Hirtelen bemutató

Huh. Már meséltem itt Nektek a nemrég elkészült, de amúgy folyamatos fejlesztés alatt álló SSIS keretrendszeremről. Akit nem érdekelnek a technikai részletek, az nyugodtan ugorja át a rozsdavörös részt, bár röviden vázolom csak, mert nem ez a lényege a bejegyzésnek, de ismerete sokat segíthet az értelmezésben.

A keretrendszerem az adatáttöltés folyamatának ad egy naplózási felületet, amire jelentések is építhetők, emiatt nagyon hasznos az adatáttöltés üzemeltetőinek. Az alábbi részekből áll:

  • MasterPackage: ez vezényli le az egészet, szabályozza hogy mikor melyik gyerekcsomag induljon )a csomag elnevezés az SQL Server Integration Services package szóból adódik), mi történjen ha valamelyik zátonyra futott, vagy ha éppen sikerült, szóval ő amolyan irányító
  • ChildPackages: az ún. gyerekcsomagok, amelyek tartalmazzák a tényleges adatátvitellel illetve átalakítással kapcsolatos műveleteket, ezekben egy elég részletes naplózás van
  • Jelentések: az előbb említett naplózás eredményeképp az adatáttöltés folyamatával kapcsolatos eredmények log táblákba kerülnek, amelyekre látványos és hasznos jelentéseket készítettem Reporting Services-zel
  • Keretrendszer telepítő: egy viszonylag egyszerű Excel jószág, ami néhány paraméter beírásával, majd azok továbbpasszolásával egy SSIS csomag felé azt elindítja, aminek eredményeképpen létrejön a konfigurációs adatbázis 3 cella kitöltésével és egy kattintással (amennyiben a felhasználó megfelelő jogokkal rendelkezik az általa megadott szerveren)

Nagyjából ennyi, persze jóval több van mögötte, de az ok, amiért most billentyűzetet ragadtam, az az, hogy a mai nap ellátogatott az irodába az aucklandi BI kisfőnök. Clive pedig ígéretéhez híven (erről írtam is nemrég) kicsit egyengette az utamat nála, illetve feldobta nekem a labdát: bemutatott minket egymásnak Daryllel, és megkérdezte, van-e kedvem bemutatni neki az SSIS keretrendszeremet. Hirtelen (és szerencsére rövid) leizzadást követően rávágtam hogy “Persze!” majd gyorsan előkapartam a merevlemez mélyéről a demóként előkészített dolgaimat és bemutattam mind a 4 fázist (amit az előbb vázoltam).

Nem kellett hozzá sok idő, de szerintem tényleg jól használható, tetszett is Darylnek. A végén megjegyezte, hogy nagyon hasznos volna ha hosszú távon valamikor meglátogatnám a vezető fejlesztőjét Aucklandben és együtt dolgoznánk. Ebből persze az még nem derült ki, hogy csak néhány hétre gondolt, vagy átnyergelésre, de ha úgy alakul, szerintem nem zárkózna el az utóbbitól sem. /Érdekes módon az tetszett neki nagyon, hogy a MasterPackage-ben van egy kockaprocesszálás is :)/

Úgyhogy a lehetőséget ma megkaptam Clivetól, terveim szerint márciusban az előadásomat is megejtem az SQL Server User Group találkozón (ez szerencsére elég kislétszámú és baráti közösség sok DBA-val, akik a BI területével keveset foglalkoztak eddig), úgyhogy a dolgaim kezdenek beindulni. Az elszántság és a lelkesedés nekem mindig meghálálta magát. Ezután is törekedni fogok rá, hogy ha az Élet elém tár egy lehetőséget, ne hagyjam ki, ha rajtam (is) múlik!

(Most éppen örülök is, mint majom!)

Blogírás, szubjektivitás

A minap egy blog hozzászólásai között olvastam egy olvasó köszönetét aziránt, hogy a szerző nem csak a pozitívumokat mutatja be Új-Zélandról, mert a Magyarhonban élő olvasók emiatt egy rózsaszínebb képet kapnak az itteni életről, nem pedig reálisat.

A megjegyzés írója teljesen korrekt hangnemben közölte ezt (noha a “mézes-mázos, mint ami sok bevándorló tollából sikeredik, amely csak a happy érzést közvetíti, és az ember hideg zuhanyként éli meg, ha mégsem úgy tapasztalja kint” megfogalmazás érzésem szerint kis csúsztatás azért a valósághoz képest, de mivel nem tudom, hogy mely blogokat olvassa és melyeket nem, ez teljesen helytálló kijelentés is lehet), szóval én is elgondolkodtam rajta. Egyrészt a jelenségen, hogy tényleg úgy adjuk-e közre gondolatainkat, amelyből azt a következtetést lehet levonni, miszerint itt kolbászból van-e a kerítés (vagy inkább szalmakrumpliból és halszálkából, ha már kolbász nincsen), vagy hogy mennyire ez a helyzet és mennyire árnyalják különböző jellegű problémák a mindennapi életet (viszonyítási alapul természetesen a korábbi, Magyarországon folytatott életvitelt véve, hiszen én nem is tudok máshoz viszonyítani).

Való igaz, hogy az általam olvasott (és az egy szem írt) naplók nagyobbrészt a kellemes élményeket örökítik meg, de ez akár nagyon egyszerűen magyarázható:

  • aki megpróbálja a kivándorlást és sikerül neki, az általában jól érzi magát az új környezetben is, kellemes élményként él meg olyan dolgokat is, amit mások esetleg kellemetlennek,
  • akinek valamilyen okból nem tetszik meg az általa kiválasztott ország (ebben hatalmas szerepe lehet annak, hogy nem talál munkát, vagy valamilyen más okból meghiúsul maga a megtelepedés), az általában nem is marad itt, de legalábbis blogot nem nagyon kezd el róla írni, a fene akarja újra meg újra átélni azt, amit egyszer is soknak tartott.

Ezenkívül, ahogy azt Pukke számomra nagyon tetszetősen megfogalmazta az Ausztrál-Kiwi közös fórumon: “Elég sokan fordultak már meg Új-Zélandon ahhoz, hogy a személyes élményeik összessége lefedje a teljes megélhető érzelmi skálát, ellenben gyaníthatóan nincs egyetlen olyan ember, aki Új-Zéland összes településén lakott, összes cégével kapcsolatban állt, s találkozott az összes emberrel, aki itt valaha is megfordult. Ebből adódóan ha mások véleményét egyenként nézed, azok nem fedik le a valóság töredékét sem…”

Minden blog szubjektív, és szerintem a hivatalosabb források sem tudnak teljes mértékben tárgyilagosak lenni, egy irományt mindig átszínez a szerző személyisége, egyéni tapasztalatai. Egy blog esetében viszont nem is nagyon lehet elvárás az objektivitás szerintem.

Továbbá a bevándorló blogok legalább annyira kivándorló blogok is (nem írom ki minden egyes alkalommal, hogy szerintem, de tessék odaérteni, és számításba venni, hogy főként saját tapasztalat alapján írom, amit leírok), amely alatt azt értem, hogy legalább (de még inkább jobban) annyira szólnak az otthon maradt családtagoknak, barátoknak, mint azoknak, akik ugyanazt az országot tűzték ki célul maguk elé, mint a szerző.

Én is még otthonról kezdtem el írni ezt a naplót, ezáltal közelebb éreztem magamhoz a kitűzött célt, összeszedtem a gondolataimat a teendőkről, a magunk számára megörökítettem a készülődés eseményeit. De a fő az első ok volt, mert a blog által úgy éreztem, hogy ha fél lábbal még nem is, de egy kisujj-körömnyivel már ott (itt) vagyok, és mivel ez az egész legalább annyira múlik a lelkierőn mint a tényleges tényezőkön, bizony sokat tud jelenteni.

Mikor megérkeztem ide, és elkezdődött a munkahely-keresés keserves folyamata, akkor főképp saját magam biztatása végett igyekeztem a pozitívumokat kicsemegzéni az új élet történéseiből, és naná hogy inkább azokat tettem közzé ebben a naplóban is. Nem mintha nehéz lett volna ilyeneket találni! Persze – főként magával a munkakereséssel kapcsolatban – voltak olyan élmények is, amelyek nem éppen abban erősítettek meg, hogy milyen barátságos itt minden munkaadó, de azért ez nem ért meglepetésként (az egy kicsit igen, hogy még “otthonról” az nem látszott, hogy az álláshirdetések nagy része inkább csak látens, nincs még mögötte konkrét pozíció, illetve nagyon sok az átfedés).

A mindennapi élet tapasztalatai pedig összességében nagyon kellemesek voltak az 1 évvel ezelőtti életemmel összehasonlítva. Félreértés ne essék, szerettem Magyarországon is élni, de ahogyan a hangsúly is mutatja, nem főképp Magyarországon, hanem úgy élni, ahogyan azt helyesnek tartom. Erre megvolt a lehetőség ott is (vagy legalábbis nekünk sikerült), de azért a jövő nem sok jóval kecsegtet.

Mióta pedig sikerült túllendülni az első fázison és kicsit megvetettük itt a lábunkat, Barnikán kívül már mindenki itt van, a vízumdolgok is előrehaladott állapotban, azóta a blog maga egyfajta kapcsolatot jelent az otthon maradottakkal szemben, akikkel az alkalmankénti skype-beszélgetéseket leszámítva főképp ez a kapcsolattartási eszköz. Emailben ennyi mindent nem írnék le, és nem küldeném el mindenkinek másolás-beillesztés módszerrel. Egyrészt mert tolakodó, másrészt mert nem érdemes a levelesládát teleszemetelni, ha már van egy ilyen dolog, amit pont erre találtak ki.

Én egyetlen igazi kivételt ismerek ez alól, mert Pappito tényleg olyan témákat (is) választ és úgy ír, hogy az szerintem bőven meghaladja egy átlag blogger írni tudását, szóval az ő blogja teljesen más stílus, mint pl. az enyém, sokkal szélesebb közönségnek szól, és ehhez mérten színvonalasabb is, illetve sokkal jobban megfelel olyan követelményeknek, amik az enyémmel szemben fenn sem állnak.

Én megmaradok azon célnál, hogy minél több élményt osszak meg szüleimmel, rokonaimmal, barátaimmal (azokkal is, akiket már a blogírás elkezdését követően ismertem meg), és azt hiszem ez teljesíthető, és ilyen szinten szeretem is írni.

Köszönöm ha elolvastátok!

Ebéd a parton

Életem egyik leghangulatosabb ebédjét éltem át nem sokkal ezelőtt. Mostanság rászoktam, hogy amit hozok magammal ebédre, azt megmelegítem, majd összepakolva az eledelt, evőeszközt, könyvet kiballagok a vízpartra, letelepszem egy padra és ott ebédelek.

Ma is így tettem, az ég még mindig szikrázóan kék volt, találtam egy olyan ülőhelyet, ahol a fejemet nem sütötte a nap, de egyéb testrészeimet sugarai kellemesen melengették.

Ahogy lecsüccsentem, azonnal megragadott a hangulat: az időjárás, a tenger, a hegyek az öböl túlfelén, az enyhe szél, a sétáló emberek, a zene … egyszerűen valami varázslatos élménnyé fonódtak össze…

Két fiatal srác gitáron játszott kellemes dallamokat, az emberek jöttek-mentek előttem. Kicsit kívülálló érzés is volt, de ezzel együtt része is voltam a kompozíciónak. Pont előttem, a part peremén ülve ketten beszélgettek, közvetlenül mögöttük az Oriental parade közeli utcája húzódott a maga meredek partját benépesítő házakkal, fákkal. Csodaszép.

Elméláztam rajta, hogy milyen keveset kell tennem, hogy az irodából ilyen helyre jussak, mégis mekkora út (és erőfeszítés) áll amögött, hogy ez lehetővé vált. Most már csak sétálok hozzá 150 métert, de ehhez 18 000 km-t kellett megtennem, annak minden (közel sem távolsághoz kötődő) velejárójával.

Megérte.

Két keréken át a hegyen…

Másodszorra kényszerülök megírni ezt a bejegyzést, mert sajnos nem online tettem meg első alkalommal, hanem egy saját gépen lévő progiból, ami alapból nem állítja be az auto-mentést (fene az arcát), aztán volt egy áramszünet itt a Datacomnál, és mivel még a szervereknek sincs szünetmentesük, ugrott a virtuális masinám meg azzal együtt minden, amit írtam. De igyekszem pótolni, pedig tényleg jól sikeredett.

Bár a cím bringázásra utal, jóval többmindenről fog szólni a bejegyzés, de nem akartam idióta (na jó ez nem igaz, hosszút nem akartam, az idiótával nincs bajom) címet adni. Ráadásul nem is ezzel a témával fog indulni a történet, de mivel most ma van (ki gondolta volna) én meg most írom a blogot (vagy esetleg ma?) ezért nem esem logikai csapdába, ha elárulom, hogy amikor kikecmeregtem az ágyból a második ébredést követően reggel 7 körül, a napsütést szuperfinom érzékszerveimmel érzékelve rögtön úgy döntöttem, a teraszon reggelizem.

Az elhatározást tett követte: bementem a fürdőszobába – vannak dolgok, amiket nem lehet halogatni még a napsütéses reggeli kedvéért sem –, majd tényleg a dekken fogyasztottam el a fokhagymás-lilahagymás pirítósomat. Közben a napocska sem volt rest, jólesően melengette fiatal csontjaimat.

Az első falat előtt azonban körbejártam a házat, mert alig hittem el, hogy egyetlen felhő sincs az égen. Szó szerint nem láttam egyet sem! Szikrázóan kék volt mindenütt, öröm nézni az ilyet 🙂 Erről eszembe jutott az Aotearoa kifejezés, meg hogy amúgy nem véletlenül hívják ezt a nagy fehér felhő földjének (tudom, hogy hivatalosan nem föld van itt, de ez olyan szépen alliterált), mert látszólag a semmiből is képes néhány tisztességes szürke óriás kerekedni akár percek alatt.

Némi “áthallással” eszembe jutott a vasárnapi Botanic Garden rendezvény is, ahol a nyitó dalt egy helyi Dalos Lajos énekelte, “Christmas time in Aotearoa” címmel. Teljesen olyan volt, mint egy tiroli sramlizene. Viszont a dallama a fejemben maradt, úgyhogy egész reggel ezt énekelgettem, ezzel boldogítottam Gabit is, miután felébredt, sőt még a buszmegállóba menet sem tudtam magam visszafogni.

Ez a rendezvény európai országok kivándorlóinak műsora volt, ahol összesen talán 7 nemzet tagjai mutatták be (ex-)hazájuk énekeit, táncait. Alapvetően karácsonyi témájúakat, de ez sokszor átfordult népzenébe, ami egyáltalán nem volt gond. A magyar csapat először 3 karácsonyi dalt adott elő, majd különféle táncokat mutattak be. Nagyon jólesett nézni őket és magyar zenét hallgatni ilyen módon, még az én gyökerektől mentesebb lelkem is örvendezett. Viszont – hogy mégse hazudtoljam meg önmagamat – az igazi áhítat mégis akkor kerített hatalmába, amikor az ír percek végén egy 10 év körüli lány egyedül szteppelt. Nem tudom pontosan megfogalmazni miért, de akkor gombócot éreztem a torkomban és örömöt a szívemben (még néhány könnyet is a szememben, de ők aztán mégsem akartak kijönni).

A lengyel kontingens zenéje Lagzi Lajcsi és a techno ötvözetére hajazott leginkább, és bár szépen táncoltak, nagyon hosszúra nyúlt a műsor. A svájci-német nyugdíjas együttes sem adta alább, legalább 6 dalt énekeltek, de 2-3 is elég lett volna. Ráadásul rajtuk sem látszott, hogy élvezték volna. A walesiek éneke hasonlóképp nem bizonyult fülbemászónak, de ők legalább láthatóan jól érezték magukat, és ez kellemessé tette a műsorukat. A rendezvényt a svédek zárták, akik a hűvös estében (mindenki már kabátban, dideregve üldögélt) mezítláb meneteltek át a nézőtéren keresztül a színpadra. A dalaikat sajnos nem tudtam igazi odafigyeléssel hallgatni, mert Bence meglógott, én meg utána…

A rendezvény másik maradandó hatása, hogy a Shell Sound helyett inkább Shrill Soundként érzékelt helyszínen huzatot kapott a fülem (én magam már jóval korábban :)) aminek eredményeképp egész hétfőn fájt, kedden-szerdán már jobbára csak zúgott, ma meg mint az indexlámpa: zúg-nemzúg-zúg-nemzúg. Pedig a Volga nincs is közel.

Hogy végre a címadó témakör is képbe kerüljön, elárulom, hogy a koncert napján vettünk Gabinak egy számunkra új, még sohanemlátott, de egyébiránt használt bringát. Én ugye még Aucklandben beszereztem magamnak egy csudajó, kék (lehetne akár csudakék is) versenycangát, ami azóta is oltári jól megy (hosszas halogatás illetve utánajárás után sikerült rájönnöm, hogy a Presta szelepes gumit olyan pumpával is fel lehet fújni, amin semmilyen szelep sincsen, csak maga a csonk), szemfülesebbek képet is láthattak róla a korábbiakban.

Gabi új szerzeménye – itt az ajándékokat szerintem a Jézuska helyett a trademe hozza, mint ahogyan ezt is – kicsit rozsdás meg öregecske, de a fékje szigorúan fog, az asszony szerint a váltója leheletfinoman ámde hatékonyan teszi a dolgát (persze ez lehetne egy borgőzös lehelletű, rummal ötvözött, karib tengeri kalóz pállott kigőzölgése is), az ülése meg nagyon kényelmes számára. Amúgy amolyan összvér fajta, félúton a monti és a versenybringa között. Mivel Gabinak az utóbbi nem a világa, de azért aszfaltúton könnyebb a vékonyabb kerekűt hajtani, inkább ilyet keresgéltünk, mint hegyekre, terepre alkalmas fajtát.

Ezek után már mindketten alkalmasak vagyunk egy-egy kellemes bringatúrára, a többiek közül pedig Rebi alkalmatlan (szándék hiánya illetve az ebben való hajthatatlanság miatt az ő mindenkori – nemlétező – kerékpárja is hajtatatlan marad), Bence meg mivel mindent szeret, ami mozgással jár (legalábbis eddig nem találtam általános kivételt erre), hamar fog csatlakozni hozzánk. Amíg nem sajáton, addig a miénken. Úgyhogy ez volt a következő lépés: bringás gyerekülés.

Ehhez ismét a trédmí segíségét hívtuk és végül tegnap 8 óra után boldog tulajdonosai lettünk egy jó kis ülésnek, amin egy rövid próbakörre elvittem Bencét, de az igazi majd ma következik, ha még délutánra is jó idő lesz (mer’ ugye sohase lehessen tudni a méNZeknél).

Hab a tortán, hogy az előző tulajdonos egy svájci fickó, aki a Munkagyüi Minisztérium kisebbségekkel foglalkozó szervezeténél dolgozik, és sokat tud a bevándorlókat segítő intézkedésekről, jelenlegi lehetőségekről. Ráadásul mondta, hogy ha valami ezzel kapcsolatos kérdésünk van, keressük meg nyugodtan, szívesen segít.

Mazsola (vagy csokidarab, ki-ki amit szeret) a torta tetején lévő habban, hogy egy oltári aranyos border collie juhászkutyája is van, akivel mindkétszer sokat játszottunk (egyszer csak kipróbáltuk a cuccot). Nagyon aranyos, hiányzott is Barnika, mikor erről eszembe jutott, de az ő ügye is folyamatban, még ha kissé lassabban is.

Hazafelé utat illetően úgy döntöttem, hogy bár tudom, hol lakunk, de most át is érzem, milyen odajutni. Ez csak annyit jelent, hogy ki akartam próbálni, emberi erővel mit jelent megmászni azt a gerincet. Az út maga nem hosszú (gugli maps szerint 8,2 km), de az a 2 km-nyi emelkedő, ami kb. 150m szintemelkedést jelent, bizony rendesen kivesz az emberből. Én bevallom őszintén, kijöttem a gyakorlatból (még őszintébben: sosem voltam benne, mert ennyit felfelé nem szoktam bringázni), úgyhogy hamar tolásra kényszerültem. Most már tudom, hogy amit az ember kocsival vagy busszal simán teljesít, és fel sem tűnik neki, de mégis nagyon kemény tud lenni néhány kilométer is.

De azért megérte, az ember gyalogosan vagy esetleg saját erőből hajtott járgánnyal ismeri meg csak igazán az utakat. Nekem most sikerült 🙂 Lefelé meg már ment a bringa mint a huzat, szerintem az 50-60 simán megvolt a meredekebb részeken.

A sík terepen még fenntartottam a 30-as átlagot, de azért jólesett hazaérni. A kölköt is beültettük, csak a pár perces próba után üvöltött, mert nem akart kiszállni. En viszont nem voltam hajlando meg vinni, mert botor módon torokfájós időszak végén vállaltam be ezt a huzatos bringázást, úgyhogy elfogott a nyűgösség, de igazából megérte!

Nagyon örülök, hogy teljesültek a két kereket illető vágyaim, és hétvégén már mehetünk is Orongorongo felé bringával, ha nem is mind a 4-en, de hárman simán.

Buszon, vonaton, otthon

Már régen írtam (a múltkorit nem számolom, mert ott lényegében képeket tettem csak fel), aminek oka több dologban lelhető fel:

  • sok munkám volt (még vasárnap is),
  • még több munkám volt (ilyenkor 9 után értem haza),
  • lefoglalt az Immigration-re való felkészülés is,
  • mikor hazaérek, Benci mindig olyan virgonc, hogy csak na, és nem is tudok, meg nem is akarok olyankor gép elé telepedni, mikor pedig elmegy aludni 9 körül, már én is fáradt vagyok.

Ez nem panasz volt, mert igazából (na jó, a 2. pontot nem annyira) élvezem mindegyiket, mert az élet attól teljes, hogy van benne jó is rossz is, könnyű is nehéz is.

Félre a rizsával (még ha basmati lenne, esetleg maradhatna), más dologgal kapcsolatban zubognak bennem a szavak. Alig bírom visszanyomkodni őket a fejembe, hogy ne csapatostól jöjjenek, hanem csak szépen, sorban, egyesével.

Reggelente mindig (alapvetően) busszal utazom Wainuiból Lower Huttba, ahol vonatra szállok (ezen drágaszágokról is lesz majd szó, mert a vasutas vér nem válik vízzé /bár hosszú évek után az állandó alkoholtartalma igencsak megnőhet) és begurulok Wellington központjába. Az ezt követő séta hangulatát a múltkori képnaplóval már érzékeltettem, most inkább a megelőző fázisok kerülnek terítékre.

Busz

Nem szerettem buszozni régebben, mert olvasni nem tudok (megfájdul a fejem olyankor), ami pedig komoly hátrány a vonattal szemben. Itt viszont két okból mégis simán belefér:

  • gyönyörű a környék (ahogy hazafelé átérünk a gerincen és feltárul a zöldellő fák borította hatalmas hegyek által körülölelt völgy, az minden egyes alkalommal örömmel tölti el szívemet),
  • reggelente pont annyi időt vesz igénybe a szemtornám, amíg beérünk Lower Huttba.

Két busz szokott jönni a 8 előtti pár perces időszakban, igazából a véletlentől függ, hogy melyik ér oda előbb a megállónkba. Az egyik (160-as) nem tesz egy plusz kört (Parkway loop), a másik (165-ös) – általam nemes egyszerűséggel csak falujárónak hívott – bemegy a Parkway nevű részbe, felszedni az ottaniakat is.

Ugyanazt a vonatot érem el mindkettővel, úgyhogy jobb szeretem a falujárót. Ez még a kezdeti időszakból van, amikor a buszon sokkal jobb idő volt, mint kint (időnként még fűtés is! 🙂 ) de most már amúgy is.

A napokban méláztam egyik reggel a bordó/piszkosfehér csíkos ülésen bambulva, az ablak mellett hol lassan, hol gyorsan siklott tova a zöld udvarok szegélyezte takaros porták sora, a nap ragyogva szórta sugarait ránk, egyszerű halandókra, és az élet szép volt (van, lesz, több igeidőt nem tudok).

Nem szokott megtelni a jármű, mindenki kényelmesen elfér, az utasok jelentős részét látásból ismerem is:

  • a terebélyes asszonyság a szomszédból, aki a Wainui High Schoolban dolgozik, és 3 megállót jön a suliig,
  • két 6-7 éves kislány, akik a Parkway loop első megállójában szállnak fel, az anyjuk meg integet utánuk (egyikük – egy kis szőke – nagyon aranyos, amolyan tündéri és gyermeki, Hanah Montana táskájával mindig sietve teper és veti le magát egy ülésre, aztán kapaszkodva az előtte lévő ülés támlájába, mereszti szemét a nagyvilágba, hogy a Rosemary sulinál szálljon le),
  • egy kötött sapkás, 50 körüli nő, aki mindig ott száll le, ahol ránézésre semmi értelme, mert más busz nem jár arra, ő pedig mindig beül a megállóba, miután kiszállt,
  • két, sötétbarna bőrű, általam felsősnek beazonosított lány, fogszabályzóval, görnyedt tartással,
  • a buszból kinézve egy szőke lány bandukol mindig a 170-es megállója felé, akinek a két legjellegzetesebb vonása, hogy mindig mosolyog, és oltári módon piros az arca, szerintem egyszer leégett, aztán azóta mindig 🙂
  • a Parkway loop utáni első megállónál szokott felszállni két ázsiai származású kissrác (egyik tutira alsós, a másik már talán felsős), akik a világoskék-sötétkék egyenruhájukban olyan büszkén feszítenek, ingben-nyakkendőben, mintha dörzsölt üzletemberek lennének. Főként a kisebbiknél figyeltem meg egy nagyon lazának, vagánynak látszó mozzanatot, ahogyan a Snapper kártyáját beteszi a zakója felső zsebébe.
  • ahogy ráfordulunk a gerincre vezető útra, a 170-es busz megállójában 4 középiskolás lány várja mindig a busz, piros felsőben, szürke-fehér kockás szoknyában, úgy ülnek a megállóban, mint fecskék a villanydróton,
  • beérve Lower Huttba egy dagi nő szokott felszállni, szegénynek nehezen megy a két lépcső teljesítése, aztán azt sem irigylem, aki mellé leül, mert az ülések nem teljesen kétszemélyesek, vagy ha igen, akkor ebből ő másfél,
  • a Rosemary sulinál egy göndör hajú, 11-12 év körüli srác szokott felszállni, akinek ritka jó dumája van, meg az egész hanglejtése olyan, mint az igazán jó humoristáknak van, szoktam hallgatni a poénjait, de tényleg főként a beszédstílusán szórakozom 🙂

Vonat

A busz pont az állomásnál tesz ki, csak 10 métert kell mennem a peronig! Mostanság nagyjából középen szoktam felszállni, ahol már látásból szintén sok embert ismerek. Annyira nem jegyzem meg a rájuk jellemző, személyes apróságokat, mert az út nagy részén olvasok. Ha meg nem, akkor az öböl hullámzó vizét nézem, ami a sínektől kb. 5 méterre morajlik. Csudajó!

* * *

Szóval ezeket minden nap tapasztalom, és ahogy ez történik, egyszerűen úgy érzem: Itt a helyem, ide tartozom. Nem csak, vagy nem pont a buszra (de oda is), hanem Új-Zélandra.

Boldog vagyok itt, pláne azóta mióta Bence, Gabi és Rebi megérkeztek (már csak Barnika hiányzik, de ő nagyon-nagyon)

MartinIsti munkába megy

Ha még régen írtam volna ezt a bejegyzést, lehetett volna a címe Isti iskolába ingázik, de hát azok az idők már elmúltak.

Mostanság ritkán adok hírt magamról a blogon keresztül, ezen majd igyekszem javítani, ami valószínűleg sikerülni is fog, amint túlélem a pénteki határidőt, mert bizony élesben kell beüzemelnünk a teljesen átdolgozott SSIS csomagokat, ami sosem egyszerű. Egyrészt mert nincs közvetlen hozzáférésünk az éles környezethez, így össze kell rakni egy telepítési doksit meg külön batch fájlokat (nem is szólva arról, hogy biztos kell bogarakat is irtani majd, az meg közvetítővel eléggé nehézkes szokott lenni…), másrészt mert ez sosem szokott zökkenőmentesen, a tervek szerint menni.

Emellett ott van még a család vízum-ügyintézése, amit kicsit eltökörésztem, de erről majd később, ha már kiderült pontosan, hogy mi a helyzet.

A mostani bejegyzés csak egy egyszerű képsorozat arról, hogy milyen útvonalon járok dolgozni, miket látok miközben sétálok. Ha a blog nem alapvetően rólam szólna, hanem elsődlegesen NZ-ről, akkor lehetett volna a címe Pillanatképek Wellington reggeli életéből.

Furcsa érzés visszagondolni nem is olyan sokkal korábbra, hogy pl. tavaly tavasszal (magyar éghajlat-számítás szerint) villamos-villamos-metró-Dózsa György út aluljáró útvonalon zötykölődtem nap-mint-nap, majd a puccos váci úti irodák csillogásának árnyékában megbúvó hátsó utcák hugyos-mocskos világában, az óhaza “leginkább kedvelt” kisebbségének kiabálása közepette talpaltam a régi raktárépületből kialakított irodába.

Aztán – hatalmas minőségi ugrásként – nyártól kezdve már az Infoparkba jártam bringával, amit nagyon szerettem. Ha nem jött volna közben az NZ dolog, bizonyára maradtam volna még ott egy jó darabig.

Most pedig… most pedig a tengerparton sétálgatva, élvezve a napsütést (kivétel pl. ma, de ez az első olyan alkalom mióta Wainuiomataban lakom, hogy akkor is esett az eső, mikor munkába mentem vagy onnan jöttem), a hegyek látványát…szóval ilyen környezetben zajlik egy átlagos reggelem:

Wainuiomata – buszmegálló

Ezeket a képeket elnézve újból felötlik bennem a gondolat, hogy olyan helyen lakunk, ahová eddig nyaralni, üdülni jártunk. Most pedig nap mint nap itt vagyunk 🙂 Persze amikor esik az eső és/vagy hideg van, akkor nem olyan nagy élmény, de bízunk a nyárban, és amikor süt a nap akkor tényleg gyönyörű. Bár a képek kicsit csalnak, hiszen a valóságban még szebb!

Lower Hutt – vasútállomás

Wellingtonban, a tengerparton az irodámig

Munkahelyem (a vajszínű ikertorony baloldala, első emelet)

Ha olvasnivaló terén nem is tettem ki magamért, a képek szerintem szépek. Akár még arra is megfelelőek, hogy valaki szó szerint képet kapjon arról, milyen Wellington egy átlagos, napsütéses reggelen. (Én anno keresgéltem ilyen jellegű képeket róla, de nem találtam.)

A hétvégén igyekszem orvosolni a hosszú szünetet a bejegyzések folyamában, addig is köszönöm a türelmet!

Oktatási eszmefuttatás, avagy MI történt

Az NZ-re utazasomat megelozo idoszakban tobbszor felmerult a ket orszag oktatasi modszertana kozotti kulonbseg. Szandekosan nem szinvonalat irtam, mert az itteni helyzetrol legfeljebb masodkezbol kapott infom van, masreszt a kerdes valoszinuleg egyreszt arnyaltabb, hiszen az oktatas sikeressegenek legjobb merceje a diak felnottkori elete.

Masreszt azert foglalkoztat most ismet a kerdes, mert Rebinek jo sulit kell majd talalni, de ez meg odebb van, mikor mar o is itt lesz.

Ehelyett inkabb maskent megkozelitve ontom szavakba a gondolatiaimat, a sajat peldamon szemleltetve. Masen ugysem nagyon tudnam.

“Az elozo resz tartalmabol:” pecsi gyerek voltam vilageletemben (legalabbis igy erzem), csak az egyetemet kovetoen keveredtem el ama szep varosbol. Az altalanos iskolaim altalanosak voltak, a 4 felsos evet a Siklosi Utiban kifejezetten szerettem, tobbszor tudatosan is boldognak ereztem magam akkortajt (a szerepjatekkal valo megismerkedesem is ekkorra teheto a MAGUS reven /mi igy ejtettuk, ahogy irva vagyon, semmi “á” vagy “sz” … bocs Csanád ;-)/)

A kozepiskolak kozul – nemi szuloi rahatasra – a Radnotit valasztottam, a jobb napokat is megelt, akkorra inkabb mar a mult dicsfenyeben sutkerezo kozgaz szakkozepet. Nem bantam meg, hiaba voltak mas, talan jobb (hiru) sulik, ahova jo felvetelivel bekerulhettem volna.

Jo tanulo is voltam, meg nem is. Ha tanultam jo voltam, ha nem akkor (idonkent nagyon) nem: statisztikabol alltam bukasra is, matekbol masodik vegen kettes… es nem a tanarok hibajabol kifolyolag, sot a matektanaromat nagyon becsultem, mert bar tavolsagtarto volt, jol, okosan tanitott. “Csak” figyelni kellett. 3.-4.-re rajottem erre, es ugymond forditottam egy nagyot a dolgok allasan: elkezdtem tanulni, hogy majd bejuthassak a kozgazra. Eredmeny: egy szamomra nem sokat ero (de annal tetszetosebb) erettsegi es egy 13 pontos kozponti matek felveteli (15-bol, nem 100-bol), ami akkortajt nagyon jonak szamitott. Fel is vettek, 74 pontom lett a 71-es ponthatarnal 3-mal tobb.

Ismertem a volt osztalytarsaim kozul olyat, aki puccos gimibe ment, de megsem vettek fel. Hogy mit szeretnek ebbol kihozni? Azt, hogy bar lehet altalanositani az iskolakat illetoen, ha valaki okos es elszant, siman felul tud emelkedni a koztudat diktalta korlatokon. Nem mindenki, de tapasztalatom alapjan az elszantsag+kitartas inkabb hianycikk, mint az esz.

Nem jartam kulontanarhoz (csak matek szakkorre 4.-ben), nem voltak ismeroseink a kozgazon, a szuleim nem voltak diplomasok (tehat nem nehezedett ram az elvaras, hogy nekem is KELL diplomat szereznem) – Papám igen, de o egy mas kategoria, mas miatt, de egy eletre a peldakepem, ahogyan o allt a vilag dolgaihoz, es azt hiszem jocskan ezen az eleten tul is szeretni fogom ot, nagyon.

Az egyetemrol nincs nagy velemenyem, de ez mar tenyleg szubjektiv dolog. Meg nagyon buta evfolyamtarsaim kozul is szep szammal akadtak, akik el tudtak vegezni, az okosabbak kozul meg volt, aki nem, vagy csak eves kesessel. Tehat itt sem elsosorban csak az esz dominalt, hanem a kitartas, szorgalom, vagy epp a kevesse becsuletes megoldasok.

Mielott barkinek a “savanyu a szolo” ugrana be: nem vereztem el, 5 ev alatt siman befejeztem. Sot, meg ket masikat is elkezdtem, de azokat 1-1 ev utan abbahagytam. A kozlekedesmernokinel az volt a vegso indok, amikor egy ottani tanar (akit mashonnan igen jol ismertem) azt mondta: hagyjam, semmi ertelme masoddiplomakent. Az ELTE infot meg azert melloztem, mert bazi sok idobe kerult (Bence is mar megvolt), es csak nagyon sokara, nagyon attetelesen valhatott volna hasznomra a mostani teruletemen, ha egyaltalan…

Szoval oktatasi szempontbol Istike sikeres, szep hatterrel rendelkezik, de nezzuk meg, konkretan mi szerepe van ennek ITT es MOST: 
(meg egyszer hangsulyozom, hogy en nem altalanossag! Lehet vitatkozni, de az en esetem ilyen, maset pedig nem ismerem ennyire behatoan, es hozzateszem, nem voltam csodagyerek, meg kimagasloan okosnak sem mondanam magam, legfeljebb annyit, hogy megvan a magamhoz valo eszem, ami egyes teruleteken elegendo, mas teruleteken meg tudok kerdezni)

2,5 eve csinalom a Microsoft BI-t, mindenfele elokepzettseg nelkul, es szerintem az illeto cegvezetonel (akinek jovoltabol elindulhattam ezen a palyan) a felvetelkor fontosabb volt az angoltudasom es az IT iranti erdeklodesem, mint a diplomam. Az MS vizsgakat tanfolyamok nelkul vegeztem (bar voltam egyen, az tipikusan “aki nem tudja, az tanitja” jellegu volt), a tudasom gerincet a munkatapasztalat adja, melyet nagymertekben kiegeszitenek a szakmai ekonyvek es netes forrasok.

Hogy a monolog vegen (igazabol nem errol akartam most irni, ugyhogy az a tema a kovetkezo bejegyzesek egyikeben kerul majd elo) feltegyem az i-re a pontot: itt NZ-n egy munkaltatot sem erdekelt a diplomam (csak az MS Certificate-ek), sot az Immigrationnel a WP kerelemhez meg a fenymasolatat sem kertek el!
(A PR-nal asszem azert kelleni fog, de fokepp burokratikus okokbol kifolyolag.)