Két keréken át a hegyen…

Másodszorra kényszerülök megírni ezt a bejegyzést, mert sajnos nem online tettem meg első alkalommal, hanem egy saját gépen lévő progiból, ami alapból nem állítja be az auto-mentést (fene az arcát), aztán volt egy áramszünet itt a Datacomnál, és mivel még a szervereknek sincs szünetmentesük, ugrott a virtuális masinám meg azzal együtt minden, amit írtam. De igyekszem pótolni, pedig tényleg jól sikeredett.

Bár a cím bringázásra utal, jóval többmindenről fog szólni a bejegyzés, de nem akartam idióta (na jó ez nem igaz, hosszút nem akartam, az idiótával nincs bajom) címet adni. Ráadásul nem is ezzel a témával fog indulni a történet, de mivel most ma van (ki gondolta volna) én meg most írom a blogot (vagy esetleg ma?) ezért nem esem logikai csapdába, ha elárulom, hogy amikor kikecmeregtem az ágyból a második ébredést követően reggel 7 körül, a napsütést szuperfinom érzékszerveimmel érzékelve rögtön úgy döntöttem, a teraszon reggelizem.

Az elhatározást tett követte: bementem a fürdőszobába – vannak dolgok, amiket nem lehet halogatni még a napsütéses reggeli kedvéért sem –, majd tényleg a dekken fogyasztottam el a fokhagymás-lilahagymás pirítósomat. Közben a napocska sem volt rest, jólesően melengette fiatal csontjaimat.

Az első falat előtt azonban körbejártam a házat, mert alig hittem el, hogy egyetlen felhő sincs az égen. Szó szerint nem láttam egyet sem! Szikrázóan kék volt mindenütt, öröm nézni az ilyet 🙂 Erről eszembe jutott az Aotearoa kifejezés, meg hogy amúgy nem véletlenül hívják ezt a nagy fehér felhő földjének (tudom, hogy hivatalosan nem föld van itt, de ez olyan szépen alliterált), mert látszólag a semmiből is képes néhány tisztességes szürke óriás kerekedni akár percek alatt.

Némi “áthallással” eszembe jutott a vasárnapi Botanic Garden rendezvény is, ahol a nyitó dalt egy helyi Dalos Lajos énekelte, “Christmas time in Aotearoa” címmel. Teljesen olyan volt, mint egy tiroli sramlizene. Viszont a dallama a fejemben maradt, úgyhogy egész reggel ezt énekelgettem, ezzel boldogítottam Gabit is, miután felébredt, sőt még a buszmegállóba menet sem tudtam magam visszafogni.

Ez a rendezvény európai országok kivándorlóinak műsora volt, ahol összesen talán 7 nemzet tagjai mutatták be (ex-)hazájuk énekeit, táncait. Alapvetően karácsonyi témájúakat, de ez sokszor átfordult népzenébe, ami egyáltalán nem volt gond. A magyar csapat először 3 karácsonyi dalt adott elő, majd különféle táncokat mutattak be. Nagyon jólesett nézni őket és magyar zenét hallgatni ilyen módon, még az én gyökerektől mentesebb lelkem is örvendezett. Viszont – hogy mégse hazudtoljam meg önmagamat – az igazi áhítat mégis akkor kerített hatalmába, amikor az ír percek végén egy 10 év körüli lány egyedül szteppelt. Nem tudom pontosan megfogalmazni miért, de akkor gombócot éreztem a torkomban és örömöt a szívemben (még néhány könnyet is a szememben, de ők aztán mégsem akartak kijönni).

A lengyel kontingens zenéje Lagzi Lajcsi és a techno ötvözetére hajazott leginkább, és bár szépen táncoltak, nagyon hosszúra nyúlt a műsor. A svájci-német nyugdíjas együttes sem adta alább, legalább 6 dalt énekeltek, de 2-3 is elég lett volna. Ráadásul rajtuk sem látszott, hogy élvezték volna. A walesiek éneke hasonlóképp nem bizonyult fülbemászónak, de ők legalább láthatóan jól érezték magukat, és ez kellemessé tette a műsorukat. A rendezvényt a svédek zárták, akik a hűvös estében (mindenki már kabátban, dideregve üldögélt) mezítláb meneteltek át a nézőtéren keresztül a színpadra. A dalaikat sajnos nem tudtam igazi odafigyeléssel hallgatni, mert Bence meglógott, én meg utána…

A rendezvény másik maradandó hatása, hogy a Shell Sound helyett inkább Shrill Soundként érzékelt helyszínen huzatot kapott a fülem (én magam már jóval korábban :)) aminek eredményeképp egész hétfőn fájt, kedden-szerdán már jobbára csak zúgott, ma meg mint az indexlámpa: zúg-nemzúg-zúg-nemzúg. Pedig a Volga nincs is közel.

Hogy végre a címadó témakör is képbe kerüljön, elárulom, hogy a koncert napján vettünk Gabinak egy számunkra új, még sohanemlátott, de egyébiránt használt bringát. Én ugye még Aucklandben beszereztem magamnak egy csudajó, kék (lehetne akár csudakék is) versenycangát, ami azóta is oltári jól megy (hosszas halogatás illetve utánajárás után sikerült rájönnöm, hogy a Presta szelepes gumit olyan pumpával is fel lehet fújni, amin semmilyen szelep sincsen, csak maga a csonk), szemfülesebbek képet is láthattak róla a korábbiakban.

Gabi új szerzeménye – itt az ajándékokat szerintem a Jézuska helyett a trademe hozza, mint ahogyan ezt is – kicsit rozsdás meg öregecske, de a fékje szigorúan fog, az asszony szerint a váltója leheletfinoman ámde hatékonyan teszi a dolgát (persze ez lehetne egy borgőzös lehelletű, rummal ötvözött, karib tengeri kalóz pállott kigőzölgése is), az ülése meg nagyon kényelmes számára. Amúgy amolyan összvér fajta, félúton a monti és a versenybringa között. Mivel Gabinak az utóbbi nem a világa, de azért aszfaltúton könnyebb a vékonyabb kerekűt hajtani, inkább ilyet keresgéltünk, mint hegyekre, terepre alkalmas fajtát.

Ezek után már mindketten alkalmasak vagyunk egy-egy kellemes bringatúrára, a többiek közül pedig Rebi alkalmatlan (szándék hiánya illetve az ebben való hajthatatlanság miatt az ő mindenkori – nemlétező – kerékpárja is hajtatatlan marad), Bence meg mivel mindent szeret, ami mozgással jár (legalábbis eddig nem találtam általános kivételt erre), hamar fog csatlakozni hozzánk. Amíg nem sajáton, addig a miénken. Úgyhogy ez volt a következő lépés: bringás gyerekülés.

Ehhez ismét a trédmí segíségét hívtuk és végül tegnap 8 óra után boldog tulajdonosai lettünk egy jó kis ülésnek, amin egy rövid próbakörre elvittem Bencét, de az igazi majd ma következik, ha még délutánra is jó idő lesz (mer’ ugye sohase lehessen tudni a méNZeknél).

Hab a tortán, hogy az előző tulajdonos egy svájci fickó, aki a Munkagyüi Minisztérium kisebbségekkel foglalkozó szervezeténél dolgozik, és sokat tud a bevándorlókat segítő intézkedésekről, jelenlegi lehetőségekről. Ráadásul mondta, hogy ha valami ezzel kapcsolatos kérdésünk van, keressük meg nyugodtan, szívesen segít.

Mazsola (vagy csokidarab, ki-ki amit szeret) a torta tetején lévő habban, hogy egy oltári aranyos border collie juhászkutyája is van, akivel mindkétszer sokat játszottunk (egyszer csak kipróbáltuk a cuccot). Nagyon aranyos, hiányzott is Barnika, mikor erről eszembe jutott, de az ő ügye is folyamatban, még ha kissé lassabban is.

Hazafelé utat illetően úgy döntöttem, hogy bár tudom, hol lakunk, de most át is érzem, milyen odajutni. Ez csak annyit jelent, hogy ki akartam próbálni, emberi erővel mit jelent megmászni azt a gerincet. Az út maga nem hosszú (gugli maps szerint 8,2 km), de az a 2 km-nyi emelkedő, ami kb. 150m szintemelkedést jelent, bizony rendesen kivesz az emberből. Én bevallom őszintén, kijöttem a gyakorlatból (még őszintébben: sosem voltam benne, mert ennyit felfelé nem szoktam bringázni), úgyhogy hamar tolásra kényszerültem. Most már tudom, hogy amit az ember kocsival vagy busszal simán teljesít, és fel sem tűnik neki, de mégis nagyon kemény tud lenni néhány kilométer is.

De azért megérte, az ember gyalogosan vagy esetleg saját erőből hajtott járgánnyal ismeri meg csak igazán az utakat. Nekem most sikerült 🙂 Lefelé meg már ment a bringa mint a huzat, szerintem az 50-60 simán megvolt a meredekebb részeken.

A sík terepen még fenntartottam a 30-as átlagot, de azért jólesett hazaérni. A kölköt is beültettük, csak a pár perces próba után üvöltött, mert nem akart kiszállni. En viszont nem voltam hajlando meg vinni, mert botor módon torokfájós időszak végén vállaltam be ezt a huzatos bringázást, úgyhogy elfogott a nyűgösség, de igazából megérte!

Nagyon örülök, hogy teljesültek a két kereket illető vágyaim, és hétvégén már mehetünk is Orongorongo felé bringával, ha nem is mind a 4-en, de hárman simán.

Reklámok

K … kajasokk

Sok(k)an érintették már ezt a témát, én nem is szándékozom a megszokott szempontból újdonságokat közölni, inkább másféle szempontból gondolkodtam el ezen a kérdéskörön.

Alapvetően aki ilyen messzire kivándorol (noha korábban úgy gondoltam, néhány ezer km felett a távolság már szinte mindegy, de most már nem tartom mindegynek, hogy 12-14 óra repülés után fel kell-e ülni még egy gépre vagy sem), annak nyitottnak kell lennie az újdonságokra. Gondolom ez önmagában nagy szerepet játszik már egyáltalán abban, hogy felvetődik a kivándorlás ötlete, szándéka.

A fordított kultúrsokkról már több blogban is olvastam, illetve személyes beszélgetések alkalmával is felmerült. Az én – szerény mértékű – tapasztalatom alapján kétféleképpen vélekednek erről az itteni honfitársak: vagy lubickolnak a változatosságban és tiszta szívükből élvezik az új környezetet, a kiwi hozzáállást, illetve hiányzik nekik minden, ami Magyarországon jó volt, és ez a beteljesíthetetlen vágyakozás beárnyékolja az ittlét kellemes tapasztalatait is.

A hosszú bevezető lényege, hogy nyitottságunk ellenére a kaja terén megmarad a megszokotthoz való ragaszkodás, néha akár az ésszerűtlenség határán egyensúlyozva. Mintha az ember elméje simán fel tudná adni a mindennapi magyar létezést, a gyomra nem tud lemondani a megszokott, jól ismert ízekről.

Mi például hétvégén Györgyi javaslatára felfedező körutat tettünk a Davis Trading nevű boltban, ahol sokminden kapható, ami másutt nem: mák, dió, kukoricadara (a semolina-nak nevezett ultrafinomra őrölt búzadara számunkra nem volt az igazi grízes tésztának), sok-sok fűszer, gesztenye, stb. Sorolhatnám még, de nem emlékszem mindenre, mert engem annyira nem ragadott meg. Nem a kínálat választékossága, hanem összességében az a jelenség, aminek nem vagyok hajlandó alávetni magam, hogy 10-szeres árat fizessek egy magyarhonban megszokott dologért. Már jól sem esne igazán 🙂

Úgyhogy Gabival eldöntöttük, hogy nem engedünk a kísértésnek (legalábbis többször), és nyitottabbak leszünk az itteni alapanyagokkal szemben, és abból főzünk-sütünk finomakat, ami itt rendelkezésre áll.

Vegaként az ember amúgy is könnyen elfordul a hagyományos magyar konyhától, indiai hozzávalókból meg akad bőven. A Spice Rack nevű bolt Petoneban bőven ad nekünk lehetőséget az új ízek kipróbálására még jó ideig.

Azért persze nem volna igaz, ha azt mondanám, nem hiányzik egy-két élelmiszer a távolból, viszont távolról sem ezek azok a dolgok, amik leginkább hiányoznak Magyarországról. Azok nem is azok, hanem ők. Ők pedig maradnak, akármennyire szeretném is időnként, hogy itt legyenek…

Magyarok mindenütt ismét!

Bocsanat, de ezt ismet nem tudom magamban tartani 🙂

Bongesztem a SNAPPER honlapot, ami egy okos kis kartya, amolyan keszpenzzel otvozott buszberletnek mondanam: van egy ilyen kartyad, feltoltod x dolcsival, aztan amikor fel- es leszallsz, egy erkezelovel leolvastatod, a ketto kozotti kulonbseg alapjan (GPS segitsegevel) kiszamolja, mennyit kell fizetned. Az alaparakhoz kepest 20% kedvezmenyt is ad, ezenfelul nem kell az aproval szorozni.

Snapper Szoval jo dolog, es tobb ember is hasznalhat egy ilyet. Mar onmagaban is esetleg megert volna egy bejegyzest, de amit most felfedeztem, hogy a blog oldalukon a bejegyzeseket gaborszikszai es mikiszikszai irta 🙂

Mindenutt ott vagyunk, polgartarsak, mindenutt!

Magyarok mindenütt!

Mivel nemsokara (valszeg /erre van angol szo is, a probably-t en korrabban nem hallottam prolly-nak roviditeni, de tetszik/ csutortokon) koltozom be, ezert igen gyakran bongeszem a netet (amennyire a melo engedi) Wainuiomatat illetoen. Igy volt ez az iment is, amikor a gugli terkepen bekapcsoltam, hogy mutassa a Panoramios kepeket is.

Raboktem az elsore, es puff neki, ime a cime: “O milyen Fa???” es persze, hogy egy honfitars keszitette 🙂 Az elet apro erdekessegei, nemde?

Itt van a kep, ha valaki kivancsi ra. Meg itt is:

Irok majd rendeset is (meg van egy nagyon rovid, nagyon gyagyas bejegyzes-otlet is a fejemben), csak most szorit a penteki hataridos melo.