Helyzetjelentés

Nem tűntem el (de igen), és bár fontolgattam hogy hagyom a blogírást a fenébe jövőbe, rájöttem hogy nekem is jó ha megörökítem magunknak a történéseket, ha meg Nektek is ezt kellemes olvasni, hát még jobb.

Szóval az elmúlt hetek-hónapok történései dióhéjban:

  • Sok a munka, többek között mert telhetetlenek az ügyfelek, illetve benne vagyok a “több felelősség, jaj ez mennyire jó az önbecsülésemnek” mókuskerékben, amiről a jelek szerint tudom ám hogy mókuskerék, mégis csak szaladok benne mint a kék, punk sündisznóval (igen, Bence egyik kedvence mostanság a Sonic Generations) keresztezett mókus. Ennek ellenére, vagy pont ezért a munkával töltött idő jelentős részét élvezem. Amit nem, hogy amikor a North Shore északi csücskéből a város déli részeibe kell járnom, akkor az irodában reggel még nincs senki mikor lerakom a motort és busszal/taxival megyek tovább, illetve délután/estefelé már nincs senki mikor visszaváltok a motorra. Jobban kedvelem a későn kezdek-korán végzek verziót, de az ritkábban jön össze. Viszont már egész jól beszélek MDX-ül (ha nem tudjátok mi ez, ne nézzetek utána, nem érdemes 🙂) és elkezdek a közeljövőben egy ToastMasters kurzust, aminek a végén nem a kenyérpirítói tudásomról kapok majd oklevelet hanem ha minden jól megy, megtanulok nyilvánosság előtt jól beszélni, de legalábbis hozzászokom ahhoz hogy sokan figyelnek miközben szövegelek.
  • Más jellegű időrabló tevékenységem, hogy felelevenítettem ’90-es évekbeli kosárlabda iránti érdeklődésémet (ami akkor is és most is főképp TV közreműködésével nyilvánult meg), és ugyan csak egy csapat meccseit nézegetem (NBA iránt érdeklődőkkel szívesen cseverészek e témáról ;-)), a mostani zsúfolt szezonban ez heti 4-5 meccset jelent, szóval ez az idő nem blogírásra fordítódik. Ami egyfelől nem baj, mert szeretem nézni, másfelől sok időbe tellik.
  • Elkezdtem venni játékokat Steamen keresztül, és ha eljutok odáig hogy esténként beindítok egyet (miközben Gabi a TV-s sorozatok áttekinthetetlen szövevényeibe ássa bele magát), akkor az szintén azzal jár, hogy semmi másra nem szánok időt aznapra. A mostani favorit a Deus Ex – Human Revolutions ami jó. Mármint nem feltételnül az a jó hogy játszom vele, hanem maga a játék. Amúgy pedig a R.U.S.E. az aktuális favorit stratégiai téren.
  • A hétvégék elröppennek könnyen, tekintve hogy lusta vagyok korán felkelni (pedig ha a hétköznapokhoz hasonlóan 5-6 felé kipattannék az ágyból, mennyivel több időt tudnék hasznos dolgokra fordítani! – de mivel tudom hogy nem azokra fordítanám, miért is erőltessem ;-)) aztán meg nagy körre viszem Barnit, majd szép idő esetén elmegyünk valahova családostul élvezni a napsütést, tengert, akármit, rossz időben pedig benti játszótéren nyomulunk a kisemberrel.
  • A motorozás megy, már több mint egy éve gördülök 2 keréken dolgozni és nagyon megszerettem. Eljutottam addig az érzékeny pontig, amikor az ember rutinból azt gondolná hogy már mindenre képes, de ilyenkor kell önfegyelmet gyakorolni (ha már eljut idáig az ember hogy ennek tudatában van, szerintem már egy komoly lépés a biztonságos(abb) motorozás felé). Viszont akik azt híresztelik hogy “ne lakj a ‘Shore-on mert a híd az halálos”, nos eme véleményük nem feltétlenül a valóságot tükrözi. Noha nagyjából igazuk van, az állítás ki nem mondott része mintha arra utalna hogy más helyekről bejutni a városba egyszerűbb. No, Ellersliebe meg Manukauba sokat járva én azt mondom hogy az SH1-nek a hídtól/belvárostól délre eső szakasza motorral sokkal keményebb mint a híd és a North Shore. Egyrészt mert keskenyebbek a sávok, a forgalom mindig nagy, valamint az autósok kevésbé együttműködőek, talán még némelyik be is kíván tartani mikor látja a tükörben hogy indexelve kerülgetem a kocsikat. Az északi részen már végigmegyek az Oteha Valley felhajtótól egészen a hídig a sorok között viszonylag zökkenőmentesen, de másutt ezt nem mindig sikerül megjátszani még délidőben sem. A motorosok egymással egész előzékenyek, csak nagyon ritkán fordul elő hogy nem húzodom udvarisasan félre a mögöttem, a sorok között gyorsabban szambázó “sporttárs” elől (ha neki nem elég az 50-60 kmh hadd menjen), meg fordítva sem szokott gond lenni, bár múlt héten volt egy figura aki 20-30-cal totyogott, ami önmagában nem baj, csak egyrészt össze-vissza lassított-gyorsított illetve nem volt benne annyi hogy elengedjen még akkor sem, mikor már jóideje ott mentem mögötte, kíváncsian hogy mit lép. Nem lépett semmit, úgyhogy átmentem másik két sáv közé és úgy előztem meg.)
  • A Coromandel félszigetet is meglátogattuk 4 gyönyörű nap idejére (abban az időszakban szerintem hetek (hónapok?) óta az volt egy egyetlen 4-napos periódus, amikor végig sütött a nap), és azt kell hogy mondjam: Coromandel gyönyörű, még a mi Új-Zélandon csodás tájaihoz szokott szemünknek is. Néhány kép ízelítőül Cathedral Cove környékéről alant (ami engem még jobban megragadott mint a forróvizes partszakasz, ami viszont a klassz hullámzással nyújt maradandó fürdési élményt):
  • képek
  • Bence cseperedik felfelé, október környékén iskolás lesz, most meg az oviban tanítják okosságokra: számolás, betűzés, játék kifulladásig a friss levegőn, szocializálódás a többi gyerkőccel (ez az, amit nem lehet otthon sehogyan sem), és viszonylag elégedettek vagyunk az ovónőkkel illetve magával az intézménnyel. Most már heti 5 napot jár, időnként nem szereti de olyan azt hiszem csak egyszer volt, mikor megkérdeztem délután hogy “Jó volt az oviban?” – és nem a szokásos igent kaptam válaszul.
  • Bence mostanában boldog, múltkor újrakezdte a LEGO Star Wars III-at, és szerette volna ha Boba meg Jango Fett illetve Darth Vader is játszhatóak lennének, amit általában kódokkal oldottunk meg korábban is. No, elintézem neki hogy Darth Vaderrel is lehessen, utána közölte velünk hogy boldog lett ettől 🙂 Azóta boldog mikor játszótérre megyünk, mikor beszerzek neki egy új rajzfilmet, kap valami finomat, stb. Tegnap azért is boldog volt, mert mi vagyunk a szülei! Mikor keresztkérdésként rákérdeztem hogy mi lenne ha nem mi lennénk a szülei, rögtön lefelé görbült a szája és nem akarta, szóval jól értette mindkét kérdést!
  • Rebi is jól elvan, nagyon szépen fest és rajzol, gondoltam hogy egyszer rászabadítom a motoromra hogy fessen rá valami jót. Az itteni suliját egész megszerette, és bár küzd a kamaszkor szokásos nyűgjeivel (pl. hogy az elképzelési és a gyakorlat az én megítélésem szerint nem feltétlenül fedi egymást, de ez az amit nem lehet megmagyarázni egy tizenévesnek, hanem a saját bőrén kell a horzsolásokat megtapasztalni – ki nem emlékszik erre a saját életéből? ;-)), de azért összességében szeretem ahogy áll a dolgokhoz.
  • Reggelente futok, ami jólesik, bár fél 6-kor még bazi sötét tud lenni a fák között és főképp Barni fehéren villogó fara mutatja hogy merre kell menni hogy ne essek be a bokrok közé.

És akkor a beígért képek:

Ehhez a diavetítéshez JavaScript szükséges.

Esetleg érdemes megkérdeznem, hogy melyik témakör vált ki nagyobb érdeklődést az Olvasóközönségből a fentiek közül?

/Azt hiszem merném borítékolni hogy a PC-s gammák meg a kosárlabda nem sok szavazatot fog kapni szemben pl. Coromandellel, de ezen az volna a csodálkoznivaló ha csodálkoznék!/

Motorral a munkába!

Mivel a múltkor sikerült a “motoros jogosítvány” nevű gyűjtögető játékban elérnem az első szintet, már csak (rövid) idő kérdése volt, hogy a gyakorlatban is kipróbáljam a piros kétkerekűt (nem összetévesztendő Bence kétkerekűjével!), ami hamar meg is történt: még azon a szombaton mentem egy próbakört vele Waitakere kevéssé forgalmas útjain. Fantasztikus élmény, teljesen más, mint azt előre el tudtam volna gondolni. Mind a biciklizétől, mind az autóvezetéstől teljesen távol áll, nem is igazán tudom leírni az élményt magát. Mindenesetre nagyon élveztem, ez a lényeg.

Ezt követően némi szünet állt be, mert noha a rendelt sisakom megérkezett a Coleman Suzuki boltba (ahol a kuponom mellett még egy kis kedvezményt sikerült kialkudnom a csizma-kesztyű-sisak trióra), de a hét második felét New Plymouthban és Wellingtonban töltöttük. Ez külön bejegyzést megér, remélem lesz alkalmam nyélbe ütni. Ami még ehhez a témához tartozik: Taranakiban van a 1tonne nevű motoros bolt, ahol nagyon jó ár/érték arányban megvettem a dzseki+nadrág duót, úgyhogy teljes a felszerelés!

Visszaérkezést követően már nagyon izgett-mozgott bennem a sajtkukac, úgyhogy március 1-én, egy szép keddi napon hamarabb elszabadultam a munkából és kibuszoztam Attiláékhoz, ahol Gabiék már vártak rám a hacukámmal. /A buszozás maga is érdekes volt, arrafelé, iskolaidőt követő fél órában teljesen más az utazóközönség, mint amit amúgy tapasztaltam az ingázás során, élveztem nagyon, amolyan igazi, intenzív tapasztalás volt./

Beöltöztem, memorizáltam az útvonalat, aztán a csizmát visszacseréltem a cipőre, mert nem tudtam még benne rendesen váltani és irány hazafelé! Mivel szerettem volna elkerülni a csúcsforgalmat és főképp azt, hogy felfelé kelljen elindulnom bármilyen kereszteződésnél/lámpánál, ezért kissé hosszabbra vettem az útvonaltervet, ami végül hozta is a várakozásoknak megfelelő eredményt:

Azért meglehetősen elfáradtam a végére, de sikerrel vettem az akadályt és a forgalomban való elnavigálás is jól ment.

A héten még gyakoroltam majd’ minden nap (kivéve péntek-szombat az eső miatt), illetve a buszokból is elegem lett, úgyhogy gondoltam jövő kedden már kétkeréken indulok dolgozni.

Elérkezett a március 8-a, én pedig a már szokásos, reggel 5-kor való felkelés és Barniséta után behámoztam magam a motoros szerkóba, vettem egy nagy levegőt, lelkiekben felkészültem az útra és 6:16-kor, mindenféle nehézség nélkül kigördültem az udvarunkból, az oltári meredek feljárón.

Nem gondoltam volna, hogy ez már késő lesz, mert már az Oteha Valley felhajtónál rátérve az autópályára dugóba keveredtem. Némileg elkeseredtem, hogy ha még ez sem elég, akkor mikor induljak? Aztán nem volt időm gondolkodni, mert figyelni kellett a forgalomra. Miután néhány motoros (meg egy robogó) elsöpört mellettem, beálltam mögéjük és mentem egy kicsit a sorok között. Nem is tűnt olyan vészesnek így elsőre, de aztán mikor egy motorosrendőrt észrevettem, inkább maradtam annál a megoldásnál, amiről biztosan tudom, hogy teljesen szabályos. Szerencsére ekkor már 40-50 körüli sebességgel haladtunk, ami már megfelel. Én hivatalosan amúgy is csak 70-nel mehetek (80-ig fel-felmegyek, ha nagyon jönnek mögöttem és csak kétsávos a sztráda), meg első nap nem is nagyon rohantam mindenáron.

A mélygarázs bejáratánál még szöszöltem kicsit, mert elgémberedett ujjaimmal nem tudtam kihalászni a zsebemből a kapunyitót, illetve ha leveszem a kesztyűt, akkor hová rakom, miközben a motort is tartani kell a meredek lejtőn, fékezem a hátsóval és navigálok a nyitóval. Szerencsémre egy kollegina is épp akkor érkezett, aki kinyitottam helyettem a kaput. Ezután a belső kapu nyitásával is elbénáztam, majd az is sikerült külső segítséggel.

Leparkoltam a motort, kifújtam magam és dokumentáltam az időt/távot. Kereken 1 óra volt, amit elsőre elfogadhatónak tekintettem, “Lesz ez még jobb is!” jeligével.

Bizony lett is, mert hazafelé már csak 40 perc volt, aztán fél óra körül állandósult, mert ha nem n7-kor, hanem 6-kor indulok reggel, akkor még végig tudok teperni gubanc nélkül. A legrövidebb hazautam csütörtökön volt, amikor mindössze 27 perc kellett a 23,5 km megtételéhez! Azért ez már sokkal kedvezőbb, mint az 1 óra (már csak azt kell megtanulni, hogyan használjam ki az így nyert fél-fél órát :)) és nem mellékel, hogy élvezem! Ez segít abban is, hogy reggel 5-kor könnyebben pattanjak ki az ágyikóból.

Készítettem is egy naplót meg szép ábrát, ha valaki statisztikára kíváncsi, itt megnézheti.

 

Az útvonalam nem mindig ugyanaz, mert volt hogy Gabiékkal Browns Bayben találkoztunk, illetve hasonló tényezők torzíthatják némileg a dolgot, de alapvetően látszik belőle, hogy mennyi időbe telik bejutnom az irodához. (A vízszintes tengelyen látható sorszámok csak a megtett útjaim sorszámai, nincs külön jelentésük.)