Aucklandtől Christchurchig

No, aki már szintén olvasta/tapasztalta hogy a költözés és a munkahelyváltás az emberi élet legstresszesebb eseményei közé tartozik, az átérzi min mentünk keresztül mostanság. 3 éve is átéltünk ilyesmit, de akkor a költözés nem volt ekkora falat, mert csak városon belül történt, ami jócskán leegyszerűsíti a dolgokat mind szervezés, mind idő, mind költség szempontjából.

Most ki kellett sakkozni hogy saját magam vezessek-e egy 20 köbméteres teherautót át az országon kompozással együtt és fizessek súlyos dollárokat azért mert csak egyirányba kérem, vagy fogadjuk költözetőcéget. Végül mivel anyagilag hasonló lett volna a végeredmény, utóbbi mellett döntöttünk, így kevesebb feszültséggel jár a vezetés és jobban meg tudtuk osztani, mert csak simán a kiskocsival jöttünk.

A pakolással egész jól haladtunk, amíg úgy nem gondoltuk hogy egész jól haladunk és kissé lazábbra vettük a tempót. No, ezt nem kellett volna. Költözésnél nincs olyan, hogy egész jól haladunk, illetve van de nem szabad így gondolni :o) A költöztetőket eredetileg Július 30-n szerdára kértük, de azon a héten kiderült, hogy csak csütörtökön reggel tudnak jönni. Mivel mi is kicsit elúsztunk idő tekintetében, végül ez inkább szerencse mint balszerencse lett. 9 körülre ígérték magukat, de csak 10 után jöttek.

Mi már 5-kor felkeltünk pakolni, dobozolni és majdnem végeztünk is mire megjöttek. Kicsit magyar útépítő munkatempóban dolgoztak, a pakolást sok töprengéssel és cigiszünettel megszakítva. Olyan nap volt ez, amiről nem hittem hogy valaha véget ér… eredeti tervek szerint szerdán már le akartuk tudni a kipakolást és csütörtökön 7 felé elindulni. Ez nem jött össze. Csütörtök reggel még reménykedtünk, hogy dél felé elindulhatunk, de ez hamar szertefoszlott..

Végül délután 3 is elmúlt, mire a kiköltözés végére értünk. A szállásunk aznapra pedig Levinben lett volna. Összeadva hogy milyen korán keltünk, mennyire fáradtak voltunk és hogy Levin legalább 7 óra autózás, hamar kimatekoztuk hogy biztonságosan ez bizony nem fog összejönni. Cambridge-ben tehát, amikor vacsizni megálltunk, kerestem pet-friendly (állatbarát) motelt Taupon, hogy majd ott töltjük az éjszakát. Barnabás is velünk utazott ugyanis.

Szerencsére sikerült valóra váltani szándékunkat ami eléggé megnyugtatott. Mire odaértünk már rég besötétedett és kb. 9 óra felé járt az idő. Elvittem még a kutyát egy körre, de nagyon hideg volt, úgyhogy nem túloztuk el. Az óceántól távol más az időjárás is! Éjjel hagytuk menni a kis fűtőegységet a hálószoba ajtajában, így – a jó meleg takaróval kiegészítve – egyáltalán nem fáztunk, valamint Barni sem jött be. A hivatalos szabályzat szerint ugyanis kutyák csak a nappali részben lehetnek el, a hálószoba tiltott terület számukra.

Holtfáradtan dőltünk le aludni, hamar el is nyomott az álom és sikerült jót pihenni. Még jó hogy viszonylag korán tértünk aludni, mert másnap 5 körül ismét felébredtünk. Esélyes, hogy ha el is jutottunk volna Levinig hajnali 2 tájékára, akkor is nagyon korán ébredünk, csak akkor kevesebb pihenéssel a hátunk mögött, de így egész jó volt. Valamint megvolt az a hatalmas előnye is, hogy nappali fényben (sok napsütéssel tarkítva) szeltük át újra az Északi Szigetet!

Hajnalban megnéztem a Metservice honlapján a hőmérsékleteket Aucklandben, Taupon, Christchurchben. Taupora 3 fokot mutatott, Christchurch belvárosában -2-t, Christchurch keleti körzeteiben pedig +7-et! Igen, plusz hét! Aminek örültünk, mert a gyerekek épp ott voltak és azért nem mindegy az a 9 fok különbség!

Ezen felbuzdulva szaladtunk egy kört Barnival, majd irány Turangi! Ott beugrottunk a New Worldbe pékáruért, közben Barni okosan várakozott a kocsiban. Még egy kávézót is kipróbáltunk közvetlenül a bolt mellett, ahol nekem nagyon ízlett a kávé, Gabinak kevésbé a citromos-mézes itókája, de a kiszolgálás közvetlensége és kedvessége mindkettőnknek nagyon tetszett!

Továbbhaladva nemsokára a Tongariro, Ruapehu és Ngauruhoe hóborította hármas csúcsain ámuldoztunk a Desert Road-on autózva. Nagyon szép látvány volt! Néhány – a valóstól nagyságrendekkel elmaradó – képet is készítettem csak úgy a kocsiból:

DesertRoad_01 DesertRoad_02

(A képek nagyíthatóak, csak kattints rájuk!)

Wellington felé egyre szűkebbre szabottnak tűnt az időnk valamint az időjárás is hozta a területnek megfelelő formáját: össze-vissza esni kezdett! A forgalom is megélénkült, de szerencsére pont időben odaértünk, még Barni is tudott könnyíteni magán egy WC-s megállásnál.

Kb. 2 perccel azután, hogy a BlueBridge bejáratához értünk, már lehetett is felhajtani a kompra, úgyhogy az időzítésünk pengeélesre sikeredett! Korábban mindig Interislanderrel mentünk, most furcsa volt, hogy ez a BlueBridge bárka mennyivvel kisebb mint azok a hajók. VIszont modernebb is, legalábbis az általunk próbáltakhoz képest. Szegény Barnikának itt jött el az utazás legnehezebb szakasza, mert beparancsoltam a ketrecébe, amiben még anno a repülőgépeken utazott NZ felé. Gondolom nem túl kellemes élményei kötődnek hozzá, valamint a jármű-fedélzet sem a leglakályosabbak egyike. Gondolkodtunk még előtte, hogy esetleg csak úgy az első ülésen hagyjuk, de nem mertem kockáztatni hogy ha megijed vagy fél és össze-vissza ugrál, forgolódik akkor összepisil mindent vagy letöri pl. az ablaktörlő kallantyúját. Nem volt egyszerű betenni oda őkelmét, mert egyrészt át kellett pakolnunk jópár dolgot a ketrecből az első ülésekre, másrészt nagyon nem akaródzott neki – érthető módon – bezsuppanni oda.

Tettünk neki enni-inni (amiből szinte semennyit nem fogyasztott, annyira félt szerintünk végig) majd nehéz szívvel hagytuk ott. Fenn az utasfedélzeten már barátságosabb volt a helyzet, szokásunktól eltérően az étterem részleget is kipróbáltuk, egész finom kaját adtak, amit egy jó kis gyömbérsörrel öblítettem le. Utána néztük Jóbarátokat és próbáltam a kilátásra is figyelni, de valahogy túl feszült voltam ahhoz, hogy az egyébként gyönyörű Marlborough Sounds-ot az őt megillető módon értékelni tudjam.

Pictonba való “beparkolás” közepette viszont láttunk delfineket ugrálni a komp mellett! Nem csak egyet, hanem jópár játékos kis fickó csobbangatott ki-be a vízből!

A kiszállásnál az első között voltunk akik a kocsihoz igyekeztek, gyanítom a legtöbb utastársunknak nem volt kutya a kocsijában akiért aggódott! Azért egy másik ebet hallottunk össze-vissza ugatni. Barni nagyon örült nekünk, és a jelek alapján nem annyira viselte meg az utazás.

Kigördülés után elindultunk Blenheimbe, Balázsékhoz. Jó volt, hogy itt is lehetőségünk nyílt megpihenni, mert azért Christchurch még odébb van (persze Balázsnak megvan akár 3 és fél óra alatt is de nekem most még az is sok lett volna :)) Barnit a garázsba tettük ki, mert belülre csak éjszakára kapott engedélyt, de még az is sokkal jobb lehetett mint a mozgó, sötét, zajos hajó, vagy a szintén mozgó, zsúfolt autó.

8 körül még elmentem Balázsért aki épp Aucklandből repült haza, így lehetőségem nyílt megtekinteni a blenheim-i dupla terminált! Nem volt nehéz megtalálni, melyik kapunál jönnek be az emberek 😉 Visszafelé vettünk néhány izmosabb fajta sört a New Worldben (ahol mindkettőnknek elkérték a jogsit szemrevételezésre) amit kellemesen elfogyasztottunk a vacsihoz. /Jókat választottál Balázs!/ 10 óra felé aludni tértünk, kellemes álomba merülve a puha, meleg ágyikóba, Barnika is mellettünk szuszogott a földön a plédjén.

Másnap kellemes beszélgetés és reggelit követően indultunk neki utunk utolsó szakaszának. (Ezúton is köszi még egyszer a vendéglátást Balázsnak és Évának!) Ezt jártuk be eddig legkevésbé. Szerencsére javarészt sütött a nap, keveset takarták csak felhők. Gabi egész jól nyomta a gázt Kaikouráig, úgyhogy egész időben odaértünk. Mivel dél felé járt már az idő, megálltunk a New Worldben ebédet venni.

Egy élmény volt kiszállni: hatalmas, hósipkás hegyek ölelték körül a városkát, a friss levegőt kályhatüzek füstje ízesítette, a tenger moraja szolgált aláfestésül. Néhány héttel ezelőtt jutott eszembe, hogy eddig ez az élmény maradt ki nekem Új-Zélandon: tengert s hófedte tájat látni egyszerre. Meg kell mondjam, hatalmas élmény!

Barnika is egyre jobban kezdi megszokni az autózást illetve hogy nyugisan benne maradjon amíg mi vásárolunk. Most kapott grillcsirkét is! A további utunk már nem volt annyira lenyűgöző, mert hamar kiértünk a hegyek közül és elkanyarodott az út a tenger mellől. Belső részeken haladtunk Christchurch felé. Szintén szép, de kevésbé megkapó valamint már vártuk a hosszú utazás végét, hogy láthassuk a gyerekeket és izgultunk a megérkezés miatt.

4 óra körül értünk a városba, kellett kb. fél óra hogy áthaladjunk a belvárosi részeken és kiérjünk a legkeletebbre található városrészekbe. Egyszer-kétszer kitérőt is kellett tennünk útlezárások miatt. Az út nagyon hepehupás, ahogy egyre keletebbre ér az ember.

Aztán egyszercsak megérkeztünk! :o) A gyerekek már vártak, Barni nagy örömmel ugrott ki üdvözölni őket utánunk. Gyorsan kipakoltuk a sok-sok cuccot a kocsiból be a házba. De ez már a következő fejezet kezdete…

/Igyekszem utolérni magam, de kevés idő jut olvasásra-számítógépezésre mostanság, de a terveim szerint a következőkben az első benyomásokról lesz szó, valamint hogy miképp alakulnak a dolgok új életünk kezdetén. Vannak nehézségek, de remény is akad jócskán!/

Reklámok

Egy költözés margójára

Augusztus 1-től Szeptember 19-ig laktunk a Mount Roskillben kanyargó Gilletta Roadon. Ez volt első aucklandi otthonunk, és annak ellenére, hogy látatlanban vettük ki, nagyon jól jártunk vele. Tulajdonképpen két okból mozdultunk tovább, melyek mindegyike elég komoly volt:

  • Barni nem tarthatott velünk ide,
  • a ház eladósorban volt, és eme tény Damoklész kardjaként lebegett fejünk felett.

Előbbi körülményt Helgáék segítségével sikerült áthidalnunk – nagyon-nagy, mi több: hatalmas 😉 köszönet érte ezúton is az egész családnak! –, akik szintén nagyon megszerették a mi kis négylábúnkat, ami kölcsönös volt. Szinte nem is akart eljönni tőlük… persze ehhez biztosan hozzájárult a négy szuka is, akikkel egy kennelben töltötte ezt a bő másfél hónapot (bár eunuchként nem biztos, hogy annyira kellemes volt neki időnként :).

Rövidre zárva a hosszúra nyúlt bevezetőt: a múlt hét vasárnapot megelőző 4-5 napja takarítással, pakolással, készülődéssel telt, melynek betetőzése a vasárnap végrehajtott költözés volt, amely költözés nem jöhetett volna létre ha nincs (nem a Kontrax) a CSalád (teljes vezetékneveket ugye nem írok ki), akik háromszoros segítsége igencsak hathatósan hozzájárult ahhoz, hogy sikeresen lebonyolítsuk a sosem egyszerű áthurcolkodást: köszönet Barbarának, aki Bencével töltötte a nap jelentős részét, hogy a lányok tudjanak takarítani, köszönet Attilának (akit ismeretségünk eddigi rövid ideje alatt nagyon megkedveltem és olyan érzés, mintha már sok éve barátok lennénk) aki rávette a harmadik köszönet címzettjét, Soma fiukat, és ők ketten egész napjukat rászánták, hogy bútort pakoljanak velem, illetve 4 alkalommal megtegyék a Gilletta Road – Torbay útvonalat (összesen 162 km-t autóztunk a 2.5 tonnás kisteherautóval).

Szombaton az összepakolás nagy részét már befejeztük, sokkal jobban álltunk, mint a Wainuiból való kiköltözésnél. Egyrészt mert tanultunk az akkori hibából, másrészt igyekeztünk ettől függetlenül is okosabbak lenni. Hiába, minden újabb alkalom jobban megy, ami azzal is együtt jár, hogy minden előző alkalom több gikszert jelentett. Szóval a szombat estét már inkább pihenéssel és Jóbarátok nézésével töltöttük.

Vasárnap időben keltünk és reggeli után Gabival ketten elmentünk Parnellbe felvenni a furgont. Már előre lefoglaltam, kifizettem, úgyhogy most csak megkaptam a kulcsot, aláírtam a bérleti szerződést és 9:30-ra (pontban) már otthon is voltunk. Negyed órán belül megérkeztek Attiláék és rövid helyzetfelmérés után bele is vetettük magunkat a berakodásba.

Elsőre nagyon jól sikerült megpakolni a rakteret, többminden befért, mint előtte gondoltam volna. Persze maradt még jócskán, de amúgy is tudtam, hogy kettőt kell fordulni. Kb. 11-kor indultunk el Torbay felé. Pakolás és autózás (meg a nap későbbi része) közben folyamatosan váltogatta egymást az eső és a napsütés. Az eső nem volt komoly, legtöbbször enyhe szitálásként jelent csak meg, viszont a hídon többször is éreztem az erős széllökéseket a furgon magas dobozán.

Mikor odaértünk, Angus – a főbérlő – épp befejezte a csap cseréjét, vigyorogva beszélgetett velünk néhány mondatot, majd ment is, hogy tudjunk pakolni (nagyon rokonszenves fickó így másodszorra is). Viszonylag hamar kirámoltuk a cuccokat, ekkor jött a nem várt nehézség. A ház ugyanis nem az út mellett van, hanem 3-4 háznyit le kell jönni egy kocsibejárón és a végén még meredekebben lejt a keskeny utacska. Ezenfelük rákezdett az eső is, ami csak síkosabbá tette a kavicstörmelékes burkolatot. Így adódott hát, hogy mikor az amúgy is oltári szűk helyen próbáltam kitolatni, 4-5 méterrel a meredek rész teteje előtt a kerék elkezdett kipörögni. Többszöri, nekifutásos próbálkozás után cseréltünk: átadtam a helyet a buszsofőri múlttal is rendelkező Attilának, aki szintén néhány sikertelen nekirugaszkodás után egy kellőképp hosszú szakaszt hagyva a hátragyorsulásra sikerrel feljuttatta a verdát. Közben amúgy a szomszéd is kijött, hogy mi ez az éktelen tütütü (a tolatásjelző), és felajánlotta azt is, hogy kivontat minket, ha szükség van rá. Szerencsére nem lett.

Végül negyed kettő tájban érkeztünk vissza Mt. Roskillba, ahol f2-től kezdődött az open home. Az ügynök jött is időben, mi meg a pakolást elhalasztottuk, helyette megebédeltünk. Az egyetlen érdeklődő pár 2 óra előtt 5 perccel érkezett, de ők sem töltöttek sok időt a házban. Amúgy jó kis ház, kicsit öregecske, de részben felújított és nagyon sok napsütést kap. Meg a hangulata kellemes, ami sokat számít. Összességében szerettünk ott lakni.

2-kor nekiláttunk a második adag bepakolásának. Minden befér, de erre a fázisra maradtak a nehezebben egymásra pakolható cuccok (székek, biciklik), amiket azért rövid tanakodások közepette csak bepréseltünk. Az ezt követő North Shore-ra vezető útba beiktattunk egy vargabetűt a magyar klub felé kerülve, ahol a tervek szerint Barni is csatlakozott hozzánk. A klubot túlzottan nem néztem meg, kint a parkolóban vártuk Helgáékat, akik hozták is a várva várt négylábút, aki nagy örömmel ugrált körbe.

A második kipakolás már gyorsabban ment (kevésbé gondosan helyezgettem el bent a cuccokat), valamint az eső sem nehezítette a kiállást, úgyhogy hamarabb indultunk vissza leadni a furgont. Majdnem odaértünk 5-re is, de a tankolás miatt – meg amúgy is – csúsztunk kb. negyed órát. Ami nem gond, legfeljebb a verdát le kellett parkolni a telephely mellett, a kulcsot meg becsúsztatni egy csövön keresztül egy dobozba.

Ezen a helyszínen gyűlt össze mindenki: Barbara kíséretében Bence, aztán Gabi&Rebi, végül pedig mi. Mindent ellenőriztem, hogy ne maradjon semmi a furgonban, a night light-ot is bekapcsoltam, aztán, mint aki jól végezte dolgát, becsusszantottam a slusszkulcsot az említett dobozba. Na, ekkor hívta fel a figyelmemet Attila, hogy ő bizony úgy látja, nem csak a night light ég, hanem a hátsó lámpa is. Visszamentem megnézni az első lámpát: valóban úgyhagytam. Fene a figyelmetlenségemet, Balfék Béla voltam, de ez van. Majd meglátjuk mi lesz (megláttuk azóta: semmit nem szőröztek rajta, levonták a km-díjat, a kaució maradék részét pedig visszautalták). A cég megérdemel egy kis reklámot, mert maga az autó is mind a kétszer (múltkor is tőlük béreltünk) pöpec volt (egy automata váltós Toyota), az ügyintézés is gyors és pontos, valamint nem akadékoskodtak azon, hogy valószínűleg jól lemerítettem az aksit. /Ha valaki tehát 2.5 tonna körüli furgont szeretne bérelni, ajánlom a Usave-et, $85 a napidíja és $0.39 km-enként, a fogyasztása egész jó, mert a 162 km megtétele után kb. 27 dolcsinyi dízel üzemanyagot kellett csak beletenni./

Őszinte hálával a szívünkben búcsúztunk el Attiláéktól, aztán mikor beültem ezután Albertbe (a Nissan Bluebirdünk), olyan furcsa érzés volt, hogy szinte a földön csücsülök. Hazakocsikáztunk, ahol Barnika farát riszálva üdvözölt minket! Nekiláttunk némi kipakolásnak, legalább a feltétlenül szükséges dolgokat elő kellett szedni. Közben átugrottunk Angushoz aláíratni a bond transfer formot, mert az hétfőn kellett a másik ház átadásához.

Még összeraktam az ágyakat, az asztalt, elrendeztük a fotelokat, stb. Bence összevissza szaladgált Barnika után, élvezte nagyon a társaságát, mikor nem éppen Sonicozott (kár, hogy még nem tudja mondani, hogy „szegasztok” – aki érti a poént jelentkezzen! :)). Szuper ez a házikó, majd írok még róla részletesebben, most elég annyi, hogy már az első este oltári jól éreztük magunkat benne (kihasználtuk a két zuhanyfülke adta előnyöket is!) és jóleső fáradtsággal tértünk nyugovóra.

Háznézőben Aucklandben

Mint azt már vagy jó egy hónapja ígértem – még az aucklandi autózásunk kapcsán -, most végre beszámolok arról, milyen fázisokon keresztül sikerült eljutnunk odáig, hogy most már Aucklandben lakunk, noha jelenleg egy olyan házban, amelyet a tulajdonos el szeretne adni, tehát bármikor jöhet a felszólítás, hogy költözzünk ki. De ne szaladjunk ennyire előre.

Azon a hétvégén 3 házat sikerült személyesen megtekintenünk (legalábbis kiadóakat, mert azért láttunk sok egyéb házat is). Ebből az első a Te Atatu félszigeten. Kértünk előtte plusz fényképeket is a tulajdonostól, küldött bőven. Lelkesedtünk is, bár sejtettük, hogy csalókák lehetnek, mint ahogy minden bérelhető ingatlan esetében, valamiért mégis volt egy olyan érzésem, hogy érdemes megnézni élőben. Legfeljebb nem olyan, mint gondoltuk, de legalább az ember nem idegesíti magát azon, hogy “biztos tuti ház volt, és lehet hogy elszalasztottuk” – nohát nem. A fényképekhez sok köze nem volt a valós állapotnak (azok egy ingatlanügynökség felturbózott fotói voltak, melyek ráadásul legalább 1 évvel ezelőtt készültek, mielőtt a mostani tulajokhoz került az ingatlan). A “pretty much the same condition” meg vagy igaz vagy nem. Vagy akkor hazudtak nagyot a képek, vagy azóta puttyant le a ház. A fazon (nyugdíjas pár férfitagja) a fürdőajtónál bizergálta az ajtó zárját, és véletlenül sem állt volna félre, hogy azt a helyiséget jobban megnézhessük.

Még ideiglenesen sem szívesen költöztünk volna be. Annak ellenére, hogy a környék fenomenális, csodaszép ez a Te Atatu, legalábbis amit láttunk belőle. De hát ez önmagában nem elég. Persze már azon a hétvégén mégis kivette valaki.

Bence nagyon jól elvolt, össze-vissza szaladgált a házban.

A következő állomás Mount Wellingtonban egy kisebb alapterületű ház volt. Ezt ügynökség mutogatta, és rögtön le kellett venni a cipellőt, valamint egyszerre csak 1 csapat lehetett benn, illetve kint az udvarban egy kutyus is volt (a ház amúgy PETS OK), nekünk pedig mindeme 3 tényező nagyon rokonszenves volt. Kb. 5 percet tudtunk bent tölteni, ami után rögtön eldöntöttük, hogy ezt megpályázzuk! Pedig úgy jöttünk ide, hogy csak tapasztalatszerzés miatt nézzük meg.

A 3. ház Hendersonban egy eladófélben lévő három hálószobás ingatlan, amely nagyon jó állapotban volt, csak hideg volt benn. Az eladás miatt $300 lett volna egy hétre, én pedig kíváncsiságból megkérdeztem az ügynököt, hogy hosszú távra kb. mennyi lenne, és a válaszként kapott $370-et sem találtam soknak.

Végeredmény: hétfőn beadtunk a Mt. Wellingtonhoz kapcsolódó kérelmet, amire a választ hamar ígérték. Végül kicsit el is húzódott a dolog, és bár eljutottunk a 2. körig, azaz az ügynökség továbbengedett minket, a tulajdonosnak másra esett a választása.

Közben a hendersoni házról kiderült hogy még a hétvégén eladták egy ázsiai hölgynek, akivel találkoztunk is, amikor megnéztük. Ez nem is az ár miatt lett volna gond, hanem hogy kiadták volna nekünk, de fél évet szeretett volna az új tulaj. Én javasoltam 2 hónapot, a kompromisszumos ajánlat 3 hónap lett. Ez amúgy ésszerű volt a részükről, de nekünk ott van Barnika is, aki miatt úgy szerettünk volna házat bérelni, hogy vagy jöhet ő is, vagy határozatlan időre, a szabvány 21 napos felmondási idővel.

Mikor ezt őszintén elmondtam az ügynöknek, szerintem túlzott vehemenciával válaszolta, hogy kutyáról nem volt szó, ez mindent megváltoztat! Az igazsághoz hozzátartozik, hogy Barnika nem költözött volna oda velünk, mert Kopukun sikerült 4 szuka között ideiglenesen jó helyet találni őkelmének, szóval szerintem inkább az változtatott meg mindent, hogy ilyen hamar eladták a házat.

Még ugyanattól az ügynöktől megpróbálkoztunk egy másik eladó házzal, hogy látatlanban is kivennénk, mert a tapasztalatunk szerint az eladó házak egy fokkal legalább jobb állapotban vannak. Sajnos azonban azt is már eladták, meg az ügynök sem volt már igazán segítőkész eddigre.

Aztán az utolsó pillanatban – a költözést kb. 1 héttel megelőzően – béreltünk ki Mount Roskillban egy szintén eladó házat ideiglenesen, határozatlan időre. Nekünk 21 nappal kell előrejelezni a kiköltözést, viszont elköltözni 42 napunk van, ha a másik fél dönt a felmondás mellett. Ezt sem tudtuk megnézni előtte, de bizakodtunk. Bár sajna nem olcsóbb annak ellenére sem, hogy árulják, viszont még mindig kedvezőbb árú, mintha egy belvárosi apartmanba költöztünk volna, ahol a minimum amit találtam az heti $490 lett volna, de az valószínűleg olyan is, reálisan inkább $600-$700 lett volna. /Van Magyar család, akik hetente egy ezrest pengetnek ki a négyük által bérelt apartmanra!/

No, meglepődve a szokatlan megkeresésen, az ügynökség mégis úgy döntött, hogy kivehetjük a házat látatlanban is, cask akkor ezt belevesszük a szerződésbe. Engem ez nem zavart, úgyhogy elküldték, aláírtam, beszkenneltem, visszaküldtem, és augusztus 1-jén már volt hová mennünk!

A ház maga szerintem egész jó, bár az asszony nem igazán rajong érte. Oké, nem egy kacsalábon forgó palota, de azért kellemes ott lenni. Főképp persze amiatt, hogy a sok eső ellenére is a benti 13-15 fokos reggeli/esti hőmérsékletet már csak enyhének érezzük. Mennyi lehetett vajon Wainuiban? Talán jobb is, hogy ott nem volt hőmérőnk! 🙂

A költözésről a következő bejegyzésben mesélek, mert az sem volt egyszerű, dehát mikor az?

Mar Aucklandben

Na, sikerult idekoltoznunk. Nem volt egyszeru (szombat pakolas+takaritas /nem is sikerult teljesen igy, hogy a nagyjat a vegere hagytuk/, ejszaka egy bazi nagy utanfutoval 700 km-nyi vezetes, vasarnap kipakolas illetve kalandos beallas a keskeny autobejaron, hetfon az utanfuto visszavitele), de hetfon szep ido volt, elveztem nagyon, hogy 22 fok volt bent a hazban! Es este a 16-17 fok mar kellemesen enyhenek tunt a korabbiakhoz kepest. Rebi szerint Wainuiban hidegebb volt bent, mint 10 fok, mert latszott a leheletunk. En ezt tulzasnak tartottam, de mivel ami a 15 fokot meghaladta, mar nem is tunt hidegnek, ugy velem megis igaza lehetett, es anno a furdobe/konyhaba kijarni bizony nemcsak szubjektiven tunt baromi hidegnek, hanem tenylegesen is.

Most intezzuk a telefont meg a netet, amint ez megvan, ujraindul talan a blogolas is, mert van mirol irnom rendesen (bonyodalmak az elozo hazzal, a kellemes ujdonsagok, egyeb kalandok, munkahely, stb.)! Addig is koszonom a turelmeteket.

Szoval nem vesztunk el, jol vagyunk, csak suruek a napjaim. De nagyon am! 🙂

Wellington => Auckland

Eljönni látszik ez az esemény is. Pár hónapos szünetet követően az aucklandi Datacomos managertől kaptam egy emailt, pont amikor már gondolkodtam rajta, hogy esetleg ideje lenne rákérdezni, mi is a helyzet. Az üzenetben az állt, hogy minden jól halad, csak szeretett volna megbizonyosodni róla, hogy részemről még mindig fennáll a váltás szándéka. Ez június 6-án történt. Természetesen örömmel válaszoltam rá, hogy naná, sőt egyre jobban. Örültem is neki, hogy ő tette meg ezt a lépést, mert ez azt jelenti, hogy tényleg szükségük lehet rám.

Közben pályáztam az AbsoluteIT-nél is egy állásra, ami a BNZ-nél lett volna, de aztán abból nem lett semmi. Viszont azóta ugyanők (ez egy fejvadász cég, azt hiszem elég jelentős a maga területén, a komolyságról majd később) hívtak egy másik BI állás kapcsán ami egy Vero nevű, nemzeti szinten komoly biztosítótársaság. Gondoltam egy interjú nem a világ.

Időközben a Datacomos dolgok is megindultak, volt egy telefonhívásom, amiben Stuart már a következő hétre szeretett volna esetleg kitenni dolgozni egy ügyfélhez. Ebből végülis nem lett semmi, de abban megegyeztünk, hogy beszél a mostani manageremmel én meg a háziúrral, aztán egyeztetünk, hogy mikor mehetek.

Legkésőbbi időpontnak szeptember 1-je látszott, mert úgy kötöttem a bérleti szerződést Martinnal, hogy áthelyezés esetén tél végén röppenhetünk. De talán még hamarabb is, ezt viszont meg kellett beszélnem a háziúrra. Hétfői személyes találkozónk során kiderült, hogy szinte neki is kapóra jön a dolog (de legalábbis egyáltalán nem zavarja), mert pár hónapon belül elhagyja az országot, Dubai-ban kapott egy 2 éves munkaszerződést. A melegért egy kicsit irigylem, de amúgy nem nagyon szerepel álmaimban Dubai meg úgy összegészében a “távol-keleti” országok (tudom, igazából az közel-kelet, de innen távolabb van, mint a Kína és környéke által fémjelzett távol-kelet :))

Stuartnak is megfelel, hogy augusztus elején már ott legyek, úgyhogy akkor ez eddig megvan. Következő lépés a szálláskeresés lenne, de ehelyett kedden interjúra mentem az AbsoluteIT-hez. Van Wellingtonban is egy irodájuk, úgyhogy a szimpla pofavizithez szerencsére nem kellett repcsire ülnöm, csak kicsit kimozdulni az irodából és 5 percet caplatni az esőben.

Az interjú egyfelől komolytalan volt, másfelől viszont megértem, hogy akartak személyesen is találkozni velem, mielőtt az ügyfélhez küldenek. Hogy miért volt komolytalan? A nagyon harsány, oltári energikus nő, akivel beszélgettem, keményen kérdezgetett, de főképp általánosság irányába vezette az interjút. A szakmai területről semmi információja nem volt (ez mondjuk nem volt meglepő, és tudom, hogy nem reális elvárás egy fejvadásztól, hogy fejlesztőként értsen minden területhez, de hogy saját bevallása szerint se tudja, hogy mi is az a Business Intelligence, miközben ilyen pozícióra interjúztat valakit, az szerintem nem vet igazán jó fényt az ügynökségre), hasonlóképp az ügyfélről. Kb. annyit tudott róla, mint én, hogy egy biztosítóról van szó.

A kép amit lefestettem róla, elég negatív, de azért szeretném hozzátenni, hogy élőben rokonszenves volt, meg maga az interjú így is elég keménynek bizonyult. Sőt, inkább pont ezért, mert nehéz bebizonyítani hogy értesz egy területhez olyasvalakinek, aki nem tudja eldönteni, mennyi a technoblabla és mennyi az igazi tudás. Próbálkoztam, egyáltalán nem stresszesen, hiszen úgyis csak próba-szerencse az egész, hiszen már megvan a helyem, legfőképp a kíváncsiság vezérelt ide, meg aztán ki tudja? Ajánlhatnak szuperjó munkát meg fizut, addig nem tudom meg, amíg nem járok végére a dolognak.

Azóta erről hírem semmi. Nem meglepő, a malomkerekek itt lassan forognak. Meg amúgy is mással vagyok elfoglalva. Nem, nem munkával. Többek között ez is komolyan hozzájárul a váltáshoz: múlt szerdától elvileg egy új projekten kellene dolgoznom, amit a helyi statisztikai hivatalnak végzett volna a Datacom. Megkörnyékeztem hát a projekt managert, hogy miként kezdünk bele. Kiderült, hogy a projekt nem indul, a másik projekt amiben benne vagyok meg CRM fejlesztőt és .NET programozót kíván, SQL-hez meg nem sok köze van. Azóta hivatalos jóváhagyással tanulok C# kódolást, ami mellett van időm szervezkedni, intézkedni.

Ez magában foglalja az alábbiakat:

  • költözés megszervezése: utánfutó-bérlés, szállás az utazást kettészelő éjszakára (nem akarunk mindenáron aznap odaérni, mert úgysem indulunk el korán a bérlés meg pakolás miatt, nem szeretnék utánfutóval száguldozni és sötétben, fáradtan vezetni sem az igazi, ráadásul nem biztos, hogy este 11 után el lehet foglalni bármilyen szállást), feleslegessé vált cuccok eladása a TradeMe-n (pl. Rebi egyenruhája)
  • vízum-ügyintézés (Variation of Conditions benyújtása, amihez várom az áthelyezős levelet, és reménykedem, hogy Wellingtonban is megcsinálják, mert akkor személyesen lehet elintézni – bár van egy ismerősöm, akinek a vízuma Aucklandbe szól, de Wellingtonban dolgozik ugyanannál a cégnél, és már 3 éve nincs vele gond)
  • szállás-szerzés a házbérlésig (ez bizony egy fogós kérdés)
    • sok ismerősömet végignyaggattam, hogy nem tudnak-e valakit, aki pl. Magyarországra látogat augusztusban és nem akarja üresen hagyni a házát, akkor vigyáznánk rá (kutya nélkül) és persze fizetnénk a lakbért – eleddig sikertelenül zárult a tudakozódás, egy pár lett volna, akik nagyon örültek a dolognak, csak ők júliusban mennek haza, augusztusban pedig ismét itt lesznek
    • apartmanban lakás néhány hétig (ez drága, de biztosan megvan rá a lehetőség),
    • Couchsurfing – folyamatban, egy próbát megér 🙂

No, itt tartunk most, a folytatásra én is nagyon kíváncsi vagyok!

Munkahely-váltás Work Permit esetében

Bár tapasztalataim szerint a zárt WP-vel rendelkezők közül legtöbben nem váltanak munkahelyet a PR megszerzéséig, nem mondhatnám hogy annyi mindenkit ismernék itt, hogy ez általánosan kijelenthető lenne. Tekintve hogy egyvalakit nagyon jól ismerek, aki ilyen terveket forgat a fejében. Nem nehéz kitalálni, hogy ki az…

Szóval ilyenkor az emberben felvetődik, hogy kell-e új WP-t igényelni, vagy elég megváltoztatni benne valamit, ami nem jár teljesen új kérelem benyújtásával, családtagok esetén mi a helyzet, stb.

WP változtatása:

Kis utánajárással az alábbiakat derítettem ki (még vannak fehér foltok a dologban, mert most már nem lehet személyesen kérdezősködni a Wellingtonban állomásozó Immi osztagnál sem, ehelyett a telefonos segítségkérés marad az online keresgélés mellett. Azzal meg csak annyi problémás, hogy munkaidőben az ember nem szívesen harsogja világgá ékes angolsággal, hogy helyet kíván váltani. Szóval eddig a telefonálást még nem ejtettem meg.

Viszont ez alapján bizonyos feltételek mellett nem kötelező új igénylést benyújtani, hanem élhetünk az Immigration 1020-as nyomtatványa (Application for a Variation of Conditions) adta lehetőséggel, amely innen tölthető le.

Én most csak a WP-re vonatkozó részeket tárgyalom, de vonatkozik tanulói és turista vízumra is.“If you hold a work permit you may apply for a variation of conditions to allow you to change your employer and/or your place of employment, or to study part time.” – azaz ha van WP-d és munkáltatót/helyet szeretnél váltani, benyújthatsz egy ilyen kérvényt

Elég egy ilyen változtatási kérelmet benyújtani a következő esetekben:

  • a pozíció és a munkáltató nem változik, de más telephelyre/irodába kerülsz (pl. mint ahogy én tervezem Wellingtonból Aucklandbe),
  • a céged nevet változtat, de amúgy minden marad a régiben,
  • munkáltatót váltasz, de a régión belül maradsz (pl. North Shore-ról Manukauba mész).

Ez a változtatás nem érinti a WP érvényességi időtartamát.

Teljesen új WP kell, ha

  • megváltozik a pozíciód (akár annyi is elég lehet, hogy előléptetnek),
  • új munkáltatód van ÉS megváltozik a munkavégzés helye (régión kívülre mész),
  • a munkáltató megváltozik (nem teljesen értem hogy mi a különbség az előző meg eközött).

Amennyiben megszeged a WP-ben foglalt feltételeket, törvénytelenül dolgozol, aminek komoly ejnye-bejnye lehet a vége, szóval érdemes komolyan venni.

Hogy a család általam megkapott vízumaival mi a helyzet, azt nem tárgyalja a hivatkozott oldal, de első körös véleményem (és reményem) szerint (ezzel kapcsolatban szívesen olvasom, hogy ki mit gondol) nem befolyásolja, hiszen amikor kértük és kaptuk pl. a Student Visa-t Rebinek, akkor nem volt benne olyan feltétel, hogy csak addig érvényes, amíg az enyém meg nem változik. Szerintem miután megkapták a lányok meg Bence, onnantól az a saját lejáratáig érvényes, a kiindulási feltétek későbbi változásától függetlenül. Persze még megkérdezem ezt hivatalos forrásból is, de elsőre én ebben bízom.

Munkáltatói papírmunka WP-hez:

Kicsit más: a munkahelyek sokszor görcsölnek azon, hogy “jaj, bevándorló vagy, akkor macerás a papírmunka mert ezt+azt ki kell tölteni. Ez a sok-sok kitöltenivaló mindössze a következő kettő dolgot jelenti:

  • Employer Supplementary Form – van vagy 4 oldal, amit a munkáltató tölt ki, a többi rizsa,
  • egy job offert tartalmazó levél, aminek szintén nem kell nagy feneket keríteni, tekintve hogy a Department of Labour oldalán található egy online alkalmazás (Fefe adta a tippet) pont ilyenek megírására. A neve Letters of Employment builder. Egészen pontosan 11 dolgot kell beírni (3 dátum, 3 név, 2 cím, 1 pozíció, 1 cégnév, 1 megszólítás), aztán az egész elmenthető RTF-ben vagy rögtön kinyomtatható, a felek aláírják és meg is van. Szerintem bátran lehet hivatkozni rá a leendő munkáltatónál, ha az ember eljut interjúig, vagy már levélben is.

Téliesítünk, olcsósítunk – valóra vált

2010 április 26-án járt le az albérleti szerződésünk. Nagyon gondolkodtunk rajta, hogy továbbköltözünk, egyrészt mert a főbérlőnk eddig jobbára ígérgetett, nem cselekedett, valamint kissé messze lakunk a várostól, az aucklandi opció miatt viszont meg kellett várnunk, milyen lehetőségek adódnak az odaköltözésre, de ezeket már tudjátok. A lényeg, hogy ugye “április, óh, április, minden csínyre friss!” (aki gugli nélkül megírja nekem, ki eme sor(ok) szerzője, apró ajándékban is részesülhet :P)* tehát az albérleti megállapodás újra megköttetett, de most már jelentős kedvezményekkel, jobb lett és olcsóbb:

  • lesz heatpump (illetve már van, kiszállították – először a főbérlő címére az okosok), holnap be is szerelik, jó nagy teljesítményű (8,5kw fűtésnél), egészen pontosan Fujitsu ASTA24L
  • a heti lakbér $400 helyett $350 múlt hétfőtől, ami azért jóval barátságosabb és reálisabb (megnéztünk néhány házat a hétvégén élőben is, trademe-n pedig még többet, az eredményt megbeszéltem a landlord-dal, aki ennek kapcsán jobb belátásra tért – meg persze nem akarta a macerát, hogy újabb lakókat keressen és üresen álljon egy darabig a ház, úgyhogy viszonylag könnyen megegyeztünk
  • ez lehetővé teszi (na jó, nem lehetővé, de ehhez kötöttem), hogy netszolgáltatót is váltsunk, és a Telecomos BigTime felé kacsintgatunk, amit Balázs elégedettsége számunkra is vonzóvá tesz. Ehhez telefon is járul, meg nincs forgalomkorlát. Csak sebesség, de ha minden igaz leginkább a torrentek jönnek lassan napközben. Ezzel meg ki tudok egyezni. Próbáltam a neten is utánajárni ki mennyire elégedett vele. Természetesen nagyon vegyes a kép, egy “érdekes”/értelmes fórumhozzászólást azonban hadd emeljek ki, bizonyítandó, hogy a régen elhíresült mikró használati utasításban foglalt “A macskáját ne szárítsa a mikrohullámú sütőben fürdés után” felszólítás értelmi szintje korántsem idejétmúlt. Sajnos.
    • “I’m also telecom now * big mistake * I got sold on the idea with wireless router – plus big time. Both have failed Hard. I also have a disabled person in the house. Which is the reason for moving wireless. How ever Telecom’s agent. Didn’t think to ask, if my computer was HAD wireless or was compatible. Felt Kinda ripped of there… AGAIN. After moving from ORCON. where I had good speed, Good Service, and nice ping. Telecom has failed to deliver all of the above. I still have lots of extra cords around.. That I wonted out of the way. im now stuck with telecoms contract. If I had my chance i wish I had stayed At ORCON today… PS thanks for doing me over TELECOM.” – ameddig él, itt van online is
    • Magyarul összefoglalva: mikor erre a csomagra váltottam, a hülye telekom nem értesített, hogy a wireless modemhez olyan számítógép kell, ami alkalmas wirelessre. Azt is közölniük kellett vajon az illetővel, hogy számítógép (vagy valami hasonló) is kellhet a nethez?

Szóval ezek a hírek, jön a hideg, bent meg talán a meleg. Itt az északi sziget déli csücskén bizony reggelente nagyokat harap belénk közvetlenül felkelés után. A kutyát is úgy kell beröffenteni, hogy észretérjen (de legalábbis 20 perccel később kel csak fel, mint én)!

——————————————————————————————————

Apróbetűs rész: a játékban nem vehetnek részt családtagok, ismerősök, honfitársak, ismerősök honfitársai, honfitársak ismerősei, rokonok honfitársai… (asszem a lényeget lefedtem és bízom benne hogy bebiztosítottam magam 😛 Elmehetnék apróbetűsrész-írónak is!?)
Erről jut eszembe egy tábla Óbányán (a Mecsek szívében), ami egy behajtani tilos kresztábla, a következő aláírással: “Kivéve utcában lakók” – unokatesóm Jenő állapította meg, hogy akkor bizony ő behajthatna, mert utcában lakik. Nem tudom, hogy milyen alapon különböztetik meg hátrányosan a körúton, téren, sugárúton, illetve egyéb hasonló helyeken lakókat, de nem szép dolog :o)