Taranaki kirándulás – II.

2. nap – park, történelem és magyar zászló

Egy igazán pihentető alvást követően megreggeliztünk, aztán Gabi elvitt az irodához (ahol nem én voltam 9 tájban az utolsó érkező, ami elég ritka, sőt 3.-ként toppantam be az ajtón), ahol némi reggeli olvasgatást követően azért csak belelendültem az SQL Server rejtelmeibe.

Dél után röviddel tegnapihoz hasonló ebéd, majd folytatódott a munka. 4 óra után már csak egy srác volt rajtam kívül, de ő is már 5 előtt el szeretett volna menni, úgyhogy nekem is abba kellett hagynom amit csináltam épp, mert külön zárják az iroda ajtaját.

Gabi percre pontosan 5:15-kor fordult be a parkolóba és nagy örömmel újságolta, milyen csodaszép és hatalmas parkot talált a városnak szinte a közepén!

Egzotikus neve Pukekura park, brit beütésűek nevezhetik Brooklandsnek is.

DSCF8488

Mivel szállásadóink 6 előtt nem lesznek otthon, benéztünk együtt is az erdőbe (ahol Gabi már vagy 3 órát sétálgatott a délután folyamán). Mindent nem sikerült megtekintenem, mert pl. a kis állatkert az ugrálómajmokkal (taramakik Smile) meg a teaház 5-kor bezártak. A színpadot (ahol nem olyan rég Slash is játszott, illetve Whitney Houstonnak is beígért koncertje lett volna) megnézni önmagában is élmény volt.

DSCF8503

A színpadról képet sajna nem készítettünk, de azért volt még szépség bőven a parkban:

DSCF8535

DSCF8519

Rengeteg (de szó szerint: több tucatnyi) kacsa kószált a környékén, voltak All Brownsok, lilák meg tarkák. De ami igazán lenyűgözött az a következő élőlény volt:

2,000 Year Old Puriri Tree

Ő egy kétezer (igen, 2 000!) év körüli Puriri matuzsálem. Még most is belebizsereg a lábujjam, ahogy rágondolok, hát még ott, akkor, mikor körbejártam és áhítattal tekintettem fel rá, csodálva az ő, emberi korszakokon átívelő létét… egyszerűen felejthetetlen élmény számomra. Tudni hogy majdnem minden, amiről én hallottam, olvastam /oké, oké, tanultam én is ókori történelmet meg némi geológiát a földrajz kapcsán/ az az ő életében történt. Sokan mondják hogy itt nincs történelem. Pedig ő az volt: élő történelem.

Ezenkívül érdekes módon még meglepően jó állapotban álldogált ott. Nem mondom, hogy nem látszott meg rajta a kora, de úgy ránézésre pár száz (akár ezer?) évet simán letagadhatott volna Smile Át is suhant a fejemen egy abszurd gondolat: “Vajon vannak fák, amelyek örökké élnének, ha nem történik velük valamilyen természeti vagy emberi katasztrófa?”

A lefényképezése kapcsán pedig az az ironikus gondolatom támadt, hogy milyen fonák dolog azt mondani a fotózása kapcsán, hogy “megörökítem”, hiszen simán elképzelhető, hogy nemcsak én nem leszek testben már távol, amikor ő még simán itt álldogál majd, hanem az a digitális jelhalmaz is, ami az őt ábrázoló fényképet jelenti. Szóval neki valószínűleg jobban megy önmaga megörökítése, mint az nekem sikerülne.

DSCF8507

Közben lassan leereszkedett a szürkület, úgyhogy nem is szerettük volna tovább várakoztatni vendéglátóinkat, meg már éhesek is voltunk egy picit, úgyhogy Vogeltown felé vettük az irányt.

A szállást a Couchsurfing oldal révén találtuk. Megvolt a cím, egy házikó az utcától jóval lejjebb vezető kocsibejáró végénél. Ahogy befordultunk a garázs előtt lévő parkolóba, a következő látvány fogadott, amiből rögtön tudtuk, itt tényleg várnak minket:

DSCF8648

Azóta is sokat emlegetjük ezt a kedves gesztust.

Trish és David pedig annyira kedvesek, közvetlenek és adakozóak voltak, mintha mostanáig nem is idegenek lettünk volna, hanem már jó ideje ismernénk egymást. A házuk is szuper volt, a szoba amiben alhattunk szintén, úgyhogy nagyon örültünk neki, hogy őket sikerült kiválasztani.

Taranaki kirándulás – I.

Immáron hetedik alkalommal jött el a New Plymouthba utazás ideje. A helyzet annyiban – gyökeresen – különbözött az előzőektől, hogy most édeskettesben indultunk neki. Gabi anyukája (Erika) ugyanis októberben Új-Zéland földjére érkezett, és most már néhány napra simán a gondjaira tudjuk bízni a kölköket.

Szóval felkészültünk az útra (béreltem autót, foglaltam szállást meg hasonló teendőket ideértve), aztán szerda este össze is pakolásztunk. Szerettem volna korán ágyba kerülni, hogy kialudjam magam (oké, ez eleve hiú ábránd volt, mert ha már 9-kor elalszom, f3-ig akkor sincs teljes alvásidő), de ez nem sikerült. 11 körül vágtam be a szunyát, 2:30-kor pedig már csörgött a vekker.

Nem sikerült azon nyomban felpattannom, hanem 10 perc lustálkodás még megelőzte az ilyenkor (nem) szokásos teendőket. Végezetül 3:25-kor gördültünk ki a parkolóhelyről.

Az autó amit béreltem igazából egy vicc volt. Pontosabban egy Toyota Vitz, és amíg nem szoktunk hozzá, tényleg furcsa volt hogy ezt a kis kasztnit autónak nevezik. De aztán már egészen megkedveltünk, úgysem az volt a terv, hogy mindenáron gyorsulni kell dombnak fölfelé 100 fölé.

A sötétben utazás nem volt túl látványos, azt hiszem ezt senkinek sem kell külön ecsetelnem. Te Kuiti környékén azt hiszem már világos volt, onnantól bambulásztunk is, de igazán a 3-as út (Highway) kanyargós szakaszán voltak szép néznivalók.

DSCF8438

DSCF8442

A terveim szerint legkésőbb 9-re már odaértem volna az irodához, de ez nem sikerült, mert egy helyen megálltunk reggelizni, ebből végül 20 perc késés adódott. Ez még belefér.

DSCF8454

Az aznapi meló szerencsére nem volt igazán megerőltető, mert mindenki az esti – karácsonyi! – BBQ partira készült lélekben. Pont jókor jöttünk Gabival Smile Ugyan csodálkoztunk, hogy nem korai ez még a karácsonyhoz, de aztán kiderült, hogy mindössze 3 délután volt december végéig olyan, amikor mindenki el tudott volna jönni a helyiek közül, a másik kettő pedig hétfő és kedd lett volna, úgyhogy a választás a csütörtökre esett.

Azért én nem siettem el az ebédidőmet, mert most nyílt először alkalmam kipróbálni a Loving Hut nevet viselő vegán éttermet (csak du. 3-ig vannak nyitva, és kocsi nélkül nem lehet az irodától eljutni idáig), hogy Gabi el tudott fuvarozni. Érdemes volt (ezt követően pénteken és szombaton is ettünk ott!), jóllakottan ültem neki a délutáni melónak.

DSCF8470

Hamar eljött az 5 óra, akkor Gabi felvett, a már megszokottnak számító Lockwood Manor motelben (az idelátogatóknak előszeretettel ajánlom, elsőrangú szobák, megfizethető ár /$115 két főre/, barátságos tulajdonos és nagyon kellemes hangulat) egy frissítő zuhanyt vettem, majd sétáltunk egyet a városban, kihasználva a jóidőt.

DSCF8461

7 körül értünk Paul házához (ő az egyik manager), ahol talán az első, igazán multikulturális esténket töltöttük, amiben egész tevékenyen (beszélgetés szempontjából) részt vettünk. Volt ott kiwi, zimbabwei, brit, vietnami, indiai, kínai és persze két magyar is!

A nagyon korai kelés miatt 9 körül eljöttünk (meg addigra elég is volt, annyira azért nem szoros a kötelék), az ágyikóban megnéztük még a Killers c. filmet, aztán 11 felé álomba szenderedtünk. Már ideje volt!

New Plymouth “airbus”

A múlt héten a már szokásossá vált módon New Plymouthba vezetett utam – a repülőgép ülésében való elmélázásról meséltem is néhány napja – ami ez alkalommal nem a legszebb orcáját mutatta felém: zajosan kopogó eső az irodabódé tetején, ködbe burkolózó Taranaki, borongós hangulatú ég. De mivel hideg nem volt egyáltalán, igazából nem zavart egyik sem. Másnap – csütörtökön – a helyzet hasonló volt, aminek főképp az esti hazautam kapcsán tudtam kevésébé örülni. Előző este ugyanis egy kolléga nem tudott Wellingtonba visszarepülni, én pedig nem akartam hasonlóan járni Aucklandet illetően.

5:10-kor vett fel a taxi, f6-ra már a reptéren voltunk. Már a bejelentkezésnél sanszos volt, hogy a 6:05-ös gép ma nem száll fel, mert a hölgy nem is nyomtatott beszállókártyát senkinek, mondván hogy az a járat valószínűleg nem indul az időjárás miatt. Mivel ez egy 20-személyes gépmadaracska lett volna, reménykedtem abban, hogy a későbbi, f8-as, nagyobb gép már esélyesebben induljon. Kb. 1 órás várakozás előzte meg a bejelentést, hogy ma már semmi nem száll fel itt. “No, akkor itt maradok még egy éjszakát, remélhetőleg fizeti a cég .”- gondoltam.

Az Air NZ két lehetőséget ajánlott fel a hoppon maradt utasoknak: indítanak egy kb. 50 személyes buszt, amire mindenki azért nem fér fel, illetve másnapra át lehet iratni a jegyet (díjmentesen). Igazából az utóbbit részesítettem volna előnyben, de mikor kiderült, hogy a legkorábbi gép, amin hely van pénteken, az du. 1-kor indul, akkor inkább meggondoltam magam és a buszosok listájára iratkoztam fel. Most már azt hiszem, a másik megoldást választanám, de akkor nagyon igyekeztem volna Haza. Persze az ezután is fontos lenne, de felborította az ébrenléti ritmust.

Az “airbus” (mert ez igazán az volt :D) f8 tájban gördült ki a reptérről. A mellettem ülő hölgy próbált olvasni, de mivel a reptér fényeit magunk mögött hagyva erre nem igazán volt lehetőség (az ülés feletti kislámpák nem működtek), inkább abbahagyta. Én felajánlottam neki, hogy mozizhat velem, de sem az Ace Ventura sem az Apocalypto nem keltette fel az érdeklődését (előbbit meg tudom érteni ;-)) Én azért jókedvűen elröhögcséltem magamban Jim Carrey állatságain (szerencsére 80% feletti volt az aksi töltöttsége a “felszálláskor”), majd próbáltam kicsit játszani a Jewel Quest nevű logikai aprósággal, de buszon olvasni sem tudok fejfájás nélkül, úgyhogy ez sem ment. Nem beszélve arról, hogy oltári kanyargós utakon haladtunk, tele 35-40-es sebességkorlátozásokkal, ami a busznál akár majdnem állóra lassulást is jelentett.

Én már épp az Apocalyptot néztem, mikor megálltunk egy McCafe-nál, hogy kicsit ki tudjuk nyújtóztatni tagjainkat, illetve akinek szüksége van rá, el tudjon menni WC-re (no meg hogy szaporodjon a meki bevétele). Ekkor f11-11 felé járhatott. 10 perc várakozás után indultunk tovább. Ez egészen pontosan Te Kuitiben volt. No nem mintha annyira figyeltem volna a táblákat a sötétben, de megkérdeztem a mellettem ülőt. Ő pedig tudta, sőt ettől kezdve elég sokat beszélgettünk (a fránya légkondi folyamatosan nyomta a szememre a kellemetlen szelet, ami a fáradtsággal együtt kellemetlenül kiszárította, úgyhogy inkább csukott szemmel üldögéltem nagyrészt). Ő a férjével Christchurchből költözött Aucklandbe kb. 3 évvel ezelőtt, HR-es (seniorokat szokott interjúztatni), úgyhogy ez a téma sűrűn szóba került, örültem hogy beszélhetek valakivel a “helyzet másik oldaláról”. Fantasy könyveket is szereti, erről is egy darabig ment a téma. A végén már nagyobb szünetekkel társalogtunk, mert egyikünk sem egy éjszakai típus (én az voltam, de mostanság már nem esik jól).

Éjfél körül már Auckland külvárosain gördültünk keresztül, és egy rádióadó révén “örülhettünk” neki, hogy élőben, valós időben éljük át a GST emelést! Hurrá! Persze ezért nem igazán érte meg fennmaradni. Pláne, hogy emiatt a taxim a reptértől hazáig még drágább lett. (Amúgy sem olcsó, a 4 páfrányos éjszakai szállásom NP-ban alig drágább pár dolcsival.)

0:20-kor indultam el taxira vadászni. No nem önmagában a taxitalálás a nehéz a nemzetközi reptéren, de szerettem volna olyat találni, amiben nem indiai vagy arab a sofőr. Nem azért, mert bajom van a bevándorló népek ezen csoportjával, de taxisofőrként eléggé sivár a társaságuk. NP-ban mindig kiwi/európai sofőröm volt, illetve szerdán a reptérre is egy ex-brit fickó vitt ki, velük kellemesen el lehet beszélgetni (alapból is beszédesebbek, illetve én is könnyen értem amit mondanak meg fordítva is). Az indiaiak némelyikénél azt is nehezén hámozom ki, hogy mit kérdeznek.

Fél 2 tájban értem haza, a lányok még ébren vártak, rövid élménybeszámolók után tértünk 2 után aludni, úgyhogy előre sejtettem, reggel nem fogok f7-kor felkelni, és a munkát is inkább itthonról végzem majd… (így is lett ;-))