé 🙂 Én is inkább a meccset követően (All Blacks most megverte Dél-Afrikát, nem úgy mint amikor anno, Aucklandben hobe-val néztem életem első rögbimeccsét) kíséreltem meg cseverészni vele, de nem volt nagy hangulata hozzá. No mindegy, mi is fáradtak voltunk, úgyhogy hamarosan aludni tértünk. Érdekes módon nem fáztam az amúgy eléggé hideg szobában (legalábbis a nappalihoz képest hűvös volt, mert ott égett a tűz a kandallóban), kezdek tényleg kiwisedni!

Egy kiadós alvás után, reggel 8 körül indultunk neki utunk utolsó, kb. 400 km-es szakaszának. Taupo települése után, a tó mentén kanyargó utat szegélyező pihenőnél reggeliztünk egyet, és a következő fényképeket készítettem:

image

Továbbhaladva most végre világosban hajtottunk át a Desert Roadon, ahonnan a Tongariro és Raupehu kettőse is kiválóan megfigyelhető az ilyen kristálytiszta időben:

image image

És hogy miért nevezik Desert (Sivatag) Roadnak? A válasz képként:

image

Palmerston North előtt egy kicsivel (50-60 km) jött el az ideje a következő tankolásnak, amit jól is időzítettünk, mert utána jódarabig nem volt benzinkút (vagy 40 km-en keresztül), csak birkák és dombok és legelők. Mondhatnám hogy ez már itt snassz, de a látvány nem volt unalmas, sőt mindig élvezettel csodálkoztunk rá egy-egy újabb dombocskára ami kicsit másképp gyűrődött, másfajta fákkal büszkélkedett, mint az előzőek.

Tervben volt az is, hogy nem teljesen ugyanarra megyünk visszafelé (legalábbis Levin magasságától), hiszen ezt az utolsó részt már többször megjártuk autóval, de nem nagyon akadt olyan választás, ami ne járt volna jelentős időbeli kerülővel. Levinben megálltunk egy kicsit nyújtózni az Adventure Parknál, ahol Bence nagyon élvezte a játékot. Ezután már nekünk is kezdett nyűg lenni a dolog, vártuk már a megérkezést, a kisembert meg elnyomta az álom:

image

Nagyjából 4 óra tájban gördültünk be az udvarra, igyekeznem is kellett a bérelt autó visszavitelével, teletankolni már nem is volt időm, de sikerült 5-re odaérnem!

így esett hát az első közös aucklandi utazásunk. Fárasztó volt de jó, és mindketten úgy érezzük, megérte! Bence pedig meglepően jól bírta a kocsiban ücsörgést, szerintem nekem nem ment volna ilyen jól koráb(b)an 🙂

Téliesítünk, olcsósítunk – valóra vált

2010 április 26-án járt le az albérleti szerződésünk. Nagyon gondolkodtunk rajta, hogy továbbköltözünk, egyrészt mert a főbérlőnk eddig jobbára ígérgetett, nem cselekedett, valamint kissé messze lakunk a várostól, az aucklandi opció miatt viszont meg kellett várnunk, milyen lehetőségek adódnak az odaköltözésre, de ezeket már tudjátok. A lényeg, hogy ugye “április, óh, április, minden csínyre friss!” (aki gugli nélkül megírja nekem, ki eme sor(ok) szerzője, apró ajándékban is részesülhet :P)* tehát az albérleti megállapodás újra megköttetett, de most már jelentős kedvezményekkel, jobb lett és olcsóbb:

  • lesz heatpump (illetve már van, kiszállították – először a főbérlő címére az okosok), holnap be is szerelik, jó nagy teljesítményű (8,5kw fűtésnél), egészen pontosan Fujitsu ASTA24L
  • a heti lakbér $400 helyett $350 múlt hétfőtől, ami azért jóval barátságosabb és reálisabb (megnéztünk néhány házat a hétvégén élőben is, trademe-n pedig még többet, az eredményt megbeszéltem a landlord-dal, aki ennek kapcsán jobb belátásra tért – meg persze nem akarta a macerát, hogy újabb lakókat keressen és üresen álljon egy darabig a ház, úgyhogy viszonylag könnyen megegyeztünk
  • ez lehetővé teszi (na jó, nem lehetővé, de ehhez kötöttem), hogy netszolgáltatót is váltsunk, és a Telecomos BigTime felé kacsintgatunk, amit Balázs elégedettsége számunkra is vonzóvá tesz. Ehhez telefon is járul, meg nincs forgalomkorlát. Csak sebesség, de ha minden igaz leginkább a torrentek jönnek lassan napközben. Ezzel meg ki tudok egyezni. Próbáltam a neten is utánajárni ki mennyire elégedett vele. Természetesen nagyon vegyes a kép, egy “érdekes”/értelmes fórumhozzászólást azonban hadd emeljek ki, bizonyítandó, hogy a régen elhíresült mikró használati utasításban foglalt “A macskáját ne szárítsa a mikrohullámú sütőben fürdés után” felszólítás értelmi szintje korántsem idejétmúlt. Sajnos.
    • “I’m also telecom now * big mistake * I got sold on the idea with wireless router – plus big time. Both have failed Hard. I also have a disabled person in the house. Which is the reason for moving wireless. How ever Telecom’s agent. Didn’t think to ask, if my computer was HAD wireless or was compatible. Felt Kinda ripped of there… AGAIN. After moving from ORCON. where I had good speed, Good Service, and nice ping. Telecom has failed to deliver all of the above. I still have lots of extra cords around.. That I wonted out of the way. im now stuck with telecoms contract. If I had my chance i wish I had stayed At ORCON today… PS thanks for doing me over TELECOM.” – ameddig él, itt van online is
    • Magyarul összefoglalva: mikor erre a csomagra váltottam, a hülye telekom nem értesített, hogy a wireless modemhez olyan számítógép kell, ami alkalmas wirelessre. Azt is közölniük kellett vajon az illetővel, hogy számítógép (vagy valami hasonló) is kellhet a nethez?

Szóval ezek a hírek, jön a hideg, bent meg talán a meleg. Itt az északi sziget déli csücskén bizony reggelente nagyokat harap belénk közvetlenül felkelés után. A kutyát is úgy kell beröffenteni, hogy észretérjen (de legalábbis 20 perccel később kel csak fel, mint én)!

——————————————————————————————————

Apróbetűs rész: a játékban nem vehetnek részt családtagok, ismerősök, honfitársak, ismerősök honfitársai, honfitársak ismerősei, rokonok honfitársai… (asszem a lényeget lefedtem és bízom benne hogy bebiztosítottam magam 😛 Elmehetnék apróbetűsrész-írónak is!?)
Erről jut eszembe egy tábla Óbányán (a Mecsek szívében), ami egy behajtani tilos kresztábla, a következő aláírással: “Kivéve utcában lakók” – unokatesóm Jenő állapította meg, hogy akkor bizony ő behajthatna, mert utcában lakik. Nem tudom, hogy milyen alapon különböztetik meg hátrányosan a körúton, téren, sugárúton, illetve egyéb hasonló helyeken lakókat, de nem szép dolog :o)

Most akkor hová is a télre?

Régen került szóba itt az a téma, hogy költözni vagy nem költözni… illetve ez nemcsak egy téma, hanem kérdés is. Méghozzá ez volt A KÉRDÉS (még akkor is, ha az előző fél/tagmondat végén a ? helyett tripla pontocska van, de szerintem kevesebb szóval magyarabb és érthetőbb lett volna, de továbbra sem szeretném a kedves olvasótábort abba a hamis hitbe ringatni, hogy nekem kivan mind a sok kerekem – a fene tudja van-e szabvány kerékszám egy vonatra/mozdonyra, de eddigi tudásom alapján nincs, úgyhogy abba is hagyom ezt a gondolatmenetet /aki eme utolsó tagmondatnál nem sóhajtott fel elhalóan, hogy végre, az mindenképp írjon nekem ide, hadd nyugodjak meg, hogy van akivel egy húron pendülünk!), ami sokáig foglalkoztatott bennünket.

Gyengébb idegzetűek inkább itt kezdjék csak olvasni! 🙂

Szóval sokáig a bizonytalanság súlytalan terében lebegtünk azt illetően hogy a telet hol töltjük. Persze a célország azért fixen megvolt, még a sziget is, ám annak két, földrajzilag majdnem ellentétes pontja állt ádáz küzdelemben azért, hogy életteret biztosíthasson nekünk. Kérdezem az aucklandi közvetítő kollégát, hogy érezhető volt-e ott is ez az említett küzdelem, vagy az ádázság pusztán Wainuiomata-ra korlátozódott?

Háttér

A nagyváros és főváros közötti dilemma végül Mátyás királyosan dőlt el, amolyan megyünk is meg nem is eredménnyel. A háttér egy picit összefoglalva:

  • 2009. október 5-én kezdtem a Datacom Wellingtonnál dolgozni
  • a család október 26-án érkezett meg
  • 2010 januárjában addigi főnököm Clive (akinek részben a munkahelyet is köszönhetem, illetve a lendületes munkatempót, ígéretes projekteket szintúgy) munkahelyet váltott
  • a nyári meleg 2010 februárjában érkezett meg egy rövid látogatásra
  • elfeledett SQL harcosként tengetem napjaimat az irodában, a nagy szabadságot okosan kihasználva letudtam a már említett két vizsgát, illetve további okosságokkal tömöm a fejem
  • az előbb vázolt szakmai és időjárási (amivel a házunk hidegsége is összefügg és a kinti hideg valamint a benti még hidegebb összejátszása igencsak kellemetlen hatással van mind a hőérzetünkre, mind a hangulatunkra) okok ahhoz vezettek, hogy másfelé is nézelődjek.

Jelenleg Work Permittel rendelkezünk, ráadásul az enyém zárt, csak ehhez a céghez érvényes, tehát elsőként a cégen belüli áthelyezés jöhetett szóba. Nosza, bele is vágtam, megkérdeztem az aucklandi BI fickót, Darrylt (akivel néhányszor találkoztam itt Wellingtonban személyesen is, ami után azért mégiscsak más emailt írni neki), kell-e nekik új fejlesztő. Vagyis nem új, hanem tapasztalt 🙂

Március elején megpendítettem a jelenlegi helyen is, hogy kacsintgatok a nagyváros felé, ha nem indulnak itt be a dolgok (jelzem, azóta sem nagyon tették, csak egy kicsit az őrláng döngicsél), ami jól is jött, mert Darryl főnöke rákérdezett, hogy egyeztethet-e az itteni főnökömmel. Nyugodt szívvel rávágtam, hogy persze, tud róla.

Gondolkodtak, gondolkodtak, a határidő április 16 volt, 10 nappal a bérlési szerződés lejárata előtt. 15-én kaptam meg a választ:

“Yes, we are interested, and will certainly like to make an offer to you when the time is right. … If you are willing and able to wait three months, we may well be in a position to confirm a transfer.”

Magyarán szólva érdekli őket a dolog, csak még nem állnak készen rá, nem indultak be a projektek.

Persze sok benne a talán, de az inkább az időbeliségre vonatkozik. A derűlátást nem adom fel! 🙂 Köszönő levelemre még egy rövidke választ kaptam: “I think we know enough to want you here in good time :-)” (Kb: Azt hiszem eleget tudunk ahhoz, hogy a megfelelő időben a mi csapatunkban akarjunk látni.)

Nem voltam csalódott, Gabi ugyan nagyon szívesen költözött volna már most, de én nagyon örülök annak, hogy menni fog ez, mégha később is.

Ház ügyek

No, akkor a telet itt töltjük. Alapból költöztünk volna itt a környéken is, de egyrészt nem nagyon találtunk komolyan szóba jöhető házat az általunk megfizethető kategóriában (szombaton kíváncsiságból megnéztünk egy $550-est, ami tényleg jó volt, de nem ért volna annyit, mégha kényelmesen ki tudjuk fizetni, akkor sem). Ezenkívül most már szinte biztos, hogy heatpump áll a házhoz, a szigetelés letárgyalása folyamatban. Függ az ártól is, meghogy mennyi időre hosszabbítunk. Terveink szerint a tágan vett telet töltjük itt (remélem tényleg így lesz, és csak a TÁGAN értelmezett tél tart mondjuk szeptember végéig, az enyhülés pedig hamarabb jön), ami 4.5-5 hónapot jelent.

A március-április eddig kellemes volt, néhány hidegebb napot leszámítva egész jól elvagyunk a házban, mert a konyhába a laposabb szögben eső napsütés immáron kellemesen behatol. Éjszakára meg az elektromos lepedő segítségét időnként igénybevesszük.

Nem mondom, hogy szerintem tutira kellemes lesz, de át fogjuk vészelni, aztán a tavaszt már talán Aucklandben tölthetjük, ahol enyhébb klímára számíthatunk, de ez még a jövő zenéje.

Nem hiszem azt, hogy ott fenékig tejfel az élet (az amúgy sem kedvez az ember pocakjának), de a kitelepülés előtti tervekben szerepelt, hogy viszonylag hamar szeretnénk több lakóhelyet is kipróbálni, hogy az alapján tudjuk eldönteni, hol telepedjünk le hosszabb időre. Persze úgy véltem, az első fázis hosszabb lesz, de az ember alkalmazkodjon a körülményekhez. Ha nem tetszik és van nagyobb reménnyel kecsegtető lehetőség, nosza rajta!

Ma reggeli gondolatok

Tudom előre, hogy kissé csapongó vagyok ma, de annyi minden apróság történik manapság, illetve sok olyan gondolat kavarog a fejemben, amiről nem születne teljes bejegyzés a közeljövőben, hogy inkább kiírom magamból, még ha kicsit rendezetlen formában is.

  1. Gyerekkel NZ-n
    Ez egy érdekes dolog, mert ugye korábban nem foglalkoztatott ennyire, illetve inkább nem szoktam hozzá, hogy az aprósággal élők/utazók kényelméért, kellemes közérzetéért komolyan tegyenek is valamit. Ez persze adódhat abból is, hogy erre nem nyitott szemmel járkáltam Magyarországon, de itt sokkal jobban előtérbe került. A legtöbb helyen van lehetőség arra, hogy a poronty is szépen ellegyen, amíg apuka/anyuka végzi a dolgát (pl. Gabi jár egy helyre tornázni, ahol vigyáznak a gyerkőcre egy játékokkal ellátott szobában, van egy nyelvtanfolyam is, ahol így is segítenek, szinte mindenütt van egy kis játszósarok a gyerekeknek (könyvtárban, plazaban, boltok környékén), eddig minden uszodában találtunk családi öltözőt lehajtható pelenkázóval, a legtöbb nyilvános illemhelység is lehetőséget biztosít a pelenkacserére, stb…
  2. Hogy a tél hideg-e, azt nem tudom. Hogy a nyár baromira tud az lenni (persze helyi viszonylatban), az biztos! Itt Wellington környékén (ami az ország legesősebb urbánus vidéke és emiatt a legkevesebb napsütés is jut ide) nem ritka, hogy egy-egy napos és tényleg kellemes időszakot követően (eddig a leghosszabb ilyen 6 napig tartott, de 3-4 többször előfordult így nyár derekán) egy egész éjszakai esőzés miatt a másnap folytatódó esőben a külső hőmérséklet 15 fokra lehűl. Ez a mi házunkban kb. 14 fokot eredményez (realfeel 12), ami azért nem kellemes. Nagyon nem az! Ez a ház hibája is, de nekem hangulat szempontjából is rengeteget jelent, hogy a napocska sokat mosolyogjon rám. Hosszú távon azt hiszem nem ez a vágyunk (mármint hogy így lakjunk/éljünk).
    Még Csanád írta egy
    bejegyzésében az aucklandi télről, hogy “elképzelni sem tudtam volna, hogy 18-19 fokos lakásban jól érezzem magam”, illetve hogy június első heteiben “nem ritka a 18-20 fok, a tél jelenlétét az egyre sűrűsödő esők és az éjszakai 10 fok körüli hideg jelzi”.
    Nekünk a 18-19 fokos belső hőmérséklet időnként már a kellemesen vágyott kategóriába kerül, az éjszakai 10 fok pedig nem ismeretlen. Ezzel önmagában nem volna baj, ha nem a NYÁR közepén lennénk, amikor a helyiek szerint már tök jó idő szokott lenni (persze ezt most ők sem tekintik annak). Nekem még elviselhető, mert a munkahelyen nincs hideg, de a család többi tagja szenved tőle rendesen, hétvégén meg szolidarítok velük, és igazolhatom, hogy csöppet sem kellemes. Ha meg benyomjuk a fűtést (1 db gázkályha), addig meleg van, amíg ég a tűz, de aztán sutty kimegy a hő negyed óra alatt.
    Felkészültünk erre részben, félreértés ne essék, csak arra nem, hogy nyáron kell megbirkóznunk vele. Mi lesz akkor télen? Lehet, hogy első kézből most nem tudjuk meg… (folytatás a 3. pontban)
  3. Mint ahogy írtam róla, a Datacom aucklandi BI vezetője szorosabbra kezdi fűzni a kapcsolatot a helyi BI csapattal (mely utóbbi velem együtt 2 személyt jelent mindössze), így adódhat lehetőség egy cégen belüli átnyergelésre. Sőt Haidir szerint (ő a másik helyi BI ember) tutira fogok kapni egy ajánlatot. A múlt heti beszélgetés során (akkor is itt volt az aucklandi, meg jövő héten is jön a saját főnökével) én is úgy vettem ki a szavaiból, hogy igyekszik olyan kérdéseket feltenni, amivel azt lehet kipuhatolni, hogy érdemes lehet-e átvenni engem, illetve hajlandó lennék-e.
    A sors érdekessége, hogy Darryl (ezután inkább a nevén nevezem, mert az aucklandi BI fickó meg a hasonlók hosszúak és hülyén néznek ki) kb. 3 héttel utánam érkezett az országba friss bevándorlóként és kb. 3 héttel utánam kezdett el dolgozni a Datacomnál 🙂
  4. Itt nem harapják le az ember fejét a munkahelyen, ha nem úgy sikerült valami, ahogyan kellett volna. Ehelyett építő módon próbálnak összefogni, hogy kijavítsák a hibát, vagy a következő esetben ne kövessék el. (Ez személyes tapasztalat, más cégeknél simán lehet máshogy!)
  5. Március elején megyünk a Déli Szigetre! Elsőre még csak egy hosszú hétvégére, átkompolunk Pictonba, egy nagyon barátságos magyar párnál tudunk aludni (akikkel élőben még nem is találkoztunk / ők sem velünk, ezért merték még felajánlani ;)) Még nem tudom, miket fogunk megnézni, de a borvidék nyújtotta kóstolási lehetőségeket biztosan nem szalasztjuk el…

Az előzőekben említett kellemetlenségek nem panaszként vannak ott. Nem panaszkodom, két okból sem:

  • Minek? Enyém (miénk) a felelősség, mi választottuk, és az információ hiányáért nem lehet senki mást okolni, meg attól nem is lesz jobb.
  • Csak rosszabb lenne a kedvem tőle, úgyhogy elfogadom annak a tényét is, ami nem tetszik. A különbség, hogy megpróbálok tenni ellene. Semmi garancia, hogy sikerül olyan lehetőséget választani, ami jobb helyzetet eredményezne, de ez nem tart vissza. Amit tudok, megteszem hogy jobb legyen a saját kis életünk.

Ez a szép a kivándorlásban: azt kapod, amit főztél magadnak. Alapvető dolgokban csak saját magadra számíthatsz (úgy értem nem döntheti el helyetted senki hogy mit hogyan válassz, miként dönts), de ez azt is magában foglalja, hogy komoly ráhatással vagy. Röviden megfogalmazva:

A dolog leginkább Rajtad múlik, de Rajtad nagyon múlik!

Tényleg bocs, ha csapongó voltam, azért remélem érdemes volt elolvasni 😉