Eleven gyerek

Nem, nem 9 fővel tervezzük bővíteni a családot, csupán a múltkorjában vázolt helyzet oldódott meg. A kisemberrel múlt péntekre voltunk hivatalosak a kórházba, felülvizsgálatra. Addigra már teljesen hozzászokott a gipszhez, nem vakaródzott, nem nyehegett, a végén már álldogállt is rajta, aminek általában örültem, kivétel amikor a boltban tette, a babakocsiban, úgy hogy én épp egyedül voltam vele és a szalagra próbáltam kipakolni a cuccokat. Ekkor vesztette el az egyik olyan matchboxát, amivel anno még én játszogattam 25 éve.

A mellékelt képen is látszik, hogy ő a hideg által való érzéstelenítést jégkrémmel és nem külsőleg képzeli el:

A Völgyzugolyon áthaladó folyó partján kavicsokat dobálva (egy túlméretes zokniban):

Pénteken 9:20-ra volt időpontunk, n10-re értünk a kórházba. Leadtam az Information ablaknál az időpont kártyát, majd letelepedtünk. Minden furcsán hangzó szóra felkaptam a fejem, kérdezve Gabitól, hogy “Nem minket hívtak?” Kicsit unta már a 4.-5. alkalommal, de miután a a nővér végül “Benísz”-ként próbált minket megtalálni, egy futó pillantással beazonosítottam a kezében lévő kártya alapján, hogy bizony Bencéről van szó, na ekkor Gabi is elismerte, hogy bizony hegyezni kellett a fülünket.

Bementünk, lecsüccsentettek minket egy ágyhoz, hogy majd jön a doki, addig várjuk nyugodtan. Kb. 10 perc elteltével meg is jelent a civil ruhás dokibácsi (itt inkább a nővérek hordják a fehér köpenyt), aki nagyon rokonszenves volt, Bence haverkodására is fogékonyan elmondta, hogy megnézte a múltkori röntgent, de az alapján nem lehet biztosat mondani, úgyhogy jó döntés volt a gipsz. Viszont ha most nincs panasz, lábraáll a kisember, akkor kukába a gipsszel, és csak akkor kell bármit csinálni, ha van panasz.

Örültünk a jóhírnek, vártunk még 10 percet, majd jött egy nővér a gipszvágóval. Bence kapott egy zajtompito fulest (nem, nem olyan pofont, amitol cseng a füle), a néni beindította a flexet, majd nekiesett a gipsznek. Bence csak nézte elmélyülten a szakszerű mozdulatokkal dolgozó hölgyet, nem úgy mint az 5 perccel korábban a szomszéd ágynál üvöltő kisgyerek. Néhány perc és már lent is volt! Nemet mondtunk a kérdésre, hogy el szeretnénk-e vinni emlékbe a maradványokat, majd 10 körül már a kocsiba szálltunk befelé, onnan irány haza.

*** ***  ***   ***    ***     ***      ***       ***        ***

Első nap még nem nagyon állt rá, megmaradt a seggencsúszós módszernél, amit már elég hatékonyra fejlesztett. Amikor nem figyelt, akkor jobban rá-ráállt, de a legaranyosabb akkor volt, mikor este készültem lefektetni, aztán menekült előlem két lábon, úgy futott mint a bicegő nyúl!

Tegnap már uszodában is voltunk, ahol a “parton” bicegett még, de a vízben oltári mód elemében volt! A már ismerős Huia poolt látogattuk meg, ahol nagyon-nagyon sokat vigyorgott, úszkált (miközben tartottuk), beletette a fejét a vízbe, igazi kis ebihal volt 😉 Még talán egyszer sem élvezte ennyire a vízben lubickolást, remélem folytatódni fog a dolog a hétvégén is!

Kórházban Bencével

Első kórházi élményünk is megvolt Új-Zélandon. Tegnap egy játszóházban voltunk Wellingtonban (Junglerama), ami tényleg szuper, Bence nagyon jól elvolt, csak a légvárat kellett volna jobban hanyagolnunk, mert én nem voltam elég ügyes, és nem tudtam megfelelően vigyázni rá, ezért egy alkalommal rosszul esett rá a lábára szegényke. Onnantól erőteljes sírás következett, ami negyed óra elteltével csillapult ugyan, de a játékkedv nem tért vissza.

Lábra állni sem tudott szegényke, de az álmosságtól eltekintve jó kedve volt. Még uszodába is mentünk, ahol az úszkálást egy rövid ideig élvezte, de a játékos részeket már nem, mert ott neki kellett volna sétálgatni, az meg most nem ment.

Nekem sem jött be annyira a Kilbirnie uszoda, de tényleg jó a gyerekrész, a többit meg majd máskor. Nem is maradtunk sokáig.

Tegnap már egyáltalán nem is állt rá a jobb lábára, de hiába vizslattuk fürkészve, nem sikerült semmilyen elváltozást észrevenni rajta, úgyhogy csak mérsékelten aggódtunk.

Ma reggelre sem javult a helyzet, bár én már munkában voltam, mikor kiderült, hogy egyáltalán nem megy ma sem a lábraállás. A végeredmény az lett, hogy Gabi Györgyi segítségével elvitte a Hutt Kórházba a kis embert, ahol sok várakozást (de kedves ügyintézést) követően /amiről Gabival mindig beszélgettünk a magyar kórházakat illetően, hogy a recepciósok és a nővérek kedvessége nem pénzkérdés (vagy legalábis nem kéne, hogy az legyen)/ bejutottak a röntgenre, majd mire odaértem, pont akkor tudtunk bemenni az eredmény ismertetésére: a hölgy nem tudta megbízhatóan megmondani a röntgenkép alapján, hogy mi a helyzet, csak hogy semmi komoly. A szakambulancia már bezárt fél órája, úgyhogy kaptunk időpontot, addig pedig gipszet kap emberkénk.

Álmosan, de érdeklődve figyelte, ahogy a lábára húzták a kis zoknit, majd jött a gipsz. Furcsa volt neki, de nem zavarta.

Időpontot január 29-re kaptunk, ami jövő péntek, addig rajtamarad. 2 napig nem állhat rá, utána majd úgysem tudjuk megakadályozni.

Azért miután hazaértünk elmentünk egy babakocsizós sétára. Most nem akart kimászni őkelme, de jól elvolt, mint a mellékelt ábra mutatja:

Azóta jól elvan, rajzfilmet néztünk, egy helyben ülve játszogatott az autóival, vacsizott, nevetgélt. Én bízom benne, hogy hamar rendbejön, a kedélye hála Istennek kifogástalan!