HaHÓ – egy kiáltás a Lavina Csúcsról

2015. November 13-án, pénteken /éppen 3 hete/ megjártuk Buhera Mesterrel (Ő Bence legjobb barátjának az apja, és mivel builder-ként dolgozik, Bence meg mostanában sokat nézett Tesz-Vesz várost, onnan kapta meg a magyar kódnevét Mr. Fix-It, azaz Buhera Mester révén) az Arthur Hágót szegélyező Avalanche Peak (Lavina Csúcs) oldalát. Nem mentünk fel teljesen, mert az Steve-nek elsőre sok lett volna (már régen túrázott), de azért kb. 1500 méterig eljutottunk.

Arthurs Pass (ezek az angolok rémesen fantáziátlanok ha földrajzi nevekre kerül a sor, a Lavina Csúcs még jó teljesítmény részükről, de a Scott’s Track /Scott Útvonala/ vagy Bealy Spur, szóval nagyon gyakran csak egy oltári gyakori vezeték/keresztnév kerül bele birtokos jelzővel… – próbáltam a Maori neveket megtalálni de eleddig nem sikerült, sok helyen utalnak rá, de a hivatkozások nem élnek) nagyjából 150 km-re van Christchurchtől, ami nincs olyan messze, de azért kell autózni jócskán, pláne hogy elég hamar kanyargóssá válik az út, onnantól meg az ember inkább óvatosan terelgeti a verdát.

No, 10 óra körül indultunk el, már eleve úgy állítottuk be az agyunkat, hogy addig megyünk felfelé, amíg kényelmes, amíg jólesik, tovább nem. Azért 1833m tengerszint feletti magasság az elég sok. Ha a Csomolungmával hasonlítjuk akkor esetleg nem tűnik soknak, de mivel reggel kb. tengerszinten ébredtünk, kocsival meg 730m-ig mentünk fel, onnan még akad jócskán másznivaló. 1100m szint egy túrában nem olyan sok, mondhatnánk, mert Magyarországon a 30km-es teljesítménytúrákban ez az átlag felfelé menetel, a különbség “pusztán annyi“, hogy itt ez kb. 3km alatt van. Szóval – ahogy ez alapján sejthető – igencsak meredeken visz az út felfelé.

Ami szintén mássá teszi a leányzó hegy fekvését, az az a tény, hogy ezek a csúcsok nem amolyan röghegység hangulatú lankák, hanem bizony az ember még ilyen kevés km-et menve is keresztülhalad erdőn => bokros/fás ligeteken => a fák vonala felett bozótoson => végül a sziklás szirtek között lyukadva ki. A fák közül kiérve pedig számolni kell bizony a hirtelen időjárás-változással. Könnyen előfordulhat hogy 10 perc alatt a napocska felhők mögé bújik, az ember azalatt halad felfelé x métert, kiér a nyílt terepre a fák közül és hirtelen 5-10 fokkal hidegebb van! Szerencsére ez velünk most nem esett meg, egész nap verőfényes derült ég tekintett le ránk, de éreztem a levegőben vibráló tettrekészséget, a váratlan változás lehetőségét.

Nagy élmény volt haladni felfelé a hágó nyugati/déli oldalán és időről-időre megállva nézni a másik oldalon a csúcsok felől lefelé rohanó patakokat, melyek némelyike morajló vízeséssé változott a hegyek lábaihoz érve. Az egyik pataknál mi is megálltunk kiönteni a palackunkban hozott csapvizet, és magunkhoz vettünk a frissítő, üde nedűből.

Rég nem látott Misi Jenő Misi unokatesómat is hamar felidéztem, illetve pontosabban szólva egy régi mondásunkat: “A gyöngyöző homlokunkhoz tökéletesen illene egy pohár gyöngyöző sör!” Próbáltam Steve-nek is ékesszólóan lefordítani hogy kijöjjön a szójáték, de így hirtelenjében nem sikerült. Olyan mértékben emelkedett az ösvény, hogy ennyire hamar felmerült ez az emlék 🙂

Néhol más túrázókkal is találkoztunk, voltak akik szembe jöttek már lefelé menet, voltak akik megelőztek minket. Steve a maga kiwi beszélgetős módján mindenkivel szóba elegyedett egy kicsit.

Ahogy feljebb értünk és változott a táj képe, egyre közelebb kerültünk a hóhatárhoz! A szomszédos – és “szintén” fantáziadús elnevezésű Mt Rolleston 2250m körüli magasságában bizony már jócskán volt hó, gyakorlatilag az egészet fehér hólepel borította, amiből előkandikáltak a szürke sziklák csipkéi. Lenyűgöző látvány!

A kirándulás megtervezésekor átolvasgattam a DOC tanácsait is a biztonságot illetően, őszintén szólva felemás gondolatokkal így első alkalommal: nem tudtam hogy a nagy és komoly felkészültségre valóban szükség van-e, vagy hogy az inkább a teljesen felkészületlen turistákra, kirándulókra vonatkozik. Mi azért – biztos ami biztos – igyekeztük okosan átgondolni a dolgokat a terephez, időjáráshoz és saját képességeinkhez igazodva. Mindenképp el akartam kerülni a “magyar turistákat a Piha Rescue mentőcsapata mentette ki a vízből, mert “ki ha én nem!” /Pi Ha én nem/ magatartással azt hitték, a természet bajuszát rángatni jó móka” jelenséget.

Utólagos meglátásaim: nem parasztvakítás amit leírnak és tanácsolnak. Egyáltalán nem. Noha 2000 méter nem hangzik olyan soknak, tekintve hogy mindannyunknak megtanították (legalábbis az én időmben :)) hogy “a Föld legmagasabb csúcsa a Mount Everest vagy Csomolungma a maga 8848 méterével” Ha viszont belegondolunk hogy reggel 7-kor még nagyjából tengerszinten szürcsölgettem a kávét, majd 700-ig autóztunk fel, onnan azért a 2000-ig bizony kell még menni! A Magyarországon szerzett túrázási tapasztalatokra alapozni pedig pl. időjárás tekintetében bizony nagyon félrevezető. Ahogy mentünk egyre feljebb, főképp a fák vonala fölé érve éreztem úgy, hogy már csak ha felhő takarná el a napot negyed órára, elég cidris lenne a levegő. Ha meg jön még hirtelen egy eső is, akkor igencsak szükség lenne a réteges öltözködésre. Persze biztosan öregszem is, és sok ifjú titán a saját legyőzhetetlenségébe vetett hitétől duzzadó mellkassal pökhendien vethetné ide nekem, hogy punnyadt vagyok. Igen, óvatosabb lettem ahogy teltek az évek, hiszen szerencsére várnak otthon, s nem az adrenalin zsongása vagy a veszélyes helyzetek izgalma tesz széppé egy ilyen kirándulást, hanem a Természet lágy – vagy jelen esetben inkább közönyös-könyörtelenül magasztos – ölén eltöltött idő.

Kíváncsi vagyok, vajon Tolkien is ilyennek képzelte-e saját Középföldjét (vagy Középföldéét? ;-)) de az biztos hogy amit az ember a Gyűrűk Ura s Hobbit filmekben láthatott, az hűen tükrözi ennek a tájnak a hangulatát. Ha tetszettek a hegyek magasában készült felvételek, panorámák, akkor érdemes egy kirándulást megejteni szinte bármely vad vidékre a Déli Szigeten (az Északin is persze, de most nem az van terítéken) s nem csak egy képernyőn élvezni a látványt. Mikor az ember itt van, akkor egyrészt 360 fokos a “felvétel” valamint nem csak látvány, hanem mind az 5 (meg az azokon túli) érzékszerv szomjasan issza be a valóságot.

A hatalmas leviatánokként minden irányba elhúzódó hegyhátak látványa lenyűgöző, paránynak érzem magam ahogy ámuló tekintettel nézek a hágó mentén jobbra-balra. Lentről a fák zöldje gyönyörködteti a szemet a megannyi kisebb-nagyobb vízesés robajának háttérzajával, felülről havas csúcsok fehérje hívogat, köröttünk pedig csipkés sziklák cakkozzák az ösvény szélét. Valahogy időtlen hangulata van az egésznek, mintha fikarcnyit sem számítana, ott vagyunk-e vagy sem, a szürke, éles peremek kérlelhetetlen módon hasítják az idő szövedékét, jelenné téve a régmúltat s a jövőt. Ha lezuhannánk, nyom nélkül nyelne el egy könyörtelen hasadék, mintha nem is léteztünk volna. E kegyetlenség a táj sajátja, mégsem bántó, hanem egyszerűen természetes módon itt ez a helyes, a szelídség a hullámok csobogásától kísért, lankás tengerpartok zöldellő mezőihez tartozik.

Fura érzés volt ott állni s e gondolatokat átérezni, egy ideig nem is akaródzott sem feljebb, sem lejjebb indulni, hanem csak elmerülni ebben az időtlenségben.

De közben ott zsibongott bennem a hó ígérete, mert az általunk kiválasztott ösvény tetején magasodó szikla is kecsegtetett ennek reményével. Nem tudtuk hogy mennyire magasan és hogy végül felmegyünk-e odáig, de a lelkesedés csak hajtott felfelé!

Végül siker koronázta reménykedésemet s erőfeszítéseinket, mert hamarosan havat tapodhatott lábam! Kicsit jeges volt ugyan és nem friss, de hamisítatlan hó! Még hógolyót is gyúrtam, aztán megkértem Buhera Mestert hogy fényképezzen le, amint a kezemben tartogatom (az alant futó képsorozatban is könnyen kiszúrható az eredménye!) Ennek hatására újraértékeltem a fehér Karácsonnyal kapcsolatos aggályokat és lehetőségeket: Új-Zélandon is simán van lehetőség a fehér Karácsonyra, a kérdés az hogy meddig hajlandó elmenni az ember (itt most tengerszint feletti magasságra vonatkozik a meddig :o)) Persze hogy December végén milyen lesz a hóhelyzet itt a hágó környékén azt még nem tudom, de talán arra is sor kerül majd! A fát meg ajándékokat ugyan nem fogom ide felcipelni, de legfeljebb kicsit délebbre kell menni ahol akár fenyves is van a hegyoldalban, aztán akkor már csak az ajándékokat kellene (meg a családot magát…)

Viccet félretéve hatalmas élmény volt, egy kis képes ízelítő pedig alant található (még sikerült Szürke Gandalffal is találkozni egy fénykép erejéig, figyelmes Olvasók között ennek megtalálásáért külön nyereményt nem sorsolunk ki, de gazdagodhatnak az összes fénykép végignézésének élményével ;-))

Ehhez a diavetítéshez JavaScript szükséges.

Játékház-kiállítás

A lányok az egyik könyvtárat látogatva a múlt héten észrevettek egy kis ízelítőt egy játékház-kiállításból, amit Szeptember 19-re hirdettek, és annyira tetszett nekik, hogy el is mentünk. Nagyon aranyos, aprólékos műgonddal elkészített, főképp viktoriánus időket idéző házikók voltak. Tele apró, de annál lenyűgözőbb részletekkel! Némelyik mintha igazi lett volna.

Kicsit olyan ez, mint a vasútmodellezés, csak kevésbé mozognak a tárgyak :o) a hangulata viszont tényleg hasonló! Nagyon élveztük az ottlétet, íme egy kis ízelítő belőle:

/Váltsatok át rendes felbontásra már a legelején, különben eléggé pixelesen néz ki. Küszködtem vele hogy rákényszerítsem a HD-t alapból, de a Youtube alapból visszaváltoztatja és olyan minőséget választ, ami szerinte az adott mérethez megfelelő./

A közvetlen Youtube webcím végső menedékképp: https://www.youtube.com/v/NSbYTWbB6qE?version=3&vq=hd1080

Tavasz!

A jelek szerint végre itt a tavasz! Tegnap 20 fok felett volt a kinti hőmérséklet és szabályosan meleg szellő fújdogált! Ma reggel mikor Barnival nyargalásztunk az óceán partján a három magamon viselt rétegből a végére csak egyet tartottam magamon. Aztán a motor is indult szinte köhögés nelkül!

A nap is egész korán felkel manapság, a fák is kezdenek levelet bontani (van egy rózsaszín fajta, ami már nagyon szépen, színesen pompázik az utcák mentén), az egész város hangulata kezd tavaszivá varázsolódni!

Igaz, a hétvégén lehet hogy visszavág egy kicsit a tél hűvös keze, de addig még élvezzük az enyhe időt ebben a pár napban 😉

Bence és a szomszéd kiskölök így mulattak a hétvégi szép időben:

Ehhez a diavetítéshez JavaScript szükséges.

Kirándulás Castle Hill-hez

Augusztus 22-ére a Metservice jó időt jósolt, úgyhogy úgy döntöttünk, felkerekedünk és megtesszük első kirándulásunkat a környéken. A nem teljesen szomszédos, de viszonylag azért közeli (100-120km) Castle Hillre esett a választásunk. Reméltük hogy még havat is találunk és nemcsak a hegyek csúcsán.

Íme a térkép:

CastleHill_utvonal

Vannak itt akár Üvöltő Szelek is a térkép tanúsága szerint, de mi voltunk olyan szerencsések hogy a jó időre való tekintettel most még szél is alig volt, nem hogy az még üvöltött volna. Csodaszép, szikrázó napsütés fogadott minket már reggel, amikor a négylábúval nyargalásztunk a parton.

Utána útközben beugrottunk egy dán pékségbe Rebi szülinapi reggelijére. A hangulatunk jó volt, az innivalók finomak, de a péksütemény minőségében erősen tendált az átlagos felé az átlag feletti árszint ellenére. Sebaj, ez legyen a legnagyobb bajunk!

Az útvonalat szegélyező városkák (méretüket tekintve azért falvak, de mint tudjuk itt nem village van hanem inkább a town vagy township elnevezést használják) nevei nekem gyermekkorom vadnyugati filmjeinek hangulatát idézték (Scheffield, Springfield), amin az útmenti legelőkön békésen idejüket múlató marhák és birkák is lendítettek egyet. A messzeségben ugyan a vadnyugati filmek rozsdabarna, sivatagos hegyei helyett hósipkás csúcsok emelkedtek, de ez egyáltalán nem csorbította hangulatomat!

Bence már unta az utazást 50-60km megtétele után, de mi nem tudtunk betelni a mindenfelé magasodó hegyek látványával! (Az esetleges kérdést megelőzve lesznek képek is, a már megszokott színes, mozgó, zenés módon!)

Amikor odaértünk is kiszálltunk, olyan nyugalom vett körül, hogy hiába volt azért ott néhány ember, a tornyosuló hegyhátak között meghúzódó tágas völgy oly mélységes békét árasztott, amit számomra nem tudott megtörni semmi. Csak nézelődtünk minden irányba, próbáltuk befogadni a természet eme sivár, de mégis grandiózusan lenyűgöző látványát.

Mikor végre elindultunk, hamar a sziklákhoz értünk, amelyeket mintha egy elfeledett korszak óriásai dobáltak volna szanaszét. Bencével fel is másztunk az egyik, sziklákkal tarkított domb csúcsán tornyosuló kövek tetejére. Nem szokta ilyen jól bírni, de most nagyon belejött a mászásba őkelme!

Mikor újra csatlakoztunk a lányokhoz, ittunk egy pataknál majd találtunk egy kicsi, fagyott hókupacot. Bence nem volt hajlandó ezt hónak elfogadni, váltig állította hogy az jég. Persze igaza is volt, de a hó meg a jég között bizony nem oly könnyű érdemben leírni a különbséget (a keménységet leszámítva) egy olyan gyerkőcnek, aki nem nagyon látott havat két éves kora óta.

Hamarost ismét női és férfi szakaszra oszlott különítményünk, mi Bencével még elhagyatottabbnak tűnú ösvényeket találtunk, mintha hegyi orkok földjén settenkedtünk volna, olyan volt a táj! A kisember nagyon elfáradt a végére, így már az utazással együtt járó hosszas üldögélést sem bánta! De azért amikor Springfieldben megálltunk egy hamira meg kávé/forrócsoki pocakmelengetőre, újult lendülettel vetette magát a játszótéren magasodó hatalmas fánk közepébe.

Maga a kis zöldellő rét a városka közepén olyan volt, mint egy mesebeli játszótér, a háttérben a porcukorral megszórt hegyekre visszapillantva. Nézzétek meg magatok is! :o)

/Váltsatok át rendes felbontásra már a legelején, különben eléggé pixelesen néz ki. Küszködtem vele hogy rákényszerítsem a HD-t alapból, de a Youtube alapból visszaváltoztatja és olyan minőséget választ, ami szerinte az adott mérethez megfelelő./

A közvetlen Youtube webcím végső menedékképp: https://www.youtube.com/v/V_xTlkJJFOU?version=3&vq=hd1080

Beeeeee

Nálunk aztán tényleg vannak birkák az irodában! Farmlands-nél dolgozom, a név nem hazudtolja meg magát! Az egyik munkatársamnak van egy kis farmja, néhány állata és mivel mostanság születnek a kis birkák, nála is van egy kb. kéthetes példány. Mivel napközben is kell valamiféle étrend-kiegészítővel etetni és nincs nála otthon senki, ma reggel behozta az irodába:

Ehhez a diavetítéshez JavaScript szükséges.

Most szaladgál össze-vissza, béget, a nők persze kezüket összetéve olvadoznak körülötte 🙂 Itteni szóval élve amolyan chick magnet (csaj-csali)

Igen, így mennek itt a dolgok 🙂

Christchurch – az első hetek

2 hete érkeztünk meg a városba, azóta gyűjtjük az ellentmondásos benyomásokat. Ellentmondásosak két szempontból is, egyrészt önmaguk viszonylatában, azaz Christchurchre vonatkozóan, valamint Aucklanddel (pontosabban szólva saját Auckland-képünkkel) párhuzamba állítva.

Nehéz bármiféle megbízható képet kialakítani ily rövid idő alatt, pláne hogy az ideérkezésünk – véletlenszerűen vagy félig-meddig akár szándékosan is? ki tudja… – úgy alakult, hogy a legkevésbé kellemes módon induljon és fokozatosan haladjunk a kellemesebb felé. Mivel ez zavarosan hangozhat, a további szóvirágok helyett inkább tárgyilagosa(bba)n pontokba szedem, mire is gondolok:

  • évszak és időjárás

Nem titok, hogy az NZ tél sokunknak nem a legkedvesebb évszaka a sok eső, a rideg hideg és a rövid nappalok miatt. Ráadásul még havas Karácsonyra sincs esély közben! :o) Hóra még egyes részeken akad, ott meg társul hozzá a kellemetlen hideg. Mi is ahogy augusztus 1-jén megérkeztünk, pár napig verőfényes nappalok próbálták csalfa ábrándképekkel elhitetni velünk hogy ez a vidék nem oly elviselhetetlen télvíz idején, aztán azóta kijut a felhős-esős időjárásból meg az éjszakai 0 fok közeli hidegből. Szerencsére maga az eső nem olyan trópusi jellegű amitől 2 perc alatt bőrig ázik az ember (a motoros!), de a kedveszegettséget ugyanolyan remekül elősegíti. A heatpump révén azért kezelhető a dolog, de a kellemestől távol áll szerintem. Ahogy majd közeledik a tavasz, bízom az enyhülésben és a növényvilág zöldbe borulása biztosan jobb kedvre fog deríteni.

Amikor Barnabással nyargalászunk a tengerparton (ami szinte “a hátsó udvarunkban” van), nem fázunk, sőt mindig fellelkesedem a mozgástól, a látványtól, a természet nyers közelségétől. Előző hétvégén hétágra sütött a nap mikor reggel mentünk és csodás volt látni a vad, tajtékpermettől tarajos hullámokat Pihához hasonló daccal döngetni az egyre sekélyülő medret s közben a partmenti dombokon túli hegyek hófödte csúcsait kikandikálni. Minden reggel, még amikor sötétben viszem az ebet, a tengerparti szaladás élménye megnyugtat és lelkesedéssel tölt el!

Néhány kép arról, mennyit is kell baktatnunk a partig:

1. kissé széthúzott panorámakép, csak hogy látsszon milyen közel van a jobb szélen lévő házhoz (ahol Fanni, az autónk álldogáll Gabi mögött) a baloldali tengerparti lejárat (Beach Access) tábla

HazEsPart

2. A kis tábla mellől fényképezve ez a kisebb dűnesor tetejére visz ki…

Southshore körséta - 01

3. ami mögött egy apró völgyecske húzódik a tengerparttal párhuzamosan a két dűnesor között (ember és kutya nem állandó jelleggel tartozékai a helyszínnek). A szemben lévő dombocska tetejéről pedig már …

Southshore körséta - 02

4. … az óceán látható!

Southshore körséta - 03

Kicsit csalóka a megnevezés, mert noha Csendes-óceánnak hívják, mindig morajlik, sőt ezen a tájékon eléggé haragos is tud lenni. Állítólag hidegebb is mint a nyugati part, mert ide a Déli Sark felől jön a hideg, nem Ausztrália felől az enyhébb hőmérsékletű víztömeg. Még néhány kép amiket kutyaséta közben készítettem:

Ehhez a diavetítéshez JavaScript szükséges.

Ha jó tempóban, lendületesen haladunk, akkor még csak hideg sincs (reggel emiatt is inkább futunk :)), de azért nagyon várom az enyhülést, a havas hegyekkel ismerkedés szerintem inkább jövőre marad. Most a berendezkedés, letelepedés van soron.

Tavasz-nyár idejére pedig már bőven vannak terveink hogy a Déli Sziget mely részeibe látogassunk közel s távol!

  • lakóhely – mint a ház maga

Egy kis házikóban lakunk, ami építése idején szerintem legfeljebb hétvégi házként fogalmazódott meg építői agyában és azóta sem változott sokat, azt leszámítva, hogy a földrengés kissé megnyektette. A mérete hagy kívánnivalókat maga után egy 4 fős család tekintetében, ami néhol akkor is nyüglődőssé teszi az ittlétet, ha ezt előre tudtuk és lehetőség szerint felkészültünk rá. Mióta a saját cuccaink is megérkeztek, azóta otthonosabb és sokkal jobban érezzük magunkat. Árban legalább kedvező, és van időnk kigondolni merre és hogyan tovább. De azért nem fogjuk visszasírni ezen időszakot, miután rendeződött az új lakhely megtalálása.

  • lakóhely – földrajzi elhelyezkedés

A másik tényező, hogy a munkahelyemtől a városon belül nem is tudom hogy tudtunk volna-e messzebbre költözni. 21-22 km nem tűnik soknak, de fél óra motorozás a napkelte előtti hidegben nem tartozik sem a titkolt, sem a nem titkolt vágyaim közé. Különösképpen, hogy itt a fél-1 óra munkábajárási idő nem a norma, mint Aucklandben, hanem már soknak számít. Pláne motoron -1 fokban, ami már megesett párszor. Ilyen helyzetben a téli kesztyű is édeskevés. De már kezdek belejönni, igazából jobb, mint bőrig ázni. Legalább mikor beérek, fél óra elteltével már kiengednek elgémberedett ujjaim, a teljes elázás következményeinek megszüntetéséhez viszont ennyi idő általában nem elegendő, mert zuhany és váltás ruha is szükséges hozzá.

Szóval nem a legkönnyebb, legkellemesebb modját s idejét választottuk itteni életünk megkezdésének.

Vélemények, észrevételek, tévhitek:

  • Christchurch kicsi, itt ismeretlen a forgalmi dugó fogalma.

Ez azért egy elég nagy ferdítés, mert itt is jócskán be tud lassulni a haladás, bár az igaz hogy jóval kevésbé van az a teljes megtorpanás ami Aucklandben előfordul, de ott is főképp az autópályára való felhajtóknál tapasztaltam, nem annyira a normál utcákon belüli közlekedésnél. Ha nem motorral lennék, néhol bizony rostokolhatnék jódarabig. De hát azzal vagyok 🙂 Ja, és itt a motorosok még mindig biccentve köszönnek egymásnak ha szembetalálkoznak az úton! Mikor motorozni kezdtem 4 éve, még bőven így volt Aucklandben is, de azóta úgy látom kiveszőfélben van, ami szerintem nem jó. Apróság, de attól még nem örülök neki.

Ezenfelül az emberek használják az indexlámpát még körforgalomban is, meg amikor két sáv eggyé szűkül. Aucklandben néha azt hittem hogy a járművek eme funkciója szándékosan deaktiválásra került, vagy hogy az új autókba már nem raknak indexlámpát, mert úgysem használja senki 😉

Ezenfelül nem olyan kicsi a város. Persze, nem kell egy óra hogy keresztülautózzon rajta az ember miközben az autópályán megtesz vagy 70-80km-t, de azért New Brightonból a reptérig kijutni beletelik 30-40 percbe (útvonala válogatja), és ha éppen belekeveredik az ember útlezárásba, akkor csak kavarog össze-vissza mire újra rátalál a helyes útra. Most már egész jól elkerüljük őket, de az elején okozott némi nehézséget és bosszúságot.

  • Fázni vagy nem fázni? – ez itt a kérdés, illetve hogy mennyiért tenni egyiket vagy másikat

Hogy hideg van-e? Igen, akad abból is bőven. Ezzel együtt azért megfagyásról még nem volt szó esetünkben. Az ütött-kopott heatpump ami a nappaliban van – most hogy már egész jól megtanultuk használni és nem piszkáljuk a ki-be kapcsolást leszámítva, nehogy valami bit félremenjen az agyában – egész jól befűti azt a kis helyiséget. Persze a konyhába/fürdőbe kimenni korántsem kellemes, de keveset vagyunk ott. A hálószobák fűtéséhez meg kerülőutakat alkalmazunk: vettünk pl. olyan pizsit, ami belebújáskor sem hideg (a sima pólok vagy különösképp az úgyneműk ugye igen), van állatos onesie mindegyikünknek (nem tudom erre van-e frappáns magyar szó, még a kezeslábas állhat a legközelebb hozzá). Bence a legaranyosabb a méhecskésben, mi felnőttek már inkább viccesen nézünk ki, de legalább melegen tart minket! Kint én ritkán fázom (motorozást leszámítva), egyrészt mert jól beöltözöm, másrészt meg jó lendülettel mozgok.

A hétvégén mikor sokat sütött a nap, sokakat láttunk pólóban, rövidnaciban flangálni, rajtam is csak egy pulcsi volt és egy kerthelyiségben ebéd után jólesett meginni egy hideg sört. Szóval azért nem Szibéria-jellegű, bár mikor nem süt a nap, vagy már lement, onnantól hamar a hőmérséklet is lendületes zuhanásba kezd…

A villanyszámla kapcsán többen figyelmeztettek, hogy akár több száz dolláros tételekre is számíthatok havonta, úgyhogy egy ideig bőszen lejegyeztem minden reggel és este a villanyóra állását, amit legjobban a boiler pörgetett, mikor egyszer-kétszer éjszakára is úgyhagytuk a heatpumpot, az alig látszott meg a fogyasztáson. Gondoltam hogy majd a végén kiderül mi lesz az összeg, de mivel a Meridian adott $150 bónuszt hogy csatlakoztunk hozzájuk, reménykedtem, ennek beszámításával nem lesz annyira vészes. Nem is lett! 3 hét alatt $86, ami teljesen jó! Szóval erre nem fog rámenni a bankban tárolt bitjeink nagy része.

  • apró munkahelyi mozzanat

Egyik nap múlt héten a főnököm tartott eligazítást egy jövőbeli projekt kapcsán, és a részletekbe való belemenetel nélkül elég annyi technikailag, hogy hozzáférésünk van egy teherautós cég olyan adataihoz, amely a versenytársak szállítási információit is tartalmazza, nemcsak a sajátjainkat. Mivel nem lehet leszűkíteni az adatkinyerést, ha a saját járművek GPS adatait le akarom kérdezni, jön a többi is. Tony – a főnök – azon az állásponton van, hogy noha technikai akadálya nincs, mi azért nem fogjuk használni a többlet-infót, mert az nem etikus. Ez pedig nekem nagyon tetszett!

  • maga a város

A belvárosban ittlétünk óta még nem sétáltunk, szóval május 30-án láttam utoljára azt a részt. Maga a város továbbra sem nyerte el a tetszésünket igazán, de ezek valóban még korai hetek eldönteni, pláne hogy zölden pompázva valószínűleg kellemesebb hatást kelt majd minden.

A környékek nagy része régies, ami nekünk szokatlan, illetve vannak az új lakóparkok ahol meg minden új. A kettő közötti réteg viszont valahogy hiányzik, mindössze egy városrészben láttunk ilyet, az tetszett is nagyon! Meg az egyik kellemes moziba a jegy mindig csak $10, akármikor is megyünk! Nem mintha annyit járnánk…

A felújítás zajlik, de persze nem lehet mindent egyszerre, ezért nagyon sok a hepehupás, kátyús út, meg hát az újjáépítést alapból nem 1-2 évre tervezték be, hanem nagyobb hangvételű folyamat lesz.

A következő két bejegyzés témája (a sorrendet még nem tudom):

  • albérlet-keresés (5 év után újra… és most sem kellemes)
  • Castle Hill kirándulásunk (az már sokkal kellemesebb volt!)

Aucklandtől Christchurchig

No, aki már szintén olvasta/tapasztalta hogy a költözés és a munkahelyváltás az emberi élet legstresszesebb eseményei közé tartozik, az átérzi min mentünk keresztül mostanság. 3 éve is átéltünk ilyesmit, de akkor a költözés nem volt ekkora falat, mert csak városon belül történt, ami jócskán leegyszerűsíti a dolgokat mind szervezés, mind idő, mind költség szempontjából.

Most ki kellett sakkozni hogy saját magam vezessek-e egy 20 köbméteres teherautót át az országon kompozással együtt és fizessek súlyos dollárokat azért mert csak egyirányba kérem, vagy fogadjuk költözetőcéget. Végül mivel anyagilag hasonló lett volna a végeredmény, utóbbi mellett döntöttünk, így kevesebb feszültséggel jár a vezetés és jobban meg tudtuk osztani, mert csak simán a kiskocsival jöttünk.

A pakolással egész jól haladtunk, amíg úgy nem gondoltuk hogy egész jól haladunk és kissé lazábbra vettük a tempót. No, ezt nem kellett volna. Költözésnél nincs olyan, hogy egész jól haladunk, illetve van de nem szabad így gondolni :o) A költöztetőket eredetileg Július 30-n szerdára kértük, de azon a héten kiderült, hogy csak csütörtökön reggel tudnak jönni. Mivel mi is kicsit elúsztunk idő tekintetében, végül ez inkább szerencse mint balszerencse lett. 9 körülre ígérték magukat, de csak 10 után jöttek.

Mi már 5-kor felkeltünk pakolni, dobozolni és majdnem végeztünk is mire megjöttek. Kicsit magyar útépítő munkatempóban dolgoztak, a pakolást sok töprengéssel és cigiszünettel megszakítva. Olyan nap volt ez, amiről nem hittem hogy valaha véget ér… eredeti tervek szerint szerdán már le akartuk tudni a kipakolást és csütörtökön 7 felé elindulni. Ez nem jött össze. Csütörtök reggel még reménykedtünk, hogy dél felé elindulhatunk, de ez hamar szertefoszlott..

Végül délután 3 is elmúlt, mire a kiköltözés végére értünk. A szállásunk aznapra pedig Levinben lett volna. Összeadva hogy milyen korán keltünk, mennyire fáradtak voltunk és hogy Levin legalább 7 óra autózás, hamar kimatekoztuk hogy biztonságosan ez bizony nem fog összejönni. Cambridge-ben tehát, amikor vacsizni megálltunk, kerestem pet-friendly (állatbarát) motelt Taupon, hogy majd ott töltjük az éjszakát. Barnabás is velünk utazott ugyanis.

Szerencsére sikerült valóra váltani szándékunkat ami eléggé megnyugtatott. Mire odaértünk már rég besötétedett és kb. 9 óra felé járt az idő. Elvittem még a kutyát egy körre, de nagyon hideg volt, úgyhogy nem túloztuk el. Az óceántól távol más az időjárás is! Éjjel hagytuk menni a kis fűtőegységet a hálószoba ajtajában, így – a jó meleg takaróval kiegészítve – egyáltalán nem fáztunk, valamint Barni sem jött be. A hivatalos szabályzat szerint ugyanis kutyák csak a nappali részben lehetnek el, a hálószoba tiltott terület számukra.

Holtfáradtan dőltünk le aludni, hamar el is nyomott az álom és sikerült jót pihenni. Még jó hogy viszonylag korán tértünk aludni, mert másnap 5 körül ismét felébredtünk. Esélyes, hogy ha el is jutottunk volna Levinig hajnali 2 tájékára, akkor is nagyon korán ébredünk, csak akkor kevesebb pihenéssel a hátunk mögött, de így egész jó volt. Valamint megvolt az a hatalmas előnye is, hogy nappali fényben (sok napsütéssel tarkítva) szeltük át újra az Északi Szigetet!

Hajnalban megnéztem a Metservice honlapján a hőmérsékleteket Aucklandben, Taupon, Christchurchben. Taupora 3 fokot mutatott, Christchurch belvárosában -2-t, Christchurch keleti körzeteiben pedig +7-et! Igen, plusz hét! Aminek örültünk, mert a gyerekek épp ott voltak és azért nem mindegy az a 9 fok különbség!

Ezen felbuzdulva szaladtunk egy kört Barnival, majd irány Turangi! Ott beugrottunk a New Worldbe pékáruért, közben Barni okosan várakozott a kocsiban. Még egy kávézót is kipróbáltunk közvetlenül a bolt mellett, ahol nekem nagyon ízlett a kávé, Gabinak kevésbé a citromos-mézes itókája, de a kiszolgálás közvetlensége és kedvessége mindkettőnknek nagyon tetszett!

Továbbhaladva nemsokára a Tongariro, Ruapehu és Ngauruhoe hóborította hármas csúcsain ámuldoztunk a Desert Road-on autózva. Nagyon szép látvány volt! Néhány – a valóstól nagyságrendekkel elmaradó – képet is készítettem csak úgy a kocsiból:

DesertRoad_01 DesertRoad_02

(A képek nagyíthatóak, csak kattints rájuk!)

Wellington felé egyre szűkebbre szabottnak tűnt az időnk valamint az időjárás is hozta a területnek megfelelő formáját: össze-vissza esni kezdett! A forgalom is megélénkült, de szerencsére pont időben odaértünk, még Barni is tudott könnyíteni magán egy WC-s megállásnál.

Kb. 2 perccel azután, hogy a BlueBridge bejáratához értünk, már lehetett is felhajtani a kompra, úgyhogy az időzítésünk pengeélesre sikeredett! Korábban mindig Interislanderrel mentünk, most furcsa volt, hogy ez a BlueBridge bárka mennyivvel kisebb mint azok a hajók. VIszont modernebb is, legalábbis az általunk próbáltakhoz képest. Szegény Barnikának itt jött el az utazás legnehezebb szakasza, mert beparancsoltam a ketrecébe, amiben még anno a repülőgépeken utazott NZ felé. Gondolom nem túl kellemes élményei kötődnek hozzá, valamint a jármű-fedélzet sem a leglakályosabbak egyike. Gondolkodtunk még előtte, hogy esetleg csak úgy az első ülésen hagyjuk, de nem mertem kockáztatni hogy ha megijed vagy fél és össze-vissza ugrál, forgolódik akkor összepisil mindent vagy letöri pl. az ablaktörlő kallantyúját. Nem volt egyszerű betenni oda őkelmét, mert egyrészt át kellett pakolnunk jópár dolgot a ketrecből az első ülésekre, másrészt nagyon nem akaródzott neki – érthető módon – bezsuppanni oda.

Tettünk neki enni-inni (amiből szinte semennyit nem fogyasztott, annyira félt szerintünk végig) majd nehéz szívvel hagytuk ott. Fenn az utasfedélzeten már barátságosabb volt a helyzet, szokásunktól eltérően az étterem részleget is kipróbáltuk, egész finom kaját adtak, amit egy jó kis gyömbérsörrel öblítettem le. Utána néztük Jóbarátokat és próbáltam a kilátásra is figyelni, de valahogy túl feszült voltam ahhoz, hogy az egyébként gyönyörű Marlborough Sounds-ot az őt megillető módon értékelni tudjam.

Pictonba való “beparkolás” közepette viszont láttunk delfineket ugrálni a komp mellett! Nem csak egyet, hanem jópár játékos kis fickó csobbangatott ki-be a vízből!

A kiszállásnál az első között voltunk akik a kocsihoz igyekeztek, gyanítom a legtöbb utastársunknak nem volt kutya a kocsijában akiért aggódott! Azért egy másik ebet hallottunk össze-vissza ugatni. Barni nagyon örült nekünk, és a jelek alapján nem annyira viselte meg az utazás.

Kigördülés után elindultunk Blenheimbe, Balázsékhoz. Jó volt, hogy itt is lehetőségünk nyílt megpihenni, mert azért Christchurch még odébb van (persze Balázsnak megvan akár 3 és fél óra alatt is de nekem most még az is sok lett volna :)) Barnit a garázsba tettük ki, mert belülre csak éjszakára kapott engedélyt, de még az is sokkal jobb lehetett mint a mozgó, sötét, zajos hajó, vagy a szintén mozgó, zsúfolt autó.

8 körül még elmentem Balázsért aki épp Aucklandből repült haza, így lehetőségem nyílt megtekinteni a blenheim-i dupla terminált! Nem volt nehéz megtalálni, melyik kapunál jönnek be az emberek 😉 Visszafelé vettünk néhány izmosabb fajta sört a New Worldben (ahol mindkettőnknek elkérték a jogsit szemrevételezésre) amit kellemesen elfogyasztottunk a vacsihoz. /Jókat választottál Balázs!/ 10 óra felé aludni tértünk, kellemes álomba merülve a puha, meleg ágyikóba, Barnika is mellettünk szuszogott a földön a plédjén.

Másnap kellemes beszélgetés és reggelit követően indultunk neki utunk utolsó szakaszának. (Ezúton is köszi még egyszer a vendéglátást Balázsnak és Évának!) Ezt jártuk be eddig legkevésbé. Szerencsére javarészt sütött a nap, keveset takarták csak felhők. Gabi egész jól nyomta a gázt Kaikouráig, úgyhogy egész időben odaértünk. Mivel dél felé járt már az idő, megálltunk a New Worldben ebédet venni.

Egy élmény volt kiszállni: hatalmas, hósipkás hegyek ölelték körül a városkát, a friss levegőt kályhatüzek füstje ízesítette, a tenger moraja szolgált aláfestésül. Néhány héttel ezelőtt jutott eszembe, hogy eddig ez az élmény maradt ki nekem Új-Zélandon: tengert s hófedte tájat látni egyszerre. Meg kell mondjam, hatalmas élmény!

Barnika is egyre jobban kezdi megszokni az autózást illetve hogy nyugisan benne maradjon amíg mi vásárolunk. Most kapott grillcsirkét is! A további utunk már nem volt annyira lenyűgöző, mert hamar kiértünk a hegyek közül és elkanyarodott az út a tenger mellől. Belső részeken haladtunk Christchurch felé. Szintén szép, de kevésbé megkapó valamint már vártuk a hosszú utazás végét, hogy láthassuk a gyerekeket és izgultunk a megérkezés miatt.

4 óra körül értünk a városba, kellett kb. fél óra hogy áthaladjunk a belvárosi részeken és kiérjünk a legkeletebbre található városrészekbe. Egyszer-kétszer kitérőt is kellett tennünk útlezárások miatt. Az út nagyon hepehupás, ahogy egyre keletebbre ér az ember.

Aztán egyszercsak megérkeztünk! :o) A gyerekek már vártak, Barni nagy örömmel ugrott ki üdvözölni őket utánunk. Gyorsan kipakoltuk a sok-sok cuccot a kocsiból be a házba. De ez már a következő fejezet kezdete…

/Igyekszem utolérni magam, de kevés idő jut olvasásra-számítógépezésre mostanság, de a terveim szerint a következőkben az első benyomásokról lesz szó, valamint hogy miképp alakulnak a dolgok új életünk kezdetén. Vannak nehézségek, de remény is akad jócskán!/