Barni otthon!

2010. Március 19-én, egy borongós-napsütéses új-zélandi napon útra keltünk, hogy elhozzuk Barnikát a 30 napja otthonául szolgáló karanténból. Délben érkeztünk meg a Levin határában álló Shadolans-be, ahol lerendezve a papírmunkát (és észrevéve, hogy a kutyáknak hátul szebb helyük van, mint a tulajdonosok háza elöl, az SH1 mellett), bepakolva Barni utazóketrecét kihozhattuk őkelmét a szépnek szép, de azért mégis börtönből.

Bezsuppoltuk a kocsiba – természetesen nem én vezettem, hogy ülhessen előttem a lábaimnál –, aztán irány Levin maga. Vettünk 3 pizzát (a kolbászosnak a 6/8-át Barni kapta meg), majd teperés Hokio Beachre. Nem volt igazi fürdőidő a napsütés hiánya és a külső hőmérséklet barátságtalansága miatt, de azért evés után úgy hárman úgy gondoltuk, bemegyünk. Illetve csak Rebi meg én gondoltuk úgy, Barnika ekkor még nem töprengett ezt illetően.

Előrecsörtettünk a hullámok nyaldosta, homokos parthoz, ahol én kellemes meglepetésként vettem tudomásul, hogy nem is olyan vészes a víz hidegsége, mint amennyire gondoltam. (Sajnos nem sikerült wetsuit-ot venni ma délelőtt, ezt csak szombaton pótoltuk.) Be is rongyoltunk, Barninak nagyon furcsa volt ekkora víztömeget látni. A patakokat szereti, de ez azért egy kicsit más 🙂

Pláne amikor bementünk a térdig érő vízbe, és jött az első hullám, ami annyira megemelte őt, hogy már úsznia kellett. Na akkor a kis beszarikám tepert kifelé, de utána jött vissza, mert azt hitte, hogy mi is bajban vagyunk, és meg kell minket menteni! Amúgy egész jól ment neki az úszás, de azt nem állítom, hogy felhőtlenül élvezte (és nemcsak a felhők miatt). Az már sokkal jobban tetszett neki, amikor szaladgáltam vele a part mentén a néhány centis vízben.

A homokdombokra mászást és a portapicskolást is nagy örömmel próbálgatta. Nem maradtunk most sokat, de egy kis fürdés jólesett. A hullámok a Hokiotól megszokott formájukat hozták, nem kíméltek minket.

Hazafelé kicsit álmosító utunk volt, de szerencsére a végén a napocska orcáját is megpillanthattuk, ami az ember kedvét mindig jobbá tudja varázsolni!

Otthon össze-vissza szaglászott Barni, barátkozott a hellyel, az udvar is tetszett neki, és nem vesztette el a karanténban a szobatisztaságát, ami félig-meddig az udvarra is kiterjed, mert a nagydolgát azóta is csak séta közben végzi. Sőt, közel egy hét elteltével egyre kevesebbet van kint, mindig ott szeret tartózkodni, ahol mi is vagyunk.

A hízelkedős, bamba és repesve örülve üdvözlős formáját is ugyanúgy hozza, mint korábban. Csak nem velünk alszik, mivel ott nincs fotele, úgyhogy inkább Rebihez szokott bekéretőzni, mert ott fekhet az ágyon (radiátor helyett is jó, ami igencsak jól jön a kisasszonynak abban a hideg házban).

A háztól kb. 50 méternyi sétára van egy hosszú-hosszú kutyafuttató, gyakorlatilag egy nagy rét, ami időnként füves úttá szűkül egy patak mentén, oda szoktunk járni minden nap kétszer, imádja kergetni a sirályokat. Meg én is szeretek oda kimenni, friss a levegő, meg öröm nézni ahogyan teljes erőből szalad.

Jó, hogy újra itthon van, velünk. Mindannyiunknak hiányzott, mindannyian hiányoztunk neki. Teljes a kis család.

Barnika

Majd egy másik bejegyzésben részletezem a kiutaztatás általam megtapasztlat eseményeit, most azonban főként a viszontlátás élményét szeretném megosztani Veletek.

Barni múlt hétfőn tette meg az első igazi lépést Wellington felé, mikor imádott Andija kocsijából kiugrott az Airmax Cargo budapesti telephelyénél. Ekkor néhány órás várakozás következett, amit egy laza, Amszterdamba repülés követett. Ez mondjuk nyújtott neki egy kis ízelítőt abból, hogy mi vár rá másnap. Persze szegényke azt nem tudta még.

Szóval a hétfő éjszakát Hollandiában töltötte – ahol én még nem voltam, mégsem irigyeltem szegénykét emiatt –, majd másnap délelőtt szállították fel a Szingapúr felé tartó járatra. Ez lett az út nagyobbik fele, 10 484 km. A következő etap már “csak” 8 416 km.

Ha valakit ilyen mélységben is érdekelnének a részletek:

image

Nem tudom, hogy érezte magát útközben, mi izgultunk érte nagyon, ha naponta 300-szor nem kattintottam rá a nyomonkövető rendszernél a SUBMIT gombra, akkor egyszer sem…

Ez némi éjszakázással is járt, hiszen Aucklandbe helyi idő szerint 23:40-re kellett volna érkeznie, lehet hogy ez így is történt, csak amíg a MAF állatorvos átvette, addig eltelt egy óra.

Mindenesetre megnyugodtam, amikor hajnali hn1 körül ott volt az infó, hogy a szállítmány megérkezett. Másnap reggel azon nyomban hívtam fel az ideiglenes karantént (nem tudták rögtön Wellingtonba szállítani akkor éjjel), ahol megerősítették hogy jól van őkelme, semmi baja, meg is tornáztatták kicsit.

Sajnos mikor a helyi karanténos átvette a wellingtoni reptéren, nem lehettem ott, meg aznap kimenni sem tudtunk Levinbe, mert csak du. 3-ig van látogatás.

Mindenesetre azért a Shadolans karanténtól kaptam 3 körül egy emailt, hogy Barnival minden rendben, jó a kedve, tetszik neki a szobája.

*** *** *** ***

A nagy találkozás szombat délelőtt történt meg. Az egész hétvégét a környéken töltöttük, hogy minél többet tudjunk látogatni, meg persze egy kis nyaralás mindig jól jön! Kis késéssel indultunk otthonról, a 10-kor nyitó karanténba n11 felé értünk. Már nagyon izgultam, milyen lesz újra találkozni az imádott ebbel, akit augusztus 4-én láttam utoljára.

Hát emlékezetes volt! Mikor benyitottunk az ajtaján, első reakciójaként még nem ismert meg, és kicsit menekülőre fogta (gondolom nem akart újra repülőre szállni), de amikor fél mp-cel később felismert, még be is pisilt örömében, aztán akkor már nem lehetett leállítani:

a nagy találkozás

Utána már egy kicsit megnyugodott:

image image

image

image

Rebivel még délután is visszanéztünk hozzá, meg másnap is eltöltöttünk ott másfél órát. Elmenni mindig olyan rossz tőle, mert akkor sír szegényke. De mindig egyre kevésbé, valószínűleg egyre jobban bízik benne, hogy ha eddig mindannyiszor visszamentünk, akkor ezután is úgy lesz.

Másnapra vettünk neki egy rágcsálnivaló játékot (műanyag csirkecombok egy kötélkén), de 10 perc alatt az első comb a 4-ből már két darabban volt, aztán szépen lassan a többi is a másfél óra alatt hasonló sorsra jutott, illetve még több darabra rágta az összeset.

A dupla szobából nem mehetnek ki (MAF előírás), de oltári szép kilátása van – mondjuk nem hiszem, hogy ez önmagában boldogítja – és friss a levegő. Amúgy jó a klíma, napfényes mindkét rész, csak hát egy ilyen mozgásigényű kutyának ez elég kicsi. (Persze még mindig nagyobb a területe, mint egyes udvaron, megkötve tartott négylábúnak, akikről sokan úgy gondolják, milyen jó nekik mert nem lakásban vannak…)

Mekkorákat fog szaladni, mikor elhozhatjuk, visszük majd rögtön Hokio Beachre, ha szép idő lesz! Addig meg már csak eltelik valahogy az idő, de az aggodalom már mögöttünk…